Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-27 / 202. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. augusztus 27., csütörtök' A romfagyi nevű készítmény természetesen a valóságban nem létezik, ellenben a szóösszetétel érzékletesen utal azokra az állapotokra, amelyek jelen pilanatban jellemzőek az egykor közkedvelt egri szórakozóhelyre, a Fagylaltkertre. A Fagylaltkert ugyanis — nem túlzás — elpusztult, nincs többé, megsemmisült. Először azt hihette a világ jámbor alattvalója, hogy ez csak átmeneti állapot, s aztán majd ismét lesz puncs és csokoládé, strandolás utáni hű- sölés jéghideg Coca-Cola társaságában a fák alatt, s szerdánként — esetleg — diszkó. De aztán rá Romfagyi kellett jönnie tíz ember fiának, hogy ez már soha nem lesz így, hiszen a Fagylaltkert évek óta zárva, s nem kevésbé emelkedet- tebb feladatot hivatott ellátni, mint göngyölegek őrzése, gyomnövények termesztése, szökőkút romossá tétele. Ez most a Fagylaltkert küldetése, és nem úgy tűnik, hogy a helyzet változna, hiszen — ahogy azt a lelakatolt ajtón tábla is jelzi — ez egy kutyával őrzött terület, nehogy valaki enyhítsen a mocskon. Ha valaki mégis, titkosan, suty- tyomban — és ne hagyjuk ki: alattomosan — besettenkedik a területre, elbújik egy szemeteskuka mögött, és onnan kikukkant — láthatja: a kutya alszik, és különben is bezárták egy ketrecbe. (kova) (Fotó: Szántó György) HANG-KÉP Csak egy nyilatkozat? A társadalmi diagnózis változatlan. Jó négyesztendei vergődés után kévés a remény a szívmelengető megnyugvásra. Annál inkább senyvedőnk a politikai töltésű viadalmaktól, azoktól az ütközetektől, amelyek mérgezik a légkört, megsokszorozzák a feszültségeket. Ügy lett Győri Béla esetéből. A Vasárnapi Újság állásából felfüggesztett felelős szerkesztője kétségkívül — ezt már hónapok óta hangsúlyozzuk — egysíkúvá formálta ezt a hangos sajtóorgánumot, megfeledkezve a szélsőségek diszkrét, de határozott nyesegetéséről, minden érdekelt megszólaltatásától. Megszegte azt az íratlan regulát, amely valamennyi tollforgató számára kötelező, méghozzá pártállásától függetlenül. Más kérdés, hogy felettesei jól léptek-e. Valószínűleg nem, hiszen ez a „lap” távozása óta teljességgel elvesztette markáns arculatát. Valamiféle rendezőelv hiányában atomjaira hullott szét, s meglévő hiányosságai csak hat- ványozódtak. Az utóbbi két „szám” tovább szürkült, jellegtelenedet!. Olyannyira, hogy sajnáltuk a rájuk pazarolt időt. Annál is inkább, mert ez a következmény törvényszerű. Aki tagadja, egyszerűen nem mond igazat. Emellett félretájékoztat, hiszen ez a bekódolt csőd elmaradt volna, ha kellő körültekintéssel mérlegelik a problémát. Az elmúlt hét valamelyik reggelén Gyurkovics Tiborirót hívták a mikrofon elé. Úgy véltem: sablonos mondatokra számíthatok. Szerencsére kellemesen csalódtam, mert ez a szuverén lény olyan iránytűt kínált valameny- nyiünknek, amely kitűnően hasznosítható. Megfogalmazta: a lélek rendszerváltozásával mindenkinek magával illene megbirkóznia, rendet teremtve odabent, olyan harmóniát, amely kisugárzik, amely erőt, energiát ad ahhoz, hogy az alkotó, a cselekvő ember a nehézségek közepette is kiegyensúlyozottan dolgozzék, mindenféle csinnadratta nélkül munkálkodva azért a jövőért, amelyet mindnyájan sóvárgunk. Érintette a magyarság témakörét is. Intelme megfontolandó: mindenekelőtt az hű honához, nemzetéhez, aki látványos színjáték nélkül arra törekszik, hogy gondolatait, érzéseit szabatosan, tömören, ízesen, szépen tolmácsolja édes anyanyelvén, amelyet tisztes, nemes őseitől örökölt azért, hogy gazdagítsa, továbbfejlessze, s ennek révén szolgálja azt a humánumot, amely elutasítja a harsány dobverést. Figyelmezzünk rá...! Árnyalt múltidézés Első királyunkra, Szent Istvánra emlékeztünk a napokban. Nem sorolom érdemeit, emlegették ezt annyiszor, hogy olykor már zavaróan hatott. Azt hiszem, ő sem lelkesedett volna a dicshimnusz-zuhatagért. S ekkor mutatták be — mintegy érvelő ellenpontként, amolyan összkép-kiegészítőként — az István király című tévéjátékot. Nem ünneprontásként, hanem árnyalt múltelemzésként. A szerző: a papköltő Sík Sándor, a legszigorúbb megítélés szerint is tökéletesen hiteles személyiség. Emellett — s ez a lényeg — igen tehetséges, felelősségtudattól vezérelt, meditáló karakter, méghozzá irigylendő beleérző készséggel megáldva. Őt nem a diadalmas uralkodó érdekli, hanem a viszonylag idős ember, aki elvesztette fiát, aki szembekerült családjának tagjaival, aki végül is egyedül maradt. Ez a dráma bontakozik ki előttünk. Lendületes tempóval, igényesen megrajzolt figurákkal. A koronás főnek szembe kell néznie azzal, hogy műve végveszélybe került, s olyan utódja sincs, akire rábízhatná hagyatékát. Szenved attól, hogy érdemtelen kerül a trónra, még sincs más kiút. Döntenie kell, s ő az idegen lelkű Orselo Péterre szavaz. Igaz, kifejlet nincs, mégsem érdektelen ez a gyötrődés, hiszen a nézőt megrázza, s rádöbbenti arra, hogy nem létezik olyan kikövezett út, amely egyenesen a cél felé vezet. A tettekért felelni kell, s az örök erkölcsi értékek „bírósága” előtt hiába jelentkeznek mentő tanúk. A verdikt kemény, s a vezeklés kínkeserves. Mindez nem nimbusztépés, csak valósághű ábrázolás, hamisítatlan megtisztulás ígéretével. A voltak, a ma lévők, s a később jövők számára is... Pécsi István Miről ír a Délsziget? Tudatosan, módszeresen tágítja köreit a Délsziget. Térben is, műfajokban is. Moldvay Győző (Modell és híd) Hatvan és Hódmezővásárhely szellemi kötődéseit, kapcsolódásait elemzi. Irigykedve olvasom, mert erre a városra, ahol ezeket a sorokat írom, egyáltalán nem jellemző ez az emelkedett, elszánt lokálpatriotizmus, a szerepnek és identitásnak ez a biztos tudata. Okát is, történetét is tudom, mégis hagyom elcsábítani magam a témától. Inkább regisztrálom, hogy „földim”: Kabdebó Lóránt izgalmas és gondolatébresztő tanulmánnyal (A holocaust a magyar irodalomban) jelentkezik a lapban. A témáról tanácskozást tartottak a minap Pécsett, amelyen a magyar irodalomtudósok mellett németek, franciák, izraeliek stb. is kifejtették a véleményüket. Kabdebó gondolatmenetben az az újszerű, hogy mintegy keresztmetszetében szemlézi századunk irodalmát — a téma szempontjából, tehát a holocaust előzményeit, a szorongás, meg- alázottság, alávetettség, kirekesztettség élményét felfedezi Kassák, Babits lírájában is. A holocaust egyetemes élménye századunknak, s éppen a jelenkori (balkáni) események döbbentenek rá, hogy korántsem tekinthető befejezett múltnak a faji, nemzeti, vallási diszkrimináció, üldöztetés. A humánum, az etika mindenkor az üldözöttek, az áldozatok oldalán állt, lett légyen a költő (Pilinszky, Radnóti, Vas István) magyar zsidó vagy katolikus. Csak a szeretet haladhatja meg, emelkedhet felül a borzalmon, s tudjuk, a szeretet nem csupán keresztény fogalom, de egyetemesen emberi. Csak a költők tudják megfogalmazni időt- állóan az esendőségét, egyszersmind erejét is, amely reményt és esélyt is adhat a túlélésre. A lap, mint mondtam, térben is tágítja köreit. Baranyi Ferenc (Jelenkori olasz költők), Magyart Barna (Erdélyi jelentés), Da- nielisz Endre (Szalontai séta) írásaira utalok, amelyek tanúsítják, dokumentálják, hogy a hagyomány ápolva él igazán. Horpácsi Sándor A közös álmodás és őrzés hite Egy közösség árvaságra juthat, ha emlékezetét— ilyen vagy olyan megfontolásból — veszni hagyja. Ha bűnösnek tékozolja: mivel ama pontos-1 s kér- lelhetetlen-1 jelzői minőségükben is felejtendő, már nem tartja karban. És fiait-lányait nem ösztönzi arra, hogy immár a jövő érdekében szegődjenek a nemes feladat szolgálóivá. (De még véletlenül sem szolgáivá!) Meggyőződésünk ugyanis: az emlékezet fényes hegyormain és liános, zöld bozótosaiban csak a szuverénül tájékozódó — tehát belső iránytűvel is rendelkező! — ember tud eligazodni. Az az embervándor, aki elfogadja közössége megbízatását, s így lesz felfedező: művet teremtő kiszemeltje az időnek. És szolgálatos a példaörökítés dolgában. A közös álmodás, teremtés és őrzés kimondatlan „egysége” átlelkesítheti még a fennkölt fanyalgó- kat, az örökös kétkedőket is, akik — eddig csupán fiémely — magas polcra tehető — kincsek rejtegetésén fáradoztak. Ezek a kincsek, mint mozdíthatatlan teljesítmények, kultikus rekvizítumok, persze értékmérők is: megannyi jól fogó agysejt, idegszál, izzadságcsepp és éjszaka-töredék kivételes találkozása, múltból kiálló korallja. De nekünk, itt, e tájon — fontiekből következően is — mindig többről kell beszélnünk. Többről és többért kell, hogy sajogjon, hogy hitelesen fájjon a TÖRTÉNET! Már-már mozgósító erővel. Mert egy — kicsinyhitűektől és rosszakaróktól, irigyektől számtalanszor megkérdőjelezett — organikus kultúrát kell rendületlenül birtokolnunk, és szívós munkálkodással gazdagítanunk. (Felülemelkedve a hagyomány és a modernség hamis dualitásán, melyet ott susogtatnak bizonyos „műszellőcskék” a terebélyes fa tétova, új levelei között.) Persze, nem kérkedve, de méltósággal, mondván: ez a miénk! Egyként miénk a vox humana és az egymás kezének melegét őrzők hite. És miénk a pontos és kérlelhetetlen emlékezet fájdalmas gazdagsága is. Ott van minden felcsendülő énekhangban, verssorban... a művészetek szabad köztársaságában. Akkor ez a közösség sem juthat árvaságra. Nagy Gáspár (A Délsziget 23/1992-es számából) A Franciskánus-udvarban Beethoven, Fellegi Ádámmal A barokkzenei fesztivál júliusi sorozata után augusztusban, minden hétfőn komolyzenei csemegét kínálnak az egri közönségnek a Franciskánus-udvarban. Mindjárt az elején Fellegi Ádám zongoraművész Beethovenből állított össze egy estére valót. Aki hallotta őt végigjátszani a nagy zeneköltő valameny- nyi szonátáját két év előtt a főiskolán, és aki figyeli előadásait a tévében, annak nem kell magyarázni, hogyan és mit kaphat ettől a széles látókörű és a megszólaltatott műveket lelkesedéssel átélő, átszellemülten játszó művésztől. Mert végül is a zene: játszadozás érzelmekkel, szenvedélyekkel, a sorssal, mindazzal, amit a zeneszerző nekünk átélni tesz lehetővé. Itt van az f-moll szonáta, az op. 57-es, a Sonata appassiona- ta. Annyi mindent írtak már róla, annyiszor hallottuk, és mégis! Mikor az első hangok ránk billennek, még nem akaijuk elhinni, mennyire hatása ala kerülünk majd az indulatoknak, a háborgásoknak, a feszültségeknek is, amelyeket Beethoven 1804- 1806 között jegyzett le. Nem zavarnak ma már a történeti körülmények, csak azt tudjuk, hogy itt, Égerben, ebben az egykori kolostori környezetben, a szerzetesek udvarában, a platánok árnyékában nyűglődik magával — helyettünk — egy nagy terheket felvállalt lélek, és a legegyszerűbb, a legközérthetőbb hangokkal keresi a választ kérdéseinkre, hogy megbékélhetne, hogy abbahagyhatná a viasko- dást azokkal a fantomokkal, amelyek belülről tépik-üldözik őt. És nem más a „helyzet” a hegedűre és zongorára írt c-moll szonátával sem. A zongora adja a komor fenséget, a hegedű — talán a hangszer természeténél fogva is — lágyít a súlyos hatásokon, de nemegyszer idézzük fel magunkban az oroszlánsörényű zenészt, a ráncolt homlokkal előreszúró tekintetét, mintha mondaná: ide hallgassatok, nem lehet és nem is szabad elfelejtenetek, ha egyáltalán boldogok szeretnétek lenni, akarnátok lenni, mi dübörög mögöttetek, nektek. És ezt a félelmetes, elgondolkodtató tartalmat és hatast, ezt a kemény hangzatot a tomboló kánikulai éjben is csak némileg módosítja a látvány. A két szonáta között Páka Balázs énekelte A távoli kedveshez című dalciklust, lírát, szenvedélyeset iktatva a két súlyos járású szonáta közé. A fiatal operaénekes egri származék, és örülünk annak, hogy Fellegi Adám rá gondolt, amikor ezt a dalciklust betervezte ebbe az estébe. A c-moll szonátában Line Ildikó a fegyelmezett és elmélyül- ten újraalkotó művész nyugalmával — ha van ilyen pódiumzenészeknél! — szólalt meg. A feszült ritmusrend igencsak kemény próbára tette őt, és a telt ház nemcsak azért tapsolt hálásan neki, mert csaknem férfias tartással muzsikált, hanem azért is, mert lendületben, együtthatásban maradéktalanul felzárkózott Fellegi Ádámhoz. És hogy Fellegi Ádám hogyan zongoraművész? És hogyan jön Egerbe, emlékezetes sorozatsikere óta? Megkérdezte a közönséget, hogy a kánikula okából legyen-e szünet a c-moll előtt. És mert egy hang úgy szavazott, hogy jöjjön azonnal a c-moll, visz- szafordult, hozta a hegedűművésznőt, és mintha csak akkor kezdte volna a műsort, derűsen, áradóan zenélt, míg szmokingkabátja a még mindig harminc- fokos hőségben a szék támláján lógott. Ez is jól belefért a nagyszerű élménybe. (farkas) Filmpremier Tigriskarmok . A hongkongi filmgyártás termelékenységét tekintve a világon az egyik legjelentősebb. Viszont kevés olyan értéket hordozott eddig, amely eljutott volna a filmszínházakba. Elsősorban a videoforgalmazók mutattak be hongkongi akciótörténeteket. Most azonban a Mokép segítségével a mozinézők is megismerkedhetnek az ilyen típusú karatefilmekkel. A sok távol-keleti harcművész között különleges helyet foglal el egy nő: Cynthia Rothrock. Sok történetet építenek az ő egyénisége köré. A Tigriskarmok című filmnek is ő a főszereplője. Egy nyomozónőt alakít, akinek elege van abból, hogy rosszlánynak öltözve segíti férfikollégái ügyeit. Ő veszélyezteti az életét, a siker pedig férfitársaié. A film elején egy olyan titokzatos gyilkos szedi áldozatait, aki az áldozat arcán egy tigriskarmolásra emlékeztető mély sebet hagy. Linda kapja meg az ügyet. Égy állásából felfüggesztett nyomozó segít neki — Tarek Richards -, aki a tigris harcművészeti iskola visszavonult szakértője. Ők ketten rengeteg kalandot élnek át, és meggyőznek minket, hogy mily látványosan képesek művelni a harcművészetet: végül a gyilkos nem tud ellenállni a fizikai fölényüknek. A kemény karate-ak- ciófilmet az egri Űránia mozi mutatja be. t t 1
