Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-12 / 111. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 12., kedd Látószög „...tovább, tovább...” Végzős diákjaink nagy része félig-meddig elbúcsúzott már az iskoláktól. Szétfosáottak, elhaltak a nevelőket köszöntő szerenádok, s a ballagási ünnepségek vidámabb, busább dalainak hangjai. A vizsgákon, az érettségiken a sor szerte az országban. Nem tudom, a legkevésbé sem sejthetem, hogy mit hoz majd az idei megmérettetés, s utána kinek, miként sikerül további sorsa, fiataljaink mennyire boldogulnak választott útjaikon. Akármint lesz is, bizonyos, hogy most kiváltképpen kell majd a szerencse a jövőhöz, nehezebb megvalósítani az álmokat, mint korábban. Hiszen egyre nő a munkanélküliség, nem csupán a középiskolákból, hanem a főiskolákról, egyetemekről kikerült tanultabb emberek közül is mind többen válnak állástalanokká. Sok pályakezdővel szinte szóba sem állnak, legfeljebb a kivételes tehetségűekre kacsintgat a szerencse. Ilyenformán — megvallom — csak az egyik szememre ragad át valami derű a nagydiákokról, a másik nem az örömtől csillog. Amikor inainknak magukkal kellene ragadniuk önfeledt, jókedvű nótáikkal az éjszakában, akaratlanul is bu- songok. Főleg amint az ének alkoholos kornyikálásba, üvöltözésbecsap át a. sötét ablakok alatt, s a féktelen ordibálás hajnalig felveri az alvó utca csöndjét. Amikor képtelen vagyok csupán az iskolai búcsúra gondolni, óhatatlanul eszembe jutnak hetekkel, hónapokkal ezelőtt történtek is. A vakációs kiránduló gyerekek hasonló randalírozásai, az intézeti diszkóról kitóduló tanulók autóbuszdöngető, utat elálló, taxik elé fekvő „jópofáskodásai”, nem kisebb harsánysággal. Meg még a napi találkozások egyéb kellemetlenségei! Egyszóval kétszeresen is sajnálom felnövekvő hiúságunkat. Azokat a leányokat, akiket maholnap már a szoknya, a hajviselet sem nagyon különböztet meg a fiúktól, olyan közönségesen viselkednek, annyira trágárul beszélnek lépten- nyomon, hogy a jobb érzésű srácokat is magasan felülmúlják. S aggódom, persze, hogy aggódom a fiainkért is, amikor ész- reveszem, hogy egyikük, másikuk — sokuk — mennyire távol került attól, amit néhány évtizeddel ezelőtt, de talán még pár esztendeje is ideálisnak tanítottak, hittünk. Tudom, nemcsak az őhibájuk, bűnük, ami napjainkban másabbá teszi őket. A meglazult, szétszaggatott családok is okai a szomorúbb tapasztalatoknak, leginkább pedig, akik legszentebb kötelékeinket kényszerrel kibontották s úgyszólván a nyakunkba dobták, mint könnyelmű kocsis a lónak a gyeplőt. A mai gyerekek nevelésére otthon és az iskolában is kevesebb idő jut már, mint valaha. A szülő — ha van—a pénzt hajszolja kíméletlenül, hogy ne, vagy legalábbis kevesebb legyen a szükség. Munka után fáradt, ingerült, boldog, ha aludni tud. Amikor jutnak is órák, percek a diákra, jóreszt képtelen az apa, az anya a segítésre, kevésbé, gyakran nem is érti már a mai leckét. S az oktatónak sem csak a tanulóra van gondja... No, de mi lesz így gyermekeinkkel...? Nyugodtak lehetünk-e ha csupán szemlélőik maradunk, és sorsukra bízzuk őket? Aligha. Talán még nem késő újra jobban figyelni rájuk, többet tenni értük odahaza, meg az iskolában. Legfőképpen pedig az otthonokért meg az iskolákért, a reményteljesebb jövőért, akkor is, ha az mar nem a mi világunk. Mivel róla — jobban vagy kevésbé — azért minket is emlegetnek majd. Gyóni Gyula Hitoktatás vagy etikai ismeretek közvetítése? A szülői „oldal” a közoktatási törvénytervezetről Ha a protokoll-szabályok szerint a tárgyalóasztalra kitennék a delegátusok „cégtábláját”, az ő nevük alá alighanem csupán azt kellene írni, hogy „szülők”. Fáy Árpád, az Országos Családszövetség tagja és Oláh Mária, a Dyslexia Szövetség ügyvivője ugyanis az iskolás gyermek szüleinek véleményét, igényeit hivatottak képviselni abban a szakértői csoportban, amely — a kulturális tárca felkérésére — részese a közoktatási törvényt előkészítő műhelymunkának. — Egyelőre szó sincs arról, hogy — a pedagógus és diákszervezetek képviselőivel együtt — megtaláltuk volna a közös nevezőt. Éppenhogy az a jellemző, hogy szinte folyamatosan változnak a vélemények, és kölcsönösen formáljuk egymás elképzeléseit — összegezi az eddigi tapasztalatokat Fáy Árpád. — Közhely, hogy a gyermekek nem egyformák, nem gyömöszölhetek be semmiféle sablonba — mondja Oláh Mária. — A konzultációkon éppen ezért egyik fő célunk, hogy ez a másság kifejezésre jusson a jogszabály betűiben és szellemében is. Szerintem például a törvénytervezet nagyon szűkmarkú a magántanulás lehetőségeit illetően, s azt csak az élsportolók és a mozgásukban korlátozott beteg gyerekeknek biztosítja. Bővíteni kellene a kört, természetesen ügyelve arra, hogy a tanügyi szabadság ne lehessen szabadosság. Lehessen magántanuló a két „pólust” megtestesítő diák: az átlagból kimagasló és az átlagtól elmaradó gyerek is. Ez enyhítene egyébként a pedagógusok körében tapasztalható munkanélküliség gondjain is. Fáy Árpád többek között annak szószólója, hogy a szülők a tananyag és az iskola működési rendjenek alakulásában egyaránt fontos partnerei a tanintézeteknek. — Szeretnénk, ha beleszólásunk lehetne mind a helyi tantervekbe, mind pedig az iskolai élet gyermekeinket közvetlenül érintő kérdéseibe. Mondjuk abba, hogy mikor kezdjenek hozzá az iskola renoválásához, vagy például mire fordítsák az esetleg rendelkezésre álló pénzt. Úgy véljük, hogy ezeken túlmenően egyáltalán nem vagyunk illetéktelenek a tartalmi kérdésekben, beleértve a tanári kar kialakítását vagy igazgató megválasztását. A holnap oktatási intézményeiben tehát az eddigitől eltérő, alapvetően új viszonyrendszert kell kialakítani. — Sajnos, még mielőtt a tárgyalásokon a tartalmi kérdésekig jutottunk volna, máris kiderült, hogy az azonos szavakat, kifejezéseket ki-ki másként értelmezi — fűzi hozzá Oláh Mária. Először tehát egységes nyelven kell tudnunk beszélni. Mert — hogy csak egy példát említsek — a hittan, mint tantárgy egyeseknek hitoktatást jelent, másoknak etikai ismeretek közvetítését. S a közös munka résztvevői számára nem azonos tartalmat hordoz az „iskolaszék” vagy akár a „vizsga” fogalma. Kapnak-e „muníciót” a nyilván nehéz, nagy felelősséget jelentő tárgyalásokhoz, a szülői oldal hatékony képviseletéhez? — Saját szervezetünk tagjai természetesen segítenek véleményekkel, érvekkel, ötletekkel — állítja egybehangzóan a két delegátus. De hozzáteszik: sajnos nincs olyan országos fórum, ahol folyamatosan konzultálhatnának a szülőkkel. Ennek hiányában külön is örömmel vesznek minden észrevételt, kívánságot és javaslatot. Aki tehát közvetve be kíván kapcsolódni a közoktatási törvénytervezetről folyó tanácskozásokba, vitákba, a következő címre írjon: Országos Családszövetség Budapest, Március 15. tér 8. (FEB) Botra támaszkodó tavasz Kőrösfői látkép Erdély, 1992. Függönyök járnak fel-le. Gongsző hallik messziről. A Balkán szikrázó előadásainak szünetében gyalogos színészek csúszkálnak a Királyhágón innen és túl. Évszázados hófedte utakon találkozik a tegnap és a ma. Lovasszánokon csilingel tova a tavaszt kutató szél. Füstös szobákban, gyöngyöző pálinkák fölött ébred a tiszta erő: holnap már nem ül vállunkra senki károgó varja. A gidres-gödrös utak befutnak egyszer a nagyvárosokba. Botra támaszkodó öregek és koravének csodálják a fagyoslábú ludakat. Csak a szögesdrót zavarja kicsit a látképet, meg a hidegcsípte könny. Azután gondolnak egyet, és elindulnak Házsongárd- ra, ha nem is megpihenni, csak pihegni egy kicsit, őrködni a kimondó tt-el titkolt-kimondott (végenincs folyamatban) a szavak fölött valahol, itt félúton, amikor még minden lehet, amikor már nem, és amikor újra és amikor... Sziki Károlv Moldvai csángó pár (Szabófalva) Azok a régi mesterek! Az Egri Szimfonikus Zenekart a Megyei Művelődési Központ dísztermében Gémesi Géza vezényelte az évadzáró hangversenyen. A műsort Handel Tűzijáték szvitje, Bach d-moll kettős- versenye és Mozart Esz-dúr szimfóniája alkotta. A kettősversenyben Rolla Jánoséi Kostyán Kálmán vállalta a szólista feladatát. Zaklatott korunkban azt tapasztaljuk, hogy egyre gyakrabban kirándulnak vissza a zenészek a nagy barokk mesterekhez, egyáltalán a XVIII. századba és az azt megelőző korokba. Nem hinnénk, hogy a stílus, a zenei anyag feldolgozásának külső formái indítanák az előadókat arra, hogy egy-egy művet, egy- egy szerzőt csak úgy kiemeljenek az időből, és elénk állítsák, hogy hassanak ránk. Sokkal inkább arra gondolunk, hogy ezek a barokk mesterek olyan tartalmakat tesznek élénkbe, amelyek ezer veszélyes fordulatnak kitett életünkben derűt, meghittséget, nyugalmat, áhítatot, fenségeset, hitet, és ami mindezek mögött is kielemezhetően világít — a sze- retetet prédikálják. Azt a megértést, amely csak a határozottan meglévő belső renden és ennek következtében a lelki tisztaságon, rendezettségen nyugszik. Handelnél, de Vivaldinál és másoknál is kikerülhetetlen téma a világot a görög felfogás szerint is alkotó négy elem, a tűz, a víz, a föld és a levegő-ég. Gondoljunk csak arra, hány szerző, hány formában és mekkora átéléssel zenéli el élményét ezekről. Most éppen a Tűzijáték-szvitben követhettük Handel kezenyomát, ahogyan a tűzre, a fényre mutat, olyan gesztusokkal, amelyektől a mai pillanatok is kivilágosodnak, mert a tűzzel, mint a világot fenntartó elemmel olyan magától értetődő természetességgel beszélget. Csak emlékeztetünk vízi-zenéjére is, azokra a rendezvényeire, ahol az elemeket ünnepeltette az angol királyi környezettel a maga idejében. Fel is tesz- szük magunkban a kérdést: ugyan mitől ilyen fényesek és megvesztegetőek ezek a hangok, hiszen nemes egyszerűségükben a ritmusok a legszelídebb mozgást végzik, és mégis „átmosnak” minket, felelnek nekünk, áttessékelnek bennünket, minden szorongásunkkal együtt máshová, ahol ezek az elemek, ezek harmóniája a Teremtést és a Teremtőt dicsérik. Itt nincs kétkedés, nincs félelem, nincs kétségbeesés, tagadás, itt a dolgok rendje és tartása abból a bizonyosságból származik, hogy a hitben nem lehet csalatkozni, az ember méltósága, öröme és célja attól biztos tartalom, hogy önmaga a teremtmény. Mint a zene is! Ezt a meggyőződést, ha lehet még világosabban hirdeti Bach- kettősversenye. Itt a két hegedű és a zenekar nem vitába száll egymással, hanem versenyezik annak megvallásában, hogy az embernek minél tisztábban és minél tiszteletteljesebben kell szólnia függőségéről. Ezt a szilárd kapcsolatot hirdetik Handel fúvósai, Bach hegedűi. Mozartnál megszólalnak azok a dobok, amelyek majd Beethovennél erősödnek fel a dübörgésig. Az Esz-dúr szimfóniában még ott a derű, a férfias vallomás arról, hogy meg kell élnünk önmagunkat, de abban a keretben kell elhelyezni gondolatainkat és érzéseinket, amik közé a Teremtés állított minket. Innen, az Esz-dúrból csak a romantikát sejtjük meg, de nem azokat a rémségeket, amelyeket majd Berlioz fogalmaz meg a Faust elkárhozásában. Ennek a barokk muzsikának volt helyi ünnepe és ünneplése Egerben, ezen a szezonvégi esten. Az Egri Szimfonikus Zenekar nemcsak fennállásának harmincéves jubileumához közelít, de olyan érettségi fokra is látszik feljutni-felkerülni, amit ama krízisektől terhes időszakokban nem is remélhettünk. Gémesi Géza karmesteri és emberi kapcsolata azon is mérhető, azon a fegyelmezett zenélésen, amit nem először kaptunk az együttestől. És itt nemcsak a technikai felkészültségről, a lelki erőnlétről szólnánk elsősorban. Itt nem a részfeladatok állnak össze valamilyen teljesítménnyé, de az egész együttes átéli a megszólaltatott művet; nem zenetörténeti kosztümöt ölt magára két órára, de szolgálja azt, amit szellemi üzenetnek emberi vallomásnak nevezünk elmélkedőbb pillanatainkban. Ezt a gárdát tüntette ki most közreműködésével és mint tudjuk — barátságával, a két világjáró hegedűművész, Rolla János és Kostyán Kálmán, akiket a karmesterrel és a zenekarral együtt a hálás közönség nagy ovációban részesített. Ez a program pontosan jelezte a jubileumi felkészülés irányát és hőfokát. Farkas András Pillanatfelvételek í. A világraszóló, sőt világot megváltó, forradalmasító feltalálásoknak, újításoknak se szeri, se száma. Nincs olyan napja az évnek, amikor Földkerekségünk valamely pontján ne fejeznének be valamilyen korszakalkotó vagy legalábbis annak vélt tudományos, műszaki, orvosi és ki tudja még milyen felfedezést. Ami pedig a kisebb találmányokat, tökéletesítéseket életrevalóbbnál életrevalóbb ötleteket illeti... Ezek százával születnek, talán a nap minden percében! Az új, a még jobb, a még tökéletesebb hajszolása csodálatos emberi tulajdonság. Különösen akkor, ha nem öncélú, ha nem reklámízű, hanem a társadalom, az emberiség előrelépését, jobb életét célozza. Stanislaw Lem fejti ki egyik filozofikus hangvételű írásában: ha az ember nem keresné állandóan az újat, ha nem törekedne mindig a jobbra, a tökéletesebbre, a szebbre, talán-talán megszűnne ember lenni! Az ember maga a nyugtalan kutatás, az akarás, a mindig megújuló, többet akaró értelmes élet! 2. Ki tanította meg mosolyogni az embereket? Furcsa, de ezen elmélkedem azokban a percekben, amikor az egyik otthonomhoz közeli (erdélyi) falunk autóbusz-megállójában tizedma- gammal várakoztam a hűvösszeles koratavaszi napon abban a reményben, hogy az éppen áthaladó autóbusz majdcsak felvesz, és félóra alatt hazarepít bennünket. Itt is a busz, három utassal a „fedélzetén” — és ... nem fékez! De a gépkocsivezető száguldási rohamában is reánk, szegény ha- ladnó várakozókra emeli tekintetét, és... a maga sajátos modorában, fehér fogait villogtatva, na-ki-vagyok-én! módra reánk vicsorít. Azt akartam írni, hogy derűsen, önelégülten és győze- lemittasan mosolyog. De hát azt hiszem, hogy a mosolygást más alkalmakra, szebb, emberhez méltóbb érzelmek kifejezésére találták ki valamikor réges rég. A mosoly — talán — a jóság! Talán egy kis emberiesség! Talán icipici kedvesség, esetleg maga a szeretet! A mi emberünk ott a volán mögött — ebben biztos vagyok! — nem mosolygott! Csak vicsorított! A maga sületlenségéhez! Embert lenéző, s talán megalázó tréfájához! Lelketlen- ségéhez! Dehát vicsorogni ki tanította meg és miért az embereket? 3, A kerékpárt és a kerékpárost csaknem mindennap megnézem. Ha akarom, ha nem! Megyek a téren, a zebra felé, s majdhogynem nekiütközöm az üveges vitrinnek, amely mögött gyászkeretbe is beillő fényképek. Az egyiken ott látom a biciklist. Összetörve a kerékpár, s mellette ő, szintén összetörve, vértócsában. Fekszik. Arca félig az aszfaltra borul. Mintha csak aludna! Nézem a képet. Ennyit ér egy fiatalember, egy emberpalánta élete? Aztán elkapom a fejem. Nem! Nem! Irtózom az ilyen megrázó képektől. De hiába! Azóta újra meg újra megjelenik előttem ez a kép. Mert lelki szemei is vannak az embernek. Ez jó! De néha rossz is! Mint például most. Az a gyermek élni, igen, élni akart! Szerette a biciklijét! S lám, most végleg hűtlenek maradtak egymáshoz! Ki a hibás? Nem tudom. Csak egyet tudok: emberek, gyermekek vigyázzatok magatokra! Vigyázzatok egymásra! Mert oly drága, oly törékeny és oly nagyon egyszeri ez az élet! Okos György (Kolozsvár)
