Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-26-27 / 228. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. szeptember 26—27., szombat—vasárnap 8. A. híres londoni Sir. James negyed Nagy emberek nagy szereimet Goethe sohasem látta a legnagyobb szerelmét — Beethoven imádta és félte a szerelmet — Napóleon a szerelembe menekült Az ellentétek városa Amint az ismeretes, a közel­múltban tartotta — a két párt kö­zül elsőnek — országos elnökje­lölő kongresszusát az amerikai Demokrata Párt New Yorkban, abban a metropolisban, amelyről azt tartja a szállóige — ha nem engedheted meg magadnak, hogy élj, akkor halj meg, vagy lá­togass New Yorkba. Azt ugyan biztosra lehetett venni (s így is lett) — már csak az előválasztások eredménye alap­ján is —, hogy a demokraták Bili Clintont indítják novemberben a Fehér Ház meghódítására, az azonban teljesen kiszámíthatat­lan, hogy mit mennyiért lehet kapni New Yorkban. Mert az árak elképzelhetetle­nül sokfélék. A Fifth Avenue-n egymillió dollárért lehet fülbevalót vásá­rolni Harry Winstonnál, de kap­ható a Sixth Avenue-n egy utcai árustól 69 centért is. De mi a helyzet a hamburgerrel? Az O’Donnell’s reklámáron, 4 dol­lár 99 centért hirdeti, de az elő­kelő „21 Club”-ban már 21 dol­lár 50 centért, sőt, napnyugta után 24 dollárért árulják. Egy pohár Remy Martin XIII. Lajos konyak az East Side legtöbb ét­termében 75 dollár, a legelőke­lőbb étteremben, a Quilted Gi- raffe-ban ellenben 100 dollárért adják. Nem különb a helyzet a szállo­dai szobaárakkal sem. A Wal­dorf-Astoria hétszobás elnöki lakosztálya 4000 dollár egy éj­szakára, s ebben még nem foglal­tatik benne a 21,25 százalékos szállodai adó, amiről New York városa hírhedt. A Sheraton elő­kelő szállodájában, a St. Regis Hotelben a vendég ugyan csak 350 dollárt fizet egy éjszakára, ellenben kénytelen tudomásul venni, hogy kora reggel építő­munkások látnak hozzá az épü­let előtti 55. utca kövezetének felbontásához. Az ódon szállo­dát ugyan nemrég 100 millió dolláros költséggel felújították, de abban az utca már nem foglal­tatott benne. Az autósoknak sem olcsóbb az élet — egy átlagos belvárosi garázsban a parkolási díj egy órára 9 dollár 50 cent, s ehhez já­rul még a 18,25 dollár összegű parkolási adó, amely ugyancsak New York „nevezetessége”. M ostanában gyakran fáj a gyomrom. Nem nagy, gör­csös feljajdulások ezek, inkább rossz, kellemetlen érzések, hányingerrel kísérve. Egyszer el­panaszoltam Matild néninek, a szomszédasszonyomnak, aki azóta is szorgalmasan hozza a maga főzte gyógyteát, amelyet aztán menetrendszerűen a lefo­lyóba zúdítok. — Hogy s mint van a gyomra, Gyurika ? — kérdezi reggel, ami­kor a lépcsőházba megyek az új­ságokért. — Sokkal jobban, Matild né­ni! A válaszom egészen felvilla­nyozza, és elmeséli, hogy a főze­tei milyen füvekből vannak: cic­ka, zsurló, zsálya, kamilla, mega jó Isten tudja, hogy mi minden­ből, és ha továbbra is szorgalma­san iszogatom a keveréket — napjában többször —, akkor el­száll a gyomorfájásom, mint a kismadár. Ma reggel mintha erősödné­nek a fájások, bár határozott pontot nem tudok megmutatni, mint a fájdalom eredőjét. Meg­főzöm a kávét, megiszom — ke­vés tejjel, cukor nélkül —, szoká­som szerint, mivel a