Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-04 / 183. szám
4. HORIZONT HIRIAP, 1992. augusztus 4., kedd Látószög Határtalan örömeink Jó hónapja, hogy a zempléni Kékednél — ha csupán egyetlen napra is — sok idő múltán újra megnyitották a hatarso- rompot hazánk és Szlovákia között. Örömünnep volt az esemény, azt köszöntötték a környékbeliek önfeledten, amire emberemlékezet óta nem akadt alkalmuk. Szomszédos megyénk falucskája és az átelleni Trstené Pri Hornade — az egykori Nádasd — lakói, meg akik még erre vetődtek akkor közös istentiszteleten is hálálkodtak, amiért az egymástól három kilométernyire lévő két település között végre ennyire lerövidült az út. Úgy találkozhattak, hogy nem kellett feleslegesen hosszú kilométereket kerülniük. Volt kenyér és só is a hivatalos átlépés alkalmával, meg persze sok jó szó egymáshoz a beszélgetések, az egésznapos vigalom ideje alatt. S arról is tanakodtak, hogy jó lenne ezután gyakrabban megismételni az ilyenféle látogatást, legalább - mert szerényen fogalmaztak — kétszer egy esztendőben. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, tényleg átruccanhat-e a kívánkozó Kékednél évente kétszer vagy talán még majd sűrűbben is, ha kedve tartja. Ám már is emlegetik, hogy ugyanebben az északi megyénkben egyszerre további négy hivatalos határátkelőhely megnyitását tervezgetik. Lónya, Barabás, Beregsurány és Tiszabecs is feliratkozik hamarosan államhatáraink állomásai közé, hogy nemzetközi forgalmunkat tovább élénkíthessük. Egyszóval könnyebbedik az országok közötti mozgás is, gyakrabban találkozhatnak a határ két oldalán élők. Családok, rokonok, ismerősök meglazult kapcsolatai erősödhetnek ismét, kirándulók számára válhatnak barátságosabbá, marasztalóbbá eddig idegennek tartott, érzett tájak és emberek. Ki-ki tanulhat is a másiktól, olyan értékekből menthet bőségesebben, amelyről eddig csak hallott vagy nem is tudott. Jó ez akkor is, ha valamikor — a történelmi határrendezések előtt — hazajárt az ember oda is, ahol ma csupán vendég. Hiszen harag, háborúság nélkül is sok mindent érezhet, élvezhet a múltból, a közös életből, sorsból. Ha szokatlan is számára az idegen felirat vagy másfajta beszéd, az övéivel mindenképpen szót érthet itt is, ott is. S türelemmel, megértéssel talán kivárhatja, hogy a barátság nagyobb, teljesebb lesz egyszer, az ember mind kevésbé találja magát távol az otthonától. Van már a világban — hozzánk nem is oly túl messzi — törekvés az államhatárok teljes lebontására. Azon vannak, hogy ki-ki úgy élhesse tovább az életét megszokott környezetében, mintha az eddig tőle szigorral elválasztott területen is odahaza lenne. Talán egyszer hozzánk is elér az igyekezet, megérjük valamikor, hogy az eddiginél sokkal kötetlenebbül, szabadabban utazgathatunk arrafelé is, ahol most még fegyveresek állják az utunkat, zordan kérik okmányainkat, s meglehetősen illuzórikus a remény. Úgy legyen! Mert éppenséggel tágulhat ilyenformán is a világ anélkül, hogy a határaikhoz ma még annyira ragaszkodó népeket a legkevésbé sértené, bántaná, akadályozná életükben. Gyóni Gyula Ki volt Kolumbusz Kristóf? Tengerészből tengernagy Egy kevéssé hiteles Kolumbusz-ábrázolás 1476 nyarán Portugália délnyugati partjainál kalózok támadtak meg egy Genovából Flandriába tartó kereskedelmi flottát, s az egyenlőtlen küzdelemben több hajó elsüllyedt. A bajba jutott itáliai tengerészeket a közeli Lagos városának lakosai igyekeztek kimenteni. Elképzelhető, hogy az az ember, akit Amerika felfedezőjeként tisztel a világ, szintén így került Portugáliába. Ettől az évtől kezdve Kolumbusz Kristóf életútja viszonylag jól nyomon követhető, azonban származásával kapcsolatban időről-időre új vagy felújított elméletek kapnak publicitást. A XVI. században senki sem vonta kétségbe, hogy Kolumbusz genovai volt, és a kutatók többsége ma is ezt vallja. Ezen nézet szerint Cristoforo Colombo (a vezetékneve galambot jelent) 1451-ben takácsok utódaként látta meg a napvilágot. Később még négy testvére született, akik közül kettő (Bartolomeo és Giacomo) több újvilági útján vele tartott. Azzal kapcsolatban, hogy hol és mit tanult, nincsenek megbízható adataink. Egy ideig feltehetően apja műhelyében dolgozott, de az üzleti nehézségek megrendítették a család anyagi helyzetét. Ezért a családfő sok mindennel megpróbálkozott, kevés sikerrel. 1470-ben átköltöztek Savonába, ahol az apa bormérést, mai fogalmaink szerint kocsmát nyitott. Ekkoriban határozta el Cristoforo, mivel nem bírta a vendégfogadós életének bezártságát, hogy tengerre száll. Első hosszú hajóútja az égei-tengeri Khiosz szigetére vezetett. Mint láttuk, első nyugat- európai vállakózása, melyben egy genovai kereskedő társaság alkalmazottjaként, mint tengerész és kereskedelmi ügynök vett részt, a kalóztámadás következtében meglehetősen szerencsétlenül végződött. Ha Kolumbusz egyszerű tengerészként halt volna meg, az utókort nem foglalkoztatná a származása. Ő azonban a világ- történet legnagyobb alakjainak egyike lett, s ráadásul életrajzában elég sok a fehér folt. Ily módon egyáltalán nem meglepő, hogy esetenként nem minden hátsó szándék nélkül — bizonyos történészek vagy történelemmel foglalkozók megkérdőjelezik a nagy felfedező genovai eredetét. Egyesek szerint piemonti volt, mások szerint portugál, ismét mások szerint Korzikáról vagy éppen Khiosz szigetéről származott. Ezek a feltételezések azonban nem tekinthetők megalapozottaknak. Érdekes az az elmélet, mely szerint Kolombusz Kristóf a. zsidóüldözések elől Itáliába menekült katalán zsidó család fia volt, s ez a család házi és belső közösségi használatra megőrizte a spanyol nyelvet. Egy másik vélekedés szerint az Újvilág felfedezője spanyol zsidó szülők gyermekeként jött a világra. A magunk részéről a genovai származás uralkodó elméletére nézve a legveszélyesebbnek azt tartjuk, melynek lényege a következő: Ko- lumbusz különös, titokzatos személy volt; spanyolul anyanyelvi szinten beszélt, és kizárólag spanyol kultúrával rendelkezett, azaz (folytatva a gondolatsort) valószínűleg spanyol volt. A fenti nézetek és bizonyítékaik nem képesek megcáfolni a genovai eredetet, azonban jelentőségük vitathatatlan, mivel a történészeket arra kényszerítik, ismételten gondolják át a már axiómává vált megállapításokat is. S hogy van min gondolkodni, annak illusztrálására következzék az ellentábor néhány kérdése, kijelentése. Ha Kolumbusz „olasz” volt, miért csak latin és spanyol nyelven írt? Hogyan lehetséges az, hogy az itáliaiakkal is spanyolul beszélt? Miért csak egyszer vallotta magát genovainak? Mellesleg egyik végrendeletében, amelynek hitelessége vitatott. Mi az oka annak, hogy Fernando Colón, Kolumbusz spanyol nevű törvénytelen fia Genovában nyomát sem lelte apja családjának? De, ha a források és a szakirodalom alapján a legmeggyőzőbbnek a genovai származást tartjuk is, azzal még nem adunk magyarázatot arra a kérdésre, hogyan lett a Lagosnál partra evickélő tengerészből tengernagy, Amerika felfedezője. Röviden ismertetnünk kell tehát Kolumbusz életpályájának 1476 és 1492 közötti szakaszát, melynek közel egy évtizede Portugáliához kapcsolódik. Kezdetben Kolumbusz változatlanul egy genovai kereskedő társaság alkalmazottja volt, és atlanti-óceáni expedíciókban vett részt. Járt Angliában, Madeirán, azAzori- szigeteken, sőt Guineában is. Ekkoriban alakult ki nagy terve, melynek megvalósításáért egész életében küzdött: nyugati irányban hajózva eljutni Indiába. Hiába ajánlotta azonban fel a portugál királynak, II. János 1485- ben elutasította azt. Kolombusz még ebben az évben elhagyta Portugáliát, s a szomszédos Kasztíliába költözött. Először spanyol földön sem járt több szerencsével: tervét Kasztíliai Izabelle és Aragónai Ferdinánd szintén elvetette, bár — Kolumbusz magas rangú pártfogóinak köszönhetően — nem végérvényesen. A fordulatot az 1492. év hozta meg. Miután januárban a spanyol csapatok megsemmisítették az utolsó ibériai államot, a Granadai Emírséget, Kolumbusz elgondolása előtérbe került. 1492. áprilisában az uralkodók szerződést írtak alá, melynek értelmében Kolumbusz admirális és az általa felfedezendő területek alkirálya lett. A kasztíliai korona anyagi segítséget is nyújtott az első expedíció előkészületeihez. Ilyen előzmények után indult el 500 évvel ezelőtt, 1492. augusztus 3-án az Admirális három hajója Palos városából, hogy felkutassa az Indiába vezető utat. Dr. Makai János Lóránt Jánosról szólva Hangos sikerek után — érett magányban Alacsony követelmények és bérek Az Állami Számvevőszék a Magyar Rádió vizsgálatáról A nyolcvanas években Egerben is élt Lóránt János. Salgótarjánból érkezett, ott is végleges befogadásra áhítozott, akárcsak itt. De vándorútja tovább sodorta. Mintha kieglégíthetetlenné tette volna a viszonylag korai sikerek sorozata, hiszen — 1938- ban született — már 1962-ben Rippl-Rónai-dijat kapott, 1968- ban Egri József-dijat, 1968-71 között Derkovits-ösztöndijas, 1972-ben Munkácsy-dijjal tüntetik ki. Az alföldi festészet tradíciói éltetik, szemléletét sokféle hatás alakítja. Ezt az erős egyéniséget nem lehetett külső befolyásokkal letéríteni arról az útról, amellyel önmagát kereste. Ebben a munkában számára az tűnt a legfontosabbnak, hogy mindazt nézői, barátai, ellenfelei elé tárja, amit ő a világról, az őt körülvevő közösségről, tájról, emberi együttesekről akart elmondani. Sohasem mutatkozott bőbeszédű, mégkevésbé részletező előadónak, alkotásain nagy szürke foltok között jelenik meg a-té- ma, olykor olyan iróniával, hogy magunk is azt hisszük, hogy ezt a veszedelmes karikírozást, az éppen megfogalmazott jellemnek vagy jellemtelennek ezt az alakját nem igazán gondolta végig. Akadtak csöbörfejű ábrázolásai, akikről elképesztő pontossággal lerítt az elvtársiasság koc- kafejűsége, alkalmasint műveletlen, faragatlan „blődsége”, mert bizonyára akadt dolga nem egy fórumon a „telefon-intelligencia” birtokosaival, akik hintették neki, előtte a sódert, ő meg élményt szerkesztett róluk, sóvárgásukról, szellemi toprongyosságukról, lelki nincstelensé- gükről. Amivel lekvittelte az irányukban érzett „tiszteletét, engedelmességét.” Az elmúlt hónapban, a Kop- csik-cukrászdában olajfestményeket állított ki. Sehol nyoma az addig olyany- nyira kedvelt szürke foltjainak, göcsörtös vonalainak, amikkel a tereket felszabdalta, amikkel a figurát beleplántálta a látványba, hogy okulásul szolgáljanak az éppen arra járóknak. Hanem itt az olaj vastagon felhordva, a kép határozottan, szimmetriára szerkesztve — az eddigi Lórántot vajmi kevéssé érdekelte — két állat egymásnak feszül, és nyilvánvalóan életre-halálra megy a küzdelem. Akárcsak az altamirai barlang-festményeken. Máshol meg a kép közepében ott áll az élénk színekkel megecsetelt férfi, vagy annak tűnő alakzat, rátámad egy közepesen fehér valami, mintha a torkának esne, nem kétséges, hogy megint a dühöd- ten életre törő erőről van szó. Személyes találkozásomkor meg is kérdeztem a művészt, akivel egri évei alatt interjút is készítettem, de több menetben un. műterembeszélgetést is folytatva kutatván visszahúzódó, majdnem szemérmes egyéniségének egyik-másik oldalát. Most kíváncsian vártam választ arra, hogyan jutott el eddig a harcos állapotig, amikor a küzdelem áll képei homlokterében, olyan expresszív vonásokkal, no meg olyan ecsetkezeléssel, ami szokatlan nála, ha eddigi életművét vizsgáljuk. — Talán onnan van ez — mondotta —, hogy öt éve visszaköltöztem szülőfalumba, Békész- szentandrásra. Ott, a falusi közegben rusztikusabbak a jelenségek, egyszerűbb, de őszintébb keretek között törnek ki az indulatok, s nem is lehet véletlen, hogy magam is ráhangolódok erre az élettstílusra, meg mindarra, ami a faluban körülvesz. Van ebben jó is, rossz is. Ma is az igazságot keresem, legfeljebb annak az előadásmódja, megfogalmazási adottságai változtak meg. Nem annyira bennem, mint körülöttem. Azért maradt legenda, kö- nyedség