Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-05 / 105. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 5., kedd Látószög A bor igazsága El vagyunk telve borainktól — kiváltképpen a megyeiektől —, hazai szőlőink érlelt levével szinte azonosítjuk népünket immár évszázadok óta. Noha a világban, legalábbis a hozzánk közelibb Nyugat-Európában számunkra igencsak lehangolóan vélekednek az általunk agyondicsért nedűkről. Akik 1975-től rendszeresen vizsgálják, mérik az ismertebb ilyenféle italok fogyasztói fogadtatását — legmagasabbra egyetlen termékünket sem értékelik. Bármilyen meglepő nekünk, még a leghíresebbnek tartott Tokajit is csak a jók és közepesek közé sorolják, az összes többit pedig mindössze az „asztaliak” kategóriájában emlegetik... Szokásainkon mit sem változtat az elevenünkbe vágó nemzetközi megítélés. Idegenforgalmi kínálataink elején hirdetjük még mindig hegyeink, dombjaink és síkságaink leveit, vendégváró attrakcióink fénypontjainak tartogatjuk a borlovagok, bortábomokok avatásait. Éttermeinkben, pincéinkben nemcsak a tehetősebb külföldiekkel, hanem bizony a sokkal vékonyabb pénztárcájú honfitársakkal is makacsul túl fizettetik a palackos, vagy csak lopóból, kancsóból nyelt italok árát, legyen belőlük bármilyen sok a raktáron. A legkevésbé sem látszik zavarni a vendéglátóst, ha a köztérre is kigurított hordójából olykor langyosan és műanyagpohárba csordítja a megkívánt különlegességet, utána pedig ugyanúgy számol, mint egy lényegesen „osztályosabb” hely felszolgálója. Dehogy csinál a dologból lelkiismereti, szakmai kérdést: örüljön a pasas, hogy a világhíres országban, tájon megkóstolhatja, amire vágyott! S különösebben el sem ítélheti az ember az utcai csapost, hiszen némelyikük aligha tanult, tud többet az általa forgalmazott „áruról”, mint azt, hogy nedves és folyik. No, meg, hogy elég hamar be lehet tőle „rúgni”. Ami igencsak megbocsátható neki, hiszen műveltebb kollégái is alig emelkednek fölé a nívósabb üzletekben, ritkán látják tőle jobban az összefüggést a bor hőfoka és íze, zamata között. Arról már nem is beszélve, hogy mihez mi illik leginkább. Noha ők bizonyosan iskolában is foglalkoztak ilyesmivel. Nem utolsósorban pedig maga a termelő, forgalmazó sem mindig törődik a kóstoló, az iszogató igényévelkúXően. Sűrűn előfordul, hogy többet ad a mennyiségre, mint a minőségre, s nem annyira termeli, mint inkább készíti már a bort. Érlelés, kezelés helyett „előállítja”, ami a pohárba kerül. S így aztán az eredetileg csupán kvaterkázásra képzelt „asztali” csemege kíméletlenül az asztal alá dönti a gyanútlan vendéget. Egyszóval igencsak elmondhatja már a magyar, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam!”S mindjárt el is gondolkodhat azon, hogy tényleg jó-e, ha fura a bora? Nem jobb lenne-e valahogyan visszaszerezni az egykor tényleg megvolt igazi hírnevet?Nem lehetne-e újra egyféle megbízható, tartós értéke országunknak, tájunknak a hordók kincse s határainkon is túlnövő vonzerőnk a borkultúra, meg ami vendégcsalogatónak, vendégmarasztalónak még ehhez köthető eredeti ötletek sokaságával? Kétségtelen, hogy megérné a gondolkodást. Méginkább pedig a mielőbbi cselekvést. A közelgő világkiállítás miatt kiváltképpen. Gyóni Gyula Egy új, hatvani szolgáltatás Zálogház a moziban Mit tehet az ember, ha hónap végén, netán a közepén ráébred a szomorú valóságra: megint elfogyott a fizetése? Kiegyenlítetlen számlák sorakoznak az asztalon, kisebb-nagyobb matematikai feladatokat old meg, de bárhogy is számol, csoportosít, a vége mindig ugyanaz: semmire nem elég a pénz. A kétségbeesettebb periódusokban aztán jön az utolsó mentő ötlet: végigpásztázni a lakásban lévő értékeket, hogy vajon mit lehetne eladni. Szerencsétlen helyzet ez, hiszen minden egyes tárgyhoz, kacat- hoz ragaszkodunk valamiért. Ilyenkor nosztalgikusan felidézzük a régi, szép világot, amelyben a klasszikus zálogházak segítették át a megszorult embert a nehézségeken. Zálogház azonban kevés van az országban is, a megyében pedig sokáig egyetlen ilyen intézmény sem volt. A bizományi áruházak felvevő részlegei töltötték volna be ezt a szerepet — több-kevesebb sikerrel. Ám a zálogházakat igazán nem pótolhatta a bizományi lánc. Ezért is őszinte örömmel fedeztük fel az egyik hirdetést az újságban: Hatvanban zálogfiók nyílt a napokban. Nosza, nézzük meg, hogyan is néz ki 1992 áprilisában egy ilyen vállalkozás! A címet keresve az új hatvani mozi épületére bukkanunk. Bizonyára valami tévedés — gondoljuk —, de ahogy közelebb lépünk, megoldódik a talány: a zálogfiók tényleg a moziban van. S hogy került épp ide? Erről Szabó Dániel cégtulajdonos nyújt bővebb felvilágosítást. — Másfél éve bérelem és üzemeltetem a mozit és a mellette lévő büfét. Mivel azonban a filmvetítések és a büfé bevétele is alig-alig fedezi a költségeimet, gondoltam, megpróbálkozom még valamivel. — Hogyan esett a választás a zálogfiók működtetésére? — Jómagam is többször megfordultam a pesti zálogházban, Akad, amikor minden forint jól jön... ha megszorultam, így aztán biztos voltam abban, hogy Hatvanban is megállja a helyét egy ilyen cég. Különösen manapság, amikor egyre több a szegény ember, akinek jól jön egy kis átmeneti segítség. Hozzájárult a döntéshez az is, hogy az egészségi állapotom sem túl rózsás. Mivel rendszeresen orvosi kezelésre járok, olyasmit kellett kitalálni, ami helyben van és fizikailag sem túl megerőltető. A mozi épülete adott volt. Az egyik sarkot kicsit átalakítottam, de csak annyira, hogy ne zavarja az épület alapfunkcióját. — Milyen feltételeknek kellett megfelelni, hogy engedélyt kapjon? — Elvégeztem egy becsüs tanfolyamot, s aztán elindultam, hogy megszerezzem a szükséges papírokat. Tudja, erről a folyamatról nem szívesen beszélek. A lényeg, hogy nyolc hónapot kilincseltem a legkülönbözőbb helyeken. Három minisztériumot jártam meg, fölkerestem jó néhány jogi szakembert, és még sorolhatnám... Egy idő után belefáradtam, s tavaly decemberben odáig jutottam, hogy feladom... Aztán mégiscsak sikerült az engedélyt megszerezni. — A nyitás óta néhány nap eltelt. A tapasztalatok...? — Alig néhányan jöttek. S akik felkeresnek, azok sincsenek teljesen tisztában a zálogház működésével. Összekeverik az üzletet a bizományival. Nem csoda, hiszen évtizedekig szünetelt ez a fajta „szolgáltatás”. Az a lényeg, hogy én kizárólag jó állapotban lévő műszaki cikket vagy ékszert veszek be különböző időtartamú megőrzésre. Alaposan megnézem az árut, és igyekszem az ügyfelet is kicsit jobban megismerni. Ez érthető, hiszen én is azt szeretném, ha a behozott dolgot mielőbb ki tudná váltani az illető. Ha hitelt adok, többnyire magamból indulok ki. Abból, hogy én hogyan érezném magam a másik helyében. Úgy vélem, ez a fiók csak akkor lesz életképes, ha sikerül emberséges kapcsolatokat kiépítenem, s olyan kuncsaftokat szereznem, bíznak bennem, és így másoknak is jó szívvel ajánlhatják ezt a lehetőséget. — Hogyan oldja meg mások értékeinek biztonságos őrzését? — Nos, a biztonsági berendezésre egy kisebb vagyont költöttem. Másként nem mertem volna belevágni ebbe a tevékenységbe... Itt tartunk a beszélgetésben, amikor középkorú férfi érkezik. Kissé szorongva érdeklődik, van-e remény, hogy a gázpalackját letétbe helyezze egy időre. Tisztes távolságból hallatszik a diszkrét párbeszéd egy-egy foszlánya. A cégtulajdonos beleegyező bólintása az ügyfél számára bizonyára felér egy parányi megváltással. A távozó megváltozott testtartása is beszédes: léptei magabiztosak, dereka kiegyenesedik. Meglehet, hogy pár napig ebből a pénzből vásárol ételt. Hogy csak hideget eszik? Pillanatnyilag ez sem érdekes... Barta Katalin A fejtörők kigondolója A rejtvény rejtélye Önnevelő közösség Az Egri Az Egri Színműhelyről, a Szabó János által vezetett színjátszó-közösségről hébe-hóba ejtettünk egy-két szót, húrt adtunk arról, hogy itt-ott fellépnek egyes tagjai is. Érdeme szerint külön kiemeltük azokat a műsorokat, amiket Ungvári Tamás, a Színműhely egyik legszínesebb egyénisége versmondóként fogalmazott egyre szaporodó közönségének. Viszont némely mulasztás azért terheli lelkiismeretünket, mert úgy, ahogyan egy komolyan veendő társaságról kellett volna híradással lennünk, az elmúlt másfél-két esztendő alatt szinte meg sem próbálkoztunk. Azaz, ez mégsem így van egészen. Hónapokkal ezelőtt leültünk beszélgetni „a csapattal”, a teljes jószándék és kollegalitás jegyében, szót váltottunk arról, hogyan is visszhangzik utánuk Egerben és sok más megyei helységben a Móricz-darab, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. És ez a beszélgetés annál érdekesebbé sikeredett, mert időközben a Gárdonyi Géza Színház is bemutatta ezt a színművet, és így óhatatlanul összehasonlítást lehetett tenni a profi színészek profi megjelenítése és az Egri Színműhely teljesítménye között. Most ne essünk abba a hibába, hogy akárcsak egyes szereplőket összemérjünk a hivatásosokkal. Annyit azonban le kell írnunk, hogy az Egri Színműhely tagjai — ezek a kedves és tehetséges amatőrök — nem merevedtek klisékbe, belevitték a játékba a saját egyéniségüket, és akadtak pillanatok, amikor az a bizonyos drámai feszütség átcsapott a művelődési központ színpadáról a közönség soraira. Mindenki érezte, hogy ezek a fiatalok a szenvedélyeket kívülről mutogatják, nem a ruhával feszítették magukra a jellemeket, a helyzet által megkívánt lélektani hadállásokat, hanem értik a darab, a mese — ha úgy tetszik —, az emberi sors és a színpadon végigvonuló összjáték lényegét: mindenkinek kiszabja a környezete, a testi és lelki készsége azt a tennivalót, aminek a végrehajtására mindig is eljön a pillanat. Amikor az amatőrök előadásán a mulatós férjnek odadobja a nótát a fiatalasszony, a kiszolgáltatottság keserűségével, amibe a szerelem is, a tegnapi, no, meg talán a holnapi boldogság is, belehúz egy tarka szálat — no, az színházi pillanat. De férjuramnak is van néhány dikciója, amikor a hanglejtése és az a bizonyos belső mozgás — hogy azt a ku- tyanemjóját, miért születtem akkor férfinak —, szóval ez a kunsági gőgös félreértés a világról, ugyancsak forgatta a néző agyát. És a többiek mind, akik be- pördültek, vagy csak befontoskodtak a színpadra, helyükön álltak-mozogtak, mert a társaság atyamestere — primus inter pares, első az egyenlők között — jól vezényelte a játékot, ami korántsem tűnt játszadozásnak. Az emlékezetes beszélgetés óta nem egy műhelytaggal volt találkozásunk, néha csak egy-két mondatra... Szabó Jánost lírikusként is bemutatta a Hevesi Napló. Tehát amolyan köszönőviszonyba kerültünk. Ők járják az országot, autóbuszt bérelnek, szerződést kötnek, teszik a dolgukat; a kosztümtervezéstől a színfalkészítésen át mindent maguk hoznak össze. Mert igaz ugyan, hogy szponzorok nélkül — elsősorban a Megyei Művelődési Központ hely- biztosítása nélkül — nem sokra mennének, az mégis jellempróbáló feladat, hogy az együttesben mindenki vállalja a ráosztott feladatot képességei és illeszkedési szándékai szerint. Az önkéntesség nyilvánvaló, e nélkül létre sem jöhetett volna ez a közösség. És most inkább erről szeretnénk szólni írásunkban... Amikor együtt hánytuk-vetettük a színműhely — találó a kifejezés! — gondjait, bajait, a távlati kérdőjeleket, felvetődött a „vád”: mit is akarnak ezek a fiatal értelmiségek — többnyire azok — itt és most, ebben a városban, ahol jól prosperáló színház létezik, nagy-nagy előadásszámmal, azok is koptatják az egri közönség pénztárcáját, színházpártoló kedvét, minek még itt egy apró egylet, amely sok mindenben fel sem veheti a versenyt a profikkal? Szerintünk a kérdés feltevése is — félreértés. Ezek a fiatalok nem a színháznak akarnak ellenfelei lenni, a közönségnél konkurrenciát teremteni — azzal a szerencsésszerencsétlen egybeeséssel is, hogy a Móricz-darabot később tűzte műsorára, mint a színműhely —, itt kizárólag egyről van szó: itt, Egerben azok a néhá- nyak összejöttek, akik talán már óvodás korukban is szerepelget- tek, és így ma is igényük van arra, hogy magukat megmutassák, magukból azt a készséget a köz hasznára kamatoztassák, amely készséget jobb körökben tehetségnek nevezik. És arra mindenképpen alkalmas, hogy a társadalomban azt a sokáig hiányzó kohéziós erőt felébressze, ami nélkül úgy igazándiból a mindennapi élet — a családban, az iskolában, az utcán, a tereken, a hivatalokban, a munkapad mellett és egyéb helyeken — nem olyan, mint amilyen lehetne. Mert ugyebár hétfőn, kedden, szerdán — végig egészen vasárnapig — mégsem lehet mindig a fociról beszélni — még a férfiaknak sem. És a nők a rúzsról, a férfiakról, a ruhákról ugyan sok izgalmasat szoktak elmondani, de azért van és lehet más igény is. Ezt a mást célozták meg ezek a fiatalok. Akik — hála Istennek — már nem tudják, milyen veszedelmes játékba kezdtek, amikor először összeültek. Évekkel ezelőtt, a diktatúra felpuhulása idején — vagy egy kicsit annak előtte — akartak itt sok mindent csinálni maguknak és másoknak is, mert ereikben a játék és az alkotás vére buzgott, de a diktatúra mindenre odakutató hölgyei és urai megkérdezték, hogyan, miért és — kimondatlanul is — mi ellen akarnak itt tenni, mikor az állam- apparátus és persze, a párt mindent ad, mindent készre csinál, mindennel kielégíti a tömeget. Hogyan képzelik? Kinek akarnak tetszelegni, netán ártani? És a gyanúsítás mögött ott ólálkodott a feltételezés, hogy ezek mások, ezek a másság miatt türemkednek, pedig csak egyet szerettek volna: teret kapni, hogy megmutassák azt, amiért — szerintük — érdemes élni. Azt az írást, festményt, előadást, rendezvényt, amit a saját ízlésük szerint mertek összehozni, a párt által engedélyezett konzerv- anyagok helyett. (Ami persze, nem zárta ki azt, hogy azok között is voltak emészthető alkotások!) Ez az Egri Szíműhely a demokrácia szülötte. Hogy mostoha, vagy édesgyermek-e, az sok mindentől függ. Olykor még nézőpont kérdése is. De mi csak biztatjuk őket a továbbműkö- désre, a továbbakarásra, a to- vábblelkesedére, mert mint a természetgyógyászat testet edző gyakorlatai, újabb és újabb energiákat szabadítanak fel ezek a kis közösségek is. Nemcsak tagjaikban, de azokban is, akikhez eljutnak. És mi újból és újból igencsak szívesen beülünk tapsolni oda, ahol ők népesítik be a színpadot. Jellemekkel, derűvel, valamint soksok, értékes gondolattal...! Farkas András Bizonyára sokan tesznek kísérletet arra, hogy maguk készítsenek talányos feladványt ajándékképpen egy keresztrejtvényt kedvelő rokonnak vagy ismerősnek. A függőleges szavak csak- csak kijönnek, de amikor a keresztsorokra kerül sor — latba vetve a szláv és a finnugor nyelvcsalád valamennyi szótárát, s az idegen szavak kézikönyvét is —, valahogy nem sikeredik ésszerű meghatározást találni a hat mással-, illetve az egyetlen magánhangzóból álló betűhalmazhoz. Hogyan csinálja ezt Báthory Attila, lapunk állandó rejtvénykészítője? — Rejtvénykészítéssel először a katonaságnál próbálkoztam — mondja —, ott bőven volt időm játszani a szavakkal. A sikereken felbuzdulva, azóta évente 200-250 feladványt készítek, s ezzel — tudomásom szerint — sikerült országos listavezetővé felküzdenem magam... — Milyen „ mérce ” alapján ? — Azzal, hogy immár csaknem negyven különféle újság, így a Hírlap olvasói is találkoznak a rejtvényeimmel. Egészen Somogy megyéig kiterjesztettem a „territóriumomat”, beleértve az országos lapokat is. Legújabban a frissen megjelent Ételrecept című gasztronómiai magazinnak dolgozom, az alkalmi megbízatásokról nem is beszélve... Szívesen csinálom ezt, noha rengeteg munkába kerül... — A ki ennyit „ bíbelődik ” rejtvényekkel, bizonyára nem töri magát, hogy mások feladványainak elrejtett sorait keresgesse... — Ez tévedés, mert nemcsak készítem, hanem szívesen fejtem is a rejtvényeket. Igazi vetélkedő típusnak tartom magam, számos versenyen vettem már részt, s szerepeltem már a tévében is. Persze, az ilyen megmérettetések bukással is fenyegetnek, de aki szeret játszani, az nem hátrál meg. — Akkor sem, ha — tegyük fel — tucatszám kapná az olyan leveleket, amelyekben azzal vádolnák, hogy túl bonyolultak a függőleges és a vízszintes meghatározások? — Inkább azért bírálnak, mert egyszerűek, könnyen fejthetőek a rejtvényeim. Ám ezt inkább dicséretnek veszem. A célom az, hogy a legegyszerűbb embereknek is szórakozást adjak, sikerélményt nyújtsak. — Kérem, áruljon el néhány kulisszatitkot... — Aki színvonalas rejtvényt kíván készíteni, annak számtalan dolgot kell szem előtt tartania. A sötét mezők szimmetriájától kezdve a ragozott szavak alkalmazásának lehetőségein keresztül a hiányos, illetve mozaikszavak használatáig sok mindent szigorú szabályok kötnek. Csak egy példa: a hárombetűsnélhosz- szabb szavak sem keverve, sem hiányosan, sem visszafelé írva nem alkalmazhatók. Áki ilyen hibába esik, önmaga álh'tja ki a kontárság bizonyítványát. Hosz- szú az út, amíg ide eljut valaki... Nagy türelem kell a hibák csiszolásához. — Lássuk azért a lépcsőfokokat... — Először magának az ábrának a méretét kell megválasztani, általában 14 x 14 vagy 15 x 15 mezőből áll egy rejtvény. Ezután a fő sort, illetve a fő sorokat határozzuk meg — többnyire a széleken. Majd a sötét mezők berajzolása következik, figyelembe véve a szimmetriát. Ha ezzel is végeztünk, „már csak” a meghatározások szerkesztése következik, szigorúan ügyelve a nyelvtani szabályokra. Aztán jönnek a lehetőleg egyértelmű definíciók, szinonimák. És már kész az egész... Nem tagadja, jól esik, ha viszontlátja a „gyártmányait”. Négyessy Zita
