Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-16 / 141. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. június 16., kedd Látószög Kormoran, kapu... Istenemre mondom, hogy sajnálom a Dráva menti kormo- ránokat, hiszen — bár a róluk kerekedett vitában elhangzott: nem voltak egészen vétlenek — mégiscsak élőlényekként él­vezték, szenvedték eddig az életüket. Irtózom minden véron­tástól, elítélek valamennyi gyilkosságot, lett légyen is szó akár számomra eleddig nem látott madarakról. A világért sem kí­vánnám egyiküknek vagy másikuknak a halálát. Őszintén gyászolom hát őket ismeretlenül és a távolból is. Megrendülé­sem minden bizonnyal még nagyobb, ha bármelyikükkel va­laha találkoztam volna. Aztán — mi tagadás —, ha csupán érintettem is eddigi éle­temben az erdélyi tájakat, tetszenek a székely kapuk. Ha való­jában szokatlanok is maradtak számomra mind máig itthoni magyar környezetemben, ellenvetés nélkül elfogadtam hazai hódításukat a valaha és sokáig szintén csak jóval távolabb fa­ragott kopjafákkal együtt. Hiszen az egyik és a másik is szép, kedves. Feltétlenül hazai temetőinknek is díszei. Figyeltem, hallgattam is napokon át a kormoránok tragi­kus végéről és a rákoskeresztúri temető szintén vihart kavart székely kapujáról szóló híradásokat. Ám, amikor már sokad- jára foglalkoztak velük a sajtóban és azon kívül is — megval­lom —, egyre kevésbé tudtak érdekelni. Mindjobban idegesí­tett, hogy az érdeklődés annyira feléjük fordult egyéb gondja­inkról, bajainkról, ügyeinkről. Úgy tetszett, hogy nincs, nem lehet fontosabb probléma a magyar számára, mint a közel egyidőben földobott két téma. Félreértés ne essék: magam is azt vallom, hogy sem az egyi­ket, sem a másikat nem lehetett észrevétlenül hagyni. Szólni kellett róluk, foglalkozni illett velük a nagy nyilvánosság előtt. Ám úgy érzem: mégsem olyan jelentősek ezek, hogy akár rö- videbb időre is eltereljék figyelmünket napi dolgainkról. Drá­maibb, sokkal drámaibb, amikor déli szomszédainknál ártat­lan emberek vérét is ontják a fegyverek, vagy éppenséggel ná­lunk puska sem kell ahhoz, hogy társainkat elveszítsük, szív­facsaróbb, mintha történetesen elárvult kormoránfiókák ke­resnék hasztalanul a szüleiket. S meggyőződésem, hogy abban a budapesti temetőben ki­fejezi más helyén is az őszinte szándékot, a kegyeletet az a szé­kely kapu; nemcsak ott lett volna szép, megragadó, emlékőr­ző, ahová eredetileg állították. Nincs semmi szükség hát indu­latokat szítani, felkavarni, s mérgezni velük szívet, lelket hon­fitársaink, magyarjaink között. Ha a szakember azt állítja, hogy a szobor jobban érvényesül a kaputól távolabb — hát fo­gadjuk el, ha igaz. S járjunk csak el ott a kapu alatt, ahol az a legmegfelelőbb ponton hívogat bennünket. A óvódást, a vitát, a haragot pedig felejtsük el gyorsan! Hagyjuk tovább szárnyalni a megmaradt madarakat, mi pedig maradjunk csak a földön. Földünkön, ahol annyi a tennivaló magunkért és egymásért, mert oly sok minden nincs még rendjén. Örüljünk, hogy legalább már a székely kapu megta­lálta a helyét, s szolgálja amiért végtére is faragták. S próbál­junk komolyabban, határozottabban azon lenni, hogy előbb- utóbb valamennyien szintén megfeleljünk valódi rendelteté­sünknek. Mind értékesebb emberek legyünk. Gyóni Gyula Egy „fészekalja” remény Tavaly tavasszal kis plakátok jelentek meg Gyöngyös forgal­masabb helyein: a „Fészekalja óvoda” új lehetőségeit ajánlottak az érdeklődők figyelmébe. A ter­mészetes életmód híveit igyeke­zett maga köré toborozni a felhí­vással Reményi Gabriella óvó­nő. A programhoz, amelyben nagy hangsúlyt kapott a termé­szetes anyagú környezet, az egészségmegőrzés, a néphagyo­mányok ápolása, nem volt nenéz a szülők Körében támogatókat találni. Úgy tűnt, semmi akadálya nincs az óvoda szeptemberi indí­tásának. A városi önkormányzat kijelölte számukra a Lokodi úti volt bölcsőde épületét, de az óvoda támogatásának odaítélé­sekor a képviselő-testület az ál­lami fejkvótán kívüli átlagos ön- kormányzati hozzájárulásnak csupán a felét ítélte oda nekik. Akkoriban azt hitték, ez a legna­gyobb probléma. A dolog végül is nem rendeződött megnyugató megoldással, az óvoda szeptem­berben nem kezdte meg a műkö­dését, ám az állhatatos kis cso­port, amely a „Fészekalja” mel­lett maradt, a napokban ismét összegyűlt. — Miért volt a csaknem egy éves hallgatás?— kérdeztük Re­ményi Gabriella óvónőt. — Sajnos, a helyi önkormány­zatnál nem volt tisztázott az óvo­da engedélyezésének menete, és közel egy éven át olyan kérvé­nyekre vártunk választ, amelye­ket be sem kellett volna nyújtani. Az idén márciusban a Művelő­dési és Közoktatási Minisztéri­umban tudtam meg pontosan egy személyes megbeszélésen, mit is várnak tőlem a működési program engedélyezéséhez. — Megkapták már a működé­si engedélyt? — Még nincs a kezemben, de nagyon bízom benne, hogy né­hány héten belül megkapjuk. A beadvány elkészítéséhez segítsé­get kaptam Anette Schtroteich- től, a solymári Waldorf-óvoda vezetőjétől. — Szintén Waldorf-óvodát akarnak a „Fészekaljából”? — A mi tematikánk egy átme­net a jelenlegi óvodai nevelési program és a Waldorf-óvoda kö­zött. A távlati célunk valóban egy Waldorf-módszeren alapuló óvoda megteremtése, ennek ér­dekében mindhárman, akik a „Fészekalja óvodában” szeret­nénk óvónők lenni, az idén szep­tembertől egy posztgraduális Waldorf-óvónő képzésén ve­szünk majd részt, természetesen a saját költségünkön, a hétvégé­inket kihasználva. Á városban, de még a megyében sem műkö­dik Waldorf-ovoda, de úgy lá­tom, az iskoláskorú gyerekek szülei közül sokan érdeklődnek a Waldorf-iskola iránt. Ha Gyön­gyösön valahol vállakoznának e módszerre, a mi óvodánk, ami mintegy 3 év múlva válhatna iga­zi „Waldorffá”, megfelelő alapot jelenthetne a gyerekek számara. — Tulajdonképpen hány gye­rekkel indulna az óvoda? — Szeptembertől szeretnénk két csoporttal, mintegy 30-40 gyerekkel foglalkozni. Á kilátá­saink egyébként ma sem rózsá­sak, hiszen a Lokodi úti bölcső­dében, amelyet tavaly már majd­nem megkaptunk, az öregek napközi otthona kapott helyet nemrégiben. — Mennyi lenne az önök hely­igénye? — Nekünk tulajdonképpen egy kisebbfajta családi ház is megtenné, ahol kialakíthatnánk két csoporttermet, a szükséges vizesblokkot és egy konyharészt. A legfontosabb számunkra az udvar, mivel a programunk sze­rint rengeteget lennénk a gyere­kekkel, a szabad levegőn. — Érdeklődtek mostanában az önkormányzatnál a lehetősé­gekről? — Majd a működési engedély birtokában szeretnénk ismét hozzájuk fordulni azzal a kérés­sel, hogy keressenek helyet szep­tembertől a „Fészekaljának”. Reméljük, a kitartásunkat és a velünk együttműködni kívánó szülők állhatatosságát figyelem­be véve, segítenek valamilyen megoldást találni. Bízunk benne, hogy a képviselő-testület is tá­mogatja majd a kezdeményezé­sünket. Szeretnénk megkapni a lehetőségét ennek, a jgyerekek számára igen kedvező, óvodai programnak a megvalósításá­hoz. Molnár G.Krisztina Milyen egy értelmiségi családfő? Válaszol: Csendes László Beültem a nekem bármikor is kedves Gárdonyi Géza Színház nézőterére, mert kínálták sze­zonvégi szórakozásként a szer­zőpáros, Giulio Scarmicci és Renzo Tarabusi háromfelvoná- sos vígjátékát, a Kaviár és len­csét. Már láttuk, olvastuk — ilyenkor mindig is félárbócon lengő zászlóval megy be az em­ber a színházba: kapok-e annyi újat, annyi színeset es olyan for­rót, mint legutóbb? Mármint a színészektől! Kaptunk. A rendező, Dezsé- nyi Péter kézbe vette a kiállítható csapatot, ahová becsatlakozott a rég látott Agárdy Ilona is. A csaknem egészen friss egri ta­gokkal együtt (mint Vókó Já­nossal, vagy Horváth Ferenccel) összeboronálta a törzsgárda erősségeit — Csendes Lászlóval az élen —, és egy habzó, sűrű sodrású komédiát, majdnem szatírát kevert a kitűnő szöveg­ből, a színpadi világot mesterien megtanult olaszok munkájából. (Mészöly Dezső fordításáról most nincs időnk és módunk ér­tekezni.) A darab a családfő, Leonida Papagatto foglalkozása körül fo­rog. Ez a középkorú férfi — el­adó lánya és színházról álmodó fia van — abból tartja fenn magát és családját, hogy előkelő foga­dásokra jár — és lop. Miközben ruhájával, itt-ott öszevásárolt rendjeleivel elhiteti, hogy ő az ezredes, ruhája társadalmi ran­got takar, hozzáillő anyagi fede­zettel. Igen ám, de nem elég a ru­hát jól viselni, a társadalmi krém elvárja a műveltséget, a társal­gást, a szellemességet, „a magas szintet,” a kifogásolhatatlansá- got. Leonida — csak ne jutott volna eszünkbe nevéről a legen­dás görög hős, ahogyan szobra ott áll a szorosban, a tengerpar­ton a lándzsával! —, szóval ez a családapa, torzonborz hajával, vastag, tömött szemöldökével, bajuszával az egri színpadon; és pőrére vetkőzik előttünk. Az írói szándék szerint mindent megtu­dunk erről az emberről, akit a já­ték elején mi magunk is csak óri­ási dumaládának hívunk-neve- zünk; nem is véletlenül játszotta ezt a szerepet Vittorio Gass- mann, az olasz pergőbeszéd és szónoki csalafintaság feledhetet­len fenegyereke. Leonida tehát el tudja tartani a családját társadalmi „szerzései­ből”, amiket ragyogó ötletek gyakorlati kivitelezésével valósít meg. Befogadja a rokkant öreget is, és ezzel elindul a darab is, a család sorsa is — felfelé a lejtőn. Hogy minden pillanatban lebuk- hatik? Ötletet szül a kényszer, és mert a legkényelmetlenebb hely­zetek, mi több, az életveszélyes fordulatok hozzák igazán formá­ba a valódi teheteséget, azok szü­lik a nagy karriereket, itt is meg­történik a csoda: minden sikerül, a véletlenek úgy játszanak közre- kézre, hogy Leonida körül min­den kérdés megoldódik, még a saját, örök ideiglenessége, sze­repkötelessége is: a színpad olyan kompozíciót zár le, mint a zenében — mondjuk — Mozart, amikor megírt egy-egy megun­hatatlan vallomást, egy szonátát talán, vagy az A ve verum-ot, vagy a Requiem-et. Nem túlzásból hoztuk a ha­sonlatot. Mert ez a Kaviár és len­cse a legkeményebb dráma, gla­diátortelj esítmeny, ha Leonida oldaláról tekintjük. Midennap leszáll az arénába, s neki nem szabad ottmaradnia a porondon. Úgy kell küzdenie, bevetve min­den tudását, szellemességét, ta­lálékonyságát, született zsenijét, hogy ott, a magasban ne vegyék észre, kiféle-miféle ő. És ez a tu­dás megvan. Igaz is, ki is ő? Csaló? Az is. Hazug? Áz is. Erkölcsiek szerint minden kifogásolható, amit tesz? Mindenképpen. Sőt! A büntető jogszabályok pontosan körülúják, mennyi jár alakításai­ért, azontúl, hogy a társadalom ki is rekeszti magából a rajtaka­pottat. De Leonida nem bukik le, mert mindent tud, amit a kon- zumműveltségű fenti pimaszok csak tudhatnak. Sőt, többet is! Alkalmazni képes mindazt, amit ezek a pénzzel kitömött erszé­nyek, hólyagok nagyképűen az iskolákban csak bebifláztak. És itt jutunk el Csendes László figu­rájához, aző Leonidá-jához. Ná­la is az utolsó pár mondatához, amikor csaknem filozófiai tö­mörséggel, de színpadilag reme­kül sűrítetten, jól kottázottan, a pattogóan, a staccatóban elmon­dott vallomással mindent a meg­felelő posztra állít. Erkölcsiek­ben. Ez az „olasz” szellemileg és erkölcsileg felkészült' stratéga, vezényel, eloszt feladatokat, megold abszurd helyzeteket. Minden szava mögött ott a test alig észrevehetően működő ko­reográfiája; ritmusa van annak, ahogy egy-egy mondatot végig­szalad, vagy akkurátusán szét­tördel. Mint a mágnes a reszelé­ket, úgy vonzza magához a tekin­teteteket, a mozgásban lévő tes­teket (már ha hagyja a társa, és a néző, hogy a „hős” vonzza őt). Nincs egyetlen bakija; pengeéles logikával és az ahhoz hozzáido­muló testi és lelki tartással jelení­ti meg azt a küzdő típust, akit le lehet szólni, le lehet értékelni, le­het bohócnak nevezni, pénzsó- vámak, jellemtelennek elma­rasztalni — egészen a végső jele­netig! De ott a csak nevetni jött embernek is rá kell döbbennie: ez a vígjáték, benne Leonida nemcsak ötletek sorozata, nem­csak irónia, ha úgy tetszik per- sziflázsa, színe-visszája, karikí- rozása mindannak, ami a XX. században Európában végbe­megy. Ez a Leonida az értelmisé­gi ember vádiratát köpi a mo­dern társadalom arcába. És eme megállapításunk kapcsán nem elhibázottnak, nagyon is helyén­valónak tartjuk, hogy a rendező és gárdája aktualizált: ma is, ná­lunk is „ez a helyzet”. A valódi értelmiséginek megélhetéséért szélhámossá kell átalakulnia, ki kell vedlenie saját bőréből, új alakot kell öltenie, hogy úszni tudjon a mocsarasodó víz színén, mint az eldobott narancshéj. Pe­dig ez az értelmiségi ismeri-fel- méri — mindig is ismerte rangját — saját határait és méltóságát. Csak hát! Ahogyan ezt a megalá- zottságot, a pontos és feszes gesztusokkal lasért mondatokat odapottyantotta a közönség elé Csendes László — nos, ezért, et­től felizgatva íródott ez a néhány sor. Farkas András Forintok, lehetőségek Hol nyaraljon a gyéréit? Szűkös anyagi körülményeink közepette nem kis gond így nyár elején, hová küldhetjük „világot látni” csemetéinket. S persze, az sem mindegy, hogy mennyiért. A lehetőségek után a gyöngyösi II. Rákóczi Ferenc Általános Isko­lában érdeklődtünk. — A mi 410 gyerekünk közül hatvanan készülnek nyári tábor­ba az idén — tudtuk meg Bágyi Ferencné igazgatónőtől. — Hú­szán a megyei ifjúsági alapból tá­mogatott jutalomtáborozáson vesznek részt a Balatonnál. En­nek a résztvételi dija igazán ked­vező, 10 napra csupán 2600 fo­rint. A helyi önkormányzat Mát­rában levő, sástói Gyermek- és Ifjúsági Táborába negyvenen ké­szülnek. Az itteni táborozás dijá­hoz az iskolánk „Jövőnkért” Alapítványa minden gyermek­nek 60Q forint támogatást ad. Az országos pályázatra benyújtott, fejenként 1000 forintos hozzájá­rulás sorsáról egyelőre még nem kaptunk értesítést, de ha a válasz elutasító lenne, az iskola diák- sportköre ad még 500 forintot a költségekhez. így a kedvezőtlen esetben is 1500 forint szülői hoz­zájárulással már eltölthetnek a gyerekek 8 napot a hegyekben. Volt egy görögországi táborozási tervünk is, de a—egyébként igen kedvező árú — körutazásra, ahol 1600 forint lett volna a részvételi díj, mindössze hatan jelentkez­tek, így aztán nem szerveztük meg. — A turnusonként 140 gye­rek befogadására alkalmas sástói tábor mindössze 70-80 százalé­kosan lesz kihasználva az idén — hallottuk Vinczéné Nagy Erzsé­bettől, a gyermek-szabadidő­központ igazgatónőjétől. — Sok családnak jelentős érvágás lenne az a 2600 forint is, amellyel csu­pán egy gyermek 8 napos üdülé­sét oldanák meg. És akkor hol van még a többi gyerek, vagy esetleg a család felnőtt tagjai? Nem annyira az üdülést, in­kább a gyerekek nyári elhelyezé­si gondjait segít megoldani a gyöngyösi önkormányzat mátra- füredi napközis tábora, amelyet — legalábbis az eddigi tapaszta­latok szerint — mintegy 100- 200, túlnyomórészt alsó tagoza­tos gyermek szokott igénybe venni. A felsorolt lehetőségek között természetesen nem szerepelnek a családi üdülések hazai vagy külföldi tájakon — már inkább a tehetősebbeknél. Ahol pedig semmire nem futja a családi költ­ségvetésből? Ott marad a nyár — üdülés nélkül. Talán majd jövő­re... M. G. K. A jótét létek M it csinál maga vén csirkefogó?! — csattant a kérdés. Az öregember válaszként nyakig vörösödön. Régóta feszültek az indulatok a két szomszéd között. Évek óta nem beszéltek, köszönni sem szoktak, ha összetalálkoztak a kapu előtt. B. úr volt az egyetlen a társasházban, aki nem élt a felkínált lehető­séggel, nem vette meg a lakását. Mégis tulajdonosnak érezte magát a portán, s az épület előtti közterületen. Szitkozódva hajkurászta el a labdázó kicsiket, az arra tévedt kutyákat kővel hajigálta. Nem szívlel­te a fecskéket sem. — Micsoda mocskot csinálnak ezek nekem ide az ablakpárkányra — dohogta, s egy dióverő rúddal leveregette a fész­keket az eresz alól. Magánya tette ilyenné, vagy cudar természete mi­att maradt egyedül...? Nyugalmazott katonatiszt volt, aki aktív élete során megszokta és megkövetelte a fegyelmet. A rendet. Nehezen vi­selte, hogy immár senkinek sem parancsolhat, nincs egy lélek sem, aki bokáját összeverve meghunyászkodna ukászai előtt. Mellőzött- nek, „leírtnak” érezte magát, talán ez ösztökélte arra: közvetlen kör­nyezetét „rázza gatyába”. Amúgy jó ember volt, egyedül az ő bársonykái sárgálltak a lábazat tövébe ültetve. (Igaz, amit másvalaki palántázott el, azt gondosan ki­kapálta.) A gyerekeken és az állatokon kívül leginkább az autósok­ban látott ellenséget. (Miután ő már megvált kocsijától.) Egyszer az egyik lakótárshoz mentőt hívtak. A szirénázó autó be­állt a bekerítetlen udvarra. Előkerült a hordágy, s azzal egyidőben B. úr, csípőre tett kézzel. Idézzük az orvosnak szánt szavait: „Tudja, ho­va álljanak?! Az anyjának a...!” (Mint a parancsnokok általában, na­gyon szeretett utat mutatni.) A doktor döbbenten nézte: „Csak nem ezért a dühöngőért jöttünk?” — sírt le az arcáról. B. úr sokszor szerzett igen kellemes pillanatokat a járókelőknek, ha sikerült elcsípnie a placcra parkoló sofőrt. A felső lakó édesapja sem úszta meg letolás nélkül. Ézt követően szakította meg diplomá­ciai kapcsolatait a fiatalabb az önjelölt rendésszel. Akkor feledkezett meg magáról, amikor azt látta: B. úr az udvaron parkoló kocsik között settenkedik, nyakát behúzva körülnéz, hirtelen leguggol, majd a zsebéből parányi tárgyakat vesz elő, s a kerekek alá dugja. Az utcán sehol senki, csak... az emeleti ablakban a „kedves” szomszéd: — Feljelentem magát! Zsiványü! — ordított le. — Anyádat jelentgesd...! — mentegetőzött B. úr, s beslisszolt a lépcsőházba. Az utolsó pillanatban rántotta be maga után otthona aj­taját. A „lefülelő” tajtékozva rontott ki a kocsikhoz. A kerekek alatt kis farostlemezek, melyekből szögek meredeztek... né-zi Csendes László és Vókó János a Kaviár és lencse egyik jelenetében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents