Heves Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-15 / 166. szám

4. ufin ITOlWT* HÍRLAP, 1992. július 15., szerda Kedvenceink és mi A mintegy 18 éve működő osztrák piaci és szociológiai ku­tatóintézet, a Consent, megkö­zelítőleg négy éve aktív Kelet- Európaban is. így az elmúlt idő­szakban végeztek kutatásokat Magyarországon, Lengyelor­szágban, Csehszlovákiában, Oroszországban és Bulgáriában. A Master Food Hungary Kft. Budapest felkérésére 1990-ben reprezentatív felmérést készítet­tek a magyarországi állattartás témakörében. A vizsgálatban ezer, 16 évnél idősebb személyt kérdeztek meg. Az interjúkat la­kásokban, személyesen végez­ték. A kérdezetteket körültekin­tően választották ki különböző országrészekből és településtí­pusokról. A fontosabb eredmé­nyekről ezúttal adunk számot. Azon háztartások alapján, amelyek kutyát és/vagy macskát tartanak, Magyarorszag az euró­pai élmezőnyben foglalhelyet. A háztartások közel egyharmadá- ban legalább egy kutya található. Ezzel az eredménnyel Magyar- ország Európában negyedik he­lyen all. A megközelítőleg azo­nos népességű országok, mint Ausztria vagy Svájc, egyértelmű­en Magyarország mögött foglal­nak helyet. Az interjúk alapján láthatóvá vált, hogy a háztartá­sok majd egynegyedében leg­alább egy macska el házi kedvenc­ként. Ezzel az eredménnyel is jó helyen áll az ország az európai összehasonlításban. A kedvenc állatok mint az élet megszépítői és tekintélyes családtagok élnek az otthonokban. így az sem cso­dálható, hogy nagyobb, többnyi­re négy vagy több tagú családok­nál taíálhatók a leginkább álla­tok. A háztartásokban élő ku­tyák 43 százaléka ilyen körben el. Ez jó bizonyíték arra, milyen fontos pedagógiai szerepe lehet a kedvencként tartott állatoknak a gyermeknevelésben a magyar családok számára is. A kisebb családokban a macs­kák a kedveltebbek. Érdekes, hogy a macskatartók körében jellemzőbb a több állat tartása. Átlagszámítással mondható, hogy a macskatartó családoknál átlagosan 1,9 állat él. Az állattar­tók megközelítőleg egyötöde mind kutyát, mind macskát is tart. Megmutatkozott, hogy a vi­déki életformához szervesen hozzátartozik a kutya és macska tartása, sokkal inkább jellemző, mint városon. Persze, a kutya- és macskatartók közel egynegyede még így is városi környezetben él. Budapesten a kutya- és macs­katartóknak mindössze 9, illetve 2 százaléka található. A városi környezetben élő ku­tyák és macskák viszonylag kis köre mégis arról tudósított, hogy ezek az állatok gyakran az egye­düli lehetőséget kínálják a ter­mészettel való kontaktusra, illet­ve a szeretetadás és szeretetszer- zés természetes igényét elégítik ki. Az első egri filmek Gárdonyi művei a celluloidszalagon Minden bizonnyal nagyon ke­vesen tudják, hogy Eger minő úttörő szerepet töltött be ha­zánkban a filmkészítés, illetve a filmművészet meggyökerezteté­se terén. A pálma vitathatatlanul Damó Oszkárt illeti. A lapszer­kesztő és újságíró, aki Gárdonyi baráti köréhez tartozott — és szoros kapcsolat fűzte Kállay Miklóshoz, városunk finomtollú írójához is —, alapította 1911- ben az Uránia, később az Apolló mozit. Elsőként vetette fel 1909- ben az Egri Újság hasábjain a film, a mozi jelentőségét: „ Való­ságos kultúrmissziót tölthet be, és eredményesen közreműködhet a közönség ízlésének művészi irányba való fejlesztésére, szépér­zékének felkeltésére.” 1913-ban megállapodott Kállay Miklóssal, hogy részére — mint az Uránia mozi bérlője számára — egri is­meretterjesztő filmszövegeket ír az 1552. évi egri várostromról, a nevezetes egri fertálymesterek­ről, s néhány érdekes megyei bo­szorkányperről. Ez az úttörő kezdeményezés — ismeretlen okokból — meghiúsult, viszont jó témának bizonyult az 1913. jú­nius 3-i egri, tragikus méretű ár­víz. E váratlan hirtelenséggel ka­póra jött téma filmszalagon való megörökítésére — felvevőgép hiányában — sajnos, nem kerül­hetett sor, viszont kiváló diapo­zitív felvételeket készített Rónai Hajnal, a jeles egri fényképész. Az állóképeken filmszerűen pe­regtek az események: a vihar ke­letkezése s a váratlan hirtelen­séggel lezúdult víztömeg pusztí­tása a csehi völgytől egészen Egerig. Hosszú és részletes kép­sorok örökítették meg a súlyos árvízkatasztrófa pusztítását. Ez a munka kiváló szárnypró­bálgatásnak bizonyult Damó ré­szére a filmszakmával való meg­ismerkedésre. Jó kapcsolat fűzte a francia filmgyár, az Eclair bu­dapesti képviselőjéhez, Colussy Bélához, aki azután elkészítette az első filmfelvételeket Egerben. A forgatásra 1913. szeptember 27-28-án került sor. A film a vár­ból felvett városi panorámakép­pel indult. Ezt érdekes és jelleg­zetes egri epizódképek sora kö­vette az országos hírű servita bú­csúról, a délutáni Széchenyi ut­cai korzóról, az Érsekkertről, s az akkor épült izraelita templom (a mai Unikomis helyén) felava­tásáról. A filmet Bécsben dol­gozták ki, s fergeteges sikerrel vetítették Egerben, s bizonyára másutt is. A vetítés sikere bátorí­totta fel Damó Oszkárt arra, hogy megvalósítsa élete nagy ál­mát: egy játékfilm elkészítését. Mint „Gárdonyinak barátja és tanítványa”, elnyerte az író en­gedélyét az A li rózsáskertje című novellájának „mozgókép drá­ma”-ként filmre való vitelére. A francia Eclair cég végezte a fil- mesítés munkálatait: Adler Mis­ka volt az operatőr, s az egész vállalkozást a Hungária Első Magyar Filmkölcsönző Vállalat és igazgatója, Klein Sándor fi­nanszírozta. A Gárdonyi-novel­la alapján a forgatókönyvet ma­ga Damkó Oszkár írta és rendez­te, s a film szereplőgárdája az 1913 szeptemberében Egerben színiévadon tartózkodó Palágyi Lajos miskolci színtársulata tag­jaiból került ki. A film főszerep­lőjét, a török Alit Doktor János, a csábító magyar orvost Vidor Jó­zsef, s a hűtlen magyar szépasz- szonyt Retteghy Margit szemé­lyesítette meg. A filmforgatés részben műter­mi, részben pedig szabadtéri fel­vételek során készült. A műter­mi felvételekre a Széchenyi utca 6. szám alatt (a mai Dobos cuk­rászda épületében), Rónai Haj­nal fényképész műtermében, a külső felvételekre pedig részben Egerben, részben a szomszédos andornaktályai Mocsáry-kas- télyban került sor. Óriási volt a közönség érdeklődése a filmfel­vételek iránt, olyannyira, hogy csak nagy nehézségek árán sike­rült a tömeget a produkció szín­helyétől távol tartani. A forga­tást természetesen sorozatos próbák előzték meg. így írt erről Damó 1913. szeptember 20-án az Egri Újságban: A próbák már elérkeztek ahhoz a ponthoz, hogy a fölvételeket nemcsak a drámai gördülékenység szem­pontjából kell bírálni, hanem a képszerűség szempontjából is. És már ebben is nagy különbség mutatkozik a színpad és a film között. A színpadon a szónak fontos szerep jut, míg a filmen (ti. a némafilmen, S. 1.) a szónak ab­szolúte semmi szerepe nincs, amit a színész a színpadon szóval fejez ki, azt filmen gesztussal, arcjátékkal kell elvégeznie...” Most olvassunk bele Retteghy Margit művésznőnek a Miskolci Naplónak adott nyilatkozatába: „...Megloptuk napi pihenőnket és étkezési időnket: délelőtt pró­báltunk a színháznál, este ját­szottunk, s a napkelte és a naple­mente mégis ott talált a mozigép előtt, mosolyogva, frissen... min­den fáradtság dacára is... kedves időnk volt ez a mozijátszásra...” Az elkészült filmből — sajnos — kb. 300 méter „nem sikerült, olyan sötét volt, hogy ki kellett dobni.” Az új felvételekre azután 1914 tavaszán Miskolcon került sor. Végül is az elkészült Ali ró­zsáskertje 1450 méter terjedel­mével az első magyar film volt, mely átlépte az 1000 méteres bű­vös határt. Damó igényes egri műve messze túlszárnyalta a kor­szak alkotásait, és az egyik első magyar művészfilmként tartja a szakma nyilván. Ennek kapcsán hallgassuk meg Damó ars poeti­cáját az 1913. szeptember 20-án írt Egri Újság-beli cikkéből: „Akik azt hiszik, hogy a mozgó- fénykép-színházak pusztán iz­galmas drámák bemutatásával tudnak hatást elérni, úgy tévedés­ben vannak. Mert hisz egy város mozgófénykép-színházainak van olyan publikuma is, mely nem az izgalmas drámák kedvé­ért. .. jár moziba. ” Ali rózsáskertjének már a for­gatása alatt „valóságos háború indult meg a film megszerzése körül.” Például Rio de Janeiró- ból az egyébként magyar szár­mazású filmkölcsönző 28 kópiá­ra tett javaslatot. Egerben pedig a tőkeerős Széchenyi utcai Urá­nia szerezte meg a Gárdonyi-fil­mek egri előadásának jogát. 1913 őszén „a magyar kine­matográfiái szaklapok” — a Mo­zi-Világ, a Mozgókép Híradó, a Mozi-Színpad és a Színházi Élet — mint „szenzációt” emlegették a Damó-féle Gárdonyi-filmet. A siker meghozta a várt ered­ményt: Gárdonyi hozzájárulását adta ahhoz, hogy Damó Oszkár az író „műveinek egyedüli jogos tulajdonosa”, s a filmeket Klein Sándor finanszírozta. Miután Damó a fővárosba tá­vozott, ott a Magyar Zsáner Film Vállalat igazgatója és főrendező­je lett, s három Göre-filmet is for­gatott. Göre Martsa lakodalmá­nak 1915. december 8-i egri be­mutatójára Gárdonyi Gézát is meghívták, hogy az „díszelő­adássá” váljon. Az Egerben filmszakemberré vált Damó Oszkár munkásságá­hoz tartozik még az, hogy mint a Magyar Zsáner Film Vállalat igazgatója és főrendezője, Tö­mörkény Istvánnak két, Bródy Sándornak pedig egy munkáját vitte filmre. Az 1919-ben forga­tott Bródy-darabot Nemeskürty István „jeles tett”-ként értékeli. Szerettem volna Eger eleddig ismeretlen kulturális vonatkozá­sait bemutatni, illetve reájuk irá­nyítani a figyelmet; tanúsítva ez­zel is, hogy városunkat a kultúra e terén is az élmezőnyben talál­juk. Sugár István Elemi ösztön v___________________J V _______________________w • • Ö rüljünk, hogy az amerikai életstílus egyelőre még csak csordo­gálni kezdett el hozzánk, a „beáradás” ugyan elindult, de nem öntött el mindent. Másképp talán már mi is tömbben fagyasztanánk a jeget, amit később, „blekdenielsz” italunkba beledarabolandó, egy erre a célra kialakított, szúrós szerszámmal aprítanánk a megfelelő méretre. Se blekdenielsz, se jégvágó. Párhuzamot tárgy hiányában nem tudván vonni, gondolkodjunk inkább el azon, ami nekünk is van: ez pedig az elemi ösztön. Ez ugye­bár, kinek milyen; az életösztön után legtöbbünknek a szexuális ösz­tön következik, az meg vagy normális formákban nyilvánul meg, vagy „extrémben”. Ha megnézzük Paul Verhoeven filmjét, azt hihet­jük, ez utóbbi kategóriát pszichológusok, rendőrök és írónők töltik meg. (Aki mondjuk bányász vagy pincémő, ám mégis extrém, az va­lószínűleg pályát tévesztett...) Jó lett volna, ha ebből a filmből szert teszünk valamilyen pluszis­meretre, mondjuk, hogy miért öldököl egy pszichológus jégvágóval, vagy miért gyilkolnak „amúgy” az emberek. így csupán találgatni tu­dunk, de ebben megzavar, hogy rendkívül jó képeket pakolnak elénk, hasonlóképpen jó ütemben. Már-már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy látunk is valamit, értünk is valamit — de agyunk ezúttal is csak arra való, hogy nyomon kövessük a cselekménysort. Talán ennyi a krimi feladata, igen, de ak­kor meg mire való a film. Túl kényelmes álláspontnak tűnik nyomon követni egy jó forgatókönyvet, pontról pontra feltárni bizonyos ese­ményeket. Nem állítom, hogy nem szórakoztat, de csak annyira, mint egy jól megírt könyv. Furcsa érzése van az embernek, amikor immár sorozatban lát aránylag jól megcsinált filmeket — és nem véletlenül használom im­már többedszer a „jó” kifejezést. Mert nem nagyon lehet belekötni. Mert izgalmas. Mert humoros. Mert jól játszanak a színészek. Csak­hogy kezd átalakulni a filmgyártás egyfajta „abszolút szolgáltatássá”, és szerintem ez nem jó. Még akkor sem jó, ha nálunk már mindent meg lehet magyarázni azzal, hogy a piac diktál. Ezzel a filmmel kapcsolatban is az a kínos él­ményem, hogy túlzottan ki van dekázva minden, mintha valaki pon­tosan megmondta volna, hogy hány szexjelenet, hány üldözés, hány liter vér kell ahhoz, hogy én, a néző megfelelőképpen borzongjak. Ki­szolgáltatott leszek így, s ráadásul egyre kevésbé ér majd az a kellemes élmény, hogy meg leszek lepve. Hogy többet kaptam, mint gondol­tam volna. Nem, kérem, ez üzlet. A néző pontosan azt kapja, amit vár, és tán még észre sem veszi, hogy valami mégis hiányzik neki. Doros Judit Új építészeti folyóirat: Szép Házak SZÉP HAZAK ™ KÉSZHÁZAK ^ Szakemberek és laikusok egyaránt haszonnal forgathatják ezt a szép kivitelű folyóiratot Azok a régi, szép idők A vasúti jegy szenzációs története Az újságosstandok szinte be­lefulladnak a kiadványok túlbur­jánzó választékába, miközben az emberek egyre jobban meggon­dolják, hogy szellemi táplálékra költsenek-e, vagy pedig a min­dennapi betevőre. Nagy bátor­ságra és elhivatottságra vall ma­napság, ha valakik új lapot indí­tanak. Most jelent meg a „Szép Há­zak” című folyóirat első száma, amely száznál több színes képpel illusztrálva próbál segíteni az építkezőknek. A hagyományos szerkezetű, példamutató tervezésű és kivite­lű családi házak, ikerházak, sor­házak mellett jó néhány előre­gyártott háztípust is bemutatnak, és e lapban lehet először részle­tesen megismerni a Nyugaton el­terjedt, ún. készházakat. (Emiatt került a címoldalon a lap fejlécé­re a „készházak” alcím.) Égyéb cikkeikkel is megpróbálják ezt a nálunk nem eléggé ismert építési módot körüljárni, nem titkoltan remélve annak népszerűsítését. Ezért szól egy-egy írás a favázas épületek épületfizikájáról, for­galomba hozataláról, valamint a faanyagok védelméről. Az ingat­lanértékesítés utáni adózáshoz gyakorlati tanácsokat adnak, amelyek még az azzal foglalkozó szakembereknek is újdonság­ként szolgálnak. Sorozat indul az otthoni úszó­medencékről, valamint a va­gyonvédelemről is. A szakköny­veket és a folyóiratokat ajánló rovat szintén hasznos lehet mind a laikusoknak, mind a szakem­bereknek. Említésre érdemes, hogy a közölt hirdetések több­sége olyan szakcikk, amely nemcsak az építkezőknek, ha­nem még a tervezőknek, kivi­telezőknek is tud újat monda­ni. Valószínű, hogy ez az igen­csak hasznos és látványos — 84 oldalas — színes folyóirat nem süllyed majd el az új meg új újsá­gok tengerében, és mind többek­nek mutat jó példát a közeli vagy éppen a távoli jövőben tervezett házuk minél szebb, otthonosabb kialakításához. A ma embere a legegyszerűbb dolognak tartja, hogy amikor utazni akar, odamegy a vasúti pénztárhoz, megváltja jegyét, és már utazhat is. 1825-ben, ami­kor az első vasúti vonalat felavat­ták Stockton és Darlington kö­zött Angliában, a vasúti jegy még ismeretlen volt. 1825 előtt az emberek omnibusszal utaztak, de az utazásra való jogot előtte meg kellett szerezni. Az utasok­nak 24 órával az elutazás előtt biztosítaniuk kellett a helyüket. Ez az aktus mindig a helyi ivóban történt, pontosabban egy kocs­mában, a híres-nevezetes „George”-ban, a londoni Bo­rough High utcában. Ezen a he­lyen ma a brit vasutasok óriási épülete áll. Tehát ott biztosítot­ták az utasok a jegyüket több po­hár sör mellett. A helybiztosítás időrabló do­log volt, mert minél többen akar­tak utazni, annál többet kellett várni, és közben több sör fo­gyott. Maga a helybiztosítás a következőképpen történt: az utas megmondta a nevét, és hogy milyen vonalon akar utazni. Na­gyon fontos volt, hogy kívül vagy belül, és melyik sarokban kíván helyet foglalni. A főnök mind­ezeket leírta egy papírra. Egy példányt kapott az utas, a máso­dik a kocsmárosnál maradt, a harmadikat pedig az omnibusz vezetője kapta. A jegy teljes árát nem kellett előre kifizetni, csak egy részét. A fennmaradó összeget az utazás befejezésekor kellett leróni. Ez a módszer nagyon hasznos volt, mert ha az omnibusz szerencsét­lenül járt, vagy eltévedt, ami ak­koriban elég gyakran előfordult, az utas csak részben károsodott. Amikor megindult a vasúti közlekedés, az utazási jegy még mindig ismeretlen volt. A mo­dem vasúti társaságok négyszög­letes rézlemezecskéket adtak ki, amelyen rajta volt a társaság ne­ve, az állomás, ahová az ember utazni akart, és a sorozatszám. Ezeket a lemezecskéket azonban csak a harmadik osztályú utasok kapták. Az a kevés gazdag utas, aki az első és második osztályon utazott, papírokat kapott. A rézlapocskákat az utazás alatt a vonatvezető összeszedte, és egy bőrzsákba tette, majd visz- szaadta az állomásfőnöknek. Ezek a rézlapok azonban nem voltak hosszú ideig forgalom­ban. A mai, modem jegyeket Thomas Edmondson találta fel. Asztalos, fűszeres, majd állo­másfőnök volt az angliai Milton­ban. Amikor nem volt szolgálat­ban, azon gondolkodott, hogyan tudná ésszerűsíteni a vasúti je­gyek számozását. Kidolgozta azt a módszert, hogyan lehet sor sze­rint számozni és kiadni a karto­nokat. A dátumkészüléket e minta szerint már nem volt nehéz elkészíteni. A lancesteri múzeumban még látható ez a régi mintagép. Ma az Edmondson cég készíti azokat a gépeket, amelyek 10.000 vasúti jegyet állítanak elő egy óra alatt. A jegyek formája is Edmondson ötlete volt, csaknem minden or­szág átvette ezt a formát. Termé­szetesen vannak kivételek, né­hány amerikai ország társaságai­nak más alakú jegyei vannak. Perzsiában, ahol nagyon rövid a vasúthálózat hossza, a vasúti je­gyek 10-20 centiméter nagysá­gúak. Bomeóban például a je­gyek alakja kerek. Legérdeke­sebbek a vasúti jegyek a Nizám országában, ott a vasúti jegyek egyidejűleg jogot adnak ebédre a megérkezéskor. Ez követendő jelszó lenne, és így szólna: Ha megéhezett, utazzon vonattal. Van azonban egy jegy, ami nem Angliában honosodott meg először. Ez a peronjegy. Ez a jegy lehetőséget ad az embereknek a búcsúzásra és fogadásra. Hasz­nálata az európai kontinens or­szágaiban hamarabb kezdődött, mint Angliában. Nos, ha ma kezünkbe veszünk egy vasúti jegyet, bizonyára nem is gondolunk arra, hogy ennek a kis papírdarabkának milyen ér­dekes története van.... Eszperantóból fordította: id. Zakar János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents