Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-18-19 / 169. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992. július 18—19-, szombat—vasárnap Vicinális Nem tudjuk, valójában mi tekintendő hajnalnak, de a köz- megegyezés végett ezúttal maradjunk a háromtól hatig terjedő időintervallumban. Na, most egy ideeső pont — perc — mindenképpen korán van, ami pedig nem kifejezetten jó. Ráadásul ehhez az érzéshez társulhat még olykor egyéb, mondjuk óracsörgés, a téli hajnalok fogvacogtató hidege, esetleg a hajnali sötétség, hogy az ember azzal sincs tisztában, tényleg aludt-e valameny- nyit, avagy csupán álmodta, hogy alszik. A lényeg az, hogy a hajnalt aligha lehet szeretni. Rossz. Mindamellett kiválóan alkalmas a vonatok alaptulajdonságának megvilágítására. Egy rendes vonat ugyanis, amivel például dolgozni jár a falun, városon élő polgár, netán iskolába — előbbiekből következően egy délutáni, tízperces Eger-Füzesabony kirándulás most nem tartozik ide —, szóval, a rendes vonatok eléggé el nem ítélhető módon, javarészt hajnalban erednek útnak. Elsősorban ennek okán kellemetlenek — alaptulajdonság —, és az már csak némi pluszt jelent, hogy drágák, koszosak, csúnyák, sőt lassúak is. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy vannak, akik élvezik a vonatozást. Fentebb írtakkal kapcsolatosan tehát hangsúlyozandó: ez itt csupán az előítélet helye. Hiszen még el sem indultunk. tegnap ilyenkor, mint tegnapelőtt ilyenkor, mint mindig. A fickónak kezdődik a nap. A fickó körülnéz. Neki most nincsen korán, neki ez természetes állapot — öt előtt tíz perccel indul a vonat, fel kell kelni négy előtt. Mindennap így megy ez — és ebben kiváltképp nem a mo- notonságot akarjuk hangsúlyozni —, minden reggel más, a Fri- derikusz-show tegnap este változatos volt, holott a második felén most is elaludt. A fickó felszáll a csehszlovák motorvonatra. A vicinális Kál- Kápolnáról Kisterenyére tart, lassan megy, van idő szemlélődni. A fickó néz. Gondolhatnánk, hogy látja a tájat, a kérődző tehenet, a legelőt. A fickó nem lát semmit. Legfeljebb az ablaküveget, azon a többnapos mocskot, a mászkáló legyet. De őt ez nem érdekli, ő csak néz, az agyában nincsen gondolat, csak a koránkelők fáradtsága, a bambaság. A fickó az első állomáson leszáll. Fölnéz — tekintetében nincs a forradalmárok elszántsága, csak azt szeretné, ha nem esne orra —, és már újra friss, mint A kérdés, ki az, aki végig bírja, lehetséges-e utazni Káltól egészen Kisterenyéig, átszelve mezőket, falvakat, megyehatárt. A válasz pedig, hogy valószínűleg nem. Ezt a mintegy tizenhat kilométeres átlagsebességet tekintsük most formai oknak, rettentő hosszú ugyanis így a dolog, tartalmi ok pedig lehetne az, hogy nincsen hová menni, nincs miért. Ezért sírjuk most kicsit vissza a régi, szép időket, mondjuk el a formáról például, hogy itt évekkel ezelőtt gőzmozdony járt, amely azóta bizonnyal valamelyik múzeumban kapott helyet, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy gyorsabb volt, meg talán romantikusabb is, füstöt eregetve pöfögött végig hegyek-völ- gyek között, az ablakon kihajolni nem volt tanácsos, mert a kéményből szikrák jöhettek szembe, az utasok viszont nem is kívántak kihajolni, és köpni egyet az életre, hogy hozza vissza a nyálat az arcukba a szél, nem kívántak, ugyanis — és itt már a tartalom következik, hajoljunk hát át ablak helyett a demagógiába — volt értelme az útnak, volt életképes fémművek, bánya, téglagyár, egyszóval volt cél, azért keltek fel a mainál jóval többen hajnalban, azért ültek fel a gőzösre, mert munkába indultak, és tették ezt később is, már a piros színezetű motorkocsival, de most nem teszik, mert nem lehet, nem vár itt szinte senkit semmiféle gyárkapu. A vonaton is alig ülnek néhá- nyan olyanok, akikről látszana, hogy dolgozni mennének, összesen tán huszonötén ha vannak a két kocsiban, végig morognak a lassúság miatt, pedig azt megszokhatták már, és csaknem mind Recsken szállnak le. — Egyvalami jó azért ebben a vánszorgásban — mondja egyikük fél lábbal már a peronon —, sosem kell lassítani, lehet itt akármekkora kanyar. Barna zakó, barna nadrág, barna zokni. Az ing fehér. — Kérem a jegyeket — mondja a kalauz. Kék lemberdzsek, kék ing, kék nadrág, kék zokni. Sötétkék cipő. Nincsen baj, vannak állomások, ahol ilyenkor, hajnalban nem lehet kapni tikettet, az utas a kalauztól vásárolja azt. — Nincsen annyi pénzem — közli egy nő, fehér cipőből bújik J \ A SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK ajánlata: Ken McClure: Rekviem Tiberijhien: Vadmacska (a Venusz-sorozatból) Sissy 6. kötet Az emberiség krónikája (új, bővített kiadás) ELŐJEGYEZTETHETŐ: Révai Nagy Lexikona A sport krónikája Larousse Enciklopédia I-II. kötet Július 20-án, hétfőn újra nyit az Antikvárium. Minden kedves vásárlónkat szeretettel várjuk. SIPOTEKA KÖNYVESBOLTOK Eger, Hatvani kapu tér 8. Tel.: 16-998 Érsek u. 2. (volt Marx K. u.) sipotéka antikvárium Eger, Bajcsy-Zs. u. 2. V ki a sarka, fehér zoknit rejt a cipellő. Megoldás nem létezik. A nőnek el kell jutnia Mátraderecské- re, a kalauz nem tudja behajtani a pénzt, ilyen esetben le kell szállítani a következő állomásnál az utast. A kalauz emberséges. A vasút emberséges. A vasutasok tudják, hogy ők sem állnak távol a munkanélküliségtől — pedig a vonatnak mennie kell —, lehunyják ilyenkor a szemüket. Barna zakó, barna nadrág, barna zokni ilyenkor néz, mintha lenne szeme. Neki van jegye. és gyerekek egyaránt — arra kerekezni, ott tört fel ugyanis a szagos víz, gyógyhatással rendelkező csevice-féle, amelyik különösen „másnap” fejti ki semmihez sem hasonlítható jószolgálatát. Ezért aztán a ballaiak kockáztattak, állva a vasutasok haragját, akik erre válaszul — a hiábavaló üvöltözés helyett — kirakták az említett táblát. Úgyhogy ma már nincs mentség, ha arra pedálozik egy tudatlan polgár, s csodálkozik, amikor rászólnak — hogyhogy nem lehet? —, az állomásfőnök csak felmutat az írásra: kerékpározni tilos! r Mátraballán tilos a vasútállomáson kerékpározni. Ez nem csupán afféle szerény vélemény, hanem tény, tábla hirdeti öles betűkkel, akinek errefelé kerekezni támadna kedve, az jobb, ha más helyet keres. Érdekes kérdésekkel kerül szembe ennek okán a ballai dolgokban járatlan ember. Egyrészt, hogy mi a fenének tekerne bárki is a sínek között, másrészt pedig, ha netán mégis kerékpárral megy oda valaki, akkor nyilván fel kíván szállni a vicinálisra — hiszen mi mást keresne egy vasútállomáson —, csak nem volt ereje gyalogolni, mert mondjuk a falu másik végén lakik. De akkor meg ki viszi majd haza a biciklit? Szó sincs ilyesmiről, a probléma lényege egészen másutt gyökerezik. A táblát mintegy tíz évvel ezelőtt tették ki, akkor, amikor felújították az állomást. Az idő tájt nem átallott a fél falu — felnőttek A szerelvény elindul, az ember áll, az utolsó kocsiban, arcát az utolsó ablak üvegéhez nyomja: néz. A vonat zakatol, taríraram, ta- ríraram, most lehetne mondani, hogy ez a ritmus megtör valamit, hogy például megtöri a csendet, de az igazság az, hogy ez a taríraram, taríraram egyáltalán nem tör meg semmit. Egy ilyen legvégső ablakból a hátranézés nagyon „legvégső” tud lenni, csak bámulunk az éppen elhagyott útra, valaki kihúzza alólunk a síneket, s csupán azt látjuk, amit már magunk mögött hagytunk, semmi rálátásunk arra az útra, ami előttünk van, mindig csak a tovatűnő talpfák, betonok, szóval nézünk az ablakon kifelé, az üveg piszkos, háttal állunk a haladásnak. Ilyen helyzetben az ember mit tehet? Ilyen helyzetben az ember nem tehet semmit. Jó lenne látni az irányokat, jó lenne a legelső kocsiban ülni, hisz a masinisztának könnyű: mert bár a sínek meghatározzák útjainkat, azért legalább az illúzió a miénk lehet. Előre megyünk, ha nem is azon az úton, amit régen elképzeltünk, ha utunk behatárolt is, két acélsínre szabott, de mégiscsak előttünk van a táj. Bamászöld hegyek, halványkék felhők, mocskos elővárosok. Hanem az utolsó kocsi, az más. Esélyünk gyönyörű és romantikus, nosztalgiánk teljes, csak a jövőtől riadunk meg kissé, ám nem mondanánk, hogy ez az állapot abszolút kényelmetlen és hiábavaló. Ha nem látunk előre, hát legalább lássunk hátrafelé: taríraram, taríraram... Az ablakon, ahogy kinézünk. nak van szebbik vége, oldala is, ahol takaros, frissen épült porták hirdetik azt, hogy nem is olyan rossz itt élni, hogy lám, kitartás kell csak, és szorgalom, s a fáradság, a munka meghozza gyümölcsét. A falak fehérek, az ablakkeretek sötétbarnák, télen a kéményekből füst száll fölfelé, az udvarban pedig Zsiguli, Skoda, esetleg Wartburg áll. De nem, a sínek mindig a külső, elhagyott házak tövében kanyarognak, s mire a belső, szebb részek következnének, a sín elfogy, s a környék tán már attól is vonzóbb lesz, hogy nem szeli át a piszkos lokomotív. Vajon miért van, hogy a vasút mindig a települések legrondább részein halad keresztül? Ez az út rendszerint cigánysorok, putrik, gazzal benőtt területek között vezet, pedig a falvakKál, Kápolna, Tófalu, Aldeb- rő, Feldebrő, Verpelét, Tama- szentmária, Kőkútpuszta, Sírok, Recsk, Mátraderecske, Mátra- balla, Mátramindszent, Nemű, Kisterenye. S bár az állomások különböznek, a resti mindenhol egyforma. A hajnalból lassan reggel lesz. (havas — kovács — rénes)
