Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-19-20 / 196. szám

4. ÜNNEPKÖSZÖNTŐ HÍRLAP, 1992. augusztus 19-20., szerda-csütörtök Az egri egyházmegye... A Szent István által alapított püspökségek határait hozzávetőle­gesen ki lehet következtetni ugyan, de egyházmegyénk területét csak V. István király 1271-ben kiadott oklevele alapján határozhatjuk meg pontosabban. Már az oklevél kiadási körülményei is figyelemre méltóak. Leír­ják benne ugyanis, hogy az egri egyház kiváltságait tartalmazó okle­velek a tatárjárás idején elpusztultak, s a IV. Béla király által kiadott, a korábbi időszakra is vonatkozó jogbiztosító oklevelek egy részét Kiüt püspök halála (1245) után Sibinus fia, Sámuel, az egri egyház conditionariusa elégette. Nem tudható, hogy mi volt ennek az oka, s így nem tudván mast tenni, összehívtak 25 egri egyházmegyei ne­mest, akik eskü alatt vallották meg mindazokat a kiváltságokat és jo­gokat, amelyek az egri püspököt megillették. Számunkra ezek közül a legfontosabb, hogy az oklevél felsorolja azokat a vármegyéket, amelyekben a tizedszedés joga az egri püspö­köt illette meg. Ez a jog egyértelműen azt jelentette, hogy ezeken a te­rületeken a püspöknek egyházi joghatósága is volt, ezek alkották az egyházmegye területét. E vármegyék a következők voltak: Borsod, Abaújvár, Zemplén, Ung, Szabolcs, Zaránd, Kis-Szolnok, Hevesúj­vár, Bereg és Ugocsa. Ez utóbbi kettőről elmondja az oklevél, hogy korábban ezek a területek a szent királyok vadászó erdeinek területé­hez tartoztak, amelyet később adományoztak az egri egyháznak. Úgy tűnik tehát, hogy az egri egyházmegye az alapítás idején nyolc vármegyényi területen feküdt, s a 13. szazadban a vármegyévé szerveződött beregi és ugocsai részek csatlakoztak hozzá. Az egri püspökség korai adománybirtokait már nehezebben tud­juk meghatározni. IV. Béla király 1261. évi oklevele részletesen felso­rolja ugyan ezeket, sőt több esetben még egy-egy helység területét is E ontosan körülhatárolja, mégsem mindig dönthető el egyértelműen a irtokok felsorolásából, hogy azok Szent István, Szent László, vagy gy más királyok adományából jutottak az egri egyház kezére. En- :k ellenére kísérletet kell tennünk arra, hogy a birtokok adományo­va ne: zásának idejét legalább megközelítő pontossággal rögzítsük, mert ezeknek a területi eloszlásából esetleg más következtetések levoná­sára is lehetőség nyílik. Az oklevél részletes elemzéséből az derül ki, hogy a későbbi He­ves vármegye területén (Tisza) Örvény falu vámjával és az ott lévő révvel, Szurdokpüspöki, Gyöngyöspüspöki és Tiszapüspöki, a Za­ránd vármegyében lévő Pecér, Sómból (Zsomboly) és Nevegy, Aba- újban Hejce, Zemplénben Szentmária tartoztak a Szent István által adományozott birtokok közé. A püspöki székvárossal együtt ez tíz helységet jelentett. Lehet, hogy ez a szám a tízes rendszeren történő szervezés emlékét jelentheti. Szent László adományából, a Tisza melletti Sarud környékén Mé­nesitó, Olfa, (Tisza) Nána, Lovásztelek, Pok és Alpoklosi és ugyan­ebben a körzetben nét halastó, a Szolnok megyében fekvő Póhama- ra, Túrkeddi, Nachaegyház, Keveegyház és Nagytelek, a Csongrád megyei Halász, a Kőrös vize mellett Feyerem, Mór a veszprémi egy­házmegyében, a Békés megyei Ketesd és a Fehér-Körös melletti Püs­pöki kerültek az egri egyház birtokába. II. András király a Bereg me­gyei Perek helységet adományozta a püspökségnek. Az oklevél a fentebb említetteken kívül még több birtokot is felso­rol, de nem derül ki egyértelműen, hogy ezek kinek az adományai voltak. A helységek egy része a Tisza mellett, Sarud és Poroszló térsé­gében található: Magyarad, Halász, Hídvég, Mohagtő, Mezőhar- sány, Mezőizsép és Mezőpüspöki. A második birtokcsoport Borsod­ban volt: Kisgyőr, Harsány, Hejőpapi, Gelej, Tiszakürt és Szirák. A harmadik birtokcsoport egy része a Szabolcs megyei Polgár térségé­ben található: Csőzd, Kékes, Fejérszentmargita, Bagszeg és Popegy­ház tartoztak ide. Tiszaoszlár és Tímár is Szabolcs megyei birtokok voltak. Hídvég, Mécstelek és Tiszalúcon a vám egyharmada tartozott még a birtokok közé. A legnagyobb összefüggő birtokegyüttest Eger környékén, az ún. Egri Völgyben sorolja fel az oklevél. Ezt a területet északon a diós­győri királyi várbirtok, illetve a béli nemesek földjei határolták, délen a szemerei és farmosi nemesek földjéig nyúlt le. A mai Felsőtárkány területén volt Feltárkány és Altárkány, majd Felnémet, azután Eger, s dél felé haladva Tihamér, Magyartálya, Nagytálya, Makiár, Füzes­abony és a térségében fekvő Keresztesfölde, Endréd, Apáti, Sziha- lom, Izsépfája, Buda és Dézsmaszikszó voltak ezek a helységek. E birtoktestet szinte körülfonta Kerecsend, Bakta, Fedémes, Zsérc, Cserép, Szőllőske és Noszvaj koszorúja. Mielőtt a felsorolt birtokokat részletesebben vizsgálnánk, alap­elvként le kell szögeznünk, hogy királyi adományként csak királyi ké­zen lévő birtokokat lehetett adományozni. A történeti kutatás már feltárta azt a folyamatot, amelynek során a honfoglalás kori nemzet­ségi birtokok egy részét az államszervezés során a nagyfejedelmi-ki­rályi hatalom a maga számára sajátította ki. Györffy Györgynek azt a megállapításait is figyelembe kell vennünk, amely szerint a magyar püspökségek székhelyeit általában ott jelölték ki, ahol a királyi család valamelyik tagjának, vagy a királyhoz hűséges főembernek birtoka, megerősített lakóhelye volt, hogy a világi fegyveres hatalom bizton­ságot nyújtson az egyházfőnek is. (Részlet Kovács Béla Az egri egyházmegye története 1596-ig című kötetéből) Egy könyvtár kétszáz éve Az egyházmegye szellemi kincsestára ü? gy tartja a régi mondás, hogy a könyveknek meg­van a maguk sorsa. Ma­napság, amikor a nyomtatvá­nyok nem számítanak olyan rit­kaságnak, mint néhány száz év­vel ezelőtt, a kötetek nem töltik el elfogódottsággal az olvasót. Többnyire papírkötésben ké­szülnek, egyszeri használatra. A régi könyvtárakban érti meg az ember, hogy valóban lehet sor­suk a könyveknek. Az emberi tu­dás és munka: maga a feltáruló, az ódon lapokon tükröződő múlt teszi rejtelmessé, izgalmassá a ré­gi köteteket. Az Egri Főegyház­megyei Könyvtárban is históriai levegővel találkozik a látogató. Gyönyörű freskók között sora­koznak a régi írások, amelyek le­tűnt századok gondolkodását őr­zik ma is. A Szent István alapí­totta egyházmegye szellemi kin­csestára ez, amelyet nem kímél­tek a történelem viharai. — Könyvtárunk 1993. de­cember 23-án lesz kétszáz éves — mondja dr. Antalóczi Lajos, érseki főkönyvtáros. — Aki isme­ri ennek a bibliotékának a két év­százados történetét, az sok szempontból nagyra értékeli ezt a gyűjteményt. Először is azt az áldozatot becsüli, amellyel ezt megteremtették. Eszterházy Ká­roly egy egyetem szellemi bázisát kívánta megteremteni, de az ő 1799-ben bekövetkezett halála után is nagyon sok főpap és civil ember járult hozzá munkájával és adományaival, hogy ez a 130 ezres patinás gyűjtemény európai hírnévre tehessen szert. Ez a könyvtár mind külső megjelené­sében, mind gazdagságában, mind pedig feltárása tekinteté­ben egyaránt méltó a hazai és nemzetközi megbecsülésre. Évente mintegy 100 ezer vendé­gek fogadunk, s Eger illusztris lá­togatói szinte mind megtalálnak bennünket. — Két évszázad hosszú idő, különösen olyan viszontagságos történelmű országban, mint ha­zánk. Hogyan vészelte ezt át ez a gyűjtemény? — Bizony, elég sok baj érte. A legjellemzőbb talán az volt, hogy mindig személyzeti gondokkal küszködött, s a kétszáz év során soha nem volt pénze a gyűjte­ménynek. Eszterházy annak ide­jén csodálatosan alkotta meg, könyvállományát Európa egész területéről vásárolta össze, s nagyszerű alapítványt hozott lét­re, hogy támogassa. Ez azonban a napóleoni háború alatt teljesen értékét vesztette, s mondhatni, hogy a XIX. század elejétől a gyűjtemény csak hagyatékokból bővült. Sajnos előfordult lopás, hűtlen kezelés is, s mindig na­gyon kevés volt a pénz. Történe­tében az idei az első esztendő, hogy a költségvetésből nagyobb összeget kapott ez a könyvtár. Két évvel ezelőtt visszakaptuk régi termeinket is, így az eredeti könyvtárhelyiségekben dolgoz­hatunk. Felszerelésük rengeteg pénzt elvitt. Amikor megkaptuk a négymillió forintot, részben a személyzet létszámát növelhet­tük, a fizetéseket szépíthettük, ugyanakkor a bútorok, tárgyi fel­szerelések tekintetében léphet­tünk előre. A legfontosabb az, hogy a kétszáz éves könyvtárat minden tekintetben restaurálni tudjuk. — Ez az első hallásra komo­lyabb összeg bizonyára hamar „elolvad”, ha a tennivalókra ke­rül a sor, hiszen semmi sem olcsó manapság. Mire elég, és mire nem ez a pénz? — A teljes restaurálás lénye­gesen meghaladja ez évi pénzbeli lehetőségeinket. De hála Isten­nek, a barokk könyvtárterem tel­jes állományát sikerült „felület­kezelni”, minden egyes kötetet darabonként hoztuk rendbe. Be­fejeződött a faállványzat teljes rendbetétele is. Most varázsolják újjá az ablakbelsőket, s még min­dig vannak háborús belövéseink is. Csaknem félmillió forint ér­tékben restauráltatunk könyve­ket, amelyek erősen megrongá­lódtak. Mindez rengeteg pénzt elvisz. Olyannyira, hogy mikor a kétszáz éves jubileumra készü­léskor egy reprezentatív emlék­könyv kiadására készülünk, még nem tudjuk, miből álljuk a költ­ségeit. — Az egyházak évtizedeken át háttérbe szorítottan, nehéz kö­rülmények között teljesíthették küldetésüket. Gondolom, a Fő­egyházmegyei Könyvtár is meg­sínylette ezt, bizonyos értelemben „ Csipkerózsika-álomba ” kény­szerült. Hogyan találhatja meg új szerepét? — A könyvtár nem aludt Csipkerózsika-álmot. Mindig jellemző volt rá, hogy messzeme­Ízelítő a könyvtár értékeiből Dante-kódex. (Hártya és papír. 1417- ből.) Giovanni da Serravalle fermói püs­pök 1416-ban fordította latinra az Isteni színjátékot. A gótírásos művet a fordító Zsigmond császárnak és királynak ajánlot­ta. A kódexet 1417-ben ajándékozta Casti- lione bíboros Zsigmondnak a konstanzi zsinaton. A kódex a kommentárok miatt igazán értékes. Ez a fordítás megtalálható még a vatikáni és a British Múzeumban, de mindkettőből hiányzik a Zsigmondnak szóló ajánlás. Horae Beatae Mariae Virginis — közis­mert nevén Egri hóráskönyv. (Hártya.) A gyűjtemény legértékesebb unikumát Pyrker érsek hozta Velencéből, és az ő ha­gyatékából került a könyvtárba 1848. már­cius 14-én. A XV. század végén készített, a franciaországi Tours-ból származó ima­könyv mindössze 56 hártyalevelet tartal­maz. A hóráskönyvet 10, egész oldalt be­töltő (110x72 mm), és 6 kisebb miniatúra, valamint 24 kalendáriumkép illusztrálja. 1976-ban hasonmás kiadása is megjelent magyar, német és angol nyelvű kísérőkö- tettel. Mikes Kelemen Törökországi levelei. A szerző bizonyítottan eredeti kézirata. Az egybekötött 207 fiktív levél, a magyar széppróza első remeke, a könyvtár egyik nagyon féltett büszkesége. 1988-ban az OSZK-ban restaurálták. Mikes Törökországi leveleit Rákóczi Ferencnek egy Horváth István nevű szol­gája őrizte, és tőle került a bécsi Magyar Irodalmi Társaság egyik tagjához, Görög Demeterhez. Görög Demeter pedig to­vább adományozta a leveleket Kulcsár Ist­vánnak, s ő adta ki 1794-ben elsőnek a R E. grófnőhöz címzett Mikes-féle leveleket. Kulcsár örököseitől Toldy Ferenc vásárol­ta meg 1858-ban. Toldyt sok szál fűzte Egerhez, és szívesen kereste meg az érseki székvárost. Egyrészt azért, mert Izabella nevű lánya itt volt az angolkisasszonyoknál apáca, majd főnöknő, másrészt a tudós­barát Bartakovics Béla érsek is szívesen látta az irodalomtörténészt. Bartakovics érsek 1867-ben „szerezte” meg az eladó­sodott Toldy Ferenctől a bujdosó székely leveleit, a főpap pedig könyvtárunkra hagyta. Mikes Kelemen 1717. október 10- én kezdte el leveleinek írását, s 1758. de­cember 20-án keltezte az utolsót. Miskolci László-féle Missale. (Perga­men.) 1294-ből származik. A missale (más néven: misekönyv) a kánon előtti kép fes­tőjéről, Miskolci Lászlóról kapta nevét. Ez az első magyar eredetű festmény, amely­nek alkotóját ismeri a művészettörténet. Varjú Elemér szerint Miskolci nem képzett festő, civil ember volt. A Mozart-levél. W. A. Mozart 1787. au­gusztus 2-án írta nővéréhez. A 18 soros le­velet Bécsből címezte édesapjuk elhunyta alkalmából. Ezt az egyetlen, Magyarorszá­gon létező Mozart-levelet Pyrker érsek vá­sárolta Velencében, és ő hagyta a könyv­tárra. A Szatmári Béke szövegének magyar fordítása 1718-ból. Nagyszombatban for­dította Pulay János gróf Czobor Teréziá­nak. Veranchichi Antal praefationáléja. Ve- ranchich egri püspök korában Pozsonyból rendelte meg 1663-ban. A könyvnyomta­tást már 123 éve feltalálták — de ez a mun­ka még kéziratos. Csak alapos vizsgálódás után tudjuk megállapítani, hogy nem nyomtatvány, hanem kézi munka. Igazi mestermű. Dr. Antalóczi Lajos: „Eszterházy annak idején csodálatosan alkotta meg...” nő készséggel és alapossággal szolgálta az érdeklődőket. Min­dig korának megfelelően feldol­gozott volt ez a gyűjtemény. A legnagyobb megpróbáltatás per­sze valóban ebben a században érte, amikor a politikai vissza- szorítottság és a totális pénzhiány pangásra ítélte. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mennyiségű fel­dolgozatlan állomány felhalmo­zódott. Ennek ellenére — ha a feltárás nem is felelt meg a mo­dern követelményeknek — min­den egyes könyvtári tételnek utána lehetett menni. A kiszol­gálás — bár kínlódás árán — mi­nimális személyzettel is zajlott. Ez a nyomorúság szűnik most meg, amikor egyrészt naprakész a modern cédulakatalógus, más­részt megindul a komputerizálás is, amely meggyorsítja a mun­kánkat, lényegesen könnyebben megtaláljuk a kért nyomtat­ványt. Azt szeretnénk elérni, hogy a könyvtártermet kétszáz év alatt ért károsodásokat rend­be hozzuk, s igyekszünk pótolni az elveszett köteteket. Nagyon fontos az is, hogy a szolgáltatása­inkat bővítsük, s — mint említet­tem — emléket szeretnénk állíta­ni a jeles évfordulónak azzal, hogy tudományos szimpóziumot rendezünk, s méltó emlékköny­vet jelentetünk meg. Ehhez még félmillió forintra volna szük­ségünk: keressük a támogató­kat... — Ha elképzeléseiket sikerül megvalósítani, a könyvtár mi­lyen szerepet tölthet be a város, s az egyházmegye életében? — Idegenforgalmi látványos­ság, képzőművészeti alkotás is, hiszen sokan az ország legszebb barokk könyvtárának tartják. A másik fontos teendőnk a tudo­mányos szolgáltatás, a különbö­ző kutatások segítése. Gyűjte­ményünk harmadosztályú tudo­mányos besorolást nyert, ami már jelzi, hogy elsősorban nem szépirodalmat és közművelődési szintű kiadványokat szerzünk be, hanem tudományos értéke­ket, vagy kordokumentumokat. Nagyon gazdag kutatási lehető­ségeket biztosíthatunk elsősor­ban humán vagy bölcsészettudo­mányi téren, de akár műszaki te­Györffy György: Az ezredfordulói Mi inden gyökeres változás a régi elhalásával és új viszonyok születésével jár együtt. A címben felvetett kérdésre pontosabb választ csak akkor adhatunk, ha a kérdést kettéválasztjuk: miben állt a régi, ami elhalt, és mi volt az új, ami megszületett? Hogy István király alatt mi jött létre, az az egykorú adatok és lét­rehozott konstrukció alapján fő vonalaiban megállapítható, no­ha pontosabb fogalmi meghatá­rozása felett sok vita folyt. Az István korát megelőző gazdasági és társadalmi viszonyokra azon­ban egykorú írott forrással úgy­szólván nem rendelkezünk, s így nem csoda, hogy az elhaló régi jellemzésére adott kép több mint hipotetikus volt; többnyire olyan ismeretanyagon épült fel, amely­nek nem volt köze a IX-X. száza­di magyarsághoz. A szkíták, hunok, belső-ázsiai türkök és a magyar kalandozó vitézek megjelenését tükröző le­írások nomád pásztortársada­lom elképzelését sugallták, olyan társadalomét, amely nagyjából egyenlően szabad harcosokból áll, noha a katonai demokrácia feltevése már a birodalomba szervezett nomádokra sem állhat meg. Másik feltételezés szerint az ősmagyarok közel a honfoglalás koráig ősközösségi társadalom­ban éltek, s e társadalom sejtjei, a családok, rokonság szerint álltak össze nagyobb-nagyobb egysé­gekbe, nemzetségekbe és tör­zsekbe. Ha a régi, elavult elképzelé­sekkel fokozatosan szakíthatunk is, az újonnan felmerült szem­pontok mind több és több meg­válaszolandó kérdést vetnek fel, amelyeket talán a jövő történeti, szociológiai és régészeti kutatá­sai világíthatnak meg. Válaszként a felvetett fő kér­désre az elmondottak alapján any- nyit engedhetünk meg, hogy az elmúló X. századi társadalom alapsejtje a köznapi nagycsalád volt, amely annyi kiscsaládból állt, amennyi az együtt legeltethe­tő állatállomány gazdaságos el­látását biztosítani tudta. De az már kétségbe vonható, hogy a rokon nagycsaládok alkotta nemzetiségi alcsoport az egész honfoglaló társadalomban álta­lános volt. Számolhatunk a tar­tós uralmi keretek kialakította nemzetségekkel és törzsekkel, mint potenciális vagy tényleges etnikai csoportokkal, az ezek fe­letti uralom azonban az erőviszo­nyok módosulása szerint válto­zott, s így Géza és István nem ki­kristályosodott rendet tört meg a központosítással, hanem egy alakulásban levő társadalmat egy fejlettebb intézményes szer­vezetbe öntve megmerevített. A X. századi magyar társadal­mat a személyi függőség tartotta össze. Csúcsán a fejedelemség állott; a fejedelemtől függtek a magyarul úrnak, szláv néven vaj­dának nevezett törzsfők, akik az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents