Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-11 / 137. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 11., csütörtök Vérellátás és rendszerváltás Az áldozatkészség nélkülözhetetlen HANG-KÉP Néhány perc derű Nincsenek túlzott igényeim. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a humor világában nem tülekednek olyan nagysá­gok, mint Nóti Károly, és akkora színészek sem, mint Salamon Béla. A kiváló szerző azt tudta, amit igen kevesen: meglátta az il­lanó pillanatban az örök érvé­nyűt, a mindenkor aktuálisat, a hamisítatlanul emberit. S ezt tol­mácsolta mesterien a pódiumról az az egyéniség, aki erre a műfaj­ra termett. Ezért élvezzük a ma és holnap egyaránt hatásos jele­neteket, amelyek szinte semmit sem vesztettek hamvasságukból. Nos, a kései utódok — szeré­nyebb muníciójuk miatt — nyo­mukba sem léphetnek. Akkor sem, ha úgy vélik, hogy már a csúcsról szemlélik kis hazánk ügyes-bajos dolgait. Kár, hogy nem döbbennek rá arra, hogy ez a vakon hitt hegyorom voltakép­pen csak egy vakondtúrás. Persze, azért több a semminél. Meggyőződhettünk erről az elmúlt szombat délelőtt, amikor kétségkívül kíváncsian figyeltük a Rádiókabaré legfrissebb prog­ramját. Nem ötletpetárdákra számítottunk, csupán néhány derűs pillanatra, percre, s arra is, hogy a zömében régi-új tolifor­gatók túljutottak-e már a jellem­metamorfózis válságos periódu­sain. Bízvást állíthatjuk, az utóbbi attrakció átlagnál jobbra sikere­sedéit. Kísértettek ugyan az in- nen-onnan ellesett manírok, sablonok, untattak a némileg át­festett, ám voltaképpen megszo­kott figurák, mégis mintha a friss szelek kavarták volna fel az egyébként eléggé áporodott at­moszférát. Meg kell vallani: kerekdedre, talpraesettre formálódott a Han- kiss Elemért karikírozó blokk. Ez mindenekelőtt a tehetséges parodista érdeme, csak másod­sorban a szerzőé. Mégis felszabadultan nevet­tünk, bejöttek a diszkréten poli­tikai színezetű poénok, s ajándé­kul, igaz, szerény adagban, de valamiféle katarzist is kaptunk. Azt hiszem, ez az irány, amelyre érdemes lenne térni, fordulni, hiszen csak ekképp születhet újjá a mind szellemé­ben, mind köntösében megko­pott szemléletmód, s kizárólag ekként szabadulhatnak meg az érintettek a felejtésre ítélendő évtizedek zsibbasztó béklyóitól. Vajon mikor... ? Csak kávéval megy Nem tegnaptól dúlnak a tévés ütközetek. Elegünk van ezekből a har­sány csetepatékból, kizárólag egyet akarunk: józan ésszel ösz- szeállított, legalább közepes szintű, kikapcsolódást nyújtó ha­zai, illetve külhoni produkciókat. Az elnök hadakozhat bárki­vel. Mindez semmit nem változ­tat azon a tényen, hogy abban a Szabadság téri székházban ma sem honos a rend. Dívik az acsarkodás, a pártos etye-petye, meg a dirzsi-dörzsi. Azzal vi­szont senki sem törődik, hogy a megemelt előfizetési díjért járna is valami. Milliók nyomorognak, de ott a csillagos égig kúsznak a meg nem érdemelt bérek, még­hozzá a főnök félreérthetetlen igenjével nyomatékolva. Mi pedig emészthetjük a szu- perselejtet, a hatványozott bár- gyúságot, a mekegő riportereket, ezeket a nyöszörgő, önfegyelmet nem ismerő sztártörpéket. Illegetik magukat, fontoskod­nak, bennfenteskednek, s olykor felszabadultan dadognak. Ráadásul mintha csakazértis kitolnának velünk. Fő műsor­időben sületlenségekkel szem­besülünk, de el kell viselnünk ah­hoz, hogy például minden máso­dik vasárnap megnézhessük — egy kávé kíséretében — a Nulla­dik típusú találkozásokat. Gyorsan kiigazítom. Az itteni szerkesztők sem a minőséggel kápráztatnak el, de legalább a té­ma felvillanyozza az embert. Mint a legutóbb is. Illene már felmérni — nem fá­radságos munka ez — a jogos vá­gyakat, s aztán arra összpontosí­tani a felkészültséget, az intelli­genciát — ha van —, hogy vala­mennyien szomjúhozzák-e azt a jelképes jeles érdemjegyet. Ha nem is a csillagos ötöst, mi­vel az csak a kiválasztottak jus­sa... Pécsi István Közismert, hogy a vérátöm­lesztés a korszerű orvoslásban nélkülözhetetlen beavatkozás, amellyel sok beteg (sérült) em­ber életét lehet megmenteni. A Markhot Ferenc Megyei Kórház­ban évente 2-3 ezer vérátömlesz­tés (transzfúzió) történik. Ezt idáig önzetlen emberek közre­működésével sikerült előterem­teni. Hála a véradóknak, eddig még minden beteg megkapta a kezeléshez szükséges vert és vér- készítményt. Egy idő óta azon­ban ellátási nehézségek jelent­keztek. A véradók, illetve a vér­adások száma lecsökkent. Az or­szágban 35 százalékos, me­gyerikben 25 százalékos vissza­esés tapasztalható. A fővárosi kórházak súlyos vérhiánnyal küzdenek, emiatt fontos műté­tek halasztást szenvednek vagy elmaradnak. A megyei kórház betegei számára szükséges vér­mennyiséget is csak akadozva és komoly erőfeszítéssel lehet biz­tosítani. Lakótelepüléseken, munkahelyeken mind nehezebb csoportos véradást szervezni. Mind gyakrabban kell az ún. „készenléti véradók” sürgős se­gítségét kérni. A véradások csökkenését a politikai-társadalmi-gazdasági rendszerváltással együtt járó bi­zonytalanság, az életkörülmé­nyek nehezedése, az erkölcsi ní­vó általános süllyedése, a Vörös- kereszt munkamódszerének ki­forratlansága, a szolidaritás gyengülése együtt okozza. Sze­rencsére még vannak segítőkész, másokért felelősséget érző em­berek, akik nélkül a kórházat nem lehetne ellátni a legszüksé­gesebb mennyiségű gyógyító vérrel sem. Elismerés illeti a vér­adókat, akik tudják, hogy a vért mással nem lehet pótolni, akik­nek nagylelkűsége bizonyítja, hogy elidegenedésre hajlamos korunkban is fontos erkölcsi ér­ték a szeretet. Az új magánvállalkozások je­lentős része azonban figyelmen kívül hagyja a társadalmi érde­ket, így a véradómozgalom érde­keit is. Sok új ipari üzemben a véradásra jelentkezők nem kap­nak munkaidő-kedvezményt. Nehezen hihető, hogy évente 1-2 alkalommal ez ókból keletkezett néhány órás munkakiesést ne le­hetne szervezési intézkedésekkel bepótolni. Egy nemrég privati­zált ipari vállalat tulajdonosa el­zárkózott attól, hogy dolgozóit a közelben rendezett véradásra el­engedje. Beszélgetésünk során mi a betegek életére, gyógyulá­sára hivatkoztunk, ő a gazdasági haszon elmaradásával érvéit. Ál­láspontja jogszerű, de emberte­len. Arra a kérdésre, hogy ha ő lenne beteg, ha neki lenne vérre szüksége, és a kórházban nem volna vér, mit tenne? „Ha nekem kell, majd megveszem ” — mond­ta. A nyegle válasz amellett, hogy antiszociális beállítottságot tükröz, jókora tudatlanságot is elárul. Honnan, hogyan, kitől akarja megvenni? (Nem kívánt, szélsőséges helyzetben — balese­ti helyszínről eszméletlenül be­szállítva — módja sem lenne rá.) A magyar egészségügy a térí­tés nélküli véradásra van beren­dezkedve. A zavartalan vérellá­tás érdekében többen javasolják a díjazott véradás bevezetését. A Nemzeti Vérellátó Szolgálat — csatlakozva az Európa Tanács transzfúziós bizottságának állás­pontjához — ellenzi ezt. A pén­zért történő véradás ellen egy­részt etikai, másrészt szakmai ér­vek szólnak. Megfontolandó, hogy a vér, mely az emberi test élő része, képezheti-e adásvétel tárgyát? Ki határozza meg az ér­téket? Szakmailag az szófa fize­tett véradás ellen, hogy az erre ráutalt társadalmi csoport ala­csony higiénés színvonalon él, sok közöttük a fertőzött, ami a vért kapó számára nagy veszélyt jelent. Visszatérve a vállalkozói ma­gatartásra, az említett elutasító reagálás mellett — mint említet­tük — találunk példát rokon­szenves megnyilvánulásokra. Az Egri Doháygyár két évtized óta a korház vérellátásának egyik bá­zisa. A dohánygyári dolgozók között sok véradó van, akinek évenként ismétlődő véradására biztosan lehetett számítani. A f yár a privatizáció során a világ- írű Philip Morris vállalat és a vele kapcsolatban álló Austria Tabak,Werke tulajdonába ke­rült. Érdeklődtünk, kapunk-e engedélyt vérvétel rendezésére, és ennek érdekében kérhetünk-e véradóink számára munkaidő­kedvezményt? Az új vezetés, megértve a kórház gondjait, készséggel hozzájárult: lemben minden úgy, mint ezelőtt, folyta­tódjanak a hagyományok! íme, a szigorú munkaszerve­zéséről híres világcégnek van tár­sadalmi érzékenysége, nem min­den a gazdasági haszon, fontos az élet, az egészség, a lakosság ál­talános érdeke is. Egy városban működő ipari üzem akkor jár el helyesen, na nem csupán gazda­sági tényező kíván lenni, hanem együtt el a lakossággal, érdeklő­dik szükségletei es problémái iránt, „beleillik a városképbe.” Akárhogy is, a hatalomváltás után, a rendszerváltás közepette továbbra is szükség van áldozat­kész emberek véradására. Dr. Molnár Miklós Lourdes mai csodája (111/3.) A hazahozott belső békesség A zarándokvonat az ország legnagyobb egyházmegyéjének központjából, Egerből indult el, de vett föl híveket az ország több pontján is. Négy püspök tartott híveivel, s közülük dr. Seregély István egri érsek, a Magyar Kato­likus Püspöki Kar elnöke vezette a zarándoklatot. Sokféle ember vágott neki az útnak. Sok volt közöttük az idős asszony, aki a háborúban vesz­tette el a férjét, s maga nevelte föl gyermekeit, a Szűzanya oltalmá­ba ajánlva félszárnyú kis család­ját. Mentek az egykori búcsús asz- szonyok is, akik hajdan odahaza minden zarándoklaton részt vet­tek, s még egy nagy kívánságuk volt az élettől: eljutni Lourdes- ba. De elindultak a fiatalabbak is, tanúskodva a magyar egyház életrevalóságáról, újjászületésé­nek lehetőségéről. Áldozócsütörtökön dr. Sere­gély István misézett a Barlang­nál. A szentáldozatot hazánk sorsának jobbra fordulásáért ajánlotta fel, hogy az elhallgatott keresztény hit újra otthon legyen Magyarországon. Az egyedülál­ló, mégis a világon mindenütt megtalálható magyar nyelven szólalt meg az Isten által kitünte­tett helyen, ahol 18 alkalommal „nyitva volt az ég”. A beszélgeté­seken, a közös elmélkedéseken is erről esett szó, a nemzeti örök­ségről: a tálentumról, amelyet nem szabad elásni, mert eljön az az óra, amelyben számot kell ad­ni róla. — Mi volt ennek a zarándok­latnak az értelme és eredménye? — kérdeztük az esemény végén dr. Seregély Istvánt. — Egy zarándoklat eredmé­nyét rendszerint emberileg nem lehet lemérni — válaszolta. — A résztvevők végig jól érezték ma­gukat, vállalták a viszontagságo­kat, nem veszítették el kedvüket, szívesen kapcsolódtak be min­den programba. A jó szervezést a bennünket vendégül látó franci­ák jóakarata egészítette ki. A magyarok szívesen jártak Lour- des-ba az események nyilvános­sá válása óta, egészen az első vi­lágháború kezdetéig. Most, nyolcvan év után ez az igény vál­tozatlanul feltámadt, és a nehéz anyagi körülmények ellenére is egy teljes vonatot sikerült erre igénybe venni. A magyar egyház életrevalóságának számos jele közé ez is hozzátartozik. — Az anyaországiak mellett a nyugati magyarság képviselői is eljöttek erre az alkalomra. Mi volt ennek a jelentősége? — Az elmúlt negyven eszten­dő, de már a második világhábo­rú is szétválasztotta a magyarsá­got odahaza és külföldön élőkre. Az eltelt évtizedek ezt a megosz­tottságot elmélyítették. Ezért volt kedvező, hogy a nemzeti za­rándoklat a külföldön élő ma­gyarok javaslatára jött létre. Az esztendők során felhalmozódott elkeseredésnek, ellentétnek nyo­ma sem maradt a zarándoklat alatt. Sőt — úgy láttam —, a ha­zaiak és a külföldön maradottak egyaránt megkönnyebbülten vették észre, hogy az idő keser­ves öröksége lassanként enyhül. Bízom benne, hogy néhány esz­tendő múlva ismét a kölcsönös jóakarat jellemzi majd a világ bármely részén élő magyarokat. — Ennek gesztusértékű kife­jezési formája volt, hogy a Cité St. Pierre-ben levették a láncot a keresztről... — Egy ilyen szimbolikus ese­mény beiktatása maradandó él­mény a jelenlévők számára. Ne­künk pedig — akik ezt a jelképet a lourdes-i Mária máriaremetei ol­tárába kívánjuk elhelyezni — fi­gyelmeztetés lesz, hogy azok a vi­szontagságok, amelyeket megél­tünk, próbára tették, de végül is megerősítették, s jövőt építő erőként igazolták hitünket, Krisz­tust követő keresztény életünket. — A magyar egyház tevékeny­sége szabaddá vált. Hogyan ala­kul ezentúl a kapcsolata a nyuga­ti lelkipásztorokkal, akik őrzik a magyar nyelvet és lelkiséget? — Az egyház az embereket Jézus Krisztushoz kapcsolja, ugyanakkor egymáshoz is. Erre kétezer esztendő tapasztalata áll rendelkezésre a katolikus egy­házban. Ez a tapasztalat a külföl­di lelkipásztori rendszer kialakí­tásában is érvényesül. A magyar lelkészek, akik egyes külföldi egyházközségek keretében mű­ködnek, ott támogatást kapnak ahhoz, hogy a magyarokat össze­tartsák, ugyanakkor az egyház­zal való kapcsolatukat is őrizzék. Egyelőre anyagilag alig tudjuk őket segíteni, személyi vonatko­zásban már keressük a megol­dást. Néhány esztendőre — egy­részt a magyar lelkipásztori fel­adatok ellátására, másrészt egye­temi tanulmányok kiegészítésére — magyar papokat küldünk ki különböző külföldi egyházköz­ségekbe. — A zarándokok sok olyan gondolattal, üzenettel térnek ha­za, amely végigkísérheti őket egész életükben... — A magyar egyház minden zarándoklattal ezt akaija elérni, akár külföldi, akár belföldi cél­hoz is indul. A zarándoklatnak megvannak a kialakult szabályai, törvényszerűségei, gondolatadó jelmondatai. Bízom abban, hogy ezek maradandó nyomot hagy­nak a résztvevők életében, ott­honi hivatásuk teljesítésében, családjuk jövőjének építésében. — Lesz-e folytatás, rendsze­ressé válhat-e a zarándoklat? — Egészen biztos, ha javul a magyar gazdasági helyzet, a ma­gyarság kiemelkedő zarándok- helyei éppúgy vonzzák majd a fiatalokat és az idősebbeket, az elkötelezetteket csakúgy, mint az érdeklődőket. Annyit minden­képpen elért a negyven eszten­dő, hogy az emberek szeretné­nek tisztán látni az élet értelmét, boldogságuk és üdvösségük ügyét illetően. — Az út végén többször is el­hangzott, hogy megváltozott a vélemény a magyarokról Lour­des-ban. Ezek szerint régen nem volt túl hízelgő... — Biztos, hogy javítottunk a magyarságról alkotott külföldi képen. De ez nem jelenti azt, hogy megint nem lesznek utazási irodák által zarándoklatnak ne­vezett kirándulások. Ezek kiáb­rándították a lourdes-i kegyhely vezetőségét, s arra a határozatra késztették, hogy eztán csak az egyházmegyés püspöknek a program ismeretében adott iga­zolására tudnak kedvezményes szállást adni. Lourdes lelki tartalmáról, az ottani szellemiségről Takács Nándor székesfehérvári megyés­püspökkel beszélgettünk. — Ha valaki — mint én is — szerencsés volt abban, hogy a hí­res Mária-kegyhelyeket végiglá­togatta, beleérezhetett az ottani lelkiség lényegébe, láthatta: mindenhol sajátos arculatot ölt a Mária-megközelítés, amit a hívő ember onnan elvisz. Lourdes- ban én azt látom, hogy amikor az emberek a rózsafüzért imádkoz­zék, titkaiban Jézust szeretnék megközelíteni. A képeken a bol- dogságos Szűzanya legtöbbször a gyermek vagy a halott Jézust tartja az ölében, őt kínálja szá­munkra. Lourdes-ban az embe­rek megtanulnak elmélkedve imádkozni. Még lenyűgöz ott a sok fizikai betegséggel, nyomo­rúsággal küszködő ember. Man­kóval, tolókocsival, tolóággyal érkeznek. Hogy milyen remény­ség élteti őket?Lehet, hogy a fizi­kai gyógyulás reménye is ott vib­rál a lelkűkben. De ami szinte na­gyobb csoda: nincs kétségbeeset­ten távozó beteg. El tudják fo- gadni életállapotként a betegsé­get. Nem szólják ki életük sze­méttelepére, hanem hasznosít­ják, meg tudják élni a szenvedést, hogy abban Krisztus közös kínja is benne van. Egy-egy ilyen za­rándoklat elmélyülése a látható vagy rejtett betegségek viselésére ad erőt, s az embert más nehézsé­geken is túlsegíti. Nem nyafog, nem panaszkodik, hanem tudja, hogy mit csináljon a szenvedés­sel, fájdalommal, fáradtsággal, egyszóval megtanul élni Krisz­tusban. — Ez ma Lourdes csodája? — Ha a mai embereket és a hétköznapi életet nézzük, teli va­gyunk panaszkodással és lázon­gással. Az itteni, búcsút járó em­berek — merem remélni, a mi hí­veink is — sok ilyen belső békes­séget tudnak magukkal vinni, s ez a társadalomban megérződik. A nyugtalanságot keltő emberek között vannak békességteremtők is, akik még a saját szenvedésük elviselésén túl másokon is tud­nak lelkileg segíteni. (Vége) Gábor László Gömöri falfestmények Gyöngyösön Évszázadok távolába néző szentek, próféták, a keresztre fe­szítés Mária-alakjai, Jézus életé­nek állomásai mellett Szent László legendájának jelenetei is megelevenednek előttünk, ha mostanában a gyöngyösi Vachott Sándor Városi Könyvtár galériá- jába látogatunk. A Rozsnyói Bá­nyászati Múzeum és a könyvtár immár hagyományosnak mond­ható kapcsolata jegyében „Kö­zépkori gömöri falfestmények” című gyűjteményéből ad ízelítőt Rozsnyó a kiállítással, e tájegy­ségen született közép-európai jelentőségű értékeit hozza köze­lebb a nyilvánossághoz — színes fényképeken. Szlovákiában a gömöri terüle­teken a XIII-XIV. században bontakozott ki a falfestészet. Ká­roly Róbert széles látókörű poli­tikája kedvező feltételeket te­remtett a bányavárosok fejlődé­séhez, a szepes-gömöri vaster­melés a XIV. század derekán vált nemzetközi rangúvá. A városok gyarapodása maga után vonta a kultúra fejlődését is, amelynek következtében Gömört jelentős itáliai hatások érték. A távoli Fi­renze, Siena és Velence értékeit közvetítő festők jelenléte révén számos faliképpel gazdagodott a vidék, a falusi templomok vako­latát borító freskóciklusok Och- lina, Gecelfalva, Rákos, Hizs- nyó, a magyarországi Szentsi- mon falain azonban már a hazai mesterek munkájáról is vallanak. A gömöri falképek többségét századunk első éveiben Groh István, a Budapesti Akadémia restaurátor-tanára tárta föl, és el­készítette ezek akvarellmásola- tait. Az azóta eltelt időszak ked­vezőtlen hatásai, a sorsára ha­gyottság azonban néhány falkép pusztulását eredményezte. En­nek ellenére jelentős értékek ma­radtak fenn a középkori falfesté­szet remekeiből, amelyekről most a gyöngyösi könyvtár galé­riájában közelebbi képet alkot­hatunk. Az eredeti „Középkori gömö­ri falfestmények” című kiállítást az 1991-es nemzetközi múzeumi nap alkalmából Edita Kusniero- va művészettörténész rendezte, ennek válogatott alkotásait is­merhetjük meg Gyöngyösön. A kiállítás június végéig tekinthető meg. (mgk) Rokkantak az esti, gyertyás lourdes-i kör­menetben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents