Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-09-10 / 109. szám

HÍRLAP, 1992. május 9-10., szombat-vasárnap

7.

Kínai külpolitika, avagy remények és elképzelések

UFO-lesen

_______________________________________

C

ivil a világűrben

Az űrrepülőgép katasztrófája

Mosolyogva száll be az űrhajóba az első négy űrhajós, köztük McAuliffe, a „civil”

A robbanás pillanatai

Kiterjedt sajtókampány bizonygatja Kínában, hogy a fejlett ipari országok egységfrontja hamarosan felbomlik, az Egyesült Államok, Nyugat-Éurópa és Japán nemsokára egymással vetélkedő, esetleg ellenséges erőközpontokká válnak. Jól kitapinthatok e nyilván központilag irányított kampányban a kínai vezetők külpolitikai reményei és reményeikből fakadó távlati elképzelései.

E remények lényege az, hogy a kommunista Peking számára kedvezőtlen világhelyzet, amelyben Kína elszigetelődött és állandó bírálatok kereszttüzében áll, már nem tarthat sokáig. Reményükből fakadó taktikájuk pedig abban foglalható össze, hogy Pekingnek ki kell várnia, ha teheti, meg kell gyorsítania a nyugati egységfront felbomlását. E logika szerint ugyanis az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán ellenséges szembenállása esetén ismét fontossá válnék „a kínai kártya”, csakúgy, mint a hetvenes években, amikor az amerikai Nixon-kormányzat a kínai vezetőkhöz dörgölőzött, hogy kijátszhassa „a kínai kártyát” Moszkva ellenében. Más szóval Peking az új hatalmi centrumok versengésében a mérleg nyelve, tehát kívánatos szövetséges, következésképp világhatalmi tényező lehet. Mind a kivárásnak, mind pedig a nyugati egységfront bomlasztásának taktikája jól megfigyelhető a jelenlegi kínai külpolitikában, amelyet ez idő szerint végletes pragmatizmus jellemez. Kína most bárkivel hajlandó jóformán feltétel nélkül kapcsolatot tartani. (Az egyetlen feltétel, hogy a mindenkori partner a pekingit, s ne a taipejit ismerje el Kína törvényes kormányaként.) A pekingi vezetők igyekeznek nem elkötelezni magukat senki mellett, nehogy emiatt szembekerüljenek bárki mással. Sorra létesítenek diplomáciai kapcsolatokat korábbi ellenségeikkel, miközben biztosítják korábbi barátaikat, hogy azért őket továbbra is szeretik. (Szaúd-Arábiával, Vietnammal és Izraellel már felvették a diplomáciai kapcsolatokat,

s folynak a diplomáciai kapcsolatfelvétel előkészületei két további régi ellenséggel, a Dél-Afrikai Köztársasággal és Dél-Ko- reával.

Az erőközpontok kijátszásának manőverei is megkezdődtek: Kína nagy diplomáciai erőfeszítésekkel — sok békát is lenyelve — körüludvarolja Nyu- gat-Európát és Japánt, miközben éles hangon perlekedik az Egyesült Államokkal.

Az említett sajtókampány, amelynek legfrissebb hajtása a hivatalos Új Kína hírügynökség nemrégiben közölt kommentárja, kétségkívül központi irányítással, központilag kidolgozott érvrendszer alapján folyik. A különböző sajtóorgánumokban különböző időpontokban közölt elemzéseknek nemcsak az érvrendszere, hanem a gondolatmenete, sokszor még a szóhasználata is egyező. A kampány célja vélhetőleg a pragmatikus külpolitika megindokolása a hazai közvélemény előtt, amely nincs érzelmileg felkészülve az ilyesfajta politizálásra, a múltban inkább „elvi alapokon álló külpolitikához” szokott.

A kampány eszközeként használt elemzés egyébként igen tényszerű és logikus. Az az egyik kiindulópontja, hogy a Szovjetunió széthullása után sem Nyugat-Európa, sem pedig Japán nem szorul rá olyan mértékben az amerikai haderő védelmére, mint az előző évtizedekben. A másik kiindulópont szerint az Egyesült Államok egyre inkább veszíteni látszik mind Nyugat- Európával, mind pedig Japánnal szemben a világgazdasági versenyben. E tételekből az alábbi következtetésekhez jut el:

1. Az Egyesült Államok előbb-utóbb kiszorul az európai ügyek intézéséből, ottani politikai befolyása megszűnik. 2. Kiéleződnek a kereskedelmi és egyéb jellegű viták Nyugat-Európa és az Egyesült Államok, illetve Japán és az Egyesült Államok között. 3. Hármójuk stratégiai szövetsége felbomlik.

Mindennek bekövetkeztét a nem túl távoli jövőre teszik Pe- kingben.

A „Civil a világűrben” elnevezésű, hangzatos programot a Re- agan-kormányzat a nyolcvanas évek közepén hirdette meg. Ekkorra már olyan biztonságosnak látszottak az űrutazások, hogy a NASA teljesen képzetlen személyek világűrbe Juttatását is számításba vette. így került ki győztesen a „Tanár a világűrben” program döntősei közül Christa McAuliffe, a 37 éves — a New Hampshire-i Concordban élő — középiskolai tanárnő. A tíz döntős közül az elnök még 1985 júliusában jelölte ki azt a szerencsés pályázót, aki repülni fog. Ezután következett egy kemény, négy és fél hónapos kiképzés a NASA-nál. Már akkor amerikaiak milliói ismerhették meg a tanárnőt és családját: hogyan él a kétgyerekes család a feleség „ideiglenes” távollétében. A tervek szerint Christa két ötvenperces órát adott volna a világűrből. Erre a misszió negyedik napján került volna sor, amikor a PBS tévéhálózat az iskolák százai számára közvetítette volna az űrbéli órákat. A repülés előtt a tapasztalatairól így nyilatkozott:

„Azt szeretném elmondani az osztályoknak, hogy a történelem egyszerre múlt, jelen és jövő. A diákokat az űrkorszakba szeretném bevezetni. Valamint azt — a tanári hivatás gyakorlóinak -, hogy éppen egy űrhajós-tanár által kiváltott elismerésre van szükségünk. 1986. január 28-án fél 12 után indult el a Challenger végzetes útjára. A héttagú személyzet szemmel láthatólag nagyon boldog volt, hogy — többszöri halasztás után — végre va- lahára elindulhatnak. A New Hampshire-i concordi középiskolában ezerkétszáz diák gyűlt össze, hogy élőben figyeljék az indulást az aulában felállított ideiglenes, óriási képernyőn. A Kennedy-űrközpontban Js sok érdeklődő gyűlt össze. Űrhajósok hozzátartozói, concerdi gyerekek, Christa félje, két gyermeke, szülei és húga nézték végig a felszállást és a robbanás tragikus pillanatait. A tanárnő szülei valósággal rettegtek az út miatt, nagyon féltették lányukat. Christa az aggódó szavakra így reagált: „Ezért jelentkeztem, ezt akarom csinálni. Büszke vagyok arra, hogy képviselem hivatásomat. Tudom, mit akarok. Hatalmas esélyt a pedagógusoknak, hatalmas esélyt a nevelőknek.”

A szülők lassan-lassan beletörődtek, hogy a lányuk az űrbe indul, félelmük fokozatosan büszkeséggé változott.

Fél tizenkettő után nyolc perccel került sor a startra. Az első perc rutinszerűen zajlott le. Az 57. másodpercben az irányítóközpontjelentette: a hajtóművek teljes erővel dolgoznak, valamennyi rendszer kielégítően működik. A sajtóközpontban a monitorokon a kilövés első pillanatait és az izguló hozzátartozók feszülten figyelő tömegét láthatjuk. Néhány másodpercre feltűnnek Christa szülei, szemükben könny, de ezek még az öröm könnyei.

A fedélzetről a parancsnok szavai voltak az utolsó emberi hangok: „Minden rendben, teljes sebességgel haladunk.” Közvetlenül ezután egy robbanás szinte elnyelte az űrhajót. Tehát a baleset első bizonyítékát nem a műszerek, hanem a televíziós képek szolgáltatták. Mindenki tudta, mi történt. A szemtanúk nem sokkal az események után ejtőernyősöket láttak leereszkedni a térségben. Valami halvány remény felcsillant a szívekben... De idővel tudomásul kellett vennni, hogy ilyen robbanást — óránként kétezer mérföldes sebességgel — lehetetlenség túlélni. Egy elnöki különbizottság azonnal megkezdte a szerencsétlenség okainak feltárását. A ttizs- gálatok legelején már gyanús körülménynek bizonyult, hogy az indulás előtti éjszakán mínusz 6 Celsius-fok volt, vagyis a 8 fokkal alacsonyabb, mint bármely korábbi repülőgép indításakor. A vizsgálat során csaknem 200 kamera felvételeit értékelték. A vizsgálati jegyzőkönyv alapján készített elemzés filmekre és távmérési adatokra támaszkodik. Az E-63 jelű kamera felvétele mutatta, hogy a repülés legelején sűrű, szürke füst tör elő a jobb oldali indítórakéta illesztésének közeléből. A következő figyelemre méltó esemény az indítórakéta oldalának átégését jelző lángcsóva megjelenése volt. A láng növekedését az indítóállványtól 10 kilométerre és az indítóhelytől nyugatra levő E-204-es kamera is látja. Ezekben a pillanatokban a fedélzetről érkező adatok eltérést jeleznek a két indítórakéta teljesítménye között, mert a jobb oldali rakétában — a növekedő rés miatt — csökken a kamranyomás. Két kamera képein a 64,66 másodpercben jól látható a lángcsóva színének és alakjának megváltozása, ami egyben a hidrogén „szökésének” is a jele. A hidrogéntartályban enyhe nyomásingadozás lép fel, ami egyre csak növekszik. 73 másodperccel a start után a hajtóművekhez áramló hidrogén és oxigén nyomása jelentősen csökken. 13 ez- redmásodperccel később vízpárát észleltek, ami már az oxigéntartály sérülését jelenti. Néhány ezredmásodperccel később a folyékony oxigén már az egész külső tartályt körülfolyja. A 73,191 másodperckor felvillanás jelenik meg a gép teste és a tartály között, amelyet követően elkezdődik a gépjármű teljes szétszakadása. A megsérült tartályból kiszabaduló folyadék gyorsan elpárolog, és gázból, párából és hűtőfolyadékból álló gázfelhőt hoz létre. Az űrrepülőgép darabokra szakadását a felhő eltakarja, de később több száz roncsdarab lép ki belőle. Ezek között sikerült azonosítani a gép főhajtóművét, a bal szárnyat, a legénységi kabint, a két indítórakétát, a rakodótér egy részét, és az orrészt. Az indítóhelytől délre levő egyik kamera átfogó képet ad a párafelhőből kilépő roncsokról. A felvételen jól látható, hogy a felhőből kilépő kabin röppályája keresztez egy füstcsóvát, így világosan kivehető megcsonkított formája. Ahogy a lezuhanó kabin egyre közelebb kerül a látóhatárhoz, a képek minősége romlik.

A baleset után azonnal megkezdték a kutatást az űrrepülőgép roncsai után. A munkában 22 hajó, 6 tengeralattjáró, 33 repülőgép vett részt. Először a tenger felszínén úszó roncsokat szedték össze, majd a tengeralattjárók az óceán fenekére süllyedt roncsokat keresték. A kutatás során a teljes jármű 50 százalékát találták meg. A kutatás a Golf-áramlat szélén, 400 méter mélységben folyt, és mintegy 250 négyzetkilométer területet kutattak át. Később az összegyűjtött roncsokból megpróbálták felállítani az űrrepülőgépet és a külső hajtóanyagtartályt. A roncsokat az űrközpont egyik csarnokában úgy helyezték el, hogy azok nagyjából az eredeti helyükre kerüljenek. Az űrrepülőgép 45 százalékát találták meg. A gép jobb hátsó részén erős fel- melegedés és erózió nyomai láthatók. A törzs hátulján a festés megégett. A hajtóműveket is megtalálták, így megállapítható volt, hogy nem ezek okozták a katasztrófát. A külső hajtóanyagtartályt is rekonstruálták. A hidrogéntartály 25, az oxigéntartály 5 és a két tartályt összekötő gyűrű 80 százalékát lelték meg. Az összegyűjtött darabok általában nagyok. Á tartály falán megtalálták a rakéta rendellenes lángcsóvájától származó égésnyomot.

A szilárd hajtóanyagú indítórakéta darabjainak több mint 50 százalékára bukkantak rá. Az összeállított indítórakétán meghatározható volt a rakétatest égésének mérete és helye. A rakétatest utolsó előtti darabján egy téglalap alakú lyuk keletkezett. Mérete 82 X 53 centiméter. Az elnöki bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Challenger katasztrófáját a jobb oldali indítórakéta legalsó tömítésének a hibája okozta. A tömítés rendkívül érzékeny volt külső tényezőkre, többek között a hő- mérsékleti hatásokra is. így például a szokatlan hideg során bekövetkező eljegesedés miatt az induláskor a tömítőgyűrűk nem zártak megfelelően.

A szigetelés mellett kiszökő gázok tüzet fogtak — egyre nagyobb lyukat égetve a rakétatesten -, majd ez a lángcsóva átégette a nagy üzemanyagtartály falát

is.

A több száz tonnányi folyékony oxigén és hidrogén robbanása teljesen váratlanul következett be. A katasztrófa után többször emlegették Dick Scobee kapitány modatait arról, hogy az űrrepülőgép egyszer fel fog robbanni. Nagyon bonyolult gépeket — mondta — rengeteg robbanóanyaggal, olyan erős rakéták, amelyek óránként 17 ezer mérföldes sebességre gyorsítják fel a hajót. Több százezer font veszélyes üzemanyagot tartalmazó tartály... Egyszer ez a gépezet csődöt mond. Ahogy a repülőgépek. Rengeteg és rengeteg repülőgép működik pontosan, hibátlanul, de valamelyik egyszer le fog esni... Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy az űrrepülés mégsem rutinutazás. A világűr útjai még járatlanok, és rengeteg csapdát rejtegetnek. A leggondosabb előkészítés ellenére bármikor történhet végzetes baleset, a történelemben nem először és nem utoljára.

V. Tana Judit

A keletnémet sport és a Stasi

Az egykori NDK számos olimpiai bajnokának, világ- és Európa- csúcstartójának többsége kíváncsian váija, mikor tekinthet be a néhai állambiztonsági minisztérium (Stasi) irattárában heverő személyes aktájába. A dpa hírügynökség körkérdéséből világosan kitűnik, hogy a bizonyosságszerzés vágya nem párosul bosszú utáni lihegéssel. Mint az egyik neves könnyűatléta elmondta, ő csak attól tart, hogy talán baráti köréből szervezett be valakit az állambiztonsági hatóság arra, hogy róla információkat továbbítson.

Teljesen világos, hogy a sportolóknak a tőkés országokba történt gyakori utazásai miatt az élsport törvényszerűen különleges célobjektuma volt az állambiztonsági szervezet tevékenységének. Eddig két prominens sportolóról derült ki, hogy nem hivatalos munkatársai voltak a hírhedt minisztériumnak: Lutz Dombrowski távolugróról, aki 1980-ban olimpiai bajnok lett, és Klaus Koste tornászról, aki a müncheni játékokon lóugrásban szerzett aranyérmet. Az ő lelepleződésük mellett mások legfeljebb erős gyanút táplálnak arra vonatkozóan, hogy környezetükben gyakran szimatolt a Stasi.

— Abszolút bizonyos, hogy a Stasi besúgói a lakásunkban jártak, és lehallgatás céljából „poloskákat” helyeztek el — mondta a Drezdában élő Ingrid Kra:mer-Gulbin, a római és tokiói olimpia műugró bajnoka. — Észrevettük, hogy valaki ott járt nálunk, mivel a lakásba zárt macskákat az udvaron fedeztük fel.

Marita Kochnak, a többszörös olimpiai bajnok rövidtávfutónak akkor gyűlt meg a baja az állambiztonsági szervezettel, amikor szorosabb kapcsolatba került edzőjével, Wolfgang Meierrel, akihez feleségül ment. Az edzőnek 1981 és 1984 között nem volt szabad tanítványa kísérőjeként külföldre utaznia, mert a Stasi attól tartott, hogy közösen disszidálhatnak. Lakásukban biztos voltak „poloskák”, mert a Stasi minden közvetlen dialógusukról is tudott.

Karlheinz Gieseler, a Német Sportszövetség (DSB) egykori főtitkára, aki annak idején rendszeresen részt vett a lcét német állam közötti sporttémájú tárgyalásokon, úgy vélekedik, hogy a néhai NDK Sportszövetsége, a DTSB csakugyan a Stasi pórázára volt fogva, és az állambiztonsági szervezet a nemzetközi tárgyalásokon mindvégig ott ült a „kispadon”.

A sajtóközpontbeli monitoron megjelennek az áldozatok síró hozzátartozói