Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-21 / 171. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. július 21„ kedd Látószög Kótyavetye A privatizáló igazgató — hallom — idegen emberekkel érkezett egyik telepükre röpke látogatásakor. A vizit során, amikor vendégeivel jobban is szétnézett birodalma nem túlságosan nagy, de jelentős részében, séta közben — csak úgy, az orra alatt dünnyögve — odavetette a helyi vezetőnek: „aztán, ha maradni akarsz, beszélj az urakkal..’’ Valahogy így tudta meg az egység főnöke, hogy voltaképpen miről is van szó. Feje fölül árulják a tetőt. Magyarul: más lesz az új gazda. Lehet, hogy nem tipikus a hozzám is eljutott történet, de sajnos, eléggé gyakori. Maholnap nem sokat túloz az ember, ha általánosnak nevezi. így, vagy ilyenformán cserélődik a tulajdon kis hazánkban már jó ideje s még jó darabig, bizonyosan. Aki kapja, az marja! — tart az idegen tőke bevonásának álcázott sajátos kótyavetye, városon és falun. Azé a konc, aki többet fizet érte. S szépen, lassan teljesen szétcincálják a jobb sorsra érdemes gazdaságot. Üzlet, bolt és vendéglő, meg üzem kerül nap nap után más kezére a nagy kiárusításon. A boltból vendéglő lesz, a vendéglőből bolt vagy jobb esetben presszó, talán csak kereskednek ott is, ahol eddig csak gyártottak. Nem sokat számít az eladónak — átjátszónak —, hogy mi lesz a telep további sorsa, csak megfizesse az új tulaj az árát. S az meg is fizeti, legalábbis tényleg ad valamennyit. Ha nem is éppen mindig annyit, mint különben éra vásár, az alkun mindenesetre nyer valamennyit — többnyire szép summát —, aki a lehetőséget felkínálta. S ez a lényeg. Dehogy törődik ezután a régi gazda azzal, hogy mit hoz a jövő! A legkevésbé sem érdekli, hogy marad vagy megy a gárda, s a következő csapat mivel tölti majd a napjait. Viszi, menti a pénzét, s forgatja ott, úgy, ahol meg ahogyan a legjobbnak találja. Régi cégének más, frissebb szervezetében, netalán a kitalált sajátjában. A hopponmaradt kereskedő, a vendéglátós, az iparos pedig hosszú, kitartó, ügyes munkájával hiába volt fémjelzője is az egységnek — gyakran mehet új helyet keresni magának. Ha szerencséje van, másutt is bizonyíthat, ha meg Fortuna nem szegődik melléje társul, akár a munkanélküliek kenyerét eheti. Hiába kutatja, sírja vissza régi üzletköre, nemigen van visszaút számára. Tetszik, vagy sem: elveszítette a játszmát. Kiszorul a pályáról — talán végérvényesen. Megvallom: sajnálom a kényszerkiszállókat. Bánt, ha boltjuk, vendéglőjük, üzemük helyén másokat találok, s mást, kevesebbet látok. Hiszen sok esetben nekem is veszteség, amit ők veszítettek. Én is érzem, ha bármit rosszabbul csinálnak, itt vagy ott, nem azt kapom, amit várok. Amit várnánk. Nem fájna a fejem, ha mindig és mindenütt tisztességes lenne ez a fene nagy átalakulás. Ha nemcsak a pénz, hanem a szakértelem is legalább hellyel-közzel szóhoz jutna, még inkább pedig felérne a tőke nagyságáig. S nem utolsósorban a külföldi vagy hazai tőkés emberibb is tudna lenni. Már csak azért is, hogy szívesebben írjak róla. Gyóni Gyula A csók szakáll nélkül olyan, mint a leves só nélkül A címbeli megállapítás egy ré- i német közmondás. Tény az, ogy a ma élő emberek tetszés szerint szakállt növesztenek vagy az arcukat simára borotválják — kinek hogyan diktálja az ízlése. Az elmúlt évszázadok alatt azonban több furcsa históriát feljegyeztek ezzel kapcsolatban. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a régebbi időben Nagy Péter, az oroszok cáija nem szerette a szakállt viselő embereket, és úgy vélekedett, hogy a szakáll a barbárságjele, s mert ő civilizálni akarta népét, hivatalosan is harcolt viselese ellen: megadóztatta azt, aki szakállt növesztett. Az 1705-ben kiadott cári rendelet szerint a szakálladó függött az illető társadalmi helyzetétől. A városi kereskedők például 60- 100 rubelt fizettek. Természetesen az adók beszedése nem ment könnyen, mert nehéz volt megállapítani, hogy ki fizessen 60, ki pedig 100 rubelt. A cár azonban egyszerűsítette az ügyet, és minden szakállt viselő embernek 50 rubelt kellett fizetni. A papoknak joguk volt szakállt viselniük, mert az egyház erősen tiltakozott Nagy Péter reformja ellen. A görögkeleti egyházpapjai előszeretettel növesztettek természetes díszüket. Azt a tényt, hogy nekik arcukat borotválniuk kellene, az egyházi hatalom megsértésének tekintették. A keleti országokban a szakáll viselése mindig tiszteletet keltett. Az ősi egyiptomiak csak rövid szakállt növesztettek, a gazdag kereskedők és földbirtokosok már öt centiméter hosszú szakállt hordtak. A fáraó szakállá- nak hossza 15 centiméter volt. A zsidók az ősi időben a szakállt a férfiasság legnagyobb díszének tartottak, gondosan ápolták, és különböző formájúra alakították. Az ótestamentumi időkben a magasrangú papok festették, sőt, aranyporral púde- rezték szakállukat. A divat tehát a hosszú szakáll volt, azonban gyász idején leborotválták azt. Perzsiában a király aranyszálakat fonatott szakállába. A régi krónikák szerint Angliában, I. Erzsébet királynő udvarában a férfiak előszeretettel viseltek szakállt, és dísznek, ékességnek tekintették azt. A görögök is örömmel hordták e díszt. Náluk azonban a viselet nem volt hosszúéletű. Nagy Sándor királysága idején, aki Krisztus előtt a IV. században élt és uralkodott, szokássá vált az arc borotválása. A rómaiak is viseltek szakállt, azonban leggyakrabban nem gondozták. Utóbb azonban az állukat már simára borotválták. A híres római konzul, ScipioAf- rikánus például minden nap borotválkozott. Itt csak a filozófusok hordtak szakállt, hasonlóan a rabszolgákhoz, akik azonban még hosszú hajat is növesztettek. Rómában a szakáll viselése Had- riánusz császár idejében ismét divatba jött. Ez a császár például azért viselt szakállt, hogy arcának több sebhelyét eltakarja vele. A nép tisztelte a szakállas római császárokat, nincs tehát abban semmi csodálnivaló, hogy a magasrangú főtisztek és tisztviselők utánozták császárukat. A régi germánok a szakállt a szabadság jelének tekintették, a középkorban ez már nem volt több, mint a csodálat tárgya. Mind a katolikus, mint a református papok arcukat simára borotválták. A reneszánsz korban a szakáll viselete inból tiszteletet ébresztett, de a későbbi századokban a paróka viselése jött divatba. A modernebb kor fiataljai, akik a párizsi művészeket utánozták, kis szakállt növesztettek. Hogy érvényes-e az írás elején idézett régi német közmondás, arra csakis a hölgyek tudnának választ adni. Azt viszont a jövő mutatja majd meg, hogy a szakáll viselése hosszú életű lesz-e avagy sem... Eszperantóból fordította: id. Zakar János Arcok Egerből Dr. Moldoványi Károly Születési helye: Ungvár, időpontja: 1907. június 10. Hétgyermekes tisztviselő család harmadik sarja. Már 1914-ben menekülniük kellett Ungvárról, miközben a hátország is éhezik. Már a gyermek is hadikölcsönre, a kukorica-máiéra emlékszik. Trianon után eldől, hogy a szülőföld nem tartozik a hazához, az ott megkezdett gimnáziumot Szegeden a piaristáknál fejezi be. Ott iratkozik be az egyetemre, amely Trianon után költözött új székhelyére Kolozsvárról. 1933- ban avatják a jogtudományok doktorává, s visszatér Ungvárra. Olmützben tölti katonaévét cseh állampolgárként, diplomáját viszont nem nosztrifikálják, lévén „persona non grata”. Útlevelet sem kap, illegálisan jön át Magyarországra. Ezek az évek itt azzal telnek el, hogy az állástalan diplomások utcát sepernek, havat lapátolnak, a gazdasági válság és egyéb ismert okok miatt. 1935. márciusában ismét magyar állampolgár. 1936. augusztus 1-től a fővárosnál lép pénzügyi szolgálatba, 1939. végen fogalmazó-gyakornok. Nagy szó eme Ínséges időkben, de jutalma is a jól végzett szakmai munkának. 1941-ben bevonul a II. magyar hadsereg gyorstestéhez, az Ungváron székelő gyorszászlóaljhoz, mert ez a város akkor újból magyar felségterület. A Don-kanyarte.gy szerencsés időpontban jött szolgálati úttal megúszta, hazajött. 1944-ben újból frontszolgálat. 1945. márciusában a szökést választotta, Bala- tonfüredre menekült családjához csatlakozott. Német és orosz fogságba esik gyors egymás utánban, mindkét helyen megszökik. E mozgalmas időszakban 1942-ben megnősül: felesége tanárnő, akivel együtt három gyermeket neveltek fel. Mária lányuk a nyíregyházi tanárképző főiskola adjunktusa. Tibor már egri albérletben született, az egyetemet Németországban végezte, villamosmérnök, jelenleg a külkereskedelemben dolgozik, Szöulban, vezető beosztásban. Zoltán ugyancsak villamosmérnök, a Székesfehérvári Elektro- vállalat igazgatója. Minden kapcsolatuk — hazai és külföldi egyaránt — azt tükrözi, hogy az Európai Ház ajtaján csak magasfokú képzettséggel és kiváló j eilend adottságokkal illik kopogtatni. Hogy mit jelent az életre ösz- szeszövetkezőkben az erkölcsi szilárdság és a magasabb igények, célok kitűzése, teljesítése bizonyítható és tetten érhető dr. Moldoványi családjánál. 1946-ban Egerbe helyezik, a Pénzügyigazgatósághoz, soron kívül halad előre. Á Rákosi-éra alatt úgy nyugdíjazzák negyvenkét évesen, hogy hatvan éves koráig nem kap semmit, egészség- ügyi ellátást sem. Mert ez a szabály. Ilyenkor nincs más teendő, el kell vállalni mindenfajta munkát, mert a gyerekeknek élniük, tanulniok, fejlődniük kell. Az apa és az anya nem adhatják fel azokat az elképzeléseket, amiket diákkoruk óta dédelgetnek: minden gyerek legyen úgy magyar és európai, hogy nyelveket beszéljenek, necsak itthon, hanem Európában is érezzék otthon magukat, olyan szellemi szinten éljenek és dolgozzanak, amit az anya és az apa kaptak elődeiktől. És mik táplálják ezeket a belső igényeket, — ha úgy tetszik — erkölcsi parancsokat az apában: azok az élmények is, amelyeket diákkorában szerzett az óra et labora szellemében. Mert nem egészen gondtalan, legkevésbé sem zavartalan diákéletében szerepelhetett Szegeden fontos emberek előtt, hallotta őt az akkori kultuszminiszter, a szakmáját és hivatását kiválóan művelő gróf Klebelsberg Kunó. És a felemelő élmények nyomán a fiatalemberben fogadalmak születnek meg, nem hangosan kimondottak, a lélek mélyén azonban annál keményebben dübörgőket. Köthet a lábára hurkot a korszak, a történelem fintoroghat neki jobbra-balra, ha már megalapozódott benne a harc, az ad maiora natus sum — magasabb dologra születtem — tudata, akkor nem tágíthat. Még akkor se, ha az albérlet és a mindennapi ennivalóért folyó küzdelem megalázóan sokáig mélyre nyomja őt. 1950-ben is, az államosított Gömöri-féle építőipari vállalatnál méltatlanul lent kezdi, csaknem ímoki szinten, diplomával. Majd lassan emelkedik, hiszen a becsületesen végzett munkának Egerben még akkor is és ott is értéke van, ha katolikus meggyőződéséért politikai síkon fekete bárányként kezelik. Amikor a vállalat központját Egerből Gyöngyösre teszik át, a család itt marad a barokk városban, és ő évekig, naponta átutazik a munkahelyére, mert élni kell, és mert a jellem és a józan ész nem adja fel a harcot. De (Fotó: Perl Márton) nem is kopik el, bár a mindennapi konfliktushelyzetek, az a bizonyos alkalmazkodási kényszer, a családért való felelősség állandó készenlétet kívánnak, sokszor mérlegelésre kényszerítik a lelkiismeretet. Innen