Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15-16 / 193. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. augusztus 15—16., szombat—vasárnap Hol van Noé bárkája? Törökországban, Etiópiában és Izraelben keresik a világ legendák övezte leghíresebb hajóját, Noé bárkáját, amelynek köszönhetően — a Biblia tanúsága szerint — megmenekült az emberiség és sok állatfajta az özönvíz idején. Az egyik legfanatikusabb kutató a 62 éves texasi Vendyl Jones, aki 1964 óta a megszállt Nyugat-Jordániában már 140 tonna földet ásott ki, emellett 3 millió dollárt költött. Jones, egy baptista lelkész, a beduinok áltál a Holt-tenger mellett 1947-ben talált és 1952- ben feldolgozott híres dokumentumokra, a holt-tengeri tekercsekre hivatkozik. Ott, a Kum- ran magaslatai között rejtették el állítólag az első jeruzsálemi templom szentélyét, és valószínűleg a bárkát is. Krisztus előtt 995-oen Salamon király ott helyezte el a bárkát. 300 evvel később — így Menachem Haran, a jeruzsálemi héber egyetem professzora — papok rejtették el a hitetlen Manassé király elől. Hogy azután mi történt, arról nincsenek hiteles bizonyítékok. Jones meg van győződve arról, hogy a szentély arany- és ezüstkincse, valamint Noé bárkája a judeai sivatagban található. Egy hónappal ezelőtt barna-vörös porra bukkant, amely szerinte a templom tömjénfüstjének maradványa. 1988-ban már felfedezett egy kis szentelt olajtartót, amelyet a második templomban használtak. 1989-ben azután egy barlangot talált, amelynek bejárata megegyezik a holt-tengeri tekercseken olvasható leírással. „Remélem, megtaláljuk a zárókövet, amely a fold alatti helyiségeket torlaszolja el” — mondta a Reuternek. Amos Kloner, egy tel-avivi egyetem archeológusa azt hiszi, hogy Jones hiába pazarolja idejét és pénzét. Bizonyos benne, hogy a templom kincsét és a bárkát megsemmisítették. Jones azonban nem adja fel. Bár nem ismeri pontosan a bárka helyét, követi a dokumentumok leírását, amelyet hitelesnek tart. Most jogi vitába keveredett az izraeli megszálló hatóságokkal, amelyek nem akarják meehosz- szabbítani kutatási engedélyét — mondván, hogy Jones nem hivatásos archeológus. Mégis adtak neki egy hónapra szóló ideiglenes engedélyt, mert nem akarják, hogy elkeseredjen. Közben egy brit újságíró, Graham Hancock olyan elmélettel állt elő, miszerint a bárkát az eti- ópiai Axum város Szűz Mária- templomában rejtették el. Bizonyítékokat azonban eddig ő sem tudott felmutatni. A tó nem látszik, csak mindenféle zöld sás, meg nádi buzogány. Olyan nagy tocsogóféle ez: vadkacsatanya. Berki, a vadőr hívott meg az esti húzásra, és esküvel bizonyította, hogy itt olyan alacsonyan húznak a kacsák, hogy a kalapjával is leütheti őket az ember. — Ez nem a Hortobágy, uram! Ezt azért mondja, mert a hortobágyi meg a kiskörei tavakon már kitanulták a csíziót a libák meg a kacsák: helyből, a víz közepéről repülnek föl, és szállnak olyan magasságokba, hogy golyóval sem lehet utolérni őket. Káromkodik is eleget a német és az olasz, amikor látja a temérdek szárnyast, de csupán elvétve poty- tyan le közülük egy-kettő, miközben már százával pufogtatták el a patront. Magasan jár még a nap, szúnyogfelhők közelednek, de békésen odébbállnak, fittyet hányva meztelen karjainkra. — A szúnyog akkor csíp, amikor elkezdődik az esti húzás! Mosolygok a népi bölcsességen, mivel éppen most csapok agyon a homlokomon egy díszpéldányt. Berki gumicsizmái fáradhatatlanul tapossák az iszapot, pocsolyaszagú levegő csa- vaija az orromat, amit a vadőr így kommentál: — Büdös van, mint a dög! Erős loccsanásokat hallok, most veszem észre, hogy Berki vizslája úszik, vergődik a gazdájához a nád között. — Mit keres, Berki? — Az eldugott csónakomat, mivel van itt két német és egy osztrák vadász, akik negyedik napja járják a Tiszát és a Horto- bágyot kacsa nélkül, azok szólítottak meg este a csárdában. Gyanítom, hogy a vadőr miben töri a fejét, ezért nem kérdeA legenda vacsorája A humor a lélek tisztálkodása A100 éves viccen is lehet nevetni, ha jó! — Nagy emberek kulisszatitkai — Régi vicclap: a Borsszem Jankó A közelmúltban került sor Frank Sinatra hatestés londoni fellépéssorozatára a Royal Albert Hallban. A 76 éves, hallókészülékes öreg percenként 20 ezer fontot keresett. Ez igazságtalanság — háborgott a The Times kritikusa. Ha egy női sztár legenda akar maradni, akkor el kell bújnia a külvilág elől, mint Greta Garbónak vagy Marlene Dietrichnek. Frank Sinatra azonban akkor is legenda marad, ha rogyadozó térdekkel és gyöngyöző homlokkal fellép — írta a műbíráló. Mi tagadás, a nézők többsége nem is Sinatra hangjára volt kíváncsi, hanem csak látni akarta az élő történelmet, az utolsó igazi, még működő amerikai sztárt. — Ha pizzát csinálnék a színpadon, akkor is bejönne a közönség — mondta rezignáltan az énekes. És az előadások után... ...A legelőkelőbb londoni negyedben, a Belgravia egyik legelőkelőbb éttermének ajtajában a fekete nyakkendős inas pillantotta meg először a kocsisort. — Itt van — súgta tisztelettel Gino Santininek, a Santini-vendéglő tulajdonosának. — Itt van — szólt Santini úr a teremfőnöknek. — Itt van — adta tovább pattogó hangon a teremfőnök a pincéreknek, akik még idegesebben zek semmit, hadd vesződjön a vízben azzal a csónakkal. — Jó kacsázóhelyet keresünk! Ezt az osztrák mondta, aki úgy beszélt magyarul, mint én. — Nem hintó kell, előkelő lő- állás és jégbe hűtött ital, hanem kacsa! — törte a magyart a „dajcs”, és dühösen csillogott a szeme. Szóval így kötöttünk egyezséget, mert ugye, itt ez a tóság, ez a félig kiszáradt tocsogóféle, amelyiknek a közepe két futballpá- lyányi sík víz, ahová esténként behúznak a tarlóról érkező kacsák. Ezt én a saját birodalmamnak tartom, és mivel betegszabadságon is lennék, gondoltam, nem szalasztóm el a szerencsémet. — Minden kacsa húsz schilling! — ajánlotta az osztrák. — Tíz márka! — válaszoltam, mire megegyeztünk ötben. Ücsörgünk a tavacska egyik, szebbik felén, behúzódok egy fűzfabokor árnyékába, távcsövet szedek elő, és a nád között megpillantom a sík vizet, a kacsák éjjeli szállását. — Nem lesz ebből baj, Berki? — Miért lenne? Ezt a részt itt Igricnek nevezik, nagy víz volt itt hajdanán, de csupán ennyi matüsténkedtek négy, pompásan megterített asztal körül. — Itt van — suttogott egyikük zsebtelefonjába, mely a konyhába szolgált. Santini úr dúsgazdag vendégeit nem könnyű meglepni, de ezúttal sok spagettivel megrakott villa akadt meg á levegőben. Ki van itt? A válasz egy pillanatra megállt az ajtóban, majd előreszegezett tekintettel megindult kíséretével az asztalokhoz. Frank Sinatra volt az. Amikor leült, kíséret és közönség megtapsolta. Ott volt Michael Caine a feleségével, Roger Moore felesége, Louisa pedig Frank mellett foglalhatott helyet. Étlap nem volt. — Mr. Sinatra pontosan tudja, mit akar, amikor nálam vacsorázik — magyarázta később Santini úr. Az első fogás: paradicsomos mozzarella sajt, amely aznap érkezett repülőgépen Olaszországból. Utána tagliatelle padlizsánnal és olajbogyóval, végül milánói marhaszelet és kávé. — Sok híresség jár hozzám. A múlt héten Margit hercegnő, a királynő húga vacsorázott itt. De Mr. Sinatra a legnagyobb mind közül — mondta a vendéglős. Autogramot kapott az egyik aszradt belőle. Százszor mondtam a fővadásznak, még az igazgatónak is, hogy az Igricbe járnak a kacsák, de rám se fütyültek. Büdös van, hogyan ássunk lőálláso- kat— mondta a kuglifejű igazgató, így aztán lövöldöznek a vendégek a semmibe. Elhallgat Berki, morog, düny- nyög magában, fél szemevei sandítja az eget, figyeli a széljárást, a ritka bárányfelhőket. — Akkor most maszek alapon vadásztat? Rám kacsint, és a szája elé teszi a bütykös ujjait. — A vadászat holnap lesz, magát csak mint természetkedvelőt hívtam, lásson már egyszer sok kacsát, bizonyosodjon meg róla, hogy nem hülye gyerek a Berki. Lebújik a nap a felhők mögé, egyszerre hűvösebb lesz, jobban csípnek a szúnyogok is, parányi nádirigó ugrik le a fészkéről, a talpam alatt lévő zsombékon gyík fut keresztül, a távolban bíbicek kiáltoznak, szárcsa csap be a víz közé. — Ezzel majszolja be magát! — nyújtja a szúnyogriasztót. — Ne sajnálja, kenje be mindenütt, ahol csak elővillan a bőr, mert ezek csípnek, mint a darazsak, után kerekedett föl. A Mercede- sekhez vezető úton az énekes ráordított a fotósokra: — Őrület. Teljesen megvakítanak. A várakozó híveket félrelökte: — Nem adok autogramot. Felesége, Barbara bocsánatkérőn mosolygott a hoppon maradt hívekre: — Hát, mit várnak egy legendától? — mondta. John Major brit miniszterelnök és felesége is tisztelgett Si- natránál a Savoy Hotelben. Az énekes fél órát váratta a kormányfői párt. Hát, így működik a legenda, amelyhez a hangon kívül a soha ki nem deríthető titkok is hozzájárulnak. Tényleg Sinatra teremtett kapcsolatot a maffia és a Kennedy-család között? Tényleg a szeretője volt-e egykor Nancy Reagan? De mindez semmi. Mert bevonult az igazi történelembe is. My Way (A magam módján) — ez egyik leghíresebb számának címe és mondanivalója. És épp ez jutott eszébe egyszer egy szovjet szóvivőnek a keleti tömbről való lemondás gorbacsovi politikáját magyarázva. — A Brezsnyev- doktrína kimúlt, most a Sinatra- doktrínát alkalmazzuk, csinálják a maguk módján — mondta. Persze, Sinatra nélkül is sikerült volna. De Nyugaton így jobban értik, miről van szó... megeszik egyetlen este az embert. Ahol a szúnyog, ott a legtöbb a kacsa!—jut eszembe a régi mondás, és kénytelen-kelletlen kenem a képemet, a kezem fejét, még a lábamat is, ahol a bőr elővillan a nadrágból. Fölnézek az égre, apró pontokat látok, Berki is sandít, de megnyugtat. — Kezdődik a húzás, feljött a csillag, de ezek nem a mieink... Sikló úszik a tocsogó szélén, távcsővel bámulom a vacsoracsillag erősödő fényét, a távolban puskák durrannak. A vadőrt elfogja a vadászláz, remegni kezd, mintha fázna, mellette a vizslája ugyanazt teszi. — Húzódjon le! Ezek a tarlóra mennek, de mi az onnan visszatörő kacsákat várjuk... Amikor már nem látszik mesz- szebbre egy kőhajításnál, valóban megindulnak visszafelé a tarlókról a kacsák. A fejünk fölött lassítanak, landolnak, és nagy loccsanással érik el a vizet. Amint beesteledik, már olyan közel repülnek, hogy valóban elérhetném őket a kalapommal. — Mikor látott ennyi kacsát? Válaszolni sem tudok, mert jön a kacsa, mint a felhő, tőkések, csörgők vegyesen, legtöbbjük nem repül tovább az Igricen, ide „parkolnak” be a tó közepére, a sima vízbe. Nem akarok hinni a szememnek, miközben Berki boldogságában megölel, és a holnapi napra gondol, amikor jön a kacsa — és vele együtt a pénz is... Megöregszik az este, már csak a kacsák suhogását hallom, de látni nem látok semmit, aztán elül a zaj, nem hallik egyéb, mint a tücsökzene. Berki megilletődve ül mellettem némán, simogatja a kutyája fejét, majd titokzatosan azt mondja: — Erről aztán egy szót se senkinek... „ , . , , Szalay István Boldogok azok, akik a csatta- nós mondásokon, a jó vicceken felvidulnak és nevetnek, de még boldogabbak azok, akik nevettetni is tudnak. Az évszázad igazi humoristái önvallomásaikban leírták, hogy milyen nehéz mesterség az övéké, és hogy egy csöppet sem könnyű az embereket mosolyra deríteni. A múlt század végének egyik kedvenc magyar vicclapja volt a Borsszem Jankó, amelynek mintegy száz oldalát átlapoztam az Önök kedvéért, egy csattanós, jó viccért, ám be kell vallanom, hogy többségükkel úgy voltam, mint a külföldi tréfákkal: olvastam, de nem értettem őket. Mi ebben a vicc? — kérdeztem magamtól. Hiába, eltelt közel száz esztendő, más lett a világ, mások az emberek, és amiken ők jót nevettek, azokon nekem egy arcizmom sem rádult. Akadtak persze kivételek a Borsszem Jankó világhíres szatirikus lapban is, így ezekből egyet-kettőt átnyújtok Önöknek: „A gazdag gyáros fia odahaza irodalomtörténetet magol, miközben az apja — szájában Havanna szivarral — a kanapén hever. Egyszer megszólal a fia: Mondd, apa! Mit jelent ez itt, hogy Goethe 1749-1832? A papa unottan fújja maga elé a füstöt, majd megszólal: a telefonszámát! Mondanom sem kell, hogy a reklám nagy úr volt már régen is, a jó ötlet pedig mindig segítette az üzletet. Nos, a szóban forgó vicclap szerint egy úr belépett az áruházba, és tüstént észrevette, hogy a padlón hever egy arany. Rádobta a kesztyűjét, és titokban megpróbálta felvenni az aranyat, mígnem a tulajdonos nyájasan a fülébe súgta: kegyeskedjen megengedni uram, hogy a szíves figyelmébe ajánljam a kitűnő hatású ragasztómat... A század eleji lapok, folyóiratok egy időben szívesen közöltek nagy emberekről — politikusokról, írókról — különböző híreket, pletykákat, és csupán arra kellett ügyelniük, hogy a jólértesültség határa a vádemelés lehetősége alatt maradjon. Akadtak persze olyan nagyságok is, akik boldogok voltak, ha nevük az újságokba került, és az volt a véleményük: mindegy, hogy mit, csak írjanak róluk! Közismert, hogy Jókai Mór életírói gyakran fölemlegették, hogy a nagy író milyen termékeny volt és mily gyorsan dolgozott. Számtalanszor előfordult, hogy regényrészleteit, a folytatásokat egyenként küldte a nyomdába, amelyekből végül is összeállt a regény. Tekintettel arra, hogy a Jókai-művek kapósak voltak az Új Időknél és más folyóiratoknál is, a kiadók folyton zaklatták koszorús írónkat, sürgetve az újabb és újabb folytatásokat. A nagy sietségnek az volt az ára, hogy felbukkant a nyomda ördöge. Az egyik Jókai-re- gény meséje egy gyermek után áhítozó ifjú házaspárról szólt, akiknek a vár papja azt tanácsolta, hogy menjenek el Jeruzsálembe, ahol majd a buzgó könyörgés az Úrnál bizonyára meghallgatásra talál. Nosza, elindult hadakkal az ifjú harcolni a szent sírért... A kiadó a gyermekváró történethez még illusztrációt is készíttetett a grafikussal, aki a csatába induló félj feleségét már egy kis gyermekkel a karján ábrázolta. Nos, kitört a botrány. A képen volt gyerek, a kéziratban nem! A kiadót sürgette az idő, új képet rajzoltatni, cinkográfoltat- ni már nem lehetett, így felkeresték Jókait, aki a maga „aranyos” humorával megoldotta a gondot. Utólag betoldást írt a regényhez, amely szerint az úrnő egyik kedves jobbágyasszonyának a gyermekét tartja a karján. Rossini köztudott lustaságát is tollhegyre kapták a literátorok. Egy alkalommal szentül megígérte az író barátainak, hogy operát ír majd Teli Vilmosról. Azok várták is a mű elkészültét, de kiderült, hogy a mester a munkához még hozzá sem fogott. Személyesen nem merték tovább zaklatni, viszont kipuhatolták, hogy melyik lapot járatja, így a Courrier de Teatres-ben egy közleményt tettek közzé az alábbi szöveggel: „Amerikában ültetünk egy mahagónifát, abból deszkákat faragtatunk, amelyből készíttetünk egy csodálatosan szép zongorát, és ezt a nagy művésznek, Rossininek ajándékozzuk azzal a kéréssel, hogy ezen a hangszeren komponálja majd meg végre a Teli Vilmost.” A mester jót derült, és tüstént munkához látott... Lehet, hogy valahol már olvasták Önök a különös rokonság történetét, amely a Borsszem Jankóban látott napvilágot 1925-ben. „Elvettem egy özvegyet, akinek 18 éves lányába beleszeretett az apám, így édesapám lett a vöm, s mostohalányom az anyám, minthogy az apám felesége. Feleségemnek fia született, aki az apám sógora lett, és ugyanakkor az én nagybátyám, minthogy mostohaanyámnak az öccse. A mostohaanyám, aki egy személyben a mostohalányom, fiúgyermeket szült, aki az én testvérem lett, és egyben az unokám. Feleségem lett a sógornőm, minthogy az apám felesége az ő lánya volt, én pedig a feleségemnek a félje voltam, és az ő unokája, minthogy a sógornőm férje és a sógornőm sógora egy személy. így történt, hogy én most a saját sógorom vagyok. Utóirat: egy családi okokra hivatkozó öngyilkost kimentettek a Szajnából.” E mosolyra derítő „család” mellett találtunk a régiségek között egy olyat is, amely egy agg kínai diplomata, Li Csing Wan vallomása. Ez az úr kerek harminc évig képviselte a Mennyei Birodalmat szerte a világban, megismerte az ott élőket, a politikusokat és a lakosságot is. Nyugdíjazása után így vélekedett az akkori Népszövetségről: „ha az angol műveltség hódítaná meg a világot, az egész földgolyó pénztár és hajóügynökség lenne, ha az amerikai, akkor csupa gyárból, moziból és orfeumból állna a világ, ám ha netán az arab műveltség kerekedne felül, úgy a Föld hárem és hammam lenne, de ha kínai, akkor butikok és ópiumbarlangok töltenék meg a Földet. Amennyiben a spanyolok műveltsége kerülne diadalra, akkor zárdából és arénákból állna a világ, ha orosz, úgy tébolyda és előadóterem lenne mindenütt, de ha francia, úgy a színházak, szalonok és múzeumok szaporodnának el, ám ha a német, akkor a földgolyó kaszárnyákból és börtönökből állna.” Végezetül egy kedves, kissé bárgyú történet a valamikori Pesti Hírlapból: Egy csecsebecse-kereskedőnek volt egy majma, amely szabadon járt-kelt a lakásban. Asd- rubal — így nevezték a majmot, amely gyakran átruccant a szomszédos óráshoz egy kis nézelődésre. Egyszer az órásnak eltűnt a legértékesebb órája, így pár nap múlva visszavezette a majmot, és a gazdájától követelte a nagy értékű aranyórát. — Ez a majom