hányinge­rem erősödik. Előkotorászom a lakásban fellelhető orvosi köny­veket, és a „gy” betűnél lehor­gonyzók: gyomorfekély, gyo­morhurut, gyomorsüllyedés, gyomorvérzés... Idegesen gyújtok rá, a sarokba vágom a sok rémisztő könyvet, és — mit tudom én, miért — a nagyanyám jut az eszembe, aki a családi gyomorfájásokra mindig kockacukorra csöppentett sós- borszeszt adott. Emlékeimen felbuzdulva, meghúzom a ko­nyakosüveget, csak úgy látatlan­ból, de libabőrös leszek az italtól, sőt, meg is ráz, ami nálam nagy szó. A külországok diplomáciai képviselőit még ma is a londoni „Szent Jakab udvarnál” (Court of St. James) akkreditálják. A St. James kis negyed a City of Westminsterben. Északról a Piccadilly, keletről a Haymarket, délről a Mail és a St. James Park, nyugatról pedig a Green Park határolja. A negyedben csaknem minden házat táblák ékesítenek, amelyek történelmi hírességekre emlékeztetnek — a St. James ne­gyed „par excellence” London, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a tekintélyes gazdasá­gi lap, az Economist szerkesztő­sége a negyed nevét viselő utcá­ban van. Ez a londoni negyed azonban mindenekelőtt a híres angol klu­bok hazája, amelyek korábban arról voltak nevezetesek, hogy a férfiak ott biztonságban érezhet­ték magukat az asszonyoktól, fő­leg a saját feleségüktől. Ma már ez nem egészen így van. Az ókonzervatív Carlton Clubnak is van egy nőtagja — a mindenkori miniszterelnök-asszony. De a legtöbb más klub is felvesz tagjai közé nőket, még ha másodrendű tagokként is. A Pali Mail és a St. James utca sarkán áll a híres St. James Palo­ta. Ennek egyik szárnyában, a Clarence House-ban lakik az anyakirályné. A palota egyéb helyiségeit a királyi család va­gyonát kezelő hivatal foglalja el, a kápolnában pedig időnként is­tentiszteletre gyűlnek össze a ki­rályi család tagjai. S itt, a Court of St. James-nél történik 1785 óta az Egyesült Királyságba kül­dött külföldi diplomaták akkre­ditálása. Ennek a londoni városne­gyednek a története 1066-ban kezdődött. A Hastingsnál győz­tes normannok ugyanis a Szent­földről behurcolták a leprát a szi­getországba, s a jeruzsálemi püs­pök a Citytől nyugatra létesítette az egyik legelső leprakórházat, a „St. James the Less”-t. A bete­gek ápolásáról 14 kedvesnővér gondoskodott, akik kolostort építettek a kórház szomszédsá­gában. A XVI. században VIII. Hen­Valóban beteg lennék? Csöngetnek. Nem szeretem a hívatlan vendégeket, különösen azóta, hogy Dóra elköltözött tő­lem, és meglépett azzal a buldog­képű bokszolöval, aki már leg­alább háromszor keresett fel, hogy elvigye a lakásból a fele­ségem visszahagyott aprósága­it. — Helló, doki! — tárom szé­lesre az ajtót régi barátom előtt, aki csodálkozik, hogy az ajtón is átlátok. — A kukucskálón! — kopog­tatom meg a kopaszodó fejét, és az asztalon felejtett konyakos­üvegre mutatok. Nemet int, vala­mi hideget kér ebben a pokoli hőségben, és hanyatt veti magát a kényelmes fotelben. — Mi van veled? Hogy ityeg a fityeg? Vonogatom a vállamat, hüm- mögök, miközben észreveszem, hogy szedegeti össze a szétdobált orvosi könyveket. — Szóval beteg vagy? Hozom a hideg tonikot, előke­lőén — ahogyan a feleségemtől tanultam — még tálcára is te­szem, és úgy szolgálom fel. El­húzza