Heves Megyei Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12-13 / 216. szám

Uj beérkezésű tapéták és poszterek széles választékban, egyes fajták reklámáron, amíg a készlet tart.

H

ÍRLAP, 1992. szeptember 12-13., szombat—vasárnap

HÉTVÉGI MAGAZIN

9.

Paul McCartney: sok sikert a Szent Istvánnak

A. határnyitás mellékzöngéi

Ha látja őket, mondja meg a Szent István-osoknak, hogy gratulálok és sok sikert kívánok a Liverpooli oratórium előadásához — üzente az MTI londoni tudósítója útján a szerző, az egykori Beatles, Paul McCartney a délangliai partvidéken, Hastings közelében levő lemezstúdiójából, ahol épp jövő tavasszal megjelenő új albumán dolgozik. (Címe még nincs.)

A budapesti Szent István Gimnázium zenekara és kórusa

I

a közelmúltban mutatta be a Liverpooli oratóriumot, McCartney első és eddig egyetlen komolyzenei próbálkozását. Vezényelt Medveczky Ádám, szólót énekelt: Pítti Katalin, Takács Tamara, Daróczy Tamás és Begá- nyi Ferenc.

— Én csak nők, szerzek, fogalmam sincs, kinek az ötlete volt, hogy Budapesten is játsszák a darabomat. De komolyan elfog az izgalom, ha arra gondolok, hogy Budapesten is bemutatták egy ilyen brit fickó művét, mint én. Nekem ugyanis Magyarország teljesen egzotikus hely. Tudja, milyenek az angolok: elég elszigetelten élünk... — mondta Paul McCartney az MTI-nek.

A művet három évvel ezelőtt rendelte a liverpooli Királyi Filharmóniai Társaság, megalakulása tavalyi, 150 éves évfordulójának megünneplésére. Mivel McCartney-nak nincs formális zenei képzettsége, igazság szerint kottát sem igen tud írni, ihletett munkáját Carl Davis amerikai származású brit zeneszerző és karmester segítette. A 95 perces zenemű ősbemutatója 1991. június 28-án volt a liverpooli anglikán székesegyházban. (Ott, ahol Paul McCartney 1953-ban,

11 éves korában kórustagnak jelentkezett, de meghallgatás után eltanácsolták.) Carl Davis vezényelt, szólót Kirí Te Kanawa, Sally Burgess, Jerry Hadley és Willard White énekelt.

— Liverpoolban születtem, és Liverpoolról akartunk írni valamit. Kora gyermekkorom emlékeit idézi az első három tétel, a többi kitalálás. Az emberségről, egy kis család egyszerű tagjainak reményeiről, válságairól és hősiességéről szól, happy end-del. Nem vagyok oda a diplomától, pénztől, hatalomtól, magas állástól. De mindig meghat az egyszerű munkásemberek kivételes teljesítménye. így nevelkedtem, s mindig inkább olyan embereket csodáltam, mint apám, aki ugyan 14 éves korában abbahagyta az iskolát, de józan paraszti esze, bölcsessége többet ért, mint hat diploma — mondta McCartney, majd így folytatta:

— Szinte szégyellem magam, de Magyarországról nem tudok semmi többet, mint amit a lapokban néha olvasni. Ugye, rosszul állnak anyagilag? E percben nincs olyan terv, hogy Magyarországra mennék fellépni, de jövőre akár ez is lehetséges. Soha nem ismertem magyarokat, Liverpoolban csak lengyel emigránsok voltak. Keveset tudok a magyar zenéről, magyar együttesről még sohasem hallottam, de hát éppúgy nem ismerem a német, a francia vagy az olasz zenét sem. Bartók? Igen, tudom, hogy nagy magyar zeneszerző volt, és biztos hallottam is tőle egyet-mást, de az ilyesmit sosem tudom névhez, címhez kapcsolni. Otthon nem hallgattunk klasz- szikus zenét, ha megszólalt a rádióban, apám elcsavarta, jazzt

keresett; ő zongorázott, fiatalkorában, a húszas években volt is egy együttese, a Jim Mac’s Jazz Band, mivelhogy James McCartney-nak hívták. Amerikai jazz, népszerű melódiák, filmzene: ebbe az „iskolába” jártam. Az oratóriumot sem szabályokra, hanem arra gondolva írtam, hogy szépen, hitelesen szóljon. Nem intellektuális, hanem lelki szerzemény.

Paul McCartney nemrégiben múlt ötvenéves.

— Eleve nem forradalmárok akartunk lenni a Beatlesszel, hanem híresek akartunk lenni, és sikerült. Igyekszem élvezni a helyzetet, különben a siker tragikus. De belül nem vagyok az a híres pasas, akinek látszom, belül ugyanaz a liverpooli srác vagyok, aki voltam. Ha megszólalok, a kisember szól belőlem, különben már rég beleőrültem volna. Néha szinte agyonsújt a felismerés, hogy tényleg én vagyok az a világhírű Paul McCartneys pofa, de általában csak legyintek: igen, én vagyok az, na és akkor mi van?

— Ilyen híresen persze, nem lehet elkerülni, hogy az ember ne váljék a köznyelv részévé, afféle tiszteletre méltó figurává, tulajdonképp a fennálló rendszer intézményévé. De lázadók voltunk, és én most sem érzem magam az establishmenthez tartozónak. Ma is bele-beleszúrok a lufijukba egy-egy tűt. Bezárták a helyi kórházunkat, kétezres tömegtüntetést szerveztem, hogy nyissák meg újra. Jó, a fennálló társadalom engem is beszippantott, lenyelt, de nem akarom, hogy egykönnyen megemésszen — rontsa csak el a gyomrát.

— Nem illúzió, hogy a művészek tehetnek valamit a világért. Milliók énekelték Washingtonban a Fehér Ház előtt, hogy Give peace a chance. Nem ettől ért véget a vietnami háború, de ettől is. Bob Geldof nem oldotta meg az etiópjai éhezők gondjait, de a Live Aid után már mindenki odafigyelt. Nem mi hozzuk a döntéseket, és semmi sem oldódik meg varázsütésre, de mindenkinek hozzá kell tennie valamit, és a híres embereknek jobban hallatszik a hangjuk. Régen én is úgy gondoltam, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, de most már van négy gyermekem, és érdekel a jövő. Nem vagyok naiv, tudom, hogy csak lassan, sok millió szavazattal lehet változtatni a dolgokon. De nem a miniszterelnökök döntenek, hanem a nép, és a dolgok tudatosításáért sokat tehetnek a híres emberek.

— Hogy a rap, a hard rock, a heavy metal, meg a többi ma éppúgy távolságot tart a Beatles- tol, mint mi az ötvenes évek szalonzenéjétől? Egészségükre. Ilyen a fejlődés. Nem vagyunk gigantikus bálványok, soha nem akartuk örökre megváltani a világot. Én magam híres vagyok, jól megy sorom, nem kell, hogy mindenki szeressen, nincs ilyen verseny. Már csak azért sincs, mert ami a mi üzenetünkből, a kisemberek szavából tartós volt, az megmaradt, a forradalmi dolgaink szerintem reneszánszukat élik. A Bors őrmester épp nemrégiben megint fölkerült a slágerlistára. Tavaly már újra kamaszoknak játszottunk. Nincs okom panaszra — mondta az MTI-nek a beat fél évszázados mestere, aki szeretné, ha Magyarországon sem látnák élő klasszikusnak, még ha épp klasz- szikus zeneművét mutatták is be a Margitszigeten.

Virágzik a leánykereskedelem, és mivel Ausztriában nincs illetékese, a Keletről működő bandák nyugodt üzletmenetre számíthatnak. A határ megnyitása óta sokféle forgalom dübörög át a hétvégéken kora nyártól késő őszig túlterhelt csomópontokon. Jönnek például Pozsonyból leányok úgynevezett diszkótúrákra. Bár a lányok nem töltik magányosan ezeket az esteket, azért sokuk számára kínosan végződik a mulatság: az erkölcsrendészeten. Pontosabban megint otthon, hiszen Bécsben nem foglalkoznak velük túl sokat, szépen visszatoloncolják őket.

Az osztrák férfiak buzgón bújják az apróhirdetéseket, ahonnan tudomást lehet szerezni egy- egy diszkótúrára érkező, jócskán telezsúfolt buszról, avagy, ami még izgalmasabb, kifejezetten testre szabott találkozókról. A közvetítőnek remek üzlet: a feleket — leányokat Keletről és férfiakat Ausztriából —, hála a nyitott határnak, ma már igazán egyszerű összehozni. Akik ezzel foglalkoznak, azok vagy tartanak felhajtókat a legkeresettebb országokban, vagy az idők folyamán maguk is tekintélyes címlista tulajdonosaivá váltak. Ez utóbbi esetben nem kell holmi közvetítői hasznon osztozni.

A leánykereskedelem hivatalos neve Ausztriában „illegális prostitúció”. Maga Franz Lösch- nak belügyminiszter is kapott már a parlamentben olyan kérdést, mit szándékozik tenni ellene. Löschnak meglepő választ adott: egyelőre nincs törvényes lehetőség arra, hogy — a hazai,

legális prostituáltakhoz hasonlóan — a külföldről érkező, magukat másként nevező hölgyek rendőrségi bejegyzése megvalósuljon. Ez mellesleg egészség- ügyi könyvecskét jelentene, ami nem annyira a belügy-, mint inkább az egészségügyi minisztériumnak lenne szívügye. Nem any- nyira azonban, hogy bárki is foglalkozna az üggyel.

Bár nyílt titok, hogy egészen kiterjedt hálózat foglalkozik a közvetítéssel, valójában még- sincs lehetőség általános érvériyű rendszabályra. Aligha hozhat megoldást, hogy alkalmanként visszatoloncolják a jobb kereset reményében Ausztriába csalt lányokat. Az igazi megoldás az lenne, ha az őket futtatókat lehetne kiiktatni. Erre azonban nincs sok törvényes lehetőség: bár tavaly 98 személy ellen indult bűnvádi eljárás, ítélet nem túl gyakran születik. Ehhez azt kellene bizonyítani, hogy emberkereskedelem bűntettét követik el, márpedig ezt a vádat az érintett lányoknak kellene tanúsítaniuk. Okét azonban — a tettenérés után — azonnal visszatoloncolják az országba, ahonnan jöttek, és ettől kezdve fellelhetetle- nek az igazságszolgáltatás számára.

Nem fenyegeti tehát igazi veszély azok üzletét, akik a keleti szomszédságban apróhirdetésekkel, szóbeszéd útján beszervezik a könnyű keresetet remélő lányokat, és összehozzák őket a szép élményekre vágyó osztrák férfiakkal.

Diktátorok egymásról

„Micsoda komédiás ez a Hitler!” — mondta állítólag Mussolini német szövetségeséről. A két diktátor „barátságát” új megvilágításba helyező megállapítás a nemrégiben Mondadorinál megjelent, a Duce bizalmas körben tett megjegyzéseit összegyűjtő kötetben (Parola di Benito) olvasható.

A Parola di Benito szerzője egy milánói ügyvéd, bizonyos Armando Cillario. A vállalkozó szellemű jogász nem sajnálta a fáradságot, hogy archívumokban és tanúvallomásokban felkutassa az olasz vezér eddig ismeretlen bizalmas közléseit és mondásait. A több ezerre tehető megjegyzéseket aztán a szótár- készítés elve alapján rendszerezte: a kulcsszavakat ábécé-sorrendbe állította, így könnyen visz- szakereshetők a címszavak.

Első betű „A”, mint „alkohol” : „A német fenyegetést csak a németek alkoholistává tételével lehet feltartóztatni”. Egy melankolikus „B”, azaz „barát”: „Soha életemben nem voltak barátaim, nem tudom, ez az én hi- bám-e, vagy másoké.”

A gyakran vitriolos megjegyzések néha időtállónak bizonyultak. Például a „nyomozás” címszó alatt a következőt olvashatjuk: „Olaszországban azért nyomoznak, mert ez a szokás. Ez az egyik módja, hogy a kellemetlen dolgokra fátyolt bontsunk. Az olasz nyomozás nem feltálja, hanem eltemeti a felelősséget”.

„Összeesküvés” címszó: „Nem a cselszövés és az összeesküvés nyugtalanít engem, hanem az amerikai harckocsik” — és a Duce rossz előérzete nemsokára beigazolódott, hiszen 1943. július 25-én, nem sokkal a szövetségesek szicíliai partraszállása után, megfosztják hatalmától.

A hangnem a durvaság és a líra között ingadozik, a kíméletlen megjegyzések és a kupiék egyaránt megférnek egymással. A foglalkozására nézve eredetileg tanító Mussolini cinikusan így nyilatkozik az írástudatlanságról: „Kevesebb oktatásra van szükség. Az írástudatlanok bátrabbak a tudósoknál.”

De nem áll tőle messze a szerelmes dalocskák világa sem: „Kicsikém, ne nézz rám, bár lehet, te csakugyan szeretsz — de a szív, mit kívánsz, ám méreggel van tele.”

Mint férj, bevallja feleségének, Rachelnek: még nem tudott rájönni arra, vajon a rendőröket azért fizetik-e, hogy őrizzék őt, vagy hogy kémkedjenek utána.

Az egykor újságírással is foglalkozó Mussolini megvetette az újságírókat. Kintornásoknak nevezi őket, „akiknek elég egy kis alamizsnát odavetni, hogy mozgásba lendüljenek”.

Luigi Albertini, a Corriere della Sera antifasiszta tulajdonosa szálka volt a szemében. Vele kapcsolatban ezeket j egyezte fel: „Szenátor, már túl régóta tűrjük létezését. Ha az olaszok még nem rombolták le kis deszkabódéját (értsd: az újságot), elképzelheti, hogy milyen nagy köszönettel tartozik ezért.”

Mussolini a „hülyék véleménye ellenére” is azt jósolja, hogy „Németország győzni fog”. Az angolszász gondolkodásmódot pedig „egyetemes dögvésznek” tartja. Forradalmi szocialista múltja a monarchiával is szembeállítja őt. Viktor Emánuel királyról megjegyezte: „Ugyan miért fizessünk 16 millió lírát egy szinte láthatatlan lénynek?”

A londoni zenei piac legújabb szenzációja: a közelmúltban

kompaktlemezen a boltokba került Aaron Copland Lincoln portréja című szimfonikus műve, s a narrátor nem más, mint Margaret Thatcher volt brit miniszter- elnök maga.

A lángszavú volt brit kormányfő érezhetően zavarba jött néhány, ízléséhez képest túl amerikaias angol kifejezésen, de elemében érezte magát Abraham Lincoln, a polgárháborús amerikai elnök 1864-es gcttys- burgi beszédének előadásakor, mely a demokrácia credója. Thatcher asszony szónoki teljesítménye, amely három választást nyert a brit Konzervatív Pártnak, és megannyi külföldi állam- és kormányfőt kergetett kétségbeesésbe a Közös Piacban, a kritikusok szerint oly meggyőző, hogy könnyen feledteti a különbségét: Lincoln férfi volt, ő pedig nő. A művet az EMI lemeztársaság Abbey Road stúdiójában vették föl a londoni szimfonikusok előadásában, Wyn Morris vezényletével. Némi bonyodalmat okozott a jogi vita egy konkurens amerikai lemezcéggel, mely egyidejűleg Norman Schwarzkopf tábornok, az Öbölháborús győző előadásában mellékelte a gettysburgi beszédet a Lincoln portréja lemezfölvételéhez, de ez a probléma már barátságosan megoldódott. Morris karmester így nyilatkozott: — Hallottam a Schwarzkopf-válto- zatot. Olyan, mintha egy unalmas bevasárlólistát olvasna föl. Margaret Thatcher ellenben még egy patyolatcédulát is úgy tud felolvasni, hogy az tiszteletadássá válik a demokrácia előtt a polgárháborús csatatéren.

„Viharos napokat élünk, nemzetek omlanak össze. A gettysburgi beszéd, a demokratikus szabadság messzehangzó jeladása, ezért ma mindennél fontosabb olvasmány, és nincs lelkesí- tőbb hangszer a megszólaltatására, mint az ön hangja” — írta a karmester Margaret Thatchernek felkérő levelében.

— Hallgassák bömböltetve Lincoln szavait: „A nép kormányzata, a nép által és a népért soha nem vesz ki a föld színéről. Amiképp nem akarok szolga lenni, nem leszek úr sem. így gondolom én a demokráciát. Ami ettől különbözik, annyiban, amennyiben különbözik, nem demokrácia”. A pokolba a szomszédokkal — ajánlotta a lemezt a közönségnek Wyn Morris a The Times hasábjain.

A Lincoln-beszéd korábbi megszólaltatói között volt Adlai Stevenson, Henry Fonda és Charlton Heston. A nők közül régebben Katherine Hepbum és Eartha Kitt adta hangját a műhöz. S most Margaret Thatcher, aki nemrégiben, bárónőként, Londonban bevonult a Lordok Házába. A következő lépés talán az angol slágerlista élére vezet?

Diana kálváriája — folytatódik-e a tündérmese?

Az angolok már régóta gyanítják, hogy nincs minden rendben a trónörököscsaládban. A gyerekek — Vilmos és Harry herceg — szépen cseperednek, de szüleik nem sokat mutatkoznak együtt. Persze — mint a házaspárok túlnyomó többsége —, ők sem egy helyen dolgoznak. A hivatalos programnaptár más közszereplést ír elő a 44 éves Károly walesi hercegnek és mást 31 éves feleségének, Diana hercegnőnek — ez természetes. De amikor mégis együtt vannak, miért olyan hűvös a pillantásuk? A kíváncsi és mérhetetlenül tapintatlan brit pletyka- sajtó hónapok óta kereste a válság jeleit.

És akkor berobbant a köztudatba az, amit most az évszázad leleplezésének neveznek Angliában. A közelmúlt óta kapható a könyvesboltokban Andrew Morton pletykaújságíró könyve, a „Diana igaz története”. De brit lapok már ezt megelőzően közöltek belőle részleteket, zaftos kommentárokkal. A könyv merészen azt állítja, hogy a házasság menthetetlen, mert Károly rossz félj és rossz apa, és megcsalja Dianát, aki bánatában hol csonttá-bőrré fogyott, hol pedig — legalább ötször — öngyilkosságot kísérelt meg a nyolcvanas években, igaz, talán nem komolyan, de „segélykiáltás” gyanánt.

Nem ez a 156 oldalas, Amerikában és Nagy-Bri- tanniában egyszerre kiadott, napi tízezer példánya ban fogyó könyv az első ellenőrizhetetlen pletykairodalom a trónörököscsaládról. Néhány hónapja jelent meg például egy másik, amely azt sugalmazta, hogy Diana a rossz, mert az utóbbi években öt szeretővel csalta meg Károlyt. Ezt azonban a közönség nem hitte el. Az új könyv viszont annyira beletalált a közvélemény gyanakvásába, hogy hihetetlen botrány tört ki. Parlament és kormány a sajtóellenőrzés szigorításával fenyegetőzött, az anglikán egyház szellemi vezetője, Carey canterburyi érsek szinte kiátkozta a szerzőt. A lapok megírták, hogy II. Erzsébet királynő kérdőre vonta a fiát, a Buckingham Palotában pedig a trónörököspár hivatalos programjainak ritkításán fáradoznak, hogy többet lehessenek zavartalan családi körben.

Károly és Diana házassága még az idén sem lenne az első a királyi családban, amely zátonyra fut. Károly nagyobbik öccsétől, András yorki hercegtől nemrégiben költözött külön a felesége, Sarah hercegnő, azaz „Fergie”, és vitte magával a kislányait

is. Az ascoti derbin már csak messziről integettek a nagymamának, II. Erzsébetnek. De Károly mégiscsak trónörökös, és az íratlan angol alkotmány szerint a monarchia családi vállalkozás Nagy-Britanni- ában, tekintélye a királyi család belső békéjétől függ. Ráadásul az uralkodó egyszersmind az anglikán egyház feje, s az anglikán egyház nem híve a válásnak, az újraházasodást pedig egyenest tiltja. Ha Károly feleség nélkül marad, nehezen örökölheti a trónt, és alkotmányos válság bontakozhat ki.

Morton azt állítja könyvében, hogy Diana hercegnő hivatalos előjegyzési naptárában július utánra nincs bejegyzés, mert a hercegnő nem gondolja, hogy akkor még a királyi család tagja lesz. Diana néhány serdülőkori barátja és barátnője közjegyző előtt tanúsította, hogy ők informálták a szerzőt. Az iromány szerint Károly volt a hibás, mert titokban fölelevenítette régi kapcsolatát Camilla Parker Bowles-szal, egy nem különösebben csinos, előkelő hölggyel. Károly és Camilla először 1972-ben találkozott, majd Camillát gyorsan féijhez adták egy katonatiszthez, aki most a királynő közvetlen személyzetének tagja, mint „az ezüst pálca hordozója”.

Károlynak és Dianának nincs miből építeniük közös életüket: Diana szereti a popzenét és a köny- nyű irodalmat, és a betegek, öregek istápja, Károly pedig inkább horgászik, vadászik, lovaspólózik, fest, építészettel és környezetvédelemmel törődik, továbbá filozófiai könyveket olvas. Talán soha nem is szerette a feleségét — írta Morton.

Végül is az a fő kérdés, igaz-e mindaz, amin a brit közönség háborog, de amit lázas kíváncsisággal olvas? A botrány kellős közepén Diana hercegnő meglátogatta régi barátnőjét, Carolyn Bartholo- mew-t, a Morton-könyv egyik hírforrását. A látogatásról egy titokzatos telefonáló előre értesítette a sajtót, és közléséért állítólag nem kért pénzt. Ez oly rendkívüli, hogy a közlés engedélyezője nem lehetett más, mint Diana maga. Barátnője meglátogatásával akarta volna jelezni, hogy legalábbis nem vitatja a könyv tartalmát — vélik a bennfentesek.

A brit sajtó, a közvélemény izgatottan várja a történet folytatását — és nem dől be annak, hogy nemrégiben két ízben is Károly herceg kísérte iskolába a fiait Diana helyett, jó apai mivoltát bizonyítandó.

Egy szomorú cím birtokosa

Ártatlanul ült 23 évet

Egy gyilkosságért elítélt kanadai férfi 23 esztendő után szabadult ki a börtönből, miután a kanadai legfelsőbb bíróság az újabb meghallgatások alapján úgy döntött: a 39 esztendős, magát mindvégig ártatlannak valló David Milgaard ügyét újra kell tárgyalni. Addig is bocsánatot kell

kérni a jogtalanul elítélt polgártól...

David Milgaard a „legtöbbet ült kanadai állampolgár” szomorú címét is magáénak tudhatja, ugyanis még soha senki nem töltött annyi időt börtönben, mint ő. Ráadásul ártatlanul. A kanadai legfelsőbb bíróság közelmúltbeli döntése értelmében jogi hiba lenne, ha a most szabadult férfi ügyét nem tárgyalnák újra, és nem kerülne sor rehabilitációra. A még mindig fiatal David Milgaardot 1969-ben ítélték el Gail Miller segédápolónő meggyilkolásáért, noha a férfi ezt mindvégig váltig tagadta.

v

Margaret Thatcher a slágerlistán ?