Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-03 / 130. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 3., szerda Agria XXV-XXVI. Régészetről — régészekről KSH-jelentés Az ipari árakról A Központi Statisztikai Hiva­tal jelentése szerint az ipar ter­melői árai március hónapban 1,4 százalékkal növekedtek a meg­előző hónaphoz képest. A növe­kedés csaknem kétszer akkora volt mint februárban, viszont va­lamelyest kevesebb, mint január­ban, vagy az elmúlt év decembe­rében az előző hónapokhoz vi­szonyítva. Az ipar belföldi eladási árai kisebb mértékben növekedtek, mint a termelői árak, mindössze 1,2 százalékkal. Ágazatonként nagyjából megegyezik mind a termelői árak, mind az értékesí­tési árak indexe, ugyanis a bá­nyászat, a villamosenergia-ipar és a kohászat valamelyest alacso­nyabb áron értékesítette termé­keit, s ezen belül a bányászat és a villamosenergia-ipar előállítási árai is alacsonyabbak voltak, mint a megelőző hónapban. Szembetűnő differenciák a rész­letes ágazati bontásban sem lát­hatók, mindössze a sütő- és tész­taipar értékesítési árindexe nö­vekedett 14,1 százalékkal egy hónap alatt, viszont a csökkenés sehol nem több 10 százaléknál. Az ipar exportárai 0,9 száza­lékkal voltak magasabbak már­ciusban, mint a megelőző hó­napban. A bányászat, a villa­mosenergia-ipar, a gépipar, az építőanyag-ipar és a vegyipar 1-2 százalékkal növelte az érté­kesítési árakat, a kohászaté, a könnyűiparé, az élelmiszeriparé viszont csökkent. A mezőgazdasági termelői felvásárlási árak január-március­ban, tehát az év első negyedében a megelőző esztendőhöz képest 4,6 százalékkal növekedtek, ezen belül a kertészeti termékek, a zöldségfélék és a bor felvásár­lási ára csökkent, az élő állatoké és az állati termékeké átlagosan 5,5 százalékkal növekedett. A régészet regényét, C. W. Ce­ram világhíres könyvét a hatva­nas évek elején olvastam. Jó ma­gyar fordításában hónapokig fü- rödtem-mártóztam, annyira el­bűvölő módon bizonyította előt­tem, hogy a legagyafurtabban ki­számított kriminél is izgalma­sabb az, amit a régészek a múlttal elkövetnek. Mindez azért jut eszembe, mert A régészet regényének két­szeres terjedelmében vehettem kézbe az Agria XXV-XXVI-ot, az egri Dobó István Vármúzeum éppen esedékes évkönyvét. Lai­kusként komoly vonzódás fűz engem a régészethez, a múzeu­mokhoz. Amikor történelmi re­gényt olvasok, mindig is felte­szem magamban a bizalmatlan­ság sokszor indokolt kérdését: vajon mit szólnak ehhez az elő­adáshoz a régészek, akik han­gyaszorgalommal néznek utána mindennek, amíg fel merik épí­teni teóriájukat, akár csak egyet­len történelmi dátum, vagy ese­mény hitelességéről. Ez a kötet igencsak tisztesség­gel öregbíti a vármúzeum tegna- i és jelenlegi munkatársainak úrét. Szorgalmukat, tudásukat, emberi képességeiket, erkölcsi fegyelmüket, a vállalt és megélt feladat értékét tették le itt sza­vakba, megfontolt mondatokba, magvas eszmefuttatásokba. Be­szélnek a lefolyt kutatásokról, azok értékéről, minden részletet okosan és tárgyilagosan szemlél­ve és szemléltetve. És ha egyik társuk távozása folytán hangsú­lyosan szó esik az áídozathozók- ról, azokról, akik a történelem, a jelen által is igencsak megkínzott életüket adtak-áldozták „a fel­adatért”, a régészetért: a tudás gyarapításáért, magukban és másokban. Ennek a kötetnek „a vezérszólama” ugyanis a vármú­zeum egyik hűséges és viszony­lag korán elhalt munkatársáról, Szabó János Győzőről (1929- 1986) számol be elsősorban. Egerben nemcsak a szakma, ha­nem az őt körülvevő baráti gárda is csak „Gioninak” szólította. Arról a Gioniról emlékezik meg elsősorban a kötet, aki itt dolgo­zott, ide hozta — nem kis kacska­ringók után — az életét, hogy itt is fejezze be, a megyének néha olyan részletét is megkutatva, amire annak előtte alig is fordí­tottak komolyabban figyelmet. Bemutatják szolnoki szolgálatá­nak éveit. A pályatársak tanul­mányokat közölnek a füzes- abony — öregdombi település­ről, a terpesi es hatvani bronzle­letekről, a Gioni által feltárt „preszkíta” síranyagról. Ember­tani vizsgálatokat közölnek arról a népességről, amely a Kr. e. Vi­li. században élt Heves megye területén. Aztán következnek szakmai kalandozások időben és térben, szélesen a hazában. A lokálpatrióta buzgalmával forgatja újra meg újra az olvasó az egri vár feltárásáról szóló újabb részletet, Kozák Károly tollából, de nem kerülhette el fi­gyelmét a hevesi harang sorsa sem, azokkal a harangokkal együtt, amelyeket a XV-XVI. században ástak el. A hevesi ha­rang sorsa, ténye és mindaz, amit a bronzöntvény testéről le lehet olvasni, túl a latin nyelvű szöve­gen, ékesen bizonyítja, hogy a török veszedelem közeledtére tudták az itt élők, mit kell tenni­ük, ha értékeiket meg akarják menteni a hatalom pusztító őrü­letétől. Nem árt ezt a történelmi tanítást is — függetlenül a régé­szet tennivalóitól — feldolgozni magunkban. Sugár István az egri vár gazdálkodási rendszeréről értekezik, Bakó Ferenc Andor- nakra vonatkozó adatokkal bő­víti ismereteinket, Petercsák Ti­vadar az észak-magyarországi szénégetést hozza hozzánk köze­lebb, Cs. Schwalm Edit régi stílu­sú hímzésekről árul el fontos részleteket, Fajcsák Attila az egri kálváriát mutatja be. És — mert nyugdíjasként a múzeum gárdájához tartozik — Korompai János a Gárdonyiról elnevezett irodalmi társaságok történetéhez gyűjtött fel adato­kat. Működött Budapesten 1922 és 1945 között egy Országos Gárdonyi Géza Társaság. Nem­csak a most megjelent beszámoló alapján, egyébként is meg kell ál­lapítanunk, hogy az akkor élet­ben lévő irodalmi társaságok kö­zött sem belső tartalomban, sem külső hatásfokában nem érhette el a többiek rangját, stílusát, ha­tását. 1945 után még igyekeztek újjáéleszteni, de a korszak nem kedvezett ezeknek a jószándékú törekvéseknek. Volt itt, Egerben is egy Gár­donyi Géza Társaság 1923 és 1945 között. Az idősebb generá­ciók számára talán mondanak még valamit az akkori hagyo­mányőrzők nevei, de azt kell mondanunk, hogy ez az egri egyesülés sem volt sokkal dina­mikusabb hatású, mint a főváro­si. 1972 és 1985 között műkö­dött egy, a kurzus által életre hí­vott Gárdonyi Géza Társaság. Ennek a fentről elképzelt és fent- ről kiválasztott emberekre bízott képződménynek sem testületi tartása, sem működési rendsze­re, sem színvonala nem hozott eredményt. Rendezvényeit és aktivitásat illetően adjuk ezt a véleményt, ma és itt, miután ma­gunkról is csak elmarasztaló kri­tikát gyakorolhatunk sekélyes közreműködésünket is beleszá­mítva az eseményekbe. Csak a pénz, a támogatás egymaga nem tette életképessé. Korompai János csak az előta­lálható iratok alapján vonja meg a mérleget, de a feljegyzések vé- gigelemzése eljuttat minket a ta­pasztalható szellemi csőd okáig: felülről diktált konstrukcióval, elemekkel — lelkes és alkalmas emberek nélkül — minden gon­dolat meghal. Jó, hogy ezt a ha­lott ügyet Korompai János fel­dolgozta, noha nem régészeti té­ma, nem is gyarapítja erkölcsi tő­kénket, hacsak nem arról az ol­dalról vizsgáljuk, mennyire hasz­nos a hibákat akár később is be­vallani. Mert etikai oldalról szemlélve akár krimi is írható a Gárdonyi Géza Társaság 1972- 1985-ös létezéséből. Farkas András 15. születésnap — borongással A Bükki Nemzeti Park — lefokozva! Iszonyatos nagy csönd. Amerre nézel. Csak erdő, erdő és megint; Zugos kanyar újabb kanyarban vész el Míg fönn hegyhullám hegyhullámnak int Néma nagy omlással, emelkedéssel... (Fodor József) ...Hullámosra gyúródott kő­ráncok, szélberetválta szálkás kőcsontok, hegycsúcsok éles csipkefodrai. Toronysziklák, dombos hasú hegyasszonyok kő­szoknyája alól kiszöko-kifutó ezüstfenyők, kristályvizű pata­kok, napfényes tisztások, vadvi­rágokkal pompázó rétek, borzas füvű hegyi kaszálók. Kőbordás hegyhátak és vadregényes esen­dő völgyek, széllel zúgo-orgoná- ló rengetegek...Igen, ez a Bükk, ilyennek latja-érzi az ember be­hunyt szemmel is a változatos, gyönyörű vidékeket. Arca min­den évszakban csodás, varázsla­tos... De nagyon sokan és igazán ör- vendtünk jó szívvel 15 évvel ez­előtt, hogy a Bükk nemzetiparki rangot nyert el. Csak nehány fontos dátumot a születés körül­ményeiről... 1971: az 1026-os kormányrendelet mondta ki elő­ször: védett tájvédelmi körzetté kell alakítani a Bükköt. 1975 ta­vasza: Rakonczay Zoltán, az Or­szágos Természetvédelmi Hiva­tal elnöke az Észak-magyaror­szági Intéző Bizottság miskolci elnökségi ülésén osztatlan örö­met keltő bejelentést tett: a Bükk-fennsík lesz az ország har­madik nemzeti parkja. 1976: el­készült a legmagasabb fokú táj­védelem alá helyezéssel kapcso­latos kérdésekről és feladatokról rendelkező jogszabály — ez való­jában a BNP, A Bükki Nemzeti Park alapító okirata! 1977: létre­hozták a BNP Igazgatósága szer­Erdészeti, ipari műemlék ma már a Bukk-fennsik peremén a szilvásvárad! erdei vasút siklójának felső állomása vezetét. A15. születésnaphoz ér­keztünk tehát most. Azok véleménycsokrát hadd nyújtom át, akik legtöbbet tették a nemzeti park létrejöttéért: Rakonczay Zoltán (oki. erdő- mérnök, az Országos Természet- védelmi Hivatal volt elnöke): — A Bükk-fennsíkon védelem alá helyezendő, 40 ezer hektárnyi, összefüggő, erdős fennsík Ma­gyarország egyetlen ilyen jellegű magas platója. Csak kisebb ré­szén folyik erdőgazdálkodás. A terület nagy része érintetlen, könnyen védhető térség. Ez a nemzeti park rövid időn belül ki­alakítható. A Bükk-fennsík ha­zánkban a maga nemében párat­lan tájképi és geológiai értékű... Dr. Jakucs Pál (a debreceni tudományegyetem tanszékveze­tő professzora, a Debreceni Nö­vénytani Intézet igazgatója, a bi­ológiai tudományok doktora, akadémikus, egyetemi oktató­munkája melett több éven át ve­zette a bükki kutatásokat, a ve­getáció erdőtipológiai térképe­zését. Ugyanakkor vezetője és irányítója az UNESCO hosszú távú tudományos programjának, az Egerhez közeli bioszféra ku­tatóbázisnak is): — Legfonto­sabb a több ezer éve létrejött nö­vénytársulások megmentése, ol­talmazása. Ha nem vigyázunk ezekre, a jövő emberisége nem is­merheti meg őket, s joggal hara­gudhat ránk, az elődökre. A nö­vények együttesével — a termé­szet komplexitásában — védeni kell az erdőt. És nemcsak az egyes növényeket, az egyes fá­kat, állatokat vagy bogarakat, hanem teljes környezetünket is óvnunk kell. Ha valahol is meg­sértjük az erdő világát, helyre­hozhatatlan hibákat követünk el nemcsak a természettel, hanem önmagunkkal szemben is. Azon kell hat lennünk, hogy a környe­zetkultúrát sehol ne érje károso­dás... Szabó Ferenc (több évtizedes erdészeti szolgálat után 12 éven át volt a BNP igazgatóhelyettese, szakterülete az erdőművelés, e téma doyenjének számított, nyugdíjazása előtt nyilatkozott lapunknak): — Hosszúra nyúl­nék a számvetés, ha mindent elő­sorolnék: mi történt, mit tettünk, és hogy — főként — mit nem te­hettünk a 15 év során, mit mutat a nemzeti park jelenlegi állapota. Tehát csak a legfontosabbak­ról... A tájat megsebző kőbányá­szatot teljesen felszámoltuk. A fakitermelés korlátozására, a va­dászatok visszafogására igazá­ban soha nem volt jogosítvá­nyunk. A területekre nem volt tulajdonjogunk, de még kezelői jogunk se! Állami akarat hozta létre a BNP-t, de állami akarat fosztott is meg bennünket attól, hgoy a nemzeti park igazi gazdái lehessünk. — Országosan is rossz hely­zetben van a természetvédelem, a BNP sorsa pedig még ezen be­lül is nagyon mostoha. Az állami támogatás országosan évi 270 millió forint a természetvédelmi (környezetvédelmi) ágazatban, ebből a BNP részesedése csak 30 millió. Pedig szakhatósági fel­ügyeletünkbe tartozik Nógrád, Heves és BAZ megye is. A gond­jainkra bízott terület most már 136 ezer hektárnyi, háromszorta is több, mint az eredeti. Felada­taink eddig is tetemesek voltak, de még újabbakkal is növeked- tek-növekednek. — Helyzetünk jellemzésére elegendő annyi, hogy kizártak bennünket a Nemzeti Parkok Vi­láguniójából. Nincsenek meg a kellő feltételek. A BNP-t a Világ­unió szakemberei legfeljebb táj­védelmi körzetnek tudjak minő­síteni. A magyar kormányzatnak négy évet adtak arra, hogy pótol­ja a mulasztásokat. Tehát ren­dezze a terület tulajdon- és keze­lői jogát. Végeztesse el a szüksé­ges, tudományos értékű felmé­réseket. Készíttessen minden te­kintetben helytálló és valóságos „vagyonleltárt”. Meg kell állítani a tájrombolást, felszámolva a tényleges veszélyforrásokat, megteremtve a levegő- és víztisz- tasagot, stb. A 15. születésnapon nincs hát ünneplés. Csak szomorkodha- tunk és boronghatunk azon, ho­vájutottunk! Pataky Dezső Beethovenről szólva A szenvedély futamai Az egri Helyőrségi Klub egyre yakrabban hív meg szólistákat, ogy komolyzenei élményt nyújthasson közönségének; nemrégiben Marik Erzsébet adott műsort Beethoven- és Chopin-művekből. A két Beethoven-szonáta — az op. 13. és op. 17., a Pathetique és az Appassionato — így, egy­más után megszólaltatva arra is lehetőséget nyújt, hogy egybe­vessük a két műben magát meg­fogalmazó zenész időben vi­szonylag távol eső alkotását, hi­szen az op. 13. keletkezési dátu­ma 1798-99, míg az Appassio- nata 1804-1806. Ugyanakkor el­gondolkodtat a két mű tartalma is. Ha csak az időszakokat tekint­jük is, valami egészen más szólal meg a szonátákban, mint mond­juk akár csak pár évvel, egy vagy két évtizeddel korábban, azok­ban a darabokban, amiket a ba­rokk idők zenészei papírra vetet­tek. Nemcsak az az új Beethoven­nél, hogy néhány hangból álló futamokat sodor egymás mellé, hanem az a szellem is, az a dina­mika és kezelési mód is, ahogyan ezek a futamok viharossá, olykor egész érzelmi viharrá tudnak da­gadni. Itt, Beethovennél az addig nem ismert fokon és mértékben tombolni akar a szenvedély. Ha az előzményekkel vetjük össze és zenetörténeti fogódzót kere­sünk, a nagy bécsi mester előtt is fő zenei mondanivaló lehetett a szenvedély, de valahogyan öt­vözve a hitnek és a hitben meg­fészkelő nyugalomnak azzal az áhítatával, amely soha nem té­vesztette szem elől azt a bizodal­mát, amely az alkotót az Istenhez fűzte. Itt, ezekben a szonátákban a szenvedély eloldja a köteléke­ket, a szuverén személy panasz­kodik, vall önmagáról. Égősor­ban azért, hogy embertársainak tanácsot, netán példát adjon: legjobb megoldás minden sors­szerű csapás, emberi sanyarúság elviselésere, ha kipanaszkodjuk magunkat. Ezekben a szonáták­ban nem lehet érezni a ránk ügyelő Isten közvetlen jelenlétét, aki számontartja tetteinket, aki­nek felelősséggel tartozunk. Itt indulatszavak nélkül is a nehe­zen tűrő szellemi-földi erő vias­kodik önmaga körül, hogy meg­szabadulna gondjaitól, megnyi­latkozási terhétől. Nem állíthat­juk, mert nincs hozzá belső indo­kunk, csak sejtésünk: ezeknek a zongorára írt vallomásoknak a mértéke és tartalma a zeneköltő szenvedélye. Monológok ezek, nem is turnék el más keretet, esetleges színpadi, színjátéki or­namentikát. (Nem véletlen, hogy Beethoven nem dolgozott szín­padra, egyénisége kizárta ezt a „képmutatós”, mások jelleme- sorsa mögé bújó lehetőséget. És mintha a XIX. századra rá­fordulva, Beethoven témává, magatartássá avatta volna a szenvedélyt, amiben olykor túl­áradó emberi öntudat is van. Gondoljunk arra, mi következett utána másfél századon keresztül az európai zenében. S míg ezeket a megjegyzéseket leírjuk, zaklat a hír, hogy Olivier Messiaen, az 1908-as születésű francia zene­szerző a közelmúltban halt meg. ő, aki a madarak csicsergését le- kottázta, új ritmusokból új zenei tartományt épített-fedezett fel. Az az ember, aki a Beethoven előtti idők szigorú mércéjén felül és túl hitt Istenben, kialakított — zenészi és tudósi szorgalommal — a hitnek szolgáló olyan stílus­kezdetet, amely még mindig nem hatolt elég mélyre a nemzetközi tudatba. (Ugyan Egerben is hal­lottunk már tőle néhány kompo­zíciót, de a két zongorára út visi­ons de P Amen előadása még vá­rat magara.) Mindezt azért sorol­juk itt fel, mert a modern ember nemcsak a holnapra akar felké­szülni, hanem a holnaputánra is, miközben sajnálattal veszi tudo­másul, hogy az emberi szenve­dély túlságosan veszedelmes szférákba vitte az utóbbi három generáció földi vándorlóit. Vagy Messiaen Ámenje kései válasz Beethoven belső viaskodására? A műsor második felét a han­gulatoknak, érzelmeknek, a sze­relem áhítatos pillanatainak szentelte Marik Erzsébet. Cho­pin Asz-dúr jxdonaise, polonai- se-fantasie-ja, az a bizonyos op. 61., a két noctumue és a g-moll ballada kitűnő válogatás ahhoz, hogy a nagy lengyelt felzárkóz­tassa Beethoven vallomásai mel­lé. Marik Erzsébet zenéről alko­tott — már korábban kialakult — felfogásának jót tett, hogy idő­közben színházi feladatot is vál­lalt. Ma már sokkal biztosabban be tudja mérni a pódium értékét és jelentőségét. A viszonylag könnyedebb múzsák szolgálata után, azok által felüdítve, pihen­tetve a zord vidékeken erőltetett vándorlást, fegyelmezett játékot vonultatott most fel; a szenve­dély által kikényszerített hang- zatokat átélten, helyi értéküknek megfelelve tárta közönsége elé. Őrülnénk, ha a Helyőrségi Klub sorozattá bővítené szólistái szerepeltetését. F.A. „Itthon vagyunk Magyarországon” Harmadik évébe lépett a Pro Patria Szövetség, amelynek je­lenleg már több mint 30 ezer tag­ja van szerte hazánkban, s a hata- rainkon túli, magyarlakta terüle­teken. Kárpátalján például 14 hagyományőrző csapat műkö­dik, de van a nemzeti szövetség­nek erdélyi és felvidéki csoportja is. Talán nem mindenki tudja, hogy kiket tömörít ez a szövet­ség. Mivel még az Észak-Ma­gyarország területén tevékeny­kedőket sem igen ismerik Heves­ben, megkértük Rakó József or­szágos elnököt, hogy tájékoztas­son minket céljaikról, működé­sük egyes területeiről. — Olyan gyermek- és ifjúsági szervezet vagyunk — mondja —, amelynek programja, jelképei teljes egészeben a magyar nem­zeti hagyománykincsre alapo­zódnak. Mindez az egyes korosz­tályoknak kedvére való, játékos, romantikus módszerekkel való­sul meg, mindenekelőtt próbák segítségével. A gyerekek lehet­ned várfelderítok, vándordiá­kok, igricek, történelmi hagyo­mányvédők — Kossuth tisztjei, Damjanich vörössipkásai —, vagy éppenséggel veszélyelhárí­tók, diáktűzoltók is. A próbák nem nehezek, nem tananyagok, mind önkipróbálásra buzdít. A szülőföld szeretetére nevelő szö­vetség vagyunk. Céltúráink a ter­mészet titkait tátják fel. Egy-egy táj történelmi játékkal kerül kö­zelebb a gyerekekhez. A határa­inkon túl élők is ezen a szálon tudnak hozzánk jobban kötődni. Öntevékeny, autonóm csapata­ink fokozatosan fejlődnek, vál­nak összetartó baráti közössé­ekké, amelyekben szép szerepet ap az egyén, a személyiség. — Már öt főt is elfogadunk szövetségi közösségnek. Össze­tartozásunkat kifejezik törvé­nyeink, fogadalmunk, zászlóink, stb. A szervezetben dolgozó ve­zetők tiszteletdíjat nem kapnak, elhivatottságból ténykednek. Pe­dagógus kollégáinkat e nemzeti gyermekszervezet forrásainak tartjuk, segítségüket barátsággal kérjük. Rakó József országos elnök szavai még kíváncsibbá tettek, beleolvastam hát a szövetség lapjába is, a Pásztortűzbe. Ebből megtudható például, hogy zász­lajuk bevágott formája a kuruc- korra, piros-zöld „farkasfog” dí­szítése 1848-49-re emlékeztet. Közepén a szarvasok a magyar­ságmondavilágát, nemzeti örök­ségünket szimbolizálják. A csa­pattagok egyenruhája galamb- szürke ing, kék nyakkendő, Bocskai-sapka. A Pro Patria Szövetség eddigi támogatói között találjuk Sop­ron, Jászberény, Sátoraljaújhely, Sárospatak, Tarpa, Vajda, Jász- jákóhalma polgármestereit, va­lamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét, a Honvédelmi Miniszté­riumot. A nyár végén, augusztus 16-án lesz a szövetség „Pataki pásztortüzek” elnevezésű első nemzeti találkozója. Akinek az érdeklődését sikerült e kis tudó­sítással is felkelteni, s aki csatla­kozni kíván a hagyományőrzők­höz, a következő címre írjon: Pro Patna Szövetség, 1032 Buda­pest, III., San Marco u. 81. Ilosvai Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents