Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-06 / 106. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 6., szerda Erdélyi levél Templomgyalázások — ügyészi segédlettel Tordaszentlászló temploma A megfélemlítés, a megalázás és — talán-talán — már-már népünk meggyalázásának idejét éljük. Szabadságra vágytunk, oly hosszú ideig tartó elnyomás után reménység költözött a szívünkbe 1989 decemberében. Még ropogtak a fegyverek Kolozsvár főterén és máshol is az országban, még vérbefagyva feküdtek azok, akik életüket adták az oly régen megálmodott szabadságért, de remegő testünk és hangosan doboló szívünk azt hitte, hogy vége valaminek, amit olyannyira megutáltunk, és valami új, valami emberibb élet kezdődik. És azután jöttek (sajnos, nem kés-' tek!) a „pofonok”: szinte naponta nyeltük a „galuskákat”, mert volt egy nagy, egyetlen egy nagy „bűnünk”, az hogy magyaroknak születtünk, és magyarokként akartunk élni, az, hogy ösztönösen szerettük nyelvünket, és ra- * gaszkodtunk belénkivódott magyarságtudatunkhoz. S itt van az e sorok írásakor legutóbbinak számító „galuska”, kiszáll féltucatnyi ember a hatalom képviseletében két Kolozsvár melletti magyar faluba, Tor- daszentlászlóra és Magyarlétára. No, nem baráti kézfogásra jönnek, nem is azért, hogy felkö- szöntsék Szentlászló megválasztott és munkáhozlátott magyar polgármesterét, hanem, hogy sajátos „terepszemlét” tartsanak, méghozzá a református templomban, a papiakban, a parókián, valamint az RMDSZ községi szervezete elnökének lakásán. Előkerülnek a nem tudni ki által aláírt ügyészségi felhatalmazások, s ezek birtokában megkezdődnek a házkutatások. Úgy néz ki, hogy minden a legnagyobb rendben! Azazhogy, álljunk csak meg egy percre! Felhatalmazhat-e egy ügyészség bármilyen szervet arra, hogy „bevonuljon” egy templomba (illetve kettőbe), ott felforgassa, amit csak tud, sőt, a padozatot is felszedesse, egy olyan részen, ahol az utóbbi időben azt éppen felújították. Gondlokodom: van-e szókincsünkben olyan kifejezés, hogy templomkutatás? Felütöm a Magyar Értelmező Kéziszótárt, és itt ilyen címszavakat találok: templom, templomi, templomigazgató, templomos, templomszolga és... ennyi! Hiányos lenne a szótár? Hiszen itt összekutattak, megszentségtelenítettek két templomot olyan érvvel, hogy eldugott, ki nem osztott segélyküldeményeket, kábítószert, netán horthysta-nacionalista, revizionista irodalmat keresnek. Idejutottunk, hogy feltételezésekkel, kitalált érvekkel feldúlhatják templomainkat? Hogy zaklathatják azt a szent helyet, ahol a dolgos-becsületes szentlászlói és lptai magyarok imádkozni szoktak, Isten áldásáért és segítségéért fohászkodak? Szentlászlói ismerősöm meséli, hogy ezelőtt két hónappal kaptak ugyan Hollandiából — egy testvéregyháztól — jótékonysági segélyküldeményt, de ezt a lelkipásztor és az egyházkerület vezetősége testvériesen szétosztotta, úgy, hogy a két falu minden lakosának, beleértve a románokat is, jutott valamicske. Ez a holland testvéregyház egyébként még a Ceausescu- korszakban is'segítette — igaz, inkább csak lekiekkel — a szent- lászlóiakat. A templomgyalázás mindenesetre felháborodást váltott ki megye-, sőt országszerte, mert nagyon hasonlított a letűnt, diktatórikus rendszer aljas módszereihez. Nem is csoda, hogy az esemény utáni napon a kolozsvári szabadság című lap ilyen főcímmel jelent meg: „Templom- szentségtelenítés — balkáni módra.” A másnapi vezércikk címe pedig sokat sejtet a kutatások indítóokairól, mert így szól: „Templom és fegyver”. Mindenesetre az ügy végére nehezen kerül pont, mert dr. Csiha Kálmán kolozsvári református püspök erélyes tiltakozólevelet küldött Theodor Stolóján miniszterelnökhöz, és tájékoztatta az Egyházak Világtanácsa Főtitkárságát, a főtitkár Emilio Castro személyében. Ez utóbbi levélben a püspök egyebek köztt hangsúlyozza: „...A vegyeslakosságú vidékeken a templomokban való kutatás és a parókiák ilyen értelmű átvizsgálása olyan diverziókhoz, etnikai feszültségekhez vezethet, amely Kelet-Európa e részén egyáltalán nem kívánatos.” Erélyesen tiltakozott az eset miatt az RMDSZ Országos Elnöksége is, hangoztatva, hogy „a cél a Kolozs megyei magyar etnikum polgári és egyházi vezetőinek megfélemlítése volt.” Magyarázatokkal — de távolról sem bocsánatkéréssel — egyelőre lezárult a provokatív rendőrségi akció. A félelem magját azonban mindenesetre sikerült elültetnie azokban, akik — a múlt fájdalmas eseményeiből okulva — könnyen megijednek. De... Félő, hogy a hatalom olyan, nem létező fegyvereket keresett, amelyek — eppen ezen oknál fogva — visszafelé sülhetnek el. S akkor csodálkozik a bukaresti külügyminisztérium, hogy egyes hazánkfiai bel- és külföldön még mindig „befeketítik” azt a Romániát, ahol minden lehetséges és elképzelhető jogot megadnak a magyarságnak. Csakhogy... Akkor hozakodjunk elő még egyetlen nagyon rövid esettel: nemrégiben a Kolozsvár főterét díszítő, hatalmas Szent Mihály- templom kanonok-plébánosa a mise végén bejelentette: a város új Vatrás polgármestere követelte, hogy 48 órán belül távolítsák el a plébánia épületén elhelyezett kereskedelmi jellegű cégtáblát, csupán csak azért, mert azon magyar szavak is előfordultak! A türelmetlenség netovábbja! Hát, mit is tehetnénk a mélyen demokratikus elvek ilyen sajátságos — az Isten Házának meg- szentségtelenítéséig menő — megsértése láttán? Mit kérhetnénk azoktól, akiknek a szemét sérti egyetlen kétnyelvű felirat? Kegyelmet nem! Ez méltatlan lenne hozzánk! Talán imádkozhatnánk a Teremtőhöz, a Fenn- valóhoz, hogy bocsássa meg azoknak a bűneit, akik vétkeztek és vétkeznek egy fennmaradásáért küzdő nép ellen. Ez szebb és méltóbb „fegyver” lehetne a kezünkben s a lelkűnkben, mint azok, amelyeket a templom padozata alatt kerestek. Okos György (Kolozsvár) Amikor egy amerikai család élete széthullani látszik, az anyuka unottan szorongatja a konyakos poharat, az apuka ügyvéd, és csak ez számít, a kislány meg sodródik gyermek- és kamaszkor küszöbén — nos, ilyenkor nem árt, ha valami történik. A történések ugyanis összehozzák a kihűlt családtagokat, érzelmeket indukálnak, mi több, erősítik az összetartást. Az esemény persze, nem mindegy, hogy milyen. Kevés, ha például egy gyerek születik, vagy az egyik rokon megnősül, ennél jóval többre van szükség, félelemre, rettegésre, s a békesség utáni múlhatatlan vágyódásra. Innentől aztán már csak egy ugrás a megoldás: milyen jó a csendes, unalmas családi tűzhely az izgalmak és menekülések után. Hát, körülbelül ennyire keverednek össze az értékrendek ebben a filmben, amelyben természetesen sztárokkal találkozhatunk ismét: Jessica Lange, Robert de Niro és Nick Nolte gondoskodik borzongásainkról. Furcsa mód a bűnöző képviseli az igaszágot: annak idején az ügyvédje nem tett meg mindent a felmentéséért, s emiatt hosszú évekre börtönre ítélik. Nem fűti más érzelem, csak az, hogy bosszút álljon. Ha logikusan gondolkodunk, mellé kell állnunk, neki van igaza. Érzelmeink persze, az ügyvéd és családja mellé sodornak bennünket, hiszen a jog embere nagyon is humánusan cselekedett akkor, amikor elítélte — még ha nem egészen törvényesen is — azt, aki egy kislányt megerőszakolt és megölt. Lön tehát konfliktus — ám a film mégse használja ki ezt az érdekes helyzetet, mit érdekli őt a mi intellektusunk, hogy szeretünk-e, vagy nem szeretünk méflegelni, dönteni bizonyos megoldásra váró helyzetekben. Megoldanak itt mindent helyettünk, még olyan áron is, hogy csorbát szenved mindenféle dramaturgiai alapszabály. Mert ha egy akármilyen erős bűnözőre három profi bérgyilkos dorongokkal ront rá, agyba-főbe veri, akkor könyörgöm, ne pattanjon fel ez a péppé roncsolt ember, s ne győzzön. Mint ahogy sokadik filmben fordul elő a „feltámadási” jelenet is: már azt hittük, meghalt, hisz agyonégett, és tíz perce nem bukkan fel a víz alól. Nem, ezek nem halnak meg olyan könnyen, különben túl hamar érne véget a sztori. Szemtanúi lehetünk tehát egy olyan igazságtalan megoldásnak, amely amerikai szempontból mégis tökéletes. A bűnöző — akinek igaza van — elbukik, mert A CSALÁD életére tör. A család pedig ebben az államban szent, a film szerint jognál, igazságnál, törvénynél is szentebb. Úgyhogy — akármilyen csúnya dolog is az erőszak — én ebben a filmben a banditának szurkoltam. És nem vagyok túl boldog, amiért „vesztettünk”. Doros Judit Mátrai önállósodási törekvések Mi van a zene mögött? Lesz-e végre gyöngyösi bor Gyöngyösön? A mátraalji borvidék a maga 7000 hektárjával az ország legnagyobb szőlőtermelő területei közé tartozik. Az itteni bor minőségére sem lehet panasz, mégis innen került el a legtöbb „folyékony arany” az utóbbi években, hogy név nélkül, úgymond „négerkent” javítson az alföldi borokon. Heves megye mam- mutvállalatának, az Egervinnek sem kellett a Gyöngyös környéki cégér, az itt termelt bor beleolvadt a nagy közösbe. Az önállósulás gondolata már régóta foglalkoztatta a gyöngyösieket, de az egykori MSZMP mammut- gyárto politikájával szemben tehetetlenek voltak. Tavaly év végén viszont Keresztes György polgármester kezdeményezésére a Gyöngyös-Domoszlói Állami Gazdasag, a Mátra Kincse Termelőszövetkezet, a Mátraaljai Szőlő- és Bortermelők Egyesülete, a Gazdakör, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem főiskolai kara és az Egervin helyi részlegének vezetői elhatározták, javasolják a borkombinátnak a gyöngyösi pincék önálló egységgé szervezését. Az ötlet kedvező fogadtatásra talált, annál is inkább, mivel az APEH kezdeményezésére a Heves Megyei Bíróság tavaly december 26-án végzést hozott az Egervin felszámolásáról. Ettől kezdve a helyi érdek, hogy megszűnjön a város és környéké szőlőtermelőinek kiszolgáltatottsága, azonos volt azzal a felszámolói érdekkel, miszerint életképes f azdálkodó egységekké kell ala-' ítani az egykori nagyvállalatot. — Április közepetői eladó áz Egervin — jelentette ki Kohári István volt műszaki i gazgátó nemrégiben Gyöngyösön, a Mátraaljai Szőlő- és Bortermelők Egyesületének gyűlésén. — A felszámoló szervezet az önállóan működőképes egységeket áruba bocsátja. A gyöngyösi térség három pincéjének állapota — az itteni terület fejlesztési lehetőségeit kidolgozó Kohári István szerint — a magyar átlagnak megfelelő. Az ingatlanok 50-100 évesek, a bor tárolása 50-80 éves ászokhor- dókban és hasonló korú medencékben történik. A Gyöngyös I., Gyöngyös II. és a larkasmályi pincék értéke ennek ellenére nem csekély: hamarosan 141 millió forintnál kezdődhet értük a licit. — Nincs szerencséjük a gyöngyösieknek — jegyezték meg többen is a szőlősgazdák közük — Ide nem építettek semmit, nem hoztak semmit, de most megvásárolhatjuk azt, ami valamikor a miénk volt. A tét nagy. A mintegy százezer hektoliternyi tárolókapacitás, a borászati alapműveletek elvégzésére alkalmas pincék, a korszerű feldolgozási lehetőség végre a helyi érdekeket szolgálhatná: több mint ezer kisgazdaság szőlőtermését fogadhatnák be évente. Hosszú idő óta először nyílna lehetőség arra, hogy ezek a borok végre a mátraalji szőlőterület nevevel fémjelezve kerüljenek forgalomba... Ennek feltétele, hogy a volt Egervin gyöngyösi egységeit egy helybeli vállalkozókból alakult társaság üzemeltesse, amelynek legfőbb célja a térség szőlőtermelőinek a kiszolgálása legyen. A tavaly született szándékhoz — a társaság megalakítására — szinte minden érdekelt csatlakozott, mindenki egyetértett vele. De az érdekegyeztető megbeszélések mindeddig megrekedtek a szavaknál. Igaz, a tettek ideje most következett el, amikor konkrét lehetőség van a pincék megvásárlására, üzemeltetési jo4 gának megszerzésére. Az új szervezet előkészítésével megbízottaknál már többen is jelentkeztek: a három pincészet mintegy hetven dolgozója a végkielégítésének összegével kíván belépni, de néhány környékbeli termelőszövetkezet és gazdálkodó is jelezte a csatlakozási szándékát. — Mindenképpen meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget, hogy az itteni gazdák ne kerüljenek csöbörből-vödörbe — hangsúlyozta dr. Gyuris Árpád, a Mátraaljai Szőlő- és Bortermelők Egyesületének elnöke. — Eddig lei voltak szolgáltatva az Egervinnek, most végre a saját kezükbe vehetnék a sorsukat. Olyan összefogásra van most szükség, amilyen már régen volt. A cél érdekében sokan szövetkeznek, hiszen a pincészet üzemeltetése több ezer szőlőtermelőnek jelenthetne biztonságot. Hogy milyen súllyal esik latba a licitálókat elbírálók körében a létesítmények borászati profiljának megtartása és egy történelmi borvidék esélye? Ki tudhatja... Ám siker eseten is csupán az első lépést teszik meg a helybeliek a vidék szőlőkukurájának megőrzése érdekében. Napjaink kardinális gondja — az értékesítés, a bor számára a megfelelő piac kiépítése — az önállósággal még nem oldódik meg. Molnár G. Krisztina Mozarttól Brahmsig Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán legutóbb három szonátát tűztek műsorra: Mozart A-dúrját, Schubert op. 162-jét és Brahms d-moll szonátáját, az op. 108-at. Guttman Zoltán (hegedű) és Marik Erzsébet (zongora) vállalkozott a feladatra, amely három zenetörténeti periódust és három, egymástól lényegesen eltérő európai hatalmi és társadalmi konstellációt, helyzetet tár fel, azokat a szellemi erőket szólaltatja meg, akik a kor emberének lelkivilágát a leghűebben fejezték ki. Ha igaz az, hogy az ilyen, két személyre osztott műben a párbeszéd azért hangzik el, hogy a zeneszerző kibeszélje magából azt, amit a világról és önmagáról vallani tud, akkor ez a megállapítás ebből a műsorból kitetszik. Mozart a XVIII. század végén — a szabadkőműves gondolatok között élő császárral a hátában — őszintén és a rokokó társadalmi rend, a viselkedési és a túlérett művészi formák keretei között elmondja-elmeséli azt a lelki állapotot, amely ma is hitelesnek tűnik: gondjai, tépelodései között menekül abba a színpadi, vagy álomvilágba, ahol a dolgok kissé másképp történnek meg, mint az életben. Az A-dúr szonáta mögött is ott lépkednek színpadi alakjai, de ott dübörögnek a Requiem hangzatai is. Még sejtelme sincs arról, ami majd nem is olyan sokára, a francia forradalomban, a szomszédban olyan véres máglyarakással ünnepli a forradalom három eszméjét. Schubert adottságai miatt is, s (ismét csak a korszellemre kell hivatkoznunk) a forradalom utáni Európa megrémült kis- és nagypolgárai számára is mintha vigasztalást akarna közvetíteni azzal, hogy a Napóleon és a forradalom által a földrészre szabadított megpróbáltatások után visszatereli a hangulatot az érzelmek, a szelíd és szolid szenvedélyek keretei közé, mindent olyan szabályosan és szeretette méltóan kell megélni, ahogyan azt ő áradó zenéjében okítja. Mekkora távolság innen Brahms! A d-moll szonáta 1888-ban keletkezik. A romantika nagyjai halottak, Wagner operái hatnak, Liszt programzenéje árad a kontinens fölött, Schumann szenvedélyes kitöréseit már 1856-ban abbahagyatta a halál, Berlioz hangszerelése és lázadása egyenes arányban áll a hatvanas évek végétől azzal a lázadással, ahogy Faustot és a kárhozatot dicsőíti, hiszen a kor filozófusai, főleg Nietzsche és Schopenhauer nem tesznek mást, mint lázítanak a megszokott képletek, a gondolati formák uralma ellen. Az egyik újméretű hősről prédikál, megszületik az Übermensch, és mindent megtesz az őrületbe menekülő gondolkodó, hogy eszméi gyakorlattá is váljanak. Schopenhauer az akarat szabadságáról értekezik, míg az előbbi — a görög tragédiáról is elmélkedve — az új tragédia megszületését a zene szelleméből vezeti le. A hatalom és az akarat összekapcsolása ezekben az évtizedekben születik meg, és mint ahogyan a bőrünkön éreztük-érezzük, napjainkig tart ennek a „szellemi terméknek” a hatása, a bukott diktatúrák kegyetlen gyakorlata után is. Brahms — ahogyan a d-mollt a két előadó elénk vezette és értelmezte — ezt az ideált engedi a pódiumra, ez a hős diktálja a fülünkbe mindazt, amit hitével és az új ideálnak kijáró lelkesedéssel az agyunk közepébe akar juttatni. Vagy csak a szenvedélyes előadásmód teszi, hogy az egybként formatisztelő és szerető Brahmsrol ilyen utólagos bele- magyarázásokat is feltételezünk...? Guttman Zoltán energikus egyéniség, teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az összeállításban Mozartnak és Schubertnak szépszerével azért szorított helyet, hogy ezt a Brahms által megfogalmazott embert a XIX. század végéről elénk állíthassa. Vagy csak minket tévesztett meg az a lélektani út, amelyet a két művész ezen az estén bejáratott velünk? Mozart f-dúrja és a Brahms-mű között több mint egy évszázad feszül. És még mennyi minden. Marik Erzsébet partnere akart és tudott lenni a hegedűsnek, bár a két egyéniség meglehetősen eltérő alkat. A művek iránti alázatuk és az a kiérlelt előadásmód, ahogyan a három darab építette bennünk a hatást, nyeresége, élménye a szerény keretek közé dugott estének. Mindkét művészt biztathatnánk további műsorokra. Összekovácsolhatnak egy közösséget, és az előadók is érlelődnek a siker következtében. Nem beszélve arról, hogy a mai Európában is új hősökre, új gondolatokra van-lenne szükség, hiszen olyan kevés eligazítást kapunk a mai alkotóktól ebben a szétzilált Közép-Európában! Farkas András