tolvaj, ön felel érte — követelte a kártérítést, majd elpanaszolta, hogy már a legjobb segédjét is elzavarta a lopott óra miatt. — Miért, mit mondott a segéd? — érdeklődött a majom gazdája. — Azt, hogy egyszer látta, amint a majom a mellénykéje zsebébe dugott egy órát. — És ön erről mit gondolt? — Hát, hogy az óra az övé... Manapság ritkaság az igazi humor, pedig az embereknek talán soha annyi szükségük nem lenne a mosolyra, mint napjainkban! Még megannyi gondunk- bajunk közepette is szükségünk lenne néha egy kis derűre, humorra, amelyet valaki — rendkívül találóan — a lélek tisztálkodásának nevezett... talterítőre. Sinatra és társasága éjjel egy Kína és a környezetvédelem Kína 125 milliárd dollárt követelt a fejlett országoktól a fejlődők javára a riói környezetvédelmi világkonferencián. E követelés indoklása szerint a globális környezetszennyezést főleg a fejlett országok okozzák, elvárható tehát, hogy ők viseljék a tervezett világméretű „nagytakarítás” terheinek zömét is. Szigorú, egyetemes környezetvédelmi szabványok bevezetéséről Peking hallani sem akar, mert azok szerinte gátakat emelnének a harmadik világ gazdasági fejlődése elé. Szorgalmazza: kötelező normák helyett inkább a Nyugat nyissa ki pénztárcáját, és fizessen: nyújtson környezetvédelmi segélyeket, és adjon át ingyen vagy olcsón környezet- barát technológiákat a szegény országoknak. Noha a riói csúcsértekezlet előtt forró téma lett a kínai sajtóban az egyébkor ritkán feszegetett környezetvédelmi kérdés, arról érthetően nem esik szó, hogy az erőltetett ütemű, s az ökológiai szempontokat szinte teljesen mellőző „szocialista iparosítás” okozta Kína jelenlegi környezeti problémáinak jelentős részét. A legnagyobb környezetszennyező Kínában az energiatermelő ágazat: a fő energiaforrás a szén, s a széntüzelésű hőerőművek levegőszennyezése olyan mérvű, hogy egyes iparvárosok ki sem látszanak a sűrű füst- és koromfelhő alól a Kínáról készült műholdfelvételeken. Az energetikai minisztérium tervei szerint az ezredfordulóig megduplázzák a vízi erőművek részarányát az elektromos energia termelésében, de a villanyáram háromötödét még akkor is hőerőművek fejlesztik majű. Kína rövid távon a vízi erőművekre alapoz, mint „tiszta energia- forrásra”, nagyobb távlatokban azonban inkább az atomerőművekhez fűz reményeket. A vízzel bizony csínján kell bánni Kínában, mert a hatalmas népességű ország krónikus vízhiánnyal küszködik, különösen aszályosabb északi vidékein és nagyvárosaiban. Hivatalos adat szerint 467 városából 300 nem rendelkezik elegendő vízzel. A száraz klíma miatt megint csak a nagyipar okolható, mert elavult technológiáival pazarolja a vizet, s szennyét az élővizekbe zúdítja. A kínai nagyvárosokban a csapvíz általában alkalmatlan emberi fogyasztásra, csak házi szűrőberendezéseken átszűrve és forralva iható. További súlyos környezeti ártalom Kínában a korábbi kíméletlen erdőirtásra visszavezethető talajerózió. Főleg a termőterület bővítésének vágya indította a kínaiakat erdőpusztításra, de a teijesz- kedő nagyipar is roppant területeket hasított ki az erdőségekből. Noha a hetvenes évek végén megfogant a környezetvédő gondolat a kínai vezetőkben, az előző évtizedek kárainak felszámolására most még gondolni sem lehet, hiszen a további romlás megakadályozásának sincs meg egyelőre az anyagi fedezet. í % 1 : Jp "ff- I Vadkacsák . b ■< 5 V< ■< b u 3 6 h P v< e N P i ts