is számítható az az edzettség amely a maga helyén példaszerűen magas értékű teljesítményre készteti dr. Mol- doványit. Fel is figyel éppen szakmai szempontból rá az OTP. Heves Megyei Igazgatóságának akkori vezetője, aki aztán 1959- ben az építőiparban szerzett rutinja miatt Egerben biztosít neki munkát. Szervezi-vezeti is 1973- ig, nyugdijbamenéséig a társasházépítkezéseket, értékesíti, átadja az elkészült lakásokat, a hitelszerződések bonyolult munkálatait végzi, és mert jogtanácsosa nincs ezidőben az egri OTP-nek, ellátja ezt a munkakört is. „Mindössze” hatvanöt éves, akkor nyugdíjazták, de a lendület tovább pörgeti, szakértelmét, tapasztalatait, nyugdíjasként a Heves megyei Beruházási Vállalatnál kamatoztatja 1991. júliusáig. Maga az életút — így távirati stílusban elmesélve is — tanulságos azoknak, akik képesek utánagondolni az emberi sorsokat. Hátha még olyan mondatokkal is kiegészítjük, miszerint ez a diplomás férfi minden helyzetben feltálta magát, akkor küzdve a legkeményebben, amikor minden külső segítség nélkül maradt, és csak belső erőtartalékaira támaszkodhatott. Arra az Isten-hitre, amely az ateizmus kíméletlen korszakában nem egyszer életveszélyt is hozhatott tulajdonosára. Eszményeinek engedelmeskedett, és azok követője ma is. Amikor özvegyen maradt, évekig hordozta a magányt. Bár gyermekei és unokái körülvették őt, talált magának újabb asszonyt, egy értékeset, egy hozzáidomuló orvosözvegy személyében. És, hogy a megpróbáltatás, a küzdelem végre csituljon, szüneteljen, most már két évtizedet kap a sorstól, hogy örülhessen szépszámú családjának, unokáinak is, akik szoros láncszemként követik azt az utat és szemléletet, amit dr. Moldoványi kiküzdött nekik. Azzal, ahogyan élt, és azzal, ahogyan soha nem tért le a maga választotta útról. Ami elismerést kapott, a kollégái megbecsülése volt és azok az írásbeli dicséretek, „kiváló dolgozó” és egyebek, amiket a diktatúra azoknak juttatott, akik a „körön kívül álltak”. Hallgatom szabatos, pedáns, nyomdakész mondatait, ahogyan egy kulturált értelmiségi elővezeti gondolatait. Nyolcvanöt éves. Ma is frissen, teljes birtokában annak, amit egyéniségnek hívnak. És a váratlan keletkezett képzettársítás okán egy szólással foglalom egybe azt, amit évek során szerettem volna megfogalmazni róla, mert a pályatárs es a rokonszenv pontos szövegre kötelez: a fák állva halnak meg. Ennyi. Farkas András Kovács Ádám nem adta fel Celladam, új stratégiával Hosszú esztendőkkel ezelőtt nem véletlenül voksoltam rá, vállalva az együttgondolkodással járó kellemetlenségeket is. Már az első találkozáskor megbabonázott nyitottságával, közvetlenségével, a vérbeli újságírókat is leköröző, eredeti stílusával, s természetesen átlagon felüli adottságaival. így aztán készséggel kísértem figyelemmel szűnni nem akaró küzdelmeit, azt a harcot, amelyet maradi, csontkonzervatív ellenfeleivel vívott. Mások talán abbahagyták volna, megcsömö- rödve az ellenük hadba vetett korántsem tisztességes fegyverektől, s mindenekelőtt azoktól a jellemtorzóktól, akik folyvást őt célozták. Mégsem törődött velük, mert küldetéstudat vezérelte, az, hogy ha kell, akkor a szabályokat is felrúgva segít a bajba jutottakon, a gyilkos kóroktól, a daganatos betegségektől szenvedőkön. 1. Az össztüzet nyitók nem fukarkodtak a becsmérlő minősítésektől. Volt már sarlatán, civil a pályán, hozzánemértő, kókler, szemfényvesztő. Nem rendült meg, mert tudta: sokat várnak tőle, számítanak rá. Többek között azok, akikről a hivatalos orvostudomány már lemondott. Aztán ha nagy áron is, de csatákat nyert. Adósságai ugyan nőttek, ám létrejött a szűrőháló- zat, bizonyított a diagnosztizálási eljárás, s gyógyhatású szer lett az általa feltalált Celladam. Visszajáró vendége az egri Egészség- és Környezetvédő Egyesületnek. Nemcsak az azonos hullámhossz okán, hanem azért is, mert ő látja el az elnöki tisztet. Jó egy hónapja ismét üdvözölhettük. Régi és új barátai egyaránt. 2. Azt csak később mondta el, hogy szenzációt hozott. — Tapasztalataim, a hiteles adatok rádöbbentettek egy sajátos ellentmondásra. Ha a szert nagyobb adagban alkalmaztuk, akkor ezzel egyenes arányban gyarapodott az elpusztított ráksejtek száma. Ugyanakkor némileg csökkent az immunreakciók ereje. Képletesen fogalmazva hullott az ellenség, de kevesebb lett a vele szemben felsorakozó katonahad. Végül megszületett a feloldás, a kiutat jelentő megoldás. Eljárásomat kombináltam egy német találmánnyal. Ez a szerkezet gondoskodik arról, hogy fokozódjék a szervezet ellenállása, méghozzá úgy, hogy közben megsokszorhatjuk a készítmény dózisát. Vagyis hatvá- nyozódik az a hatás, amellyel eddig nem elégedtem meg. Ez a magneto-immunterápiás módszer ígéretes lehetőség. Mind a prevenció, mind a kifejlődött baj esetében. A kísérletek egyértelműen igazolták az elképzelés helyességét, s most már következhet a gyakorlati elterjesztés. 3. Arra is utalt, hogy ez csak idő kérdése. — Ehhez az akcióhoz nincs szükség engedélyekre, stemplik- re, hiszen a már jóváhagyott körben mozgunk, mindössze az a különbség, hogy az eddiginél lendületesebb, gyorsabb tempóban. Nincs messze az az idő, amikor Budapesten, illetve vidéki, általában megyeszékhelyi vagy nagyvárosi centrumainkban bárki igényelheti ezt a kúrát. S az is tény, hogy a medicinát kenőcs formában használva az érintettek mentesülhetnek az injekciózással járó kellemetlenségektől, fájdalmaktól. Olyan kínálat ez, amely kivezet abból a jelképes alagútból. Nem magam számára eredmény ez, hanem azoknak könnyebbség, illetve mentőöv, akik már máshova nem fordulhatnak. 4. Persze azzal is tisztában van, hogy távol még a megnyugvás. — Ez csak akkor lehet osztályrészem, ha mindenki megkapja azt az oltalmat, amelyért folyvást joggal sóvárgott. Vagyis: jöhetnek az újabb fordulók, a viadalmak. Készen várja valamennyit. Hadd erősítse az a tudat is, hogy nincs egyedül. Számosán drukkolunk neki. S nem csak itt, Egerben, hanem szerte e honban... Pécsi István Lesz-e szobor * az Ersekkert közepén? Épp egy esztendeje adtunk hírt arról, hogy mi kerül a szovjet katona szobra helyére... A rendszerváltással eltűnt „Iván” is a park közepéből, s ismét Érsekkertien a „Népkertből”, noha az itt lakók számára a városnak ez a zöld szigete mindig ugyanazt jelenti, hívják bárhogy is. Nos, mint egy evvel ezelőtt közzétettük, a Pécs melletti villányi alkotótelep Japánból érkezett művészei szobrokat ajánlottak fel az ország „felszabvadult” köztereire. Az egri önkormányzat urbanisztikai bizottsága és a polgármesteri hivatal képviseletében akkor három szakember el is ment a helyszínre, hogy megtekintse a városnak felajánlott műalkotást: egy térplasztikát. Várkonyi György képviselőt kérdeztük a szobor sorsától, hiszen akkoriban az urbanisztikai bizottság vezetőjeként személyesen vette át azt Villányban. — A szimbolikus térplasztika — mint a japán szobrok általában — egy vízzel teli medence közepén van. Nos, míg ez a medence — a hozzávaló vízcserélővel —, illetve a talapzat el nem készül, mindaddig üres marad az Érsekkert közepén lévpő szoborhely. További kérdésünkre, hogy hol tartanak az előkészületek, elmondta: a talapzat és a medence építészeti és statikai tervét megrendelték, a gépészeti munka van hátra, s aztán kerül sor a kivitelezésre. Az előkészítés a továbbiakban a polgármesteri hivatal műszaki irodája végzi. A térplasztika mindaddig Vil- lánybanvár a sorsára. Reméljük, mihamarabb gyönyörködhetünk benne... (ji)
