Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-19-20 / 196. szám
HÍRLAP, 1992. augusztus 19—20., szerda—csütörtök ÜNNEPKÖSZÖNTŐ 5. Az ország legszebb barokk könyvtárának tartják (Fotó: Szántó György) kintetben is, hiszen a XVIII. században enciklopédikus jellegű gyűjteményként indultunk. Nagyon sokan használják is, akik elmélyült vizsgálódásokat folytatnak a városból, az országból és külföldről egyaránt. Egyházi természetű szolgáltatást is nyújtunk, hiszen végeredményben az egyházi könyvtárak gyüjtikössze az ezeréves katolicizmus lelkiségi irodalmát. Ez nagyon szép számban áll rendelkezésre, tehát lelkipásztori, evangelizációs tevékenységhez is hátteret adhatunk. — Miként lehet ezeket a lehetőségeket ma igénybe venni, hogyan áll a Főegyházmegyei Könyvtár a nagyközönség rendelkezésére? — Az idegenforgalom és a kölcsönzés számára is nyitva állunk. A turisták fogadása mindig alkalmazkodik a főiskola nyitva tartásához, hiszen akik ide ellátogatnak, a csillagásztornyot is megnézik. Az érdeklődők számára hétfő kivételével mindennap nyitva tartunk fél 10-től fél 2-ig, szombaton és vasárnap fél 10-től fél 1-ig. A kölcsönzés számára pedig szombat-vasárnap kivételével reggel 8 órától délután 4-ig. Mindenkit szeretettel várunk, a turistákat, az érdeklődőket, a kutatókat, diákokat és tanárokat egyaránt. Sok érdekességgel találkozhatnak itt, hiszen az 1050-es évektől találhatók itt írásos emlékek, s önmagában már ez is elég sokat elárul. * * * Nemcsak az egyes köteteknek van sorsuk, hanem a könyvgyűjteményeknek is. Az egri könyvtárhoz nem volt kegyes a történelem, hiszen a püspök-mecénás nagyra törő egyetemi tervei megfeneklettek, s így a bibliotéka sem tölthette be a neki szánt küldetést. Mégis, ma is párját ritkítja a gondos munka, a nincstelensé- gen űrrá levő könyvtárosi áldozatkészség nyomán. Gábor László Szent István hagyatéka a valóságérzék Beszélgetés a Magyar Köztársaság elnökével Nemrégiben Galyatetőn járt Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke. Igaz, mint mondta, nem államfőként, sokkal inkább magánemberként s irodalmárként tett látogatást a József Attila Kör táborában. Éppen ezért kérte, a néhány perces interjú során mindenről beszélgethetünk, csak a politikát hagyjuk. — Elnök úr! Az utóbbi időben — érthető okokból —fokozott figyelemmel vizsgálták, értékelték a politikusok és a történészek az államalapító Szent István tevékenységét. Mit jelent a mai magyar embernek az ezeréves örökség? — Ha nagyon röviden szeretném elmondani, úgy fogalmaznék: modellként ma a korabeli magyarság — Géza és Szent István —, valamint utódaik abszolút realitásérzéke, tökéletes valóságismerete szolgálhat. S elszá- násuk ahhoz, hogy az adott pillanat történelmi szükségletét felismerve, volt bátorságuk végigmenni azon az úton, amely a jövőbe vezetett. Ráadásul mindezt úgy tették, hogy tisztában voltak vele, nagyon sok hagyományról kell lemondani, mégis volt bátorságuk cselekedni... Azóta, persze, sokszor utat tévesztettünk, eltévelyedtünk például a közjogi gondolkodás útvesztőiben, a fiktív szuverenitás hitében. De ismétlem, sehová sem jutottunk volna, ha Szent Istvánnak, s kortársainak nincs olyan tökéletes politikai ösztöne, lényeglátó képessége. — Miután megkért, hogy a politikáról ne essék szó, engedjen meg egy személyes kérdést, miként telik nyári szabadsága? — Szabadságról már csak múlt időben beszélhetek, hiszen az utóbbi napok már munkával teltek. De örömmel gondolok vissza a pihenésre, hiszen húsz esztendő után először tölthettünk együtt két hetet kettesben a feleségemmel. — Nyári forróság ide, szabadság oda, Ön gyakran megfordult ilyen vagy olyan eseményeken szerte az országban, megtisztelve ezzel honfitársait. — Nem tudom, ezek megtiszteltetések-e, inkább azt hiszem, a napi munkámhoz feltétlenül hozzátartoznak. Úgy érzem, egyik elsődleges feladatom az, hogy a mai magyar valóságot ismerjem. S ehhez el kell látogatnom a tiszavasvári gyerektáborba, vagy éppen fogadnom kell a búcsúzkodó nagykövetet. — Ha már itt tartunk, a valóság olykor nagyon furcsa, mivel többen többféleképpen értelmezik... — Valóban nagyon összetett ez, s gyakran előfordul, hogy nehéz nyomon követni. Annál is inkább, mivel a jelenségek egyik része látható csak, a hatásuk többnyire a felszín alatt mutatkozik, inkább mélyáramként hat mind a gazdaságban, mind a társadalomban. Éppen ezért a folyamatok követéséhez nemcsak szándék, hanem ösztön is kell. — Szóba hozta a társadalmi viszonyokat, s azok valós ismeretét. Ön, mint a Magyar Köztársaság elnöke, mint gondol: milyen volt a magyarok idei nyara? — Egyrészt szegényebb, másrészt gazdagabb, mint korábban. Lényegesebben korlátozottabb- nak láttam a fiatalok és gyerekek lehetőségeit, pedig a mozgásszabadságuk, az utaztatásuk nélkül aligha alakulhat ki az a hon- és hazaismeret, amelyek hiányában nem lehet számukra nemzeti öntudatot adni. — S miként látja, politikai szempontból hogyan alakultak a nyári hónapok? — Bizonyos mértékig állíthatjuk, uborkaszezon volt, hiszen nem volt együtt a Parlament, a képviselők szabadságukat töltve szétáramlottak az ország s a világ különféle tájaira. így tehát inkább csak politikai pótcselekvések folytak, cselekvések helyett. — A médiakérdésre, s a kisgazdák belső csatározásaira gondol? — Értelmezzük úgy, hogy az összes jelenségre együttvéve. De már megint a politika mezejére tévedtünk... — Igaz is... Váltsunk hát: most fiatalokkal találkozott itt Galyatetőn, olyanokkal, akik nem elsősorban mint államfőt, hanem mint írót és műfordítót várták társaságukba. — Kilenc esztendeje kísérem figyelemmel, s veszek részt a József Attila Kör kezdeményezéseiben. Nagyon örülök — hála a Soros Alapítványnak—, hogy az idén megfelelő körülmények várták a műfordítókat. Külön élmény volt számomra, hogy nemcsak a környező államok, de Európa minden országa képviseltette magát a magyar munkanyelvű találkozón, ahol az összetétel miatt nagyon sokféle fénytörésben láthatta az ember magyar önmagát. — A résztvevők száma azt jelzi, hogy a jövőben nem lesz olyan műfordítókban hiány, akik magyarról anyanyelvűkre közvetítik honi íróink, költőink alkotásait? — Ez bizonyos mértékig anyagi, s bizonyos szempontból közösségi támogatás kérdése. Köztudomású, a könyvkiadás üzlet, tehát ahhoz, hogy egy nagyobb művet megvegyenek, az kell, hogy azt el is olvassák. Tehát magunkat, s a magunk kultúráját kell eladnunk. Áldozni kellene arra, hogy a határokon kívül élőket magunkhoz kössük, „szerelmet” ébresszünk bennük irodalmunk iránt, s rájuk bízzuk, mit közvetítenek saját közösségük felé. Tehát mindenekelőtt szabadságot, megélhetést és irodalmi információt kell biztosítanunk a fordítóknak. Az utóbbi feltétel azért is fontos, hogy élő kapcsolatot tudjanak fenntartani azzal a közeggel, amelyiket „hasonlítják” a maguk nyelvéhez. Ez pénzbe, időbe és emberi áldozatba kerül. Mindez egy kis része annak a feladatnak, amelyben Magyarországot kellene „eladni”, megteremteni hazánkról azt az image-t, amely hiteles és valóságos kép. — Köszönjük a beszélgetést! Molnár Zsolt “honiont változás „uruszág”-ok (országok) népe felett gyakoroltak hatalmat. Az uraktól függtek a magyarul bőnek, szláv néven zsupánnak nevezett nemzetségfők kisebb vár- megyényi kiterjedésű hatalommal. Mindezek harcos jobbágyi kísérletükkel nyomták el és adóztatták a nagycsaládi molekulákból álló köznépet, és dolgoztatták a fogoly rabszolgákat. E félnomád, barbár állam- szervezetet az István király rendezése nyomán létesült államtól döntő módon az különbözteti meg, hogy a X. századi személyi függőség helyébe az ezredfordulón az intézményi függőség lépett. Az uruszágok feletti örökletes hatalom megszűnt, és bár mutatkozik nyoma annak, hogy István alatt az „országok” élére kinevezett duxok kerültek, ez csak egy helyen, Erdélyben állandósult a vajdai méltóság alakjában. A törzsi alcsoportok (bevett elnevezés szerint „nemzetségek”) feletti uralom a király által időlegesen kinevezett come- sek, ispánok kezébe ment át, akik a törzsfőktől és nemzetségfőktől elkobzott várakba tették székhelyüket. E várak, mint személyek fölött álló intézmények alá kapcsolták a korábban a vezéreknek szolgáló katonai kíséretjavát és a paraszti gazdaságok harmadrészét, ami a várjobbágyság és várnép kialakulásához vezetett. A fejedelem és családtagjai birtokában levő udvarok helyébe a királyi, királynéi és hercegi udvarházak szervezete lépett, s ezek élére is kinevezett tisztviselők I kerültek. Jelli lást, hogy amíg Géza és Sarolt udvarhelyeit gyakran személynevükkel jelölték, István és Gizella neve udvarházak nevében már nem rögződött meg. Mindemellett a helységeknek nevet adó nép az új rend lényegét kezdetben nem ismerte fel, és az újonnan kinevezett ispánokban és a fő udvarházakba ültetett duxokban új birtokost látott; ezért következett be, hogy sok ispáni várat első ispánjáról, és néhány udvarhelyet a jövedelmét élvező duxról neveztek el. A személyi függés helyébe lépő állandó intézményi függés klasszikusan nyilvánult meg az egyházi szervezetben. A világi fejlődéssel párhuzamosan a kiIstván egyénisége Amíg Géza és Sarolt arcéléről minden forrásból meglepően egyértelmű kép rajzolódik ki, addig István, az uralkodó egyéniségét és tetteit a források egymásnak ellentmondó vonásokkal örökítették meg. Az ellentétes vonások két végletes pólus közé sarkíthatok: szentség és kegyetlenség. Ha a szent és kegyetlen tulajdonságjelzőket szembesítjük, nem szabad elfelejtenünk, hogy e két látszólagos karaktervonás jellemábrázoló értéke nem azonos, és mindkettőt eltérő társadalmi környezet, egymástól függetlenül szülte. A „szent” jelzőt az egyháziak ruházták Istvánra, mint a magyar egyházszervezet létrehozójára, az egyházias kiraly-példakép megtestesítőjére, és elismerésül öregkori buzgó vallásosságáért. Viszont annak, amit ma Istvánban „kegyetlenének tekintünk, nincs feltétlenül ka- rakterológiai értéke. Napjainkban kegyetlennek tűnő büntetésmódok a maguk korában jogszokásszámba mentek. A bűnösök megvakitása — ráadásul egy olyan korban, amikor a trachoma ártatlanok százezreit tette vakká — nem számított kegyetlenségnek; jogosnak tartott büntetésmód volt ez, mint Keleten a lefejezés, másutt az akasztás, vagy ma az életfogytiglani fegyház. Ami egy adott társadalomban elfogadott magatartásmód, annak nincs karakterofógiai értéke. A kegyetlenségnek azt a jellemből fakadó megnyilatkozását, amely mások tönkretételének élvezésével vagy kínzásának közönyös szemlélésével írható körül, Istvánról egyetlen forrás sem tanúsítja. István az ősi és megszokott gazdasági és társadalmi rendet, valamint hiedelemvilágot szüntette meg, a társadalom zömének mindennapi életét bolygatta meg, új társadalmi viszonylatokat, új értékrendet vezetett be, ami népe nagy részének nemtetszésével találkozott. S mivel ezt erővel és következetesen vitte véghez, a maga korában népszerűtlenné vált, olyan uralkodóvá, akit még az érintettek utódai is sérelmeik felidézésével emlegettek. Távolról nem vált a tömegek szemében negatív politikai alakká, egyrészt mert mint árpádi sár], nagy elődök fia, az uralomra termettség mágikus hiedelmével övezve olyan nagy tekintélyt élvezett, hogy iránymutatását és intézkedéseit alattvalói lojalitással fogadták, másrészt mivel szándékainak önzetlenségéhez és erkölcsi tisztaságához kétség nem férhetett, végül mert egyértelmű sikerei feltétlen elismerést váltottak ki. De a társadalom megszokott életének megzavarása, az anyagi érdekek elevenbe vágó megsértése és a hagyományos tudatvilág könyörtelen elsöprése a tömegekben olyan képet alakított ki róla, hogy kegyetlen dolgokat művelt. Ez a köztudatban kiformálódott jellemkép szinte szükségszerűen kiváltotta, hogy példákkal illusztrálják, félelmet ébresztő tettekkel, bármely más magyar uralkodó követte is el őket. Kálmán korában nyugodtan rá lehetett volna fogni Szent Istvánra, hogy ő vezette a tyúklopásért való halál- büntetést, vagy azt, hogy Ajtony fejét levágatva vitette maga elé; ilyen „esetek” utólagos neki tulajdonlása — túl az emberi emlékezet határán — a mondaképződés körébe tartozik, de hátterében ott rejlik a népi köztudat tényleges értékelése Istvánról: a nagy király, aki sok fájó dolgot művelt velünk. rály székhelyén érsekség, a duxok székhelyein püspökségek és az ispáni várak mellett presbiteri egyházak létesültek, míg a királyi udvarházak mellett apátságok és királyi kápolnák épültek. Az egyházfők ugyanúgy intézményük révén váltak harcos jobbágyok és termelő szolgák uraivá, mint a királyi udvar vezető tisztségviselői és a várispánok. Az már a kora középkori egyház szemléletében gyökerezik, hogy az egyház a XII. századig a „személyes” birtoklás látszatát keltette, amikor földjei és népei birtokosaként az egyház védőszentjét jelölte meg. Ha ezek után megkíséreljük a feudális átalakulás hazai megnyilvánulását summázni, a következőkben foglalhatjuk össze az ezredfordulón a felépítményben bekövetkezett változást: a kötött nagycsaládi tulajdon helyébe a földesurak kötetlen egyéni földtulajdona és a személyi függésű kíséretviszony helyébe állandó intézmények személytelen birtoklása lépett. Az intézmények stabilitása mellett a személyi viszonyok relatív mobilitása lett a további fejlődés záloga. A személyi függés helyébe lépő intézmények rendje olyan jellemző vonás, amely a társadalom csúcsától a dolgozó tömegekig áthatotta a társadalmat. Ennek az „intézményesülésnek” másmás síkon való megvalósulása a nagyfejedelemség helyébe lépő királyság, a törzsfők „uruszága- it” itt-ott felváltó rövid életű tartományok, a törzsi alcsoportok (nemzetségek) területén kialakított vármegyék, a fejedelmi udvarhelyekből és szolgálónépeikből kialakított királyi magánbirtok és királyi magánegyház-szervezet, a téli szállásból alakult falu, végül a nagycsaládi gazdasági üzemet felváltó, századokba szervezett kiscsaládi házi üzem. Ami a nagyfejedelemséget illeti, Árpád egyeduralkodóvá válása óta utódai mindinkább igyekeztek tudatosítani azt a gondolatot hogy a magyar fejedelemség Árpáddal együtt született, és csak az ő véréből valókat illeti meg a fejedelmi hatalom. Úgy tűnik, hogy István trónra lépésekor már nem volt számottevő ellenzék, amely az Árpád-ház legalitását vitatta volna, a 955-ben uralomra került Zolta-ág meg éppenséggel szűkíteni igyekezett a kört a más ágbeli „senior” hercegek mellőzésével és az apáról fiúra való trónutódlás elvének érvényesítésével. István gyakorlatilag ugyanerre törekedett, de azáltal, hogy Intelmeiben a keresztény királyeszményt állította az uralkodó elé követendő például, elvileg elébe helyezte az „ideális királyt” az árpádi saijnak. Az Intelmekben szó sem esik az Árpádok uralomra termettségéről vagy az utódlás rendjéről, csak a keresztény királyeszmény követőjének trónra való jogosultságáról, és az uralkodás jelképezésére megjelenik egy elvont fogalom, a „korona”. István műve első fejezetét a „királyi korona megbecsülésére” való felhívással kezdi, az utolsót pedig azzal a tétellel, hogy „az uralkodó erények teszik teljessé a királyi koronát”. A királyi korona ezek szerint több, mint uralkodói jelvény, a királyság egyik s mindinkább előtérbe nyomuló jelképe. (István király és műve című kötetéből)
