Heves Megyei Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16-17 / 115. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. május 16-17., szombat-vasárnap S írónő, léghajóval Mécs-Halász Mariann elsősorban gyermekeknek ír, meseregényeket. Budapesten él, ám otthona nem rajzolható meg a Du- na-parti városhatáraival. Képzeletbeli lován városokban jár, ködbe szelídült tájakon... És elhúzza a tejszínű ködök függönyeit, hogy láthatóvá váljon mindaz, ami előtte s benne megjelenik. Láthatóvá könyve papírlapjairól, a rajzolt betűk sugallató val: a Babaparádé és a Rongybabák című regényekből... Ismerős az írónő mint szerkesztő is, hisz éveken át rangos irodalmi folyóiratunkat, a Látóhatárt szerkesztette. — Nincs magánéletem. Hitestársam a munkám, gyermekeim a könyvek, a barátaim a mesehősök. „Életrajzom sincsen, csak munkarajzom” — mondhatom mesterem, tanítóm és barátom, Füst Milán szavaival, akinek útmutatása irányt adott az életemnek. Foglalkozásom lapszerkesztő-újságíró, de inkább író vagyok. Úgy is mondhatnám: „megfigyelő.” Más szóval: ködlovag. — A Rongybabák Méz Fáni- kája, tehát mesehős is. — Igen. Járom a csodák udvarát, ahol olyan meseregények íródnak körülöttem, amelyeket csak én ismerek. — A mesevilág vonzáskörében él. Van kedvelt szerzője? — Barátaim vannak. — Ki a legjobb barátja? — A fantaszta Don Quijote, aki a lehetetlen falait döngeti. A legjobb barátnőm Mary Pop- pins, aki remekül tájékozódik a realitás és képzelet határmezsgyéjén. Lépten-nyomon felvillantja a titkot, de sosem fedi fel egészen. Sejtelmes lebegés övezi. — Miben különbözik írói és lapszerkesztői énje? — Nincs napi penzumom, és aligha lesz életművem. Szerkesztő vagyok, aki leírja a mondanivalóját a világról, de csak néha- nap, ha az a bizonyos megfoghatatlan belső erő diktálni kezd. Váratlanul, sokszor a legalkalmatlanabb pillanatban, telefonálás közben, a fürdőkádban, a buszmegállónál, akárhol. A megformálás aztán technikai kérdés: mesterség, ami bizonyos elemeiben tanulható. Csakis a liszt... — Most a szerkesztő-énje válaszolt... — Ez a munka nagyon fontos . nekem, mert vérbeli szerkesztők kevesen vannak ma a sajtóban és a könyvkiadásban. Akik tudnak lapot komponálni, akik veszik a fáradságot, és „belebújnak a szövegbe”, hogy kitapogassák az írás csomópontjait. A jó szerkesztő — az akupunktúrás gyógykezeléshez hasonlatosan — tűszúrásos módszerrel pontosít, finomít, korrigál. Olyan háttérmunka ez, ami az olvasó számára észrevehetetlen: nem látványos, de nem is nélkülözhető. Ilyen eszményi műhelymunkával, szerzőnek és szerkesztőnek míves együttműködésével sajnos ritkán találkozunk. Különösképp a kezdő toliforgatóknak volna szüksége íráselemzésre — de a szerkesztőségek kapkodó munkamenetében erre soha sincs idő. Avatatlan tollú kezdők zsengéi szinte érintetlenül kerülnek nyomdagép alá számo's esetben. — Miben látja a megoldást? — A szerkesztők kiválasztásában — amit az utóbbi évtizedekben nem a tehetség értékszempontja vezérelt. Szakemberekre volna szükség, akik az írott szó rangjának visszaszerzéséért munálkodnak a szerzőkkel karöltve. Nem emlékszem, ki írta az idevágó kulcsmondatot: „Nem a malom a fontos, Nem a molnár a fontos, Csakis a liszt a fontos.” Manapság keveseket érdekel a liszt. Fontosabb a malom, s még fontosabb a molnár. — Miből ered és táplálkozik a mese iránti vonzalma? — Hármas forrásból. Egyrészt abból, hogy csöppet sem szeretek felnőtt lenni — pontosabban szólva: nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha felnőtt lennék. Másrészt abból, hogy szeretem, ha az életküzdelemben győz az igazság. Szeretem, ha a mesehős — a nagy mesekutatóval, Brúnó Bettleheimmel szólva — „szembeszáll a megpróbáltatásokkal, túljut minden akadályon, és győztesen kerül ki a harcból. Ragaszkodom ehhez a megoldáshoz — ebből nem engedek. Harmadsorban abból a személyes látásmódból, hogy számomra a valóság gyakran semmitmondó, és csak az irrealitás él igazán. A mese a korlátