Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12-13 / 216. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. szeptember 12—13., szombat—vasárnap A másik festő Vu Kuan-csung Magyarország középen Magyarország az élet minősége szempontjából — világviszonylatban — a közepes kategóriában hejyczkedik el, megelőzve a legtöbb afrikai és ázsiai országot — de jóval elmaradva Nyugat-Európától és Észak- Amerikától. Ezt tükrözi a washingtoni népesedési kutatóintézet idei felmérése, amely egyúttal jelzi: a világ megvizsgált 141 országa közül Magyarország volt az egyetlen, amelynek népessége csökkent. Az intézet sokrétű mutatók alapján méri az életminőséget: figyelembe veszi a várható életkort, a napi átlagos kalóriafogyasztást, az ivóvíz minőségét, a távközlési hálózatot, a csecsemőoltást, a középiskolai tanulók arányát, a nemzeti jövedelmet, az inflációt, a politikai szabadságot és a polgárjogokat. A nemrégiben közzétett adatok szerint a világon a legrosszabbak az életviszonyok Mozambikban, s ebbe a csoportba tartozik Szomália, Afganisztán, Haiti és Szudán is. Az élet minősége — a fenti mutatók alapján — a legmagasabb Dániában, s az élcsoportba tartozik Hollandia, Belgium, Svájc és Kanada is. A közepes csoportban, ahova Magyarországot sorolják, ott van az összes kelet-közép-európai állam, több latin-amerikai ország, míg Nyugat-Európából csak Portugália. A felmérés szerint (alacsonyabb szám jelez jobb helyzetet) Magyarország mutatója 32, míg például Németországé és Ausztriáé 6, Jugoszláviáé és Romániáé 44. A politikai szabadság és a polgárjogok területén, valamint a csecsemőoltásoknál Magyarország viszonylag igen előnyös helyzetben van, a távközlés helyzete világviszonylatban közepes, míg a várható életkor jelentősen elmarad a fejlett nyugati orszáf ’okétól. A népszaporulat és a jóéti mutatók általában fordított arányban vannak, túlnyomórészt a legszegényebb országokban a legnagyobb a népesség növekedése. Az amerikai intézet szerint Magyarország volt a világ egyetlen országa, ahol csökkent a népesség, míg Németországban es Dániában stagnált, máshol mindenütt gyarapodott. A felmérés azt tükrözi, hogy a Föld lakosságának több mint kétharmada súlyos vagy igen nehéz körülmények között el, míg a legjobb viszonyok az emberiség 15 százalékára korlátozódnak. É vszázados, gyantaillatú, mohos fenyők. Emléknek maradtok meg néhányan itt a Bükk tetején, hogy mesélhessetek a múltról, az élet folyásáról, viharos, téli éjszakákról, csendes, illatos, kakukkos hajnalokról. Régen találkoztunk. Sok éve, hogy utoljára itt éjszakáztam a közeli vadászkunyhóban, pattogó parázs mellett szalonnát pirítottam, és hallgattam a fenyők szavát. Egy órája már, hogy itt heve- részek a fenyőgallyas, illatos nyoszolyán, és szólásra biztatom a csendet, a fákat, a bokrokat, a nyáron későn elhallgató madarakat, a mókust, amely éppen akrobatamutatványt rendez a tiszteletemre. Am a régen látott ismerőseim ezúttal hallgatnak, nekik nem parancsolhat senki, a fenyőmatuzsálemeket szóra bírni nem könnyű dolog. A távolban kakukk kiált, alant szálló lappantyúk és üvegszemű baglyok jelzik, hogy az este már elindult a völgyek mélyéről, és az éjszaka itt leselkedik a fenyvesben. A fejem fölött, a kunyhó előtt szellő borzol egy ágat, aztán mintha csoda történne, megszólal a legöregebb fenyő. — Tudod, barátom, mi fenyők, nem vagyunk beszédesek, pedig sokat láttunk, hallottunk életünkben, arról nem is szólva, hogy oly kevesen értik a mi szavunkat. Te bizonyára hallottál róla, hogy hajdanán lenn, a völgyben élt egy erdész, akinek tulajdonképpen mi néhányan az életünket köszönhetjük, mert még ifjúkorunkban kerítést vont körénk, és kiadta a szigorú parancsot: ezek „magfák ”, hozzájuk nem nyúlhat senki! Azóta balta és fűrész megkímélte ezt a kis szigetet. Ez az ember a nagyapád volt... Csend van, mélységes csend, hunyorgó csillagok gyúlnak ki az égen, a dagadó Hold sarlója lassacskán bcczüstözi a tájat. — Hallgatlak, vén fenyő! Mets British Museum külső falán két hatalmas plakát két gyűjteményes kiállítást hirdetett egyidejűleg: az egyiket Rembrandt, a másikat Vu Kuan-csung műveiből rendezték. — Na jó, de ki az a másik? — kérdezgették egymástól az arra járók. Európa még alig ismeri Vu Kuan-csung nevét, noha Ázsiában, Amerikában és Afrikában sokfelé aratott már nagy sikert a kínai művész. Mi több — sok neves elődtől eltérően —, festményeinek anyagi sikerét is megérhette: 150 ezer amerikai dollárnak megfelelő összeget is megadtak már képeiért, s a kevésbé sikeresek is gyakran 50- 100 ezer dollár közötti árakon kelnek el. Európa számára Anne Farrer, a British Museum egyik vezetője fedezte fel őt: 1990-ben egy pekingi tárlaton látta meg Vu festményeit, s művészi kisugárzásuk annyira hatalmába kerítette a brit művészettörténészt, hogy felrúgatta miatta a nagynevű londoni múzeum íratlan törvényét, amely szerint kortárs művészeknek ott általában nem rendeznek tárlatot. (Kortárs ázsiai festőnek pedig éppenséggel sohasem adatott meg meg a British Museum falain viszontlátnia képeit.) Vu bemutatkozása fergetegesen sikerült: a kritikák áradoztak, a brit sajtóban már-már közhellyé kopott gyakorisága miatt az a megállapítás, hogy Vu művészete esztétikai felfrissülést nyújtott az európai műélvezőknek. Az International Herald Tribune szakírója egyenesen a század második felének toronymagasan kiemelkedő művészegyéniségeként méltatta őt. Az idős kínai művész egy pekingi lakótelep egyik tömbjének sokadik emeletén lakik feleségével — kínai fogalmak szerint igen tágasan, mintegy 50 négyzetméteren. Itt fogadta az MTI pekingi tudósítóját, s megható nyíltszí- vűséggel beszélte el hányatott, de gazdag életét. Milliomos mivoltából környezetében semmi sem látszik, de hiszen nem is az valójában. Vagyont érő képeinek vételárát ugyanis hol az árvízkárosultaknak, hol az oktatásügynek, hol más rászorulóknak adományozza, számos festményét pedig eleve a kínai államnak ajándékozza. Van ugyan megtakarított pénze a bankban, de jól kijön profesz- szori fizetéséből is — mondja. sélj az életedről, látom a testeden a gyantakönnyeket. A mókus a párjával vadul ker- getőzik a fenyők gallyain, hangjuk is van, egymáshoz beszélnek, messze bagoly huhug, de a csend idáig hozza a hangját. — Mi fenyők, nem csupán bánatunkban, de örömünkben is sírunk! Egyszer — talán húsz-harminc évvel ezelőtt — megmentettem a Bükk legszebb szarvasbikájának az életét. Itt bőgött, ide hozta a háremét, és elvette az eszét a szerelem. Már messziről láttam a lopakodó orvvadászt, aki macska módra osont a fenyves felé a királyi vad nyomában, néha fát koppantott, hogy a szarvas ne fogjon gyanút. A bika meg csak bőgött, es — vetélytárs közeledtét vélve — féltékeny szerelmében tördelte a gallyakat, taposta maga alatt a gyantaszagú földet. Az orvvadász felemelte a puskáját, amikor a magasból egy tobozt dobtam a földre, és erre, mint a nyári villám, úgy tűnt el őfelsége a közeli, sűrű vágásban... Pattog a tűz, hallgatom a tücsökzenét, a levegő tele van a rétről ide csapódó virágillattal, hunyorgó szempillám bágyadtságát legyőzi a kíváncsiság. — Mondd! Kínoz-e már az öregség? Hátamat a fenyő törzsének vetve, már-már szundikálok, (73 éve ellenére az alkotómunkán kívül tanításra is futja erejéből a pekingi Képző- és Iparművészeti Főiskolán.) A lakás három szobájából csak egyet laknak, a két kisszoba (egyenként körülbelül 6-8 négyzetméteres) műterem és képraktár gyanánt szolgál. Immár világraszóló sikerének titkát a korát meghazudtolóan lendületes, csupa szellem művész az európai és a kínai festői látásmódok, stílusok és technikák egységbe forrasztásában látja. — Olyanok az én festményeim, mint az európai-kínai vegyes házasságból született gyermekek: mindkét oldalon egyszerre érzik őket rokonoknak is, meg izgatóan érdekes idegeneknek is — mondja. — Ez lenne a siker oka? Ilyen ritka a „ vegyes házasság ” a festészetben?— kérdezem. — Dehogy—feleli nevetve—, Kínában most majd minden festő ezzel kísérletezik. Csak hát, tudja, nem minden gyerek sikerül jól, némelyik csak a szülők rossz tulajdonságait örökli. Hozzáteszi, hogy sok kínai kollégája megreked a nyugati technikák átvételénél, s nem vegyíti bele szervesen a nyugati esztétikai ideákat a maga művészetébe. — Vu művészetében éppen az a megragadó — írták londoni tárlata idején európai kritikusok —, hogy nem félig európai, félig kínai, hanem a kettő egybefor- rasztásával keletkezett teljesen egyedi jelenség a művészet horizontján. Vu Kuan-csung ifjúkorában 1947 és 1950 között) a francia ormány ösztöndíjával Párizsban tanulhatott az Ecole des Beaux Arts-on, ahol is teleszívta magát a posztimpresszionista francia festészet esztétikájával, s hosszú ideig nem tudott szabadulni annak bűvköréből. Azonban már ebben az időszakban is úgy érezte, hogy ha valami egyénit és nagyot akar alkotni, vissza kell térnie hazai, népi gyökereihez. Hazájában jó néhány megpróbáltatás várt rá, de művészi érését ez láthatólag nem hátráltatta. Bizalmatlanul fogadták a Nyugatról visszatért művészt. Nem mintha valaha is politizált volna, mindig is igyekezett magát távol tartani a politikától, de hát oly furcsa, idegenszerű képeket pingált, s ráadásul még amikor újra hallom a belső hangot. — Mi fenyők, hosszú életűek vagyunk! Ritkán sorvadunk el, és az életünk többnyire harcban ér véget. Láttad bizonyára a közeli széltörést, ahol egy szörnyű, fergeteges éjszakán sok testvéremet kicsavart a földből a kegyetlen vihar, arról nem is szólva, hogy mivel mi örökzöldek vagyunk, telente annyira szeretnek megpihenni gallyainkon a hó- pely hek, és ha ránk fagynak, a viharban gyakran az életünkkel fizetünk. Tudod, itt mindenütt köves, vékony a föld, a gyökereink kígyók módjára többnyire a felszínen kúsznak, és ha baj van, a kövek és a sziklák nemigen nyújtanak segítséget. Hosszú életem során már láttam néhány fenyőtemetőt, amikor a halált a tomboló természet — a villám, a tűz, a vihar — okozta, ám ezek a pusztulások a sorsunkhoz tartoznak... Feljön a Hold, elcsendesednek a madarak, halk szellő játszik esti, andalító muzsikát a fenyők hárfagallyain, a sűrűben éjjeli portyájukra indulnak a vadak, hamvad a parázs is a tűzön. Valahonnan kellemetlen, szörnyű szagot csap az orromba az estét jelző fuvallat. — Mostanában efféle szörnyűségek fojtogatnak minket! meztelen nőket is ábrázolt vásznain. A kulturális forradalom „tisztítótüzében” az összes „szemérmetlen” aktképét megsemmisítették a vörösgárdista purifi- kátorok, s néhány tájképe sem élte túl a tisztogatások korát, mert — nehezen felismerhető kritériumok alapján — „burzsoá Ö űeknek” minősültek. Em- akokat ez idő tájt nem is mert festeni, mert kis híján megütötte miattuk a bokáját. Előbb az volt a baj, hogy miért nem munkásokat és parasztokat ábrázol, utóbb pedig az, hogy miért nem úgy ábrázolja őket, „ahogy kell”. így hát több mint egy évtizedig csak tájképeket festett. Vidéki száműzetésében festett virágoskertjei, napraforgói, fehér falú kunyhói olthatatlan derűt és szívmelengető szépséget árasztanak. (Nem büntetésből telepítették falura, csupán — mint any- nyi más értelmiségit — őt is leküldték oda paraszti egyszerűséget tanulni.) — Miben látja az európai és a kínai festészet közti fő különbséget? — érdeklődöm. — Az előbbi formai, az utóbbi pedig lírai szépségre törekszik — feleli. — A nyugati festészet látványművészet, elsősorban a szemnek szól. A kínai piktúra mélyen beleágyazódik egy több évezredes folyamatos művészeti tradíció bonyolult jelképrendszerébe, s a mögöttes tartalom fontosabb, mint maga a látvány. Formailag az európai festészet „foltművészet”, színtömbök és ámyalategyüttesek harmóniája, a kínai festészet „vonalművészet”, a függőleges és vízszintes vonalak hálójának harmóniája — fejti ki. Hozzáteszi: az utóbbinak eszközeihez főleg olyankor nyúl, amikor a benne kavargó érzések sodró lendületét és folyamatosságát akarja megjeleníteni. Erre szerinte a nyugati festészet kevésbé alkalmas, mert túlszerkesztett, analitikus és racionális. Búcsúzóul még megmutatja frissen készült képeit: az egyik az emberiség ősanyját ábrázolja a kínai mitológiából, a másikon Shakespeare szülőháza látható. — Tudja, mi a legnagyszerűbb dolog a művészetben? — kérdi, amikor búcsúra nyújtja a kezét. — Az emberek oly sokszor becsapják egymást, de a művészet sohasem hazudik, egyszerűen nem képes rá. Ez mérgezi az életünket, ettől az iszonyattól sárgulnak a tűleveleink és halnak meg a fenyőcsemeték a völgyben, ahol a nagyapád lakott... Álmosan, félig ébrenlétben válaszolok a panaszkodó vén fenyőnek, hogy mi, emberek mérgezzük a Földet, etetjük olajjal és roncs gumikkal a mészkemencé- ket, miközben sok helyen gátlástalanul irtjuk az erdőt, és öngyilkosok módjára viselkedünk a természetben... Válasz nem érkezik. Arra ébredek, hogy fázom, és a korán jött álom kipattan a szememből, és hogy kihuny a tűz is a kövek között. Behúzódom a kunyhóba, ahonnan ijedten menekül egy álmából megriasztott pelle, aztán a viharlámpa pislákoló fényében a fenyőágakból pokróccal leterített illatos fekhelyen már csupán a fenyves halk suhogását hallom. Sokáig nézem a semmit, hallgatom az erdei hárfamuzsikát, amelyhez kizárólag fenyőerdő közelében juthat az ember. Álom nem jön a szememre, a vén fenyő panaszain tűnődöm, amikor újból hallok egy üzenetet: — Meghal a csend! Zajosak, lármásak az erdők, menekülnek, riadoznak a vadak, fúrják, koptatják a hegyek testét, nehéz gépek erőlködő dübörgésétől hangos naphosszat a táj, a fenyves is... Rábólintó egyetértéssel fogadom az emberiség nevében ezt a panaszt, miként a folytatást is meg kell hallanom a savas eső okozta fapusztulásokról, és arról, hogy a rothadó gallyak évtizedek óta fertőzik, mérgezik a talajt. Hajnalra ébredve boldognak érzem magam, pedig inkább szomorúságra lenne okom. De már ilyen az ember! Amíg egy szemernyi is marad a tartalék boldogságából, addig nem adja fel a reményt... Szalay István Fenyők Művészek sokaságát ihlette meg a női szépség A művészet teremtőerő — Sem a fotó, sem a film nem lehet ellenlábas — A zseni átformálhatja kora ízlését A művészet célja a szép ábrázolása. Ám felmerül a kérdés, hogy hol és miként teremt a művész ott, ahol megelőzte őt egy nálánál hatalmasabb teremtőerő: a természet. Vajon teremt-e a művész ott is, ahol már készen kapta a szépet, pontosabban: a szép nőnek, a teremtés koronája gyémántjának ábrázolása megkíván-e a művésztől további teremtőerőt? A kérdés eldöntésére apropót adnak a manapság széltében- hosszában rendezett szépségversenyek, a róluk alkotott különböző vélemények. — ő lett a szépségkirálynő? Micsoda csalódás! — halljuk a legkülönbözőbb véleményeket, amelyeket természetesen mások hevesen cáfolnak. Minek is tagadnánk: húsz embernek húszféle a véleménye, mégpedig azért, mert gyarló szemeinkkel csupán azt az egyet látjuk és bíráljuk el a nőben, ami nekünk tetszik, nem pedig az összhatást, az egész „alakot”, azokat a tulajdonságokat is, amelyek számunkra nem éppen a legmegnyerőbbek. A legdrágább, mindent tudó fényképezőgép is csupán egy pózt, egy pillanatot örökít meg egy szép női alakból, ezért a „művész” tehetségére van szükség ahhoz, hogy ő lásson helyettünk! Ezt nevezzük a művészet teremtőerejének! A szépség után való kutatás komplikált folyamatát látjuk, amikor végigszaladunk a művészet történelmén, ugyanis minden kornak megvolt a saját ízlésvilága, az ábrázolási módja, amelyet a korabeli művész követett. A klasszikus, görög szobrászok erős csípőjű Vénuszaival, avagy Botticellinek törékeny erdei nimfáival, a német festők beesett mellű, hátradőlt járású szépségeivel kell megbarátkoznunk a múzeumokban. Az értők tudják, hogy Rembrandt fény- és árnyhatásokkal, önkényes öltözékekkel a legcsúnyább nőből is remekművet tudott alkotni, és csodálatos ízlésvilágát, zseniális művészetét tökéletesen tudta ötvözni és alkotásaiban nekünk hátrahagyni. A női szépséget műalkotásokban keresők emlékeznek a XVII- XVIII. századi francia mesterek ruhatömegbe rejtett nőalakjaira, Rubens „zsírpámakultuszára”, netán a fiús nőtípusokra, a mezítelen női testekre, amelyek mind a vásznon, mind a márványban a maguk nemében páratlannak bizonyultak. Művészettörténészek szerint csupán a művészi szem képes teremtőerejével igazi műalkotást létrehozni, és ezzel a technika sem tud versenyre kelni, ide értve természetesen a filmet is. Kizárólag a művész szeme képes meglátni a női szépségben a lényegest, miközben a csúnyával, az érdektelennel, a jellegtelennel nem törődik, az ő szemét kizárólagosan a „lényeges” köti le. A szépség lényeges részein át igyekszik behatolni a lélekhez, miközben a „lelket” is megtisztítja a füsttől, letörli róla a mindennapi élet porát, és új, megtisztult lelket lehel abba, amit alkot, amely vonások azután szemmel láthatóvá válnak. Minderre nem képesek a legjobb másolótehetségek, az úgynevezett „jó” festők, szobrászok, akik minden korban ott settenkedtek az igazi, nagy tehetségek körül. Alkotásaik olcsó árunak minősítettek az értők körében, miközben ők meggazdagodtak. Se szeri, se száma ugyanakkor azoknak a nagy alkotóknak, akik az évszázadok során — koruk meg nem értése, vagy egyéb okok miatt — szegényen és betegen tengették életüket, és csupán a haláluk után övezte művészetüket dicsfény és ragyogás. Amikor a múlt század derekán a mindig kíváncsi újságírók arról faggattak egy zsenit, hogy azt a bizonyos lényegest hogyan és miként találja meg a képeiben, effélét válaszolt: — Az arc a nagyobb munka! De a művész az egész testtel elvégzi azt a műveletet, amely a lényegest a lényegtelentől elválasztja. Ruhában vagy ruhátlanul úgy állítja a szemlélő elé a nőt, ahogyan őaz örökkévalóság méltó részese lehet. Millió variáció lehetséges, de a művész mindig megtalálja a legjobbat, és a saját ítéletét fellebbezhetetlen- nek érzi, mert ha nem érezné annak, akkor nem is tudna alkotni, mert hiányozna belőle a dönteni hivatott bíró biztonsága. Ezért nem is bántja senki az igazi műalkotást! És még ha személyesen csalódtunk is benne, vagyis nem nyeri el a tetszésünket, azt mondjuk: — Ha a „mester” így látta, akkor ez valóban szép! A művészetrajongók között természetesen állandó vita, nemegyszer elfogultsággal vádolják a művészeket egyes vájtfülű- ek, mondván: őis közülünk való, korunkban és környezetünkben él, ugyan miért ne lehetne elfogult? Nos, az igazi művészek mindig magukkal viszik koruk és környezetük minden előítéletét. Megesett már az is, hogy a kor és környezet harcot kezdtek a művész egyéniségével, és e harcban az utóbbi győzött: a művész átformálta kora ízlését! A szépség után való kutatás szemtanúi lehetünk minden korban, így napjainkban is, amikor ízlések, vélemények csapnak ösz- sze, kritikusok és laikusok kapnak hajba, ki-ki bizonyítgatva önmaga igazát. így természetesen a női szépség a kritika tárgya, központja, és mellette a ruházat, a divat is, amelyet szakértők, sőt művészek hoznak létre, de amelyek az emberek millióiból a legkülönbözőbb reflexiókat váltják ki. Ebben a tekintetben — mint általában az ízlés dolgában — erős a véleménykülönbség a korosztályok és a nemek között. Nyilván, hogy egy tinédzsernek gyorsabban lesz vonzó és megkapó az ultramodern ruha vagy hajviselet, amelytől a nagymama egyenesen undorodik. Természetesen ez utóbbitól a szóban forgó frizura vagy ruha lehet szép, csinos, sőt ízléses is, más dolog, hogy valakinek nem tetszik. Az ízlések tehát a hétköznapi életben is különböznek, és ez vonatkozik a modern műalkotásokra is. Ugyan ki ne járt volna már olyan kiállításon, ahol a legmodernebb festészet remekei jelentek meg, de amelyből a látogatók egy része semmit sem értett, sőt bosszankodva futotta át a képeket ezzel a megjegyzéssel: — Ez is kép? Ilyet csak egy őrült festhet! Hazánkfiai közül sokan jártak és járnak a nagy világvárosokban, többen megcsodáltuk az Ermitázsvagy a Lou vre csodálatos képeit, közöttük a női szépséget kifejező műalkotásokat, amelyek megihlették a művészeket, akik időtállót és maradandót alkottak. Egy Goya-, egy Rubens-, egy Leonardo-képszázez- rek számára nyújtott és nyújt maradandó művészi emléket, miközben — évszázadokkal később — az jut az eszünkbe, hogy az ábrázolt Szépségtől a valóságban talán még szebb is létezik. Nem szentségtörés az effajta gondolat, netán megnyilatkozás, annál kevésbé, mivel a művész nem szépségversenyre készítette alkotását, csupán egy általa kiválasztott alakot ábrázolt művészi módon, művészi eszközökkel, megragadva azt a lényeget, amelyet ő, az „alkotó” a legtökéletesebbnek, a legszebbnek látott... s '0 c I ! ,'P P 'C * l l w l + f fl < lnfní c'/pnfpmhpr 14-fnl•