a száját, a pohár után nyúl, félig kiissza az italt, majd a tekin­tetével sürgeti a választ. rik megvásárolta a kolostort — Angliában már régóta nem for­dult elő leprás megbetegedés —, miután a Whitehall Palota le­égett. Állítólag Holbein tervei szerint építtetett itt palotát (a nagy harangtorony még ma is áll), és ide vonult vissza kedvesé­vel, későbbi feleségével, Boleyn Annával. Az idill mindössze há­rom évig tartott, akkorra ugyanis a király beleunt az új palotába és Boleyn Annába is, akit egyene­sen a vérpadra küldött. Időköz­ben újra felépült a Whitehall, és a király, valamint utódai újra ott rendezték be udvarukat, s ott kapta I. Erzsébet a hírt 1588-ban a Nagy Armada megsemmisülé­séről is. A Szent Jakab Palota a Stuar­tok alatt élte fénykorát. Igaz, a korszak baljós előjellel kezdő­dött — 1649-ben I. Károly ott öl­tözött fel, mielőtt határozott lép­tekkel a Whitehallba ment volna a vérpadra, amelyet Cromwell ácsoltatott neki. A palotából ek­kor laktanya lett, de 1660-ban, a Stuart-dinasztia restaurációja után megindultak a nagyarányú építkezések. II. Károly a szeretőit helyezte el a palotában. Amikor 1662- ben megnősült, és menyasszo­nya, Katharina Braganza Lon­donba érkezett, a király a Szent Jakab Palotában rejtette el ked­vesét, Lady Castlemaine-t. Ettől kezdve egyszerre több királyi maitresse is lakott a palotában, csakúgy, mint a következő király, II. Jakab idejében. Anna királynő alatt, aki udva­rát a palotában rendezte be (a Whitehall megint leégett), a kör­nyék gyors fejlődésnek indult. A St. James királyi korszaka Anna 1714-ben bekövetkezett halálával véget ért. A hannoveri dinasztiához tartozó I. György ugyan még ide bújtatta szeretőit, de az érdeklődés középpontjába a XVIII. század közepétől már a St. James utca került gomba módjára szaporodó kávéházai­val, üzleteivel és klubjaival. A Cocoa Tree-ben a konzervatí­vok, a St. James Coffee House- ban a liberálisok, a whigek talál­koztak rendszeresen. Anglia feltehetően legrégibb shop-ja itt nyílt meg 1732-ben, — Semmiség! Mostanában a gyomrom vacakol... Két perccel később hanyatt fekve, lábakat felhúzva vizsgál, tapogat, kíváncsiskodik, hol fáj, mikor érzékeny, és már írja is röntgenre a beutalót. Megijedek a papírtól, újra érzem a gyom­romban azt a különös rossz ér­zést, majd magamra rántom az inget, begombolom a nadrágo­mat. — Találtál valamit? A fejét rázza, én pedig elmesé­lem, hogy Matild néni szorgal­masan hordja esténként a gyógy- teáját, amit természetesen a lefo­lyóba öntök. — Rosszul teszed! — mondja, majd a könyvekre mutat, és az ujjával a fejét kopogtatja. — Teljesen begolyóztál? Bandival gyermekkori pajtá­sok vagyunk, hajdan együtt gombfociztunk, később bicikli­vel jártuk az országot, minden­napos nálunk, és minden igyeke­zetével megpróbálta megakadá­lyozni Dóra távozását. Hiába! Tudja, hogy szeretem Dórát, azt is, hogy kínlódok, szenvedek, és nem az én hibám, hogy tizenhá­rom évi házasságunk után sincs gyerekünk. — Csináltasd meg a vizsgála­tokat! és itt látható a kávés-zsákok mé­résére használt mérleg, amelyen Lord Byron előszeretettel el­lenőrizte a testsúlyát. 1693-ban itt alakult a White’s, az első ang­liai klub, amelyet egy Francesco Bianco nevű olasz alapított — vendéglőnek. (Bianco olaszul „fehér”-et jelent, akárcsak a white angolul.) A gyorsan szaporodó klubok szerencsejátékokkal és fogadá­sokkal tettek szert hírnévre. A XVIII. és a XIX. században a White’s név egyértelmű volt a ha­zárdjátékkal. Ebben a klubban lőtte főbe magát 1755-ben Sir John Bland, miután egész vagyo­nát elvesztette. 1832 óta a klub már csak társas együttlétekre szolgál, politikával a Brook’s, a Reform és a Carlton klubokban foglalkoznak még ma is. Századunkban egy nem akár­milyen karrier fűződik ehhez a londoni negyedhez. Rosa Lewis asszony, a régi Canvendish Hotel tulajdonosa szakácsnőként kezdte Párizs grófjánál, majd mint „Bertie”, a walesi herceg, a későbbi VII. Edward barátnője vált híres-hírhedtté. Nemcsak közönségessége volt köztudott, hanem az is, hogy szállodájában mindig kaphattak szobát a titkos szerelmesek. A régi házhelyen 1966-ban épült fel az új Cavendish Hotel. A St. James negyed ódon légkö­rét azonban nem az új szálló, ha­nem a még ma is meglévő kis üz­letek, shopok őrizték meg legin­kább. A Floris-nál a hagyomá­nyos angol parfümök kaphatók. Az olasz divatot is felvonulta­tó Dunhill egyik emeletén külön klímaberendezés biztosítja a Ha­vanna szivarok páratlan aromá­ját. A Benson and Clegg kínálja a mandzsettagombok legnagyobb választékát, és aki antik ékszert szeretne vásárolni, az Paul Long- mire üzletét keresse fel. Az üzle­tek gyorsan emelkedő bére azon­ban nem egy kereskedőt arra kényszerített, hogy elköltözzön a negyedből, mint például a lakás­zárairól híres Chubbs, akinek a helyén ma Hugh Johnson borke­reskedése található. Ettől azonban a St. James ne­gyed még St. James negyed ma­rad. Este elszundítok a tv műso­rán, csöngetésre ébredek. Az „öreglány” hozza a gyógyteát, leteszi a konyhában, de látom az arcán, hogy mondanivalója van. Fontoskodva ül mellém a re- kamiéra, megsimogatja a karo­mat, és mintha félnie kellene a hallgatózástól, a fülembe súgja: — Jó hírem van, Gyurika! Dórát megpofozta a bokszoló... Magamon érzem a tekintetét. Az arcomat, a szemem villanását figyeli, jól tudja, hogy szeretem a feleségemet, azt is, hogy e ször­nyű megaláztatás után is meg tudnék neki bocsátani. Nem szólok, megdöbbénten hallgatok, és idegességemben gyógyteát öntök magamnak egy csészébe, majd visszaülök Ma­tild néni mellé, és éppen fel aka­rom hajtani, mint a ricinust, ami­kor megfogja a kezemet. — Nyugisán, Gyurika! Las­san, kortyolgatva... Remegek az idegességtől, leg­szívesebben odarohannék, hogy kiszabadítsam Dórát ennek a ré­szeg állatnak a karmai közül, de a meleg tea lenyomja bennem a pumpát, és eszembe juttatja, hogy a feleségem magának kö­szönheti a bajt, a pofonokat is, és arra sem érdemes, hogy a kisujja- mat megmozdítsam érte. — Kitől hallotta, Matild néni? — Tőle magától... Megáll a bögre a kezemben. — Ha óhajtja, elmondja sze­mélyesen! Nálam várja, hogy ha­zajöhessen... Este nálunk vacsorázik a doki. Hármasban koccintunk, és ma­gasra emelt pohárral mondja: — Örülök, hogy már nem fáj a gyomrod, bár a gyógyteára még szükséged lehet... Az emberek mindig kedvelték a pikantériákat, és szerettek be­pillantani a színfalak mögé. így volt ez a múlt században éppen úgy, mint azelőtt, vagy most, ezért a „nagy” emberekkel kap­csolatos témákkal a lapok hasáb­jain gyakran találkozhatunk. Minden nagyságban benne él a kicsinység, az örök emberi, amely tulajdonképpen érzelme­inkben egyenlővé tesz minket; mégis látunk különbségeket a nagyságok és a mi cselekedete­ink között. Magától értetődik, hogy az úgynevezett nagy embe­rek — a maguk bonyolultabb és mélyebb lelki életükkel — a „sze­relemre” is mélyebben, bonyo­lultabban reagáltak, felkeltve ez­zel a kulisszák mögé kukucská­lók kíváncsiságát. Az átlagembereknél a testi sze­relem ritkán választható el a „ lel­kitől”, a kivételesek szerelme ál­talában a testiségen túli, a lelki él­mények felé tör. A lángelméknél az érzelmi szerelem csupán lép­csőt jelent a legnagyobb, földön­túli szerelmek felé. Goethe hosszúra nyúlt életé­ben a szerelemnek minden gyö­nyörét és kínját megízlelte, és folyton az örök nőiességet keres­te. Ezt egyetlen személyben, Stolbert grófnőben találta meg, akivel személyesen soha életében nem találkozott, így csodálatos szerelmük levelezésben és üzene­tekben merült ki. Akkoriban nyílt titok volt, hogy Goethét évtizedekig tartó szerelem kötötte egy nálánál idő­sebb hölgyhöz, bizonyos Char­lotte von Stein-hez, aki a weimari udvar istállómesterének a felesé­ge volt. Érdekes, hogy e hölgy mellett tartott alkalmi szeretőket is, ám amint elérte, megkapta őket, már nem is jelentettek sem­mit a számára. Kivéve egyetlen­egyet: egy alacsonyrendű, jelen­téktelen, műveletlen személyt, Christiane Valpiust, aki olyany- nyira lekötötte a mestert, hogy gyermeke is lett tőle, feleségül is vette, sőt még akkor is szerette, amikor a gyermekei anyja elhá- jasodott, csúnya, visszataszító némberré változott. Megdöbbentő, hogy a világ egyik legkiemelkedőbb lángel­méje miként szerethetett egy ot­romba, emberi hibáktól hemzse­gő, műveletlen nőt, méghozzá ki­tartóan és magához láncoltán? Erre mondják: a kivételek erősí­tik a szabályokat! Beethoven szerelmi életét ku­száknak és bonyolultnak írták le a kutatók. Hallatlanul szerelmes volt Brunswick Teréz grófnőbe, aki magyar családból szárma­zott, és e nagy szerelmet a mester állandó félelme jellemezte. A mester — a lángelmék láng­elméje — ugyanis „félt” a nők­től. Ehhez hozzájárultak nem éppen szerencsés testi tulajdonsá­gai is. Tudatában volt, hogy a nők a kellemes, jó megjelenést, a csinosságot, az előkelő fellépést többre becsülik a lelki értékek­nél, még a zsenialitásnál is, ezért rettegett, lévén, hogy ő maga in­kább az utóbbival rendelkezett. így azután egész életén át megmaradtak kielégítetlen vá­gyai, félelmei, s az életén végigvi- harzó szerelemnél halhatatla­nabb nyelven — a zene nagyszerű nyelvén — beszélik el ennek a csodálatos, de mégis szerencsét­lennek nevezhető lelkivilágnak a mérhetetlen gazdagságát. És ha már a „nagyoknál” tar­tunk, emlékezzünk meg Napóle­on szerelmi életéről, amely némi- leghasonló, de mégis eltérő volt a már említettekétől. Ha summázni akarnánk — ír­ták a kutatók —, azt mondanánk, Napóleon szerelmi világát így le­hetne összefoglalni: menekülés a nőtől a nőhöz... Goethe egész életében — még a nyolcadik évtizedében is — nő­hódító volt, Napóleon viszont örökké meghódított! Életrajzírói egybehangzóan vallották, hogy a császár szerelmi életének egyet­len pillanatában sem volt a hely­zet ura. Josephine de Beauhar- naistól, e nagyvilági dámától kezdve valamennyi szerelme számára lelki és erkölcsi kudarc volt. Lehetséges, hogy ő is a szere­lem eszményét kereste számta­lan nőjében, akiket csellel, hata­lommal, erőszakkal láncolt ma­gához, azonban „lelkileg” mind­egyik hideg maradt a császárhoz, és a férfihoz egyaránt. Ennek okait kutatták az élet­rajzírók, de nem tudtak okosab­bat kitalálni, mint azt, hogy a császár érzelmi életének szín­arany morzsáit mindig felcserélte az érzékiségnek mindent elsöprő valóságával, odadobva — egy tál lencséért — a soha ki nem teljese­dő valódi boldogságot. Elvált Josephine-től, és elvet­te Mária Lujza osztrák főherceg­nőt. Szó ami szó, a kutatók meg­állapították, hogy a császár sze­relmi élete a csalódások, kudar­cok, vereségek hosszú láncolata volt, ő maga pedig olyan sze­mély, akitől inkább lehetett félni, mint szeretni, és akinek sem aka­rata, sem türelme nem volt kitel­jesíteni a szerelmet, mert a testi­ség ördöge elfojtotta a nőben a szeretem lángját. Nem volt türelme a szerelem­hez. Ajtóstól rohant a házba — ilyesmiket írtak a „szakértők” a császárról, aki ugyanakkor óhaj­totta volna a plátói szerelmeket, ám ezekben sohasem lehetett ré­sze — éppen szerencsétlen ter­mészete miatt... Egyetlenegy nő, Walewska grófnő tartott ki mellette még a bukása után is, őt viszont pont Napóleon utasította el: talán dacból, talán a sajnálattól szé­gyenükén, talán éppen azért, mert szerette, és nem akarta, hogy sorsában osztozzék. Saj­nos, erre már soha nem derülhet fény...' Ä kíváncsi olvasók gyakran kérdezik, hogy vajon miért szól oly keveset a fáma „magyar” nagyságok szerelmi életéről, és miért csupán felvillantva közelít­hetjük — s inkább csak sejthetjük — egy-egy nagy magyar belső lel­kivilágát? Lehet, hogy a magyar faj tar­tózkodó magatartása, a szerelmi élet zártsága az oka ennek, így meg kell elégednünk Csokonai és Lilla, Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza, Petőfi és Szend- rey Júlia, Jókai és Laborfalvy Róza iskolákban tanított szerel­meivel, amely szerelmek ma már éppen olyan halhatatlanságban magasodnak, mint azok, ame­lyekről köteteket írtak a kutatók. Annyi bizonyos, hogy a mi nagy magyarjaink is szenvedve szerettek, küzdelmesen vívták a test és a lélek nagy, örök harcát, legföljebb nem vitték úgy színre, mint a külhoni géniuszok. Meg­lepő, hogy Arany János szerelmi életéről alig, vagy éppen semmit sem tudunk, ennek még verses nyomai sem mutatkoznak, ugyanis néhányan tudni vélik, hogy a gazdag lelkű író elégette szerelmes verseit, egyet sem őr­zött meg az utókornak. Vajon így tettek volna a többi nagyságok is? Engedték a csa­ládtagok, hogy a felbecsülhetet­len értékek a lángok martalékai­vá váljanak, vagy ők is keveset tudtak a lélek hullámverései­ről, és ha tudtak is, azokat magánügynek tartották? Bármiként lehetett is, annyi bizonyos, hogy a szerelem szent és nagyon emberi érzés, amely tragikus mélységekbe és szédítő magasságokba képes vinni a lel­ket, megmutatva a halhatatlan­ságot, amelynek egykor — talán — minden lélek részesévé vá­lik... Gyógyír

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents