Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-19 / 117. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. május 19., kedd Látószög Lakbér — és a lakó bére Ha sikerül a kisember elleni újabb merénylet — a Parlament megszavazza a tervezett lakástörvényt —, mint hírlik: a lakbéremelés akár az eddigi huszonhétszeresét is elérheti. Egyszóval — gondolom, így tartják a változás kitalálói —, ismét közelebb kerülünk Európához. Lakbérben legalábbis. Fogalmam sincs, hogy valójában miként is képzelik a kolosz- szális ötlet kiagyalói a program végrehajtását, de tartok tőle: igencsak nehéz dolguk lesz. Hiszen kis hazánkban napjainkban a későbbinél huszonhétszer kisebb dijat sem igen, vagy nem is fizetik. Hiába az állampolgári engedelmesség, a jó szándék, a hivatali felszólítás, meg a végrehajtó. Sorra-rendre nem tesz eleget kötelezettségének a kevés bérből és fizetésből élő ember, ha van is még állása. A nyugdíjas, a munkanélküli pedig még inkább — ha kis pénze másra kell, vagy egyébre sem elég. No de mit sem számít már ez manapság! Nem törődtek vele akkor sem, amikor a sokféle adót kitalálták, s továbbszaporították. Figyelmen kívül hagyták a folyamatos áremeléseknél, a szabadárak kitalálásánál is. S aligha számíthatunk arra, hogy legalább utóbb, ezután meghatódnak az elesettebb honfitárs súlyosbodó terhein, mind elviselhetetlenebb sorsán. Csak a ’’prés” további szorítására számíthat a kiszolgáltatott kisember, mivel valójában az egyetlen, aki igazán kézben tartható. Ha tetszik, ha nem: nála olyannal is lehet próbálkozni, amivel másnál, a tehetősebbnél nem. Lakbéremeléssel, a hatóság szigorával kiszoríthatják, kidobhatják mégoly egyszerű, szerény otthonából is, amire évtizede vagy régebben alig vagy véletlenül sem költött a gazda. Jobb esetben pedig olyan vásárlásra kényszeríthetik, amely elől minden épeszű rohanva menekül. Aztán, ha valamiféle megoldást mégis találva, netalán talpon tud maradni, hát kiötlenek ellene egyebet. Amivel behajthatják rajta — mondjuk — azt is, amiről „ügyesebb”, módosabb polgártársai következetesen megfeledkeznek. Mert az ellenőrizhetetlen, meg a felderíteni sem akart jövedelmekből elmaradt óriási összegű adókat, társadalombiztosítási járulékokat valahogyan csak pótolni kell. S ugyan honnan lehetne egyszerűbben, mint azoktól elszedegetni, akiknek minden fillérjük nyomon követhető. Bérlakásba többnyire nem jószántából, hanem szükségből, kényszerből költözött a lakó, s általában nem rajta múlott, hogy otthonát hosszú évek során sem volt képes egészségesebb, kényelmesebb, szebb, kertes, udvaros családi házra váltani. Ha került is bútor, hűtőszekrény, mosógép, színes tv időközben a falak közé, esetleg gépkocsi a ház elé, meg úgy- ahogy élt a család, tanult a gyerek — többre sokaknál nemigen futotta. Az ilyenek kasszáiból nemhogy a lakások megvételére, de megemelt béreire sem igen futja. S főleg nem, ha körülöttük még annyi másban drágul a világ. Akármilyen magasröptűek is az ország irányítóinak gondolatai, bárhogyan próbálják siettetni azt a bizonyos felzárkózást Európához, ilyenféle egyoldalú elképzelésekkel, mint például az újabb hátborzongató tervezet — aligha sikerül. S ezt a létrára, polcra felkapaszkodottaknak a békánál is lejjebb csücsülő bármely kisember bizonygathatja lépten- ny°mon Gyóni Gyula Pergolesi — szöuli karmesterrel A Filharmónia idei egri évadjának záróhangversenyét a bazilikában rendezték meg: a fiatalokból álló Erkel Ferenc Kamarazenekar vonósai — művészeti vezetőjük Áldor Lili — az olasz barokk zene három kiválóságát vették műsorukra. Vivalditól a D-dúr szimfóniát, Galuppitól a c-moll concertót és Albinomtól a G-dúr szimfóniát. Majd a műsor második részében Pergolesi Stabat Mater-ét, a szöuli karmester, Jeong Inho irányítása mellett. A szólókat Kertest Ingrid (szoprán) és Pánczél Éva (alt) énekelte. A continuónál Horváth A nikót láttuk szerepelni. A zenetörténeti bevezetőt a mindig is nagy rokonszenwel fogadott Zelinka Tamás mondotta el, aki logikusan teremtett kapcsolatot a középkori szerzetes Jacopo da Todi lelkivilága, a himnusz megrendítő tartalma és aközött a zenei szemlélet között, amely a Pergolesi-alkotást és a himnuszt egybekapcsolja. Egy ilyen hangversenyélmény után az áprilisi, korai nyárban még egy kis sétát tesz a zene barátja a városban. Szemével körültapogatja a tornyok sziluettjeit, épületkontúrokat elemez végig, miközben belül, a gondolatai között igyekszik rendet teremteni. Mert Vivaldi másképp örül az életnek, mint Galuppi, és megint másképp veszi a lélegzetet, a tempót a zenéléshez Albinoni. Nápoly és Velence egyként operák írására késztette őket, s közben a saját gyönyörűségükre, talán csak úgy mellékesen, szinte ujjgyakorlatként írtak concertó- kat, szimfóniákat, mert Itáliában zene nélkül élni nem lehetett akkor sem, ma sem. Derűsen, sokszor felhanggal, néha melankóliával is küszködve elmesélték, mit éltek meg a században, amit mára klasszikus Európának könyvelünk el: túl voltak sok háborún, nem számítva azt a rengést, amit az öreg kontinensen Amerika felfedezése jelentett. De itt van Pergolesi. Élt 26 évet, meghalt 1736-ban, alig huszonhat évesen abban a Pozzuo- liban, Nápoly mellett, ahol a föld mindig is reng, vagy legalábbis tragédiával fenyeget. Érzi közelíteni halálát, ő a Stabat Materrel búcsúzik (Mozart a Requiem- mel). Egy himnusz fogja a lelkét, da Todi Stabat Matere. Jézus kereszthalálát hirdeti ez a pergő ritmusú latin szöveg az első felerészben, majd a másik felében az együttérzés és együttszenve- dés szándékával kéri osztályrészét a Szent Szűz gyötrelmeiből. És itt helyénvaló a szemlélet mélységére, komolyságára utalván a himnusz utolsó strófáját közölni Sík Sándor fordításában: Krisztusom, ha jó halálom,/ Anyád szeme rám találjon,/ És elhívjon engemet./ S hogyha testem porba tér meg,/ Lelkem akkor a nagy égnek/ Dicsőségét lelje meg.” Ma, a szekularizált világban ez a hívő kapcsolati rend, amit a középkor is, Pergolesi is, a mai lélek is a szentek egyezségének és egységének nevez, mintha valami álomkép lenne, „jámbor és beteg lelkecs- kéknek” szóló jámborító okítás. De ha jobban utánagondolunk: a középkori haláltáncballadák- nál sokkal feszítettebb ritmusban éltük meg azt a mozgást, amit ez a század ránk mért, semhogy ne tartanánk ildomosnak a Stabat Mater áhítatáról elgondolkodni — legalább egy halk esti séta erejéigA két énekes feladata magaslatán állt. A koncerténeklésnek olyan elmélyült élményét szerezték a közönségnek, hogy az a kissé hűvös templomi térben is lelkesen ünnepelte őket. Számunkra külön élmény és meglepetés erejével hatott Pánczél Éva, az Operaház alt-énekese. Egri diáklányként már írtunk kitűnő adottságairól. Akkor még hatalmas vivőerejű mezzót sejtettünk benne, és nagy karriert. Mára hangja elmélyült, kiszínesedett, bársonyosan szép orgánum. A szöuli karmester ugyan nem Kobayasi Ken-Icsiro, de a Pergo- lesi-műről vallott feldolgozásával egyet lehetett érteni. Láthatóan megbízott a két énekesben, akik végül is bensőségesen tettek elevenné egy világot, a lélek egy megismerendő tartományát. Farkas András A hatvani kórház — belülről A forintok nagyon elkeltenének... Volt szerencsém végighallgatni azt a vitát, amely a hatvani ön- kormányzat munkabizottsági ülésén megtárgyalta a helyi intézmények idei felújítására vonatkozó igényeket. Mit ne mondjak: eleve lehangoló volt a tény, miszerint a reális igények kielégítésének mindössze egyti- zedét fedezte a város tarisznyájában rendelkezésre álló forintkeret. Ennek ellenére folyt az alkudozás valamiféle csoda reményében, holott jól tudjuk, hogy ilyesmi jelen földi létünkben nem létezik. Ennek ellenére megnyerő volt a vitakedv, amelynek során szélesen feltárult előttünk a legkülönbözőbb intézmények küzdelmes belső élete a jobb feltételek megkaparintásának reményében. Volt ezek között egy, éspedig a kórház gazdasági igazgatójának rendkívül tárgyilagos okfejtése, amiből kiviláglott, hogy a hiányzó és a joggal igényelt 10 millió forint az egész gyógyászati intézmény sorsát alapjaiban fenyegeti. Merthogy elodázhatatlan a betegszállító liftek cseréje, a födémbeázások megelőzése, s több belső felújítás, ami a kórtermekbe, vizsgálószobákba kerülő betegek és orvosok szempontjából egyként hátrányos, sőt majdhogynem tragikus. Amikor e tanácskozásról lapunkat tudósítottam, nem sejtettem, hogy ma a gyógyintézmény falain belülről — betegként — írhatok megerősítő levelet a gazdasági igazgató előterjesztéséhez, hiszen amit ama ülésen elmondott, az jelenünk általam is igazolt valósága, s ide értendő a kórtermek zsúfoltsága, az orvosi munka feltételeinek megkérdőjelezhető milyensége éppúgy, mint mondjuk az épületek, lépcsőházak hulló vakolata, a liftek beteges szuszogása Te- és feljártukban, a hirtelen kerekedett zivatar döngve csapkodja a kórtermek, rendelők nyílászáró szerkezeteit, s bizony meg kell izzadniuk a betegszállítóknak egy-egy vihar alkalmával, mikor is áramszünet lévén, ölben viszik a járásképtelent, a mozgástól eltiltottat egyik szintről a másikra vagy harmadikra. S persze, felsorakozik a hadra fogható személyzet, hogy a friss beázásokat is rendbe tegye, merthogy a piszok, a szenny újabb betegségek melegágya. Persze, nem vagyok naiv. Tudom, egy korrekt keretek közt lezajlott döntést, pénzügyi határozatot csak a kákán csomót keresők hajlamosak ötödször-ha- todszor kikezdeni, már csak a hecc kedvéért is. Nekem nem ez a célom. Sokkal inkább az, hogy a város önkormányzatának figyelmét ismét fölkeltsem a kórház permanens gondjaira irányítva, éspedig abban a reményben, miszerint egy-egy váratlanul jelentkező többletbevételből pár százezer forint jusson év közben is a kórház zavartalan működési feltételeinek megközelítő biztosítására, részleges pótlására. Moldvay Győző Jelentés Andalúziából (11/1.) Szabad szerint sürgős, Kónya szerint ráér Expón a magyar\Sevillában a világ A legspanyolabb spanyol város erre a tavaszra megfiatalodott. Utcáin akár hat sávban is futhatnak az autók. Az árnyas platánok alatt nemcsak a fla- mencóra és a bikaviadalokra hívják a plakátok az idegent, hanem elsősorban és mindenekelőtt az Expóra. Sevillában egy vendéglátásra készült város fogadja a látogatót. Az idegen útját Spanyolországban kopár hegyek kísérik. A hegyek lábánál, a tengerparti sávban narancsligetek. A fákon ott van még a mézédes, bőlevű termés, és fűszeres illatú, fehér virág formájában már a következő termés ígérete is. Aztán, ahogy a tengerparttól a félsziget belseje és az andalúz tájak felé fordul az autó, a narancsligeteket felváltják a szürkészöld levelű olajfák. Ahol a fák is elmaradnak, már csak a kő, valamint a szárazsággal és az esőhiánnyal még küzdő zöld cserje és a gyér fű szegődik kísérőül. Apró spanyol városok arab házai bontják meg időnként az egyhangú, holdbélinek is nevezhető tájat. Az autóút aztán befut Kolumbusz városába, Sevillába, és a platánok alatt elhaladva — az 1929-es világkiállítás csipkés épületei mellett — egy hídra vezeti az utast. Ott, a jobb oldalon feltűnik az „új városrész,” az Expo. A látványt leírni lehetetlen. Látni kell! Sevilla az Expónak köszönheti a négysávos utakat, a tizenegy új hidat, közöttük a legnagyobbat, azt a kábelhidat, amely magasan a Quadalquivir felett viszi át a délről, az Atlanti-óceán parti Cádiz, illetve a Földközi-tenger, Malaga felől érkező forgalmat, s kínálja fel utasainak a csodát, a világkiállítást. Manuel del Valle Arevlo, Sevilla polgármestere azt mondta: minden országnak és városnak nagy lehetőség egy világkiállítás megrendezése. Sevilla — így a polgármester — hat hónapon át (április 20-án nyílt és október 12-ig tart nyitva az Expo) a világ fővárosa: kulturális és gazdasági értelemben egyaránt. Az Expo kapcsán számos létesítménnyel gazdagodott a város: kapott a korszerű út- és telefon- hálózaton kívül egy szinte teljesen új repülőteret, szépen rendbe tették, felújították a műemlékeket, s ez a későbbi — Expo utáni — időszak idegenforgalmának egyik alapja, vonzereje lehet. Gyarapodott az Expo révén Andalúzia, és maga Spanyolország is: megépült ezer kilométer hosz- szú autópálya, ugyanilyen hosz- szú vasútvonal, s megszámlálhatatlanul sok szálloda, nyaralóház — magántőkéből is. Természetesen Sevilláé az Expó területe is: világváros a hatszázezer lakosú andalúz fővárosban. Ez a magyarországnyi tartomány hatmillió ember otthona, és a számítások szerint az Expo ideje alatt legalább negyvenmillió látogatót fogad. A világváros — nevezzük így 112 ország kiállítását — egy szigeten épült fel a Quadalquivir ölelésében, 215 hektárt foglal el, s a kerítésen kívül 40 ezer autónak építettek parkolóhelyet. Innen, a parkolókból sűrű autóbuszjáratok viszik az utasokat a főbejárathoz. Oda, ahova befut a gyorsvonat is: szerelvénye nem egészen három óra alatt teszi meg az utat az innen hatszáz kilométerre fekvő Madridtól. A kapun belül maga a csoda. A felfedezések korának csodái. Ezen a 215 hektáros területen két évvel ezelőtt egyetlen, leromlott állagú kolostor állt, s szemét, törmelék és gaz fedte a szigetet. A megnyitóra 112 hivatalos kiállító álma teljesült itt, s az épületek között derékvastagságú pálmasorok vezetik a látogatót. Aki vásárol magának egy Expo-útle- velet — ötszáz pesetáért árusítják az ajándékpavilonokban —, 112 ország bélyegzőlenyomatát gyűjtheti össze benne: itt, ezen a szigeten bejárja a világot. Minden pavilon már külső megjelenésében is más. Közös vonásuk, hogy a legtöbb korunk építőanyagaiból (fémből, betonból és üvegből) készült. Spanyol- országban ritka kincs a fa: az Ibériai-félszigeten leginkább csak cserje nő. így aztán a fa önmagában is szenzáció. A magyar kiállítási pavilon, amelyet az Expo szívében helyeztek el, nemcsak az anyaga — a fa — miatt, hanem építészeti felfogásáért és a megvalósításáért is szenzáció. Hivatalos rangsort még nem állítottak fel, de aki megfordult ezen a pálmafákkal ékesített területen, ahol zöldből készült függőernyők enyhítik az andalúz nyár tüzét, állítja: a legszebb — vagy ha óvatosabban fogalmaz: az egyik legszebb — a magyar pavilon. Makovecz Imre álmát otthon 56 pályamű közül választották ki. Valósággá a Surján Rt. munkatársai változtatták nem egészen egy esztendő alatt. Amíg épült, sokan megnézték. Most, hogy elkészült, sorban állnak előtte. Az Expo megnyitásának napján — húsvét másnapján — például másfél órát kellett tip- ródni azért, hogy bejusson valaki az épületbe. A sor a következő napokban sem lett rövidebb. (Folytatjuk) Kercza Imre Miért készül Luca széke módjára az új parlamenti házszabály? Az ismert hasonlattal élve: ha a puding próbája, hogy megeszik, akkor a Parlament „házszabály-pudingja” nem a legjobban sikerült. Szinte minden ülésszakon adódnak olyan eljárási, a törvényhozói munka formai és tartalmi kérdéseivel összefüggő kérdések, amelyekre a házszabályban nincs válasz, vagy ha van, nem egyértelmű. Mindez nem róható fel megalkotóinak, hiszen konkrét, gyakorlati tapasztalatok htján nem lehetett előre látni, milyen helyzetek, váratlan szituációk adódnak, s azok milyen szabályozást igényelnek. A parlamenti ciklus azonban a félidejénél van, s a pártok között régóta teljes az egyetértés abban, hogy a házszabályokon módosítani kellene. A tervezet már három variációban is elkészült, de a témát az Országgyűlés máig sem tűzte napirendre. Mi ennek az oka ? — kérdeztük dr. Áder Jánost, a Fidesz képviselőjét. — Az a bizonyos harmadik variáns szakmai munkaanyag formájában már nyolc hónapja készen van, s már regen el kellett volna kezdeni a parlamenti egyeztető tárgyalásokat — mondja. — Már amikor az első változat közkézen forgott, volt két — igaz, eredménytelen — egyeztetési kísérlet. A magunk részéről amellett vagyunk: vizsgáljuk meg a tervezetet, nézzük meg, milyen koncepciót képvisel, milyen kérdéseket tárgyal, milyeneket nem, mi az, amiben máris egyetértünk, s miben kell megegyeznünk. Egyértelmű, hogy a mostaninál precízebb szövegre van szükség, de csodákat az új házszabálytól sem várhatunk. — Taktikai meggondolások, politikai okok játszanak közre a késedelmeskedésben ? — Nem, azt hiszem, nincs semmiféle politikai hátsó gondolat a dolog mögött, a szándék egyik politikai párt részéről sem hiányzik. Talán az egyik probléma az, hogy Kónya Imre frakcióvezetői és bizottsági teendői mellett nem tud külön gondot fordítani az ügyrendi bizottság, illetve a házszabály ügyeire. Véleményem, hogy a Ház elnöke és az MDF frakcióvezetője között is van ellentét: az elnök szeretné az új házszabály bevezetését, a frakcióvezető pedig — úgy tűnik — nem tartja olyan fontosnak... — A másik késleltető ok, hogy igen sok módosító törekvést már elfogadtak a pártok. Gondolok itt a kétharmados szabálynak, a kivételes eljárásoknak, vagy még korábban a szavazásnál bizonyos új szabályozásnak a bevezetésére. Az apránként a gyakorlatba beépített szabályok valamelyest racionalizálják a munkát, de nem változtatnak a tényen, hogy átfogó újragondolásra van szükség. A kormány? E téren kívülálló; többször fölvetette, jó volna már új házszabály, de arra nincs befolyása, hogy a munka milyen ütemben halad. — Ön szerint hol szükséges generális változtatás? — Úgy vélem, legfontosabb a bizottsági struktúra átalakítása — s úgy tudom, ezzel MDF-es körökben is egyetértenek. A struktúra megújítása a Parlar ment egészének munkamegosztását ésszerűbbé, eredményesebbé tehetné. — Konkrétan miként lehetne fölgyorsítani az „ön-kodifikáci— Semmiképp sem úgy, hogy új bizottságot hívunk életre. Amint mondtam, a pártoknak kellene összeülniük és mielőbb megegyezniük. Enélkül, nem hozható tető alá a dolog. Én nem lennék híve a pártközi megegyezést helyettesítő látványos országgyűlési vitának, az a jelen stádiumban nem segítené az új házszabály mielőbbi létrejöttét.