és líra Lóránt Jánosban. Az akvarell-biennálé nagydíját ő kapta, és nem is véletlenül: az opálos fényben, felhők alatt felderengő táj az érzelmek bujócs- ka-játékát hozza elibénk, soksok részletszépséggel. És azzal az artisztikummal, amiben az irónia is lirizál. Ami nélkül ez az elmélkedő békési ember nem is tudna barátságot kötni a világgal. Az megint újabb kérdés, meddig marad falujában, mikor, milyen esemény, indulat, vagy egyszerűen „mehetnék” tereli őt másfelé. Mondjuk akkor, ha már úgy érzi, itt most másfelé kell irányt venni, mert ezeket az egymásnak támadó bikákat, miegyebeket, a harcos és áldozattá válni igyekvő élőlényeket megunta megörökíteni ilyen tálalásban. Ez a festő, a grafikus sorsa, szenvedélye, tennivalója is, ha már erre vállalkozott. (farkas) Nem igazolódtak azok a vélemények, miszerint a Magyar Rádió gazdálkodásában súlyos visz- szaélések fordulnak elő. A korábban nyilvánosságra hozott feltételezéseket az Állami Számvevőszék részletesen megvizsgálta, az állításokat igazoló dokumentumok nem kerültek elő, kirívó visszaélésre utaló jeleket az ellenőrzés nem talált — jelentette ki Hagelmayer István, az Állami Számvevőszék elnöke. Hagelmayer István és Bihari Zsigmond, az ÁSZ igazgatója a Magyar Rádió működése és gazdálkodása szempontjából igen kedvezőtlennek minősítette azt a tényt, hogy a Magyar Rádió működését mindeddig nem szabályozza törvényi szintű jogszabály. Elmondták: nincs a Magyar Rádiónak érvényes alapító levele, az intézmény nem rendelkezik érvényes szervezeti és működési szabályzattal, mindezek kihatnak gazdálkodására is. A rádió több, mint 2600 főt foglalkoztat, éves kiadási előirányzata meghaladja a 2,2 milliárd forintot. Az Állami Számvevőszék 1988-1991. évekre kiterjedő ellenőrzése pozitívan értékelte azt, hogy a rádió a vizsgált időszakban folyamatosan meg tudta őrizni gazdálkodási egyensúlyát, fizetőképességét. Az intézmény költségei között a legnagyobb tétel a műsorszórásért fizetendő díj, valamint a bérek és azok járulékai. Mivel az MR vezetése érdemi befolyást csak a bérek alakulására tud gyakorolni, a mainál racionálisabb belső szervezet és érdekeltségi rendszer bevezetésével a szervezet létszámának „karcsúsításával” lehetne racionálisabb gazdálkodást kialakítani. A Magyar Rádióra, mint azt Bihari Zsigmond hangsúlyozta, a bérek és a teljesítménykövetelmények alacsony szintje a jellemző, amit a belső keresztbe-foglalkoztatásokból származó jövedelmekkel, honoráriumokkal és a külső megbízatások kiterjedt rendszerében elért többletjö vedelm ekkel egészítettek ki, amely megkérdőjelezhető az ésszerűség szempontjából. A Magyar Rádió az ellenőrzött időszakban 12 gazdasági társaságban vett részt. A rádió vagyoni részvétele 1990-ben 28,5 millió forint volt ezekben a kft- kben, 1991 végére a tőkebefektetések nagysága 26,15 millió forintra csökkent, amelyek átlagosan 27,4 százalékos osztalékot eredményeztek. Állami vagyont a Magyar Rádió apportként nem vitt a társaságokba, és törvény- sértő gazdasági működést, részvételt sem tapasztalt az ÁSZ- vizsgálat során. Az ÁSZ szerint azonban ezekben a gazdasági társaságokban a rádió részvétele nem kifejezetten előnyös. Különösen elmondható ez a rádiónak, a Média Management, az Inter Rox Kft., az Euromarketing és a Háttér Kft. -ben való rész vételére. A Háttér Kft., tevékenységi köre például alapvetően lap- és könyvkiadás. 1989. évi működése eredményeként a rádió osztaléka 300 ezer forint volt, a kft. által kiadott három kiadvány (rádiós szerző könyvei) vesztesége összesen 332 ezer forintot ért el. Gombár Csaba újságírók kérdéseire válaszolva elmondta, hogy a teljesítmények növelését a rádió vezetése nem tudja az átlagkeresetek emelésével elérni. Tudomása szerint ugyanis a szeptemberben Parlament elé kerülő pótköltségvetésben, illetve a jövő évi költségvetési irányzatokban sem növelik a rádió támogatását. így csak nagyarányú elbocsátásokkal lehetne a béreket emelni. Lóránt János: Menet
