Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-13 / 191. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. augusztus 13., csütörtök A barokkzenei fesztivál után Egy svájci nő az orgonánál Kérdőjelek Lesz-e elég ember? Ahogyan közeledik a betaka­rítás vége, úgy hallani egyre töb­bet az ősszel esedékes földárveré­sekről. Megszülettek végre a kár­pótlási törvények, sokan azóta kézhez is kapták a jegyeket, meg­kezdődött a számolgatás, kinek mire lesz elegendő a frissen szer­zett vagyonka, mennyi jut majd az átalakuló szövetkezetek föld­jéből, gépéből? Mekkora összegről van szó? Még folynak a számolgatások, de az illetékes minisztériumban úgy tudják, egy-egy volt szövetkezeti tagra — átlagosan — 216 ezer fo­rintnyi nevesített vagyonrész jut majd az átalakuló sző vetkezetek- ben, s ehhez jönnek még a kár­pótlásként kézhez vett forintok. A ma is aktív szövetkezeti tagok jussa akár 400 ezer forint is lehet, másoké talán a százezret sem éri el. Ha mindezt termőföldre vált­ják, a „közösből” 2-10 hektárnyi jut majd egy-egy érintettnek. És persze hozzá annyi az árverésen, amennyit az egykori vagyon te­hetsége ma megenged. Mire juthatnak az új gazdák mindezzel? Közhely: ki-ki tehet­sége szerint. A tények szigorúak: ha meg is termett az idei kenye­rünk, a mezőgazdasági termelés volumene az idén 10 százalékkal kevesebb a tavalyinál. Akkor mintegy 2 millió tonnával több búza termett, s majd ugyanennyi­vel szaporább volt a kukorica is. Akkor értékesítési gondok vol­tak, ma éhes a piac. Ebben a helyzetben kell talpon maradni­uk az új gazdáknak, egzisztenci­át, biztonságot teremteni a csa­ládnak. Kire számíthatnak e kemény csatában ? Mindenekelőtt önma­gukra, de talán végre a kormány is sorompóba lép. „Nem munka- nélküliséget, népességmegtartó falvakat akarunk ” — nyilatkozza az államtitkár, s ígéri: lesz végre garantált felvásárlás, készpénzes fizetés, támogatott kamat, báto­rító hitel. Vállalkozó kedvű ember lesz-e elég? (somfai) Ferenczy-Europress A Nemzeti Filharmónia jóvol­tából a bazilikában adott hang­versenyt a svájci művésznő, Ros­witha Hachler. Műsorán J. S. Bach C-dűr toccata-adaggio és fűgája, Frank Martin Passacail- le-je, C. H. RinkF-dúr concertó­ja, C. Franck h-moll korálfantá- ziája és J. A lain Litániák című al­kotása szerepelt. A megszólaltatott zenei anyag is tájékoztatott arról, milyen ér­zelmi, hangulati tartományok­ban érzi jól magát ez a technikai­lag is kitűnően felkészült muzsi­kus. Már a programját bevezető Bach-számnál feltűnt, milyen el- mélyülten törekszik a sokszínű­ségre, azoknak a hangulati ele­meknek a kibontására, amelyek aztán a középső tételben, az Adaggióban váltak igazán érzé­kelhetővé, uralkodóvá. A fúgá­ban is inkább azt a lírai alapállást tartottuk újnak, vagy ha úgy tet­szik, a női lélek értelmezési szán­dékának, ahogyan a visszafogott előadással jelezte, lehet ilyen is, ennyi, és így is „benne van” eb­ben a Bach-kompozícióban. Erre a kellemesen lágy muzsi­kálásra építette rá Frank Martin (1890-1974) Passacaille-jének a hangtömbjeit. A hazai közönség kevéssé ismeri ezt a szerzőt, pe­dig W. Burkhard, A. Honegger és Schock mellett ő is komoly szereplője-képviselője a svájci zene élénk korszakának. A ro­mantika szele megcsapta ezt a zenészt is; most megszólaltatott darabjából is kizeng a himnikus áradás, az Istenbe vetett hit, amelyet inkább oratóriumai hir­detnek, az In terra pax, vagy a Golgotha. (Itt óhatatlanul eszünkbe jut Honegger műve is, a Paul Claudel szövegére írott Johanna a máglyán.) C. H. Rink F-dúr concertója megint egy másik érzelmi tarto­mányba repítette a hallgatót. A kor- és hangulatváltás, az a belső fény, ahogyan a concertót Ros­witha Hachler megszólaltatta, arról tanúskodik, hogy a zene az ő számára a lélek örömének ki­élése, az a lehetőség, amellyel közelebb tornássza magát a min­dennapokon messze túl kiterje­dő szférához. Ahol a zenei hul­lámzás egyfajta állhatatos sod­rást is „kitermel”, amely viszi- hajtja körülöttünk-velünk az időt. Mert a zene nemcsak a met­rumok csodálatos rendje, hanem azzal együtt haladás is az élmény felé, amit olykor karnyújtásra ígér az alkalom. És hogy meny­nyire minden alkalomszerűség, arra ismét hivatkozási lehetősé­get jelent C. Franck h-moll ko- rálfantáziája. Maga a mű kötet­len kalandozás, valahonnan ki­keres a szerző az emlékei közül egy dallamot, vagy annak töre­dékét, eszébe jut egy templomi ének, vagy múltjából egy félig el­feledett eszmény, és mert a templom, annak magánya, no meg az orgona kéznél van, ki­árad belőle az elmélkedés, az a félig szomorúság, félig ábránd, hogy az élet éppúgy kihull az uj- jaink közül, mint a zene. Mert mire a játék véget ér, nem biztos, hogy meglepi őt, a játékost az a bizonytalan nyugalom, amit a görög tragédiák szerzői katarzis­nak neveztek. És hogy gondolatainkat vég­leg ebbe a filozofikus irányba te­relje elhangzó számaival az orgo­naművésznő, a zenélő óra végére J. Alain (1911-1940) Litániák című kompozícióját illesztette. Azért is, hogy vidámabbak le­gyünk egy kissé az elhangzott lé- lekbúvárlás után. Bár ez a fiatal, fényeslelkű francia zeneszerző a második világháborúban, a fron­ton halt meg, magával víve a de­rűsen szárnyaló muzsika minden folytatását. Ez a zene nem az öreg nénikék morzsoló könyör­gését juttatta eszünkbe, ez egy életerős fiatalember rapszodikus imádsága. A bazilika ugyan nem telt meg az idegenforgalom tömegeivel, talán ezzel is meghittebbé, líraib­bá, mélyebbé, elmélyültebbé avatódott az este. (farkas) HANG-KÉP Szenvedélyek nélkül? Mostanság csak a mind elvi­selhetetlenebbé váló kánikula az állandó. A politikai élet ezzel el­lentétben folyvást szolgáltat ké­tes értékű információkat. Az örök etikai értékekhez kötődő polgár csak kapkodja a fejét, s lassan már képtelen eligazodni ebben a szellemi dzsungelhábo­rúban, ahol mindkét oldalról, minden bozótból lövöldöznek egymásra a nem ellenfelek, ha­nem az ellenségek. Ennek igazolására elég csak a médiacirkusz porondjának leg­újabb fejleményeire utalni. Győ­ri Bélát, a Vasárnapi Újság fe­lelős szerkesztőjét felfüggesztet­ték funkciójából, s ezzel párhu­zamosan fegyelmi eljárást indí­tottak ellene. Az indoklással fő­nöke rukkolt ki. Gyorsan hozzá­tesszük, hogy korántsem meg­győzően. Számos esetben meg­fogalmaztuk, hogy ez a hangos lap egyre kevésbé hasonlít hajda­ni önmagára. Jeleztük: egyolda­lúvá lett, a vélemények ütközte­tésére nem vállalkoztak a mun­katársak. Emellett a túl sok fog­lalt blokk monotóniát szült. Az­tán — most már értjük, miért — a „karmester” kapkodni kezdett, s jobbról balfelé is kacsintgatott. Meglehetősen ügyetlenül. Hát igen, felettesei megdorgálták. Persze nem éppen hatásos mód­szereket vetettek hadba, hiszen „mindössze” a szakma alapvető szabályainak a betartását kellett volna követelni tőle. Nem így történt, dolgozott a keményebb vonal. Kár, mert ha orvosolja a kétségtelen bajokat, akkor az egykori erényeknek is­mét örvendeznénk. A szegény hallgató bizony értetlenkedik, s kizárólag személyes veszteségeit mérlegeli. Mert hát e csetepaté révén csak ő károsul. Vele azon­ban senki sem törődik, s abban az arénában tovább dúlnak a csókos ütközetek. Megdöbbentő. Annál is in­kább, mert létezik megoldás, van kiút. Hadd említsem az augusz­tus 9-i Névjegy egyértelműen rangos és megnyugtató kínála­tát. Mihancsik Zsófia szerkesz­tő-riporter beszélgetett Halda Aliz pedagógussal, az SZDSZ országgyűlési képviselőjével. Nos, ez a tapasztalatokban bő­velkedő, igen szimpatikus asz- szony nemcsak pályájának for­dulóinál időzött, hanem rendkí­vül higgadtan elemezte a pilla­natnyi társadalmi helyzetet. Ar­ra intett, hogy ne srófoljuk to­vább ordas indulatainkat, s igye­kezzünk — a körülményekhez képest — akkor is tisztességesek lenni, ha a közéletben óhajtunk szerepelni. Neki van igaza. Mert a szűnni nem akaró csapkodás épp azo­kat ábrándítja ki a mából és a holnapokból, akik két esztendő­vel ezelőtt a változásokra szavaz­tak, elítélve egy levitézlett rend­szert, s annak ilyen-olyan figurá­it. Ha őket elutasítják, eltaszít­ják, semmibe veszik, akkor az érintettek maguk alatt vágják a fát. Bármelyik frontról is acsar- kodnak. HBO-s gondok Kár lenne tagadni, hogy csa­lódtunk az HBÖ-ban, a mozité­vében is. Már csak az villanyoz fel bennünket, hogy nem jelen­nek meg a képernyő előtt a ma­gyartalanságban jeleskedő, fel­készületlen, ám mégis fontosko­dó riporterek, s hála Istennek hi­ányoznak a pártsütetű nézetek is. Valljuk meg: mindez mégis sovány vigasz, mert egyre többet bosszankodunk amiatt, hogy az „ötletgazdák” lebecsülnek min­ket, s értelmi és érzelmi szintün­ket azonosítják egy átlagameri­kaiéval. Hát, kérem, ez az impor­tált silányságözön nem hozzánk méretezett. Ezt a satnya nívót messze túlszárnyaltuk. Akkor is, ha honi alkotásaink zöme sete­suta, s némelykor sületlenség- dömpinggel fűszerezett. Azt azonban illene elismerni, hogy rendezőink génjeiben több mint egy ezredév kultúrája szunnyad. Ezzel odaát, a tengerentúlon aligha dicsekedhetnek. Az üzlet jónak ígérkezett, de hosszabb távon csődbejuthat, ha nem módosítják az effajta me­nüt. Növeljék a bemutatók szá­mát, s valamennyi műfajban a vi­szonylag friss műveket vetítsék, azokat, amelyek némi katarzist is nyújtanak. Nem is szólva a mű­vészi impressziókról. Úgy hírlik, Debrecenben már markánsan jelentkeztek a kö­zömbösség, a visszalépés kórtü­netei. Jósolgatás helyett úgy véljük, még időben kondítjuk meg azt a vészharangot. S nemcsak az előfizetők érde­kében... , ■ , Pécsi István Kutyák, macskák és társaik Állatok óvodája A játszadozó gyerekeket fi­gyelve általában megjegyezzük: micsoda önfeledtség! Éz leg­alább így áll az állatgyerekek já­tékára is. A kutya- és a macska- kölykök nyújtotta élmény jelen­tős szerepet tölthet be az ember­családokban élményforrásként, továbbá pedagógiai eszközként, meg lelki és érzelmi stabilizátor- ként. Az állatgyerekek minden megtanulandót játszva sajátíta­nak el. A kiskutyák az első játé­kos felfedezéseiket már három­hetesen teszik meg, amikor a kölykök egymást szélesre tárt pofával harapdálják, majd óriási ásításba fullad az egész. Később a kölykök már produ­kálják testük első felével a tipi­kus hasaló tartást, miközben hát­só fertályuk égnek áll. Ehhez már négyhetesen a farkukat is csóválják, jelezvén a játék örö­mét. Ám amikor eléri őket a fá­radtság hulláma — a legnagyobb virgonckodás közben is —, pilla­natok alatt képesek mély álomba zuhanni. Akárcsak bármely kis­gyerek. Az alomtestvérekkel való já­ték különösen fontos, mert eközben gyakorolják azokat a já­tékos harapásokat, amelyek fáj­dalmat nem okoznak. Az izolál­tan nevelkedő kiskutya számára az embernek kell megkísérelni a mama pótlását. Ilyenkor a legön- feledtebb pillanatokban is figyel­ni kell arra, hogy az ember ma­radjon a „főkutya”. Éppen úgy kell őrizni az irányító pozíciót, mint az anyaállat teszi. Ha túl erősen harap a bébi, akkor em­berének azt határozottan meg kell akadályoznia. A legjobb, ha a kölyök nyakbőrét megfogjuk, és kicsit megrázzuk. így tesz a kutyamama is. Á fiatal kutyát izgatja minden, ami mozog, elgurul, ami elvihető és biztonságba helyezhető. Te­hát: labdák minden formában, de megteszi a toalettpapír üres gurigája is. A labdának van egy óriási előnye, szájba vehető — brumm! —, mindig újra leejthe­tő. Minél nagyobb lármával tör­ténik ez, annál jobb — ez a leg­kedvesebb kutyamóka. A legfontosabb alapszabály a kutyajáték kiválasztásánál: mi­nél egyszerűbb, annál jobb. Ez a macskajátékokra is igaz. A ház­tartásban rengeteg érdekes do­log található: dugók, dió vagy öreg teniszlabda (de csak fehér, mert a sárgák színezése ártalmas az állatokra!). Esetleg az ember saját maga készíthet például anyagmaradékokkal kitömött zoknit, vagy egyszerű ingát, amely minden kölyökmacska kedvence, és fáradhatatlan akti­vitásra ösztönzi. A macskák így vagy úgy, de született játékosok. Összegyűrt alufólia, üres reklámszatyor, pa- pírgalacsin egy cérnaszálon ele­gendő a cicák játékra csábításá­ra. Természetesen az állatkeres­kedésekben ma már egész gyűj­teménye kapható a különféle já­tékszereknek. Ezek egészen ha­sonlatosak az embercsemeték já­tékaihoz. Persze ezenkívül min­denféle műcsontok és egerek kaphatók az elképzelhető legfi­nomabb ízesítéssel és szagosítás- sal. Ám ahogyan az már lenni szo­kott (éppen úgy, mint az ember fiánál), a legszebb játék is elve­szíti idővel érdekességét, kivéve az élő játszótársat, mert annál nincsen semmi kedvesebb. Aki­nek kevés ideje jut háziállatára, annak célszerű kedvence számá­ra egy társról gondoskodni. Le­hetőleg mindjárt a kezdetkor. Magától értetődő, hogy az alom­testvér a legideálisabb partner. Az állatkölykök az egészséges fejlődésükhöz legalább annyira igénylik a speciális építőanyago­kat, mint a kisgyerek. Ezért kü­lönösen gondosan kell összeállí­tani étrendjüket. Ezt, ha magunk tervezzük, érdemes állatorvossal konzultálva tenni. Külföldön, de hellyel-közzel már nálunk is kaphatóak kölyökmenük. Kon- zervek és tápok, amelyek min­den fontosat a megfelelő arány­ban és mennyiségben tartalmaz­nak a fejlődésben lévő szervezet számára. Az elefánt visszaadta a gyermeket A császári állatkert 240 éve A főudvarmester 1752 júliu­sának utolsó napján jegyezte fel a naplójába: ebéd után a császárnő férje, Lotharingiai Ferenc hívta az urakat, tartsanak vele, hogy megmutathassa az állatseregle­tet, amelynek Schönbrunn park­jának egy részén építtetett szál­lást. Ezt a 240 évvel ezelőtti ese­ményt tekintik a bécsi állatkert megnyitásának. Khevenfüller herceg, főud­varmester leírása szerint az állat­kertben akkor főleg csak külön­böző madarakat lehetett köze­lebbről megismerni, mert Mária Terézia császárnő megtiltotta, hogy a ragadozók is beköltözze­nek a császári nyári rezidencia parkjába. Az oroszlánok, tigri­sek és pumák, amelyeket nagy­részt más uralkodóktól kapott ajándékba a császári pár, így egy jó ideig a Bécs melletti Semme­ring egyik kastélyának parkjá­ban kaptak szállást. Egzotikus vadállatok termé­szetesen már korábban is meg­fordultak Bécsben, és egy-egy császár vagy főúr kisebb állatse­regletet is gyűjtött, de a 240 éve alapított schönbrunni állatkert az, amely eredeti helyén fenn­maradt és folyamatosan bővült. Az állatkert előtörténetének egyik nevezetes — számos króni­kában és egy festményen is meg­örökített — eseménye 1552-ben zajlott, amikor elefántot hoztak II. Miksa császár udvarába. A még soha nem látott állatot ter­mészetesen mindenki meg akar­ta nézni, hatalmas tömeg tolon­gott a Grabenen — s mint az egyik krónikás feljegyezte —, egy asszony kezéből kilökték a gye­rekét, s az éppen az elefánt elé esett. A szórnyülködő tömeg azonban elnémult, amint az ele­fánt megállt, ormányával fel­emelte a gyermeket, és átadta anyjának. Nem kisebb nyomott hagyott a várostörténeti króni­kákban az első zíirö/megérkezé- se 1828-ban. Az egyiptomi alki- rály ajándékának Bécsi masíro- zását ugyancsak hisztérikus han­gulat kísérte. Azonban hamaro­san divat lett belőle, állítólag ki­találták a zsiráftáncot, zsiráfmin­tázatú ruhaanyagokat árultak, sőt egyes fodrászok zsiráffrizurát is készítettek, de hogy ez milyen volt, arról egyik krónikás sem írt. Az elefántok egyébként ké­sőbb is fontos szerepet játszottak a schönbrunni állatkert életében. 1906-ban a világon elsőként itt született elefánt fogságban. A schönbrunni zoo különösen jól gyarapodott, gazdagodott Fe­renc József uralkodása idején. A császár törődött az állatkerttel. Ennek egyik oka talán az lehe­tett, hogy mindig erre vitt az útja, ha a Schönbrunn parkja melletti Gloriettegasséban lakó szíve hölgyét, Schratt Katalint meglá­togatta. Az első és a második világhá­ború is súlyos károkat okozott, de helyreállították, és számos pavilon jelenleg is 100-150 évvel ezelőtt épített formájában áll. Ez jelenti az egyik fő gondot is, de a nemrégiben munkához látott új vezetés nagyszabású fejlesztése­ket tervez. Á pénzszűke gondját nem oldja meg, de biztató, hogy a korábbi évek stagnálása után az utóbbi időben jelentősen nő a schönbrunni állatkert látogatói­nak száma. Filmpremier Batman visszatér A világpremier után — megle­pő gyorsasággal — a magyar mo­zikba is visszatért a Batman. Az 1989-ben bemutatott első rész egyedülálló látványvilágá­val, jellemeivel szinte forradal­masította a képregény-feldolgo­zás műfaját. Három év telt el, és íme, itt a folytatás. A GOTHÁM CITY álruhás fekete lovagja vég­ső csatára indul a Város elpusztí­tására szövetkezett ördögi erők­kel, élükön Pingvinnel, a zseniá­lis megamilliárdossal, Max Schreckkel. Batman életének legnagyobb kalandja egy nem mindennapi meglepetést is tar­togat a számára. A háztetők sö­tétjéből egyszer csak előbukkan a rejtélyes, öntörvényű Macska­nő... Tim Burton, a rendező nem az első rész folytatásába fogott be­le, hanem új Batman-filmet al­kotott. A főszerepet most is Mi­chael Keaton alakítja. Nagy el­lenfelét, Pingvint az apró terme­tű, zseniális színész, Danny De­vito játsza, Macskanőként az ezerarcú Michelle Pfeiffert lát­hatjuk, a jelenleg legnépszerűbb amerikai színésznőt. A fiatalabb generáció részére a látványok hatásosak, a képre­gények kedvelőinek az egri Úrá- nia moziban lesz lehetőségük a trükkökkel tűzdelt film megte­kintésére.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents