Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-07 / 107. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 7., csütörtök Ritka pillanatok... Egy évezredes liturgia és a diákok A püspökké szentelés egy pillanata Bár hosszú hetek teltek el az esemény óta, amikor az egri Gárdonyi gimnáziumban működő hittanárt, a ciszterci szerzetest, az egri származású és ne- veltetésű Keszthelyi Ferencet — a diákok által csak szerzetesnevén szólított Jeromos atyát — Vácott püspökké szentelték, és hívőinek lelkipásztorává emelték. A látvány bárki számára ritka pillanat... A váci székesegyházat a hívők serege zsúfolásig megtöltötte, az egész püspöki kar, élén Paskai László bíborossal és Róma küldöttjével, a szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, fiatalokkal és öregekkel tanúja és részese volt a lelki hatalom átadásának, átvételének, a szemet-lelket gyönyörködtető külsőségnek, a főpapi ornátusokon a sok-sok arany látványa... Az eddigelé idegen kezek által vezérelt magyar egyház most újjáéledve meg akarja mutatni önmagát. Külsőségein túl azt a hitet is, amit máig élő formulákban a szertartások rendje, a liturgia tartott meg és tett értelmezhetővé. Az egri hittanos diákokat, a ciszter osztályt és kísérőiket — mintegy száz személyt — Jeromos atya, azaz az új váci püspök meghívta a püspökszentelésre. E diákokat kérdezgettük élményeikről... Ferenczy Réka és Szalóki Éva: „Számunkra a legmegragadóbb élmény az Atya fogadalomtétele volt. Amikor meghallottuk ismerős hangját, örömmel töltött el bennünket az a tudat, hogy püspökké szentelték a mi hittanárunkat. Amikor a szertartás végén mosolyogva felénk fordult, integettünk neki, mert ő nekünk továbbra is Jeromos atya.” Ress Kati és Pap Éva: „Meglepődtünk, hogy Jeromos atyát püspökké szentelik. Szomorkodtunk, hogy ezentúl nem ő tanítja a hittant, de e fájó érzést feloldotta bennünk szeretetteljes mosolya és a tudat, hogy már nemcsak értünk felelős, hanem egy sokkal nagyobb közösségért.” Ferencz Ildikó, Ocskay Eszter, Bándhidy Erzsébet és Kovács Péter így fogalmaztak közösen: „A zuhogó eső ellenére rengeteg ember gyűlt össze a bazilikában. A szentmise elején felolvasták II. János Pál pápa levelét, amely Jeromos atyát váci püspökké nevete ki. Érdekes volt látni őt ebben az ünnepi ruhában, mert a mi hittanóráinkon mindig papi civilben jelent meg. A sok álldogálás megérte, mert ő integetett nekünk, jól esett neki, hogy eljöttünk hívására.” A végére hagytuk Csák Péter mondatait: „Életemben először tapasztaltam meg, milyen is valójában az egyház... Az a sok áldozópap, szerzetes és püspök, az a sok hívő ember, idősek és fiatalok, mind egy szíwel-lélekkel imádkoztak; úgy éreztem, valóban Isten népe az egyház. Ott, Vácott is feltettem magamnak a kérdést: vajon miért történt mindez, lehetséges-e, hogy aki tegnap még oly nagy szeretettel tanított bennünket a hit ismereteire, az ma már egészen más küldetésben áll Isten oltára előtt? Lassan megértettem, hogy Isten útjai kifür- készhetetlenek. Bizonyára azért történt mindez, mert az előző megbízatásait hűségesen teljesítette.” Jó hallani-olvasni e diákok gondolatait, akik most készülnek az életre, és akik egy ilyen ünnepi esemény kapcsán élik meg az egyéni élet és a hit problémáit. (farkas) HANG-HÉV Árnyaltság nélkül Csömöriünk a politikától, illetve annak műsoros tükrözteté- sétől. Különösképp akkor, ha az ötletgazdák megfeledkeznek az árnyalt témamegközelítésről, annak szigorú előírásairól. Fájlaljuk, hogy ez a jelenség elsősorban a Vasárnapi Újság programjainál érzékelhető. Elszomorító, hiszen ez a „lap” valaha igen lelkiismeretesen készítette elő a rendszerváltást, s akkor is harcosan érvelt az igazság mellett, amikor az nem volt éppen veszélytelen vállalkozás. Épp ezért kár, hogy a szerkesztők megfeledkeztek dicséretes erényeikről. A legutóbb például közölték annak az országgyűlési képviselőnek a levelét, aki meglehetősen vagdalkozva ostorozta ellenfeleit. Olyan stílusban, amelyre nincs szükség, amely hála Istennek, már idegen a lassacskán fejlődgető demokráciától is. Aztán — szintén ilyen formában — bepillanthattunk egy tan- testületi csatározás viharos hétköznapjaiba. Fortyogtak az indulatok, ám elmaradt a sokoldalú láttatás, az összes érdekelt riportszerű megszólaltatása. Enél- kül ugyanis aligha alakíthat ki a hallgató higgadt, tárgyilagos, valósághű véleményt. Bizony módosulta humor szerepköre is. Ezt állapíthattuk meg a szombati Rádiókabaré hangvételéből. Mához illő a kesernyésség, a kiábrándultság, az apátia, az irónia. A leginkább a következő vicc utal tömören erre. Valaki kopogtat Róka úrnál, aki egykor elvtárs volt. Jóidéig töpreng, aztán így határoz: belépek, elmarad a titulus, és lerókázom. Számomra mégis a hétfői Reggeli krónika egyik tudósítása szimpatikus. Azok az anyák nyilatkoztak, akiknek fiai — többnyire különös körülmények között — haltak meg a katonaságnál. Őket az a Pozsámé tömörítetté egyesületbe, aki nem riado- zott a küzdelemtől. Akkor sem, amikor reménytelennek tűnt. Nos, gyógyírt sem ő, sem társai nem leltek, de szövetségük megfontolandó inteleni a sumáko- lók, a hatalom vélt bástyái közül lövöldözők számára. Ráadásul az sem mellékes, hogy a zsibbadt társadalom eszmélni kezd, s nem elégszik meg a felülről adagolt mesékkel, hanem alulról indulva keresi, kutatja Justitiát. Hiszem, hogy meg is találja... Meglepő számvetés Semmi közünk a tévé körüli csatározásokhoz. Mindegy, hogy a híradók miféle „szellemiséget” sugároznak, bennünket csak az foglalkoztat, hogy kikapcsolód- hatunk-e végre. Hát nagyon ritkán! A szórakoztató ajánlatlista ugyanis sovány, szegényes és nívótlan. Még az ünnepnapokon is. A május 2-i Knight Rider legfrissebb blokkja a Kőszívűek egyáltalán nem villanyozott fel minket. Csupán a rutin uralta a terepet, kizárólag begyakorlott fordulatokkal „fű- szerezezve”. Ezen az estén még ennyit sem nyújtott Az óriási nyomozó, pedig alkotói mindent hadbavetet- tek a sikerért, csak az eredetiség morzsáival fukarkodtak. Egy nappal később az amerikai cégjelzésű Mennyei napok mindösssze ahhoz szolgáltatott receptet, hogy miként kell elfuserálni a meglévő lehetőségeket. Az operatőri munka mégis emlékezetes, költői hangoltságát, képzőművészeti töltését csak elismerni lehet. Az USA-ból érkezett az Utolsó légijárat. Nos, ez a mű bízvást pályázhat a legjobbak közé. A történet 1975-ben játszódik, abban a Saigonban, amelyet hamarosan elfoglalnak a vörösök. A remek forgatókönyv, s annak frappáns celluloidszalagra vitele hiánytalanul felidézi a pánik atmoszféráját, a nyugatiak, illetve az ő eszmeiségüket valló vietnamiak menekülésének izgalmakban bővelkedő, megrendítő, hiteles stációit. Ilyen szemléletre kevesen képesek, a kudarcról senki sem szeret vallani. Még művészi köntösben sem. Ez a tehetséggel megáldott gárda nem húzódozott ettől. Megérte. Övéké a babér, osztályrészünk viszont az az emberibbé edző ajándék, amelyre máskor hiába számítunk. Milyen kár... n. .. , , } Pécsi István Kinek az Mikortól kezdődik az élet: a fogantatástól, avagy a születéstől? Eme filozófiai kérdést tárta az Alkotmánybíróság a Parlament elé idén, december 31-ig várva a választ. Ha a törvényhozók akként határoznak, hogy a magzat is ember, akkor az abortusz nem kevesebb, mint gyilkosság. Az anya és az orvos is — aki a műtétet végzi — bűnrészessé válik, s ez alól még akkor sem mentesülnek, ha erőszak hívta életre a magzatot, vagy a nő egészségi, fizikai, szociális állapota nem teszi lehetővé a születendő gyermek fogadását. A tökéletes fogamzásgátlásnak — figyelembe véve az ősi és a korszerű védekezési eszközöket, módszereket — csak egyetlen lehetősége van, a totális szexuális önmegtartóztatás. Azt, hogy a kevésbé biztonságos megoldást sem választják sokan — ismeret, felelőtlenség, vagy hozzáférhetőség híján —, bizonyítja az az ijesztő adat, hogy 1991-ben 90 ezer abortuszt végeztek el hazánkban. Minden száz terhes nő közül — érzelmi, de többségében megélhetési nehézségeiből fakadóan — 40 érezte kényszerét, hogy lemondjon magzatáról, s a testet, lelket egyaránt meggyötrő orvosi beavatkozást válassza. Riasztó tény az is, hogy a 20 év alatti nők körében is 100 terhességből közel 30 végződik ilyen szomorúan. Nagyon sok fiatal lány édesanyjával sem meri megbeszélni problémáját... De ha be is avatná titkába, vajon a „nagymamajelölt” az unokája, vagy a felső- esetleg középiskolai tanulmányait abbahagyó gyermeke életét helyezné-e előtérbe? Ebből következik, hogy az abortuszrendelet szigorítása helyett sürgetőbb lenne a szexuális felvilágosítás tantervbe állítása, a mind szélesebb körű propaganda. Amennyiben elfogadjuk, hogy a magzat is ember — ha így határoznak a törvényhozók is —, s tiltott lesz az abortusz, csak szemet hunytunk a probléma előtt. Hiszen a két keresőt igénylő családokban, megélhetési gondokkal küzdve, munkanélküliségtől fenyegetetten, a spártai szigor ellenére sem tudja majd minden nő örömmel, szeretettel fogadni a gyermekáldást. A zug „angyalcsinálók” elszaporodása pedig rosszabb, mint a kórház biztonságában, technikai háttérrel és szakértelemmel végzett küret — a későbbiekben esetleg már áhított gyermek érdekében is. A nevelőotthonok lakói számának vélhető gyarapodásáról most ne essék szó! Akinek az életéről határoznak — maga a magzat —, még nem adhatja le a voksát. Megszületése esetén is sokáig szülei alakítják sorsát, felelősséggel, szeretettel terelgetik, figyelembe véve azt, mi a számára a legjobb. Magzati állapotában — míg teljességgel döntésképtelen — a szülőknek kell választaniuk. A lelkiismeretük vagy a törvény szava dönt majd? Ez most az alapvető kérdés... (négyessy) Egy orvos fotói Az egri helyőrségi klub és a Hevesi Napló rendezte meg dr. Kovács István fotóiból azt a tárlatot, mely Tamazsadányt és az ott élőket ismerteti meg az egri közönséggel. Annyit tudnuk kell az orvos-fotósról, hogy a falu orvosa, hosszú idő óta lakik ott, ismeri — hivatásánál fogva is — a község apraját-nagyját. De főleg azokat az öregeket, akik kisebb- nagyobb gondjaikkal, betegségükkel felkeresik őt. Ezen a mintegy negyven felvételen ők jelentik magukat leginkább, arcukkal, görcsös ujjaikkal, némára szorított tekintetükkel, a hallgatásnak azzal a fegyelmével, amiben semmi szorongás nincs, ami az elmúlt évtizedeket nem kiabálja ránk, nem panaszolja el, mennyit és hogyan viaskodtak, amíg bírták erővel, hittel, lelkesedéssel. Most itt mutatják ráncaikat, szemükben azzal a tört fénnyel, amely valamikor kereste-kutatta a Tama völgyében is a boldogság kékmadarát, noha nem is tudtak róla. A lélek apró mesterei úgy tartják, hogy az ilyen arcokban nem bújhatik meg titok, hiszen minden jelzett, a koré és az elmúlásé olyannyira világos, hogy csak múló pillantást érdemelnek. És mégis nyugtalanít ez a képsor, kérdéseket érint meg bennünk. Valahogyan így: miért van az, hogy ez az orvos, aki naponta lát- ja-hallja betegeit, ezeket az öregeket, mégiscsak kíváncsi arra, hogyan festenek ezek a nénik- bácsik, mint riportalanyok? Hogyan van az, hogy ez az orvos rá tudja venni ezeket az embereket arra, hogy üljenek elébe, tartsák oda az arcukat, a kezüket, a meggörbült hátukat — szemben és profilból, napfénynek ellenében, de félámyékben is —, mert úgy lenne jó, ha Pista bácsi vagy Mari néni olyan emléket hagyna maga után, mint annak idején, az első háborúban azok a bizonyos hazaküldött fényképek a frontról, fogságból, mindenhonnan, hogy az emlékezet nem engedné a semmibe hullni a személyt sem, meg a megörökített pillanatot sem? Nagy és szép egység hozta ösz- sze ezeket a fotókat. Az az ismeretség, amely összekapcsolja — és nem is akárhogyan — a fotózó orvost és azokat, akikkel így is törődik. Mert ez a fotózás, ott, Tarnazsadányban a szeretet terápiás kezelési formája is. Szeretnék mögéje látni az orvos apró munkájának, ahogyan „megszerzi” embereit egy-egy ilyen megörökítési mozzanatra. Az kitetszik, hogy ezekben a fotókban az orvos világszemlélete, emberi tisztessége és az embertársak iránti szeretete is „benne felejtő- dik”. Nem véletlen az, ahogyan a „nadrágos ember” — hűséggel saját környezetéhez — nem hagyja veszni a lelki szerzés mozzanatait, csokorba gyűjti egyszerű, de lelkes híveit, akik segítenek neki abban, hogy ne minden múljék ki az árnyék világból. Legalábbis egy kis időre még maradna utánuk valami, amiről tudnia illik a következő nemzedékeknek. Javasolnánk is, hogy Tarnazsadányban állandó kiállítást szervezzenek ezekből a fotókból, mert a felvételek fontos tükörként vernek vissza arcokat, amelyeken ott a lélek és a történelem. Persze, az sem lenne érdektelen, ha tudnánk, mit is látnak meg ezek a Tárná menti öregek önmaguk arcában... Örülnek-e, vagy szomorkod- nak, hogy így kicsavarta őket az idő? Vagy, hogy mi is az öröm, a boldogság, a kapaszkodó ujjak birtokosainál? Nem minden tanulság nélkül való az a világ, amit dr. Kovács közvetít a városiaknak... (f a-) Az Urániában láthatják Könnyed kikapcsolódás Utánunk a vízözön! A film ős- és hőskorában az egyik legsikeresebb téma a bur- leszk volt. Gondoljunk csak Buster Keaton, Stan és Pan, avagy a zseniális Chaplin személyére. Most az olasz filmesek felmelegítették a témát, és két, náluk nagyon népszerű komikus főszereplésével elkészítették az Utánunk a vízözön! című darabot. Renato és Paolo áll a történet középpontjában, akik a némafilmekből lépnek — az őket elgázolni akaró vonat elől — a mai valóságba. S itt várja őket a munka... Amit azonban ők munkának neveznek, az nem egészen fedi a mi fogalmainkat. Először egy templomban végeznek resta- urációs művészi tevékenységet, miközben épp esketés folyik. A következő alkalommal egy hegyvidéki szálloda mindennapjait forgatják fel, majd a tengerparton okoznak nagy-nagy zűrzavart. Az őrült hajszának azonban nincs vége... A harsány humor és a komikus szituációk igazi, olaszos vígjátéka ez a történet, amelyet az egri Uránia mozi nézői tekinthetnek meg. Cindy meséi A film fő figurája egy kedves kislány, Cindy, aki álmában Hamupipőke, Hófehérke és Piroska minden keservét, bánatát átéli, de csodák is történnek vele. Barátai és segítőtársai: a hét törpe, a három kismalac, a kedves erdei állatok és egy aranyos cica, valamint Pinokkió és — természetesen — Philif, a herceg (igaz, „csak” fekete paripán). A humort a gonosz mostoha és „bűbájos” édes gyermekei, a piszka- fa Herta és a kissé túlsúlyos Berta képviselik. A Grimm- és Ander- sen-mesékből jól ismert figurák köszönnek ránk a vászonról az egri Uránia moziban. Utánunk a vízözön!
