Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-10 / 136. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 10., szerda Költői kérdés: Ki is a hontalan? A Gárdonyi Géza Színház fiatal művésze, Balogh András „Hontalanul” címmel önálló estén lépett fel a színházi stúdió- színpadon. A műsorban sorrend szerint Konrád György, Márai Sándor, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Ady Endre, Lévay József, Dsida Jenő és Vörösmarty Mihály egy-egy nagyszabású gondolatsora, verse zengett fel. A színpadkép — Feher István rendezése szerint — albérleti szobával indít, ahol mindössze vaságy, mosdó, fiókos kisszek- rény, szék, asztal és a tévé szabja meg a térképet. A ruhák ide-oda dobálva, a színész hajnali révületéből ébredve, az alomból kiszökve mondja a magáét. Elsőnek egy részletet Konrád György Látogatójából, azt az idővel bai- lódót, amikor a fogalom, az idő és a valóság sehogyan sem akarnak egymás melle telepedni, de legkevésbé sem megnyugvást hozni. Mert aki itthagyja ezt a hazát, ezt a nyelvet, a személyes múltját, azt megtámadja a kirekesztettség, az idegeneknek kijáró gyanakvás, a természetes szeretet természetes áramlásának teljes hiánya, ami a hangban, a szavakban, a közösen megélt fogalmi rendben csapódik le és ki belőlünk. Itthon es egyébként. Már ha van közösség, amely mindezt minden pillanatban újrateremti magában és magának. Konrád pontosan tudja, miről és kinek beszél, ezért volt akkor is — megjelenése idején — és most is kötetének elementáris hatása. Még Márai Sándor Halotti beszédének morzsolása közben is inkább azokra gondoltunk, akik főleg ’56 után itthagyták az országot, mert úgy képzelték, hogy itt „azok után” tovább élniok nem lehet. Nem érdemes. Valami végleg elpattant bennünk. De Kölcsey Himnuszától felfelé, végig a nagy költők veretes mondatain Vörösmarty ódái számyalá- sú Vén cigányáig már nem a vesztett második világháború korszaka és annak magyarsága, hontalanná válása terjedt szét nyomasztó érzésként a hallgatóságban, hanem az a sokkal mélyebb és sokkal általánosabban, újra és újra megfogalmazott hontalanság, amit a Himnuszból így hallunk: „szertenézett, s nem leié honját e hazában.” Mára már gondolataiban, mindennapi küzdelmeiben is any- nyira megfáradt ez a nép itt, Kó- zep-Europában, hogy ritka alkalomként nagyja magában felbuzogni azokat a nagyon is gyötrő, nagyon is szaggató kérdéseket: hát mi tényleg nontalanul.élünk, éltünk, és fogunk itt élni, míg a világ tart? Azzal együtt, hogy van állampolgárságunk, hogy itt születtünk, hogy ez a nyelv a mi „édes börtönünk” Kosztolányival szólva, „itt dolgozunk, itt éljük még gondjainkat és reményeinket — nem lehet más sorsunk, mint Dsidával feljajdulni a hűségért azok között is, akik erre a hűségre süketek, mert agyukat és egész valójukat —, a lelkületűket most nem említenénk — ellepte a percnyi érdek, az idegenek előtt való megalázkodás sunyisága —, ha már itt maradt, hogy jogaival és lopott vagy csempészett eszméivel élhessen1? A hontalanság — állapotot takar. Elsősorban jogit, ami annyit tesz, hogy az illetőnek nincs al- lampolgarsága. Akárhová megy, csak tartózkodik valahol; mehet, ha engedik, ide vagy amoda. El lehet vele húzni hetven-nyolcvan évet is akár. De a lelki hontalanság, az valami iszonyat lehet! De csak annak, aki átélte-átéli a kitaszítottság mártíriumát. Akit évekig rugdalnak ide-oda, mert megteheti azt az éppen földbelépő, -taposó idegen. Ha a művész ezen a szinten kikel az ágyból, zoknit húz, és a bor kortyolgatása közben végül is felöltözik, mert dolgai után szeretne menni — ez koreográfia. Ez a mozgás kitűnő ellenkepezése annak, ami nagyon fontos. Amire így is fel kell és lehet hívni a közönség figyelmét. És mert minden erkölcsi építkezést a fogékonyaknál kell elkezdeni, mint a hitet a hit oktatásával, itt is azt ajánlanánk a szűk órára tervezett műsort, a tömör mondanivalót cipelő Balogh Andrásnak, hogy vigye el ezt az összeállítást a középiskolába, kiabálja a fogékony, a jóra hajlamos gyerekek fülébe, hogy belénk évszázadok nevelték a hontalanságot, ki is akartak irtani bennünket — legalábbis lelkileg! Ettől a szenvedéstől, ettől a kín- zó-mardosó tudattól meg kellene már szabadulnunk. Talán és elsősorban azzal, hogy kibeszéljük magunkból a bajt — ahogy ezt Illyés is hasznosnak tartotta. Mert végül is Tamási Áron szerint azért vagyunk ezen a világ on, hogy otthon legyünk benne. le ha megrabolják bennünk ezt az érzést — küzdenünk kell ellene! Nagy erkölcsi bajainkban is el kellene mozdulnunk e hontalanságtudatból! A sürgetés azokban a költőkben a legnan- gosabb, akik kimenekülte, és ma már olykor az őrület határán keresik elvesztett önmagukat. Gondoljunk kellő tisztelettel például Tűz Tamásra. És a többiekre... Farkas András Egészségügyi reform A gyakorló orvos szemével Az egészségügyi ellátás biztosítási alapokra helyezésének első lépcsőjénél tartunk, a biztosítási kártyáinkat kell a számunkra legmegbízhatóbb orvos kezébe adnunk. A végső határidő június 30., elméletileg addig kell háziorvost választanunk. Vajon hol tart a folyamat jelenleg? — érdeklődtünk a körzeti orvosok rendelőiben. — Nálam a várható beteglétszám nagy része már leadta a kártyáját, pontos szamot most nem tudok, de jóval ezer darab fölötti biztosítási lapot kaptam kézhez — tudtuk meg dr. Jokkel Istvántól a gyöngyösi 1. számú körzetben. — Az adminisztratív teendőink mintegy háromszorosára nőttek az utóbbi időszakban. Minden jelentkező egészségügyi kártyáját kitöltjük, ezenkívül új egészségügyi törzslapokat kell felfektetnünk. Émellett pedig meg a betegeket is el kell látni, úgyhogy kissé zsúfolt mostanában a rendelő. — Hogyan látja, működőképes lesz az új rendszer? — Én egyelőre csak attól tartok, hogy két év múlva nehogy egy új miniszter vegye a kezébe az egészségügy reformját, vadonatúj koncepcióval. Egyik napról a másikra tesz- szük a dolgunkat, a jövőről, arról, hogy mi várható néhány hét vagy hónap múlva, nincsenek információink. Gondolom, jelentősen könnyíti majd a munkánkat a rövidesen várható számítógépesítés, amelyről azonban egyelőre szintén nem sokat tudunk. Ugyan mar részt vettünk egy háromórás továbbképzésen, de egy új rendszerre való átálláshoz ez nem túlságosan sok. Azt hiszem, ezt a reformot kicsit ésszerűbben és lassabban kellett volna elindítani, akkor nem kerültünk volna olyan furcsa helyzetbe, hogy már szerződés szerint dolgozunk ugyan, de a szerződéseinket még ezután fogjuk megkötni. — Nálam a várható 800 gyerek közül június elejéig mindössze 300-an jelentkeztek. Valószínűnek tartom, hogy ebben a késlekedésben közrejátszanak a munkahelyek is, bár az utóbbi időben legalább már pontosan kezelt kártyákat kapok — vélekedett dr. Palla Mária a. 7. számú gyermekkörzetben. — Ön szerint nagy változást jelent az egészségügyi ellátásban a háziorvosi rendszer bevezetése? — A dolog egyik oldala az, hogy július 1-jétől elvileg csak azokat a betegeket fogadhatom, akik engem választottak háziorvosuknak, másrészt ügyeleti szinten továbbra is minden gyereket el fogunk látni. így egyelőre nem érzem, hogy alapjában változna a helyzet. Manapság azonban semmi sem biztos, úgyhogy mi orvosok legalább olyan várakozással tekintünk a jövő elé, mint a betegeink. M. G. K. I tt a nyár. Ez a megállapítás félreérthetetlenül érződik a honi moziválasztékon. Csak semmi agyat terhelő dráma, megoldáskereső történet. A „limonádé” ezúttal dobozos Coca-Cola formájában érkezik, nem először, a busmanok lakta vidékre. Jamie Uys, aki többször megénekelte már az őstiszta lélek és a koszlott civilizáció találkozását — ezúttal nem rendezőként, csupán ötletgazdaként jegyzi az Őrült szafari című produkciót. De hogy ne csupán ezt az egyszerű ellentétpárt követhessük nyomon, bekúszik a kepbe még egy őselem, egy ötszáz éve halott kínai vámpír, akit a hagyományok szerint honi földbe kellene eltemettetni. Ezen fáradozik egy mai leszármazott, meg egy varázsló-szerzetes, és sejthetjük már jókorán, hogy nem lesz könnyű dolguk Kínába szállítani a múmiát. A tetem ugyanis meglepően efe- ven, csengettyűszóra ugrál, és csupán az orra elé ragasztott sárga papírtekercs tudja megállítani féktelen aktivitását. Ez utóbbi természetesen a karatemutatványokban csúcsosodik. „Van itt minden, mint a moziban” — dünnyögheti az orra alatt a naiv néző, s ez a megérzése félelmetes erővel válik Kristálytiszta tény- nyé, amikor páviánok, busmankölykök, oroszlánok és orrszarvúk, valamint puskás gonosz fehérek mellé még Bruce Lee szelleme is megjelenik. Látjuk a nagy sztárt, rúg és üt, majd beköltözik N!xau, a pöttöm őslakó testébe. Aki persze tovább üt, rúg és öklöz, körülbelül úgy, mint egy hascsikarásos elefánt. Persze minden jóra fordul végül, az ötszáz éves halott őspapa megkönnyezi a búcsút ettől a kedves néptől, a varázsló-szerzetes megkapja a törzs legkövérebb asszonyát (ott, azon a vidéken a legbát- rabbaknak ez dukál...), a busmanoknak meg ott marad egy szalmabá-. bu, eredeti kínai öltözékben. Új isten született, a hülyeség istene. De ne csüggedjünk, hamarosan érkezik egy másik Bruce — egy Willis —, aki mint „utolsó cserkész” működik majd közre a mozivásznon. Ha előzetes sejtéseim nem csalnak, a jövő heten egy hasonló műfajú, légies könnyedségű történet pereg majd a szemünk előtt. Talán észre se vesszük, olyan lesz, mint amikor valaki finoman az arcunkba sóhajt. És ez legfeljebb akkor kínos, ha az illető előtte egy hétig nem mosott fogat... Doros Juait Lourdes mai csodája (111/2.) „Imádkozzál érettünk...!” Az egri érsek és a nyugati magyarság püspöke leveszi a láncot a keresztről yolcvan esztendő óta először utazott hivatalos magyar zarándoklat Lo- urdes-ba. Az Egerből induló kü- lönvonattal mintegy négyszázan érkeztek, de jöttek még busszal és autóval, s több mint ezren érkeztek a világ minden tájáról. Ez alkalommal szabadították meg láncaitól a keresztet, amely a Cité St. Pierre-ben, a zarándokok egyik szálláshelyén hirdette 1956 után hazánk eltiprását. A zarándoklat vezetője, dr. Seregély István egri érsek a következő beszédet mondta ebből az alkalomból: „Az utóbbi években ismételten megfogalmaztam már, külföldön és belföldön egyaránt, hogy mi magyarok nem kerestük a kommunizmust. Kaptuk ajándékba. Ez az ajándék ezzel a lánccal ábrázolható. Szeretném, ha ez a lánc mai jelentését tovább hirdetné annak a szerencsésebb nemzedéknek számára is, amely — bízom benne — jobb nemzedéket él meg, mint a miénk, amelyen már átlépett a történelem. Ezért arra gondoltunk, mi magyar püspökök, hogy hazavisszük ezt a láncot. 1957 nyarán dr. Werner Alajos, a Magyar Zeneakadémia gregorián tanszékének vezetője Kodály Zoltán jóvoltából útlevelet kapott Nyugat-Európába. Itt járt Lourdes-ban, hazahozta a Lour- des-i Madonna szobrát, s legyőzve az esztendőkön át tornyosuló akadályokat, Máriaremetén fölállította egy szabadtéri oltár fülkéjében. Ennek van egy üvegajtóval zárt szekrénye, oda tesszük a láncot. Gondoskodunk róla, hogy az arra járó hazai és hazalátogató elolvassa a történetét. Hálával emlékezve azokra, akik elűzve hazájukból, meg tudták őrizni magyarságukat és kereszténységüket, s hálával emlékezve azokra, akik otthon viselve a láncot, őrizték meg magyarságukat és kereszténységüket. Ez az lánc itt volt a Szeplőtelen Fogantatás kegyhelyén, s otthon lesz a Lour- des-i Madonna lábainál. Az őoltalmába ajánljuk azt a szabadságot, amelyet — megszabadulva ettől az ajándéktól — megadott nekünk a Gondviselés. Felhívom minden testvérem figyelmét, jól vésse az emlékezetébe, s mondja el másoknak is: nekünk ezzel a szabadsággal a számadás kötelezettségével kell gazdálkodnunk!” Az ünnepi pillanatok után közvetlenül kértünk nyilatkozatot dr. Miklósházy Attilától a nyugati magyarság püspökétől. — Mi ennek a gesztusnak a jelentősége? — Szimbolikus jelentősége van, azt jelzi, hogy megszűnt a külső ellenség elnyomása, s a magyarság megszabadult bizonyos ellenséges ideológiától. De még vannak láthatatlan láncai a magyar népnek, melyektől szintén meg kell szabadulnunk. Az itt elhangzott beszédek szóltak ezekről, közéjük tartozik például az önzés, a vádaskodás, a vetélkedés, az egyenetlenség. Ezek mind olyan dolgok, amelyek az embert rabságban tartják, leláncolják — ezektől meg kellene szabadulni a jövőben, azért, hogy az ország anyagilag, szellemileg és vallásilag is felemelkedjen, s a hit erejével nézzünk a jövőbe. Ehhez egy újabb láncot kell elfogadnunk, a rózsafüzérét, s mint ahogy Mindszenty herceg- prímás mondta, az imádkozó magyar nemzetnek lesz jövője. — S az anyaország és a nyugati magyarság kapcsolatában változhat-e valami? — A nyugati magyarok továbbra is segíteni akarják az otthoniakat. De már ők idekinn vannak, s valószínűleg itt is maradnak. De nem felejtik el, hogy milyen gyökerekből származnak, s a magyar nyelv és lelkiség fontos marad számukra. Hogy mit is jelent a vallás, a katolicizmus a kint élő magyarok számára, arról Molnár Ottó párizsi plébánost kérdeztük meg. — A párizsi egyházmegye magyar plébániáján dolgozom — mondja —, amelynek nincs területe, a szórványmagyarsággal foglalkozik. Párizsban és 30-40 kilométeres vonzáskörzetében törődünk azokkal, akik arra tartanak igényt, hogy egy magyar vallási közösséggel kapcsolatuk legyen. Nehéz megmondani a létszámukat, mert sokan akkor jönnek el a paphoz, ha valami kell: esküvő, keresztelés vagy temetés. A missziónkról mintegy 4-5 ezer ember tud. Akad közöttük, aki minden vasárnap eljön misére, ahogy olyan is, aki csak anyagilag támogat. — Az önökkel való kapcsolat a magyarságukhoz való kötődést jelenti? — Igen, mert ha csak vallásosak lennének, megtalálnák igényeik kielégítését francia vallásos közösségben is. A motiváció a származás, híveink Magyarországról, Erdélyből vagy a Vajdaságból jöttek. A magyar katolikus misszió Párizsban egy kis Magyarország, Párizs magyar szíve. Sokan azért kötődnek hozzánk, mert még nem tudtak igazából beilleszkedni. A kötődés a második, harmadik generációnál már nem olyan erős. — Mit jelent a párizsi misszió számára a magyar rendszerváltás? — A mi közvetlen egyházi elöljárónk nem magyarországi, a mi főnökünk a párizsi érsek. A nyugati magyarság püspöke jelöl ki bennünket, s a párizsi érsek nevez ki. Az egyházban — hála Istennek — nincsenek „külföldiek”, ott mindenki egyenlő. — Ennél talán lényegesebb lehet a szellemi kapcsolat... — Normálisan az lenne a helyes, ha a magyarországi egyház adná számunkra a „doppingot”. Sajnos nagyon le van gyengülne, nagy a paphiány, ezért aligha lesz képes a közeljövőben lelkipásztorokat a nyugati magyarság számára felajánlani. — Hogyan látszik Párizsból az országunk helyzete? — Az egyik szélsőséges álláspont szerint csodálatos változás történt, valódi felszabadulás, a másik szerint minden maradt a régiben. A nyugati magyarságnak nincs egységes véleménye erről, de Magyarországon sem gondolkodnak egyformán. Én örülök annak, hogy vér nélkül jutott el az ország idáig, s az átmenet békés volt. — Sokan hiányolják a magyarság egységét... — Az úgynevezett nemzeti egység nagyon kényes dolog. Sohasem józan, higgadt körülmények között jön létre, hanem krízishelyzetben. Akkor, ha ég a ház, az emberek egymás kezébe adják a vödröt. Ezt tapasztalom például a horvátoknál. Ezeket az áldozatokat a magyarság is meghozta akkor, amikor Ceausescu rendszere megdőlt. A zarándoklat fő szervezője Szabó József mannheimi plébános volt. Ő így beszélt a zarándoklat tervének megszületéséről. — Igazából mindenhonnan jött a gondolat, talán éppen a Szűzanyától, az emberek leikéből. Az egész világon egy éve készülnek erre a magyarok. Jöttek a tengerentúlról is, Kanadából, az USA-ból és Dél-Amerikából, illetve Európa majd minden országából. Az volt a szép, hogy együtt voltak itt az anyaországiakkal. Nem számított, hogy ki honnét jött, mindenki egyforma volt. Történelmi jelentőségű ez a zarándoklat. Az egység dinamikus valóság, amelyet létre kell hozni. Itt nem volt széthúzás. Magyarország a mi hazánk, bárhol is élünk. Azelső lépés a dialógus kialakítása volt az otthon élők és a nyugatiak között. Szavak nélkül is, hiszen itt együtt imádkoztunk és cselekedtünk. A lánc levételével a múlt sötét öröksége tűnt el. Ezen túljutva nagy jövő várhat a magyarságra. Ezt igazolja, ahogy itt bennünket fogadtak a franciák: mindent megadtak a számunkra. — Szeretettel gondolunk az otthoniakra, együtt izgulunk és szenvedünk az országgal. Mindig az a legszömyűbb, ha lebontják a falat, és az ember nem tudja, hogy mit csináljon. Belső átállásra van szükség, felkészülve arra, ami vár bennünket. Szerintem ezt a magyar nagyon hamar megvalósítja. Sok a csapda: nem a pénz és a szórakozás jelent mindent, s nem a Föld, hanem van Ég is. A magyarság küldetése, hogy tudassa a világgal, van örök élet. Esténként Lourdes-ban ezrek és ezrek indulnak el gyertyával a kezükben, hogy eggyé váljanak. Hatalmas, semmivel sem összehasonlítható sodrása van ennek a menetnek, amelyben zászlók és táblák alatt vonulnak a zarándokok. Az ima és Bernadette éneke százféle nyelven csendül föl. A bazilikák előtt, a körmenettel szemben ezen a néhány napon ott álltak a magyarság képviselői is, hogy egyedülálló, mégis a világon mindenütt megtalálható nyelvükön hangozzék fel: „Imátkozzál érettünk...!” (Folytatjuk) Gábor László i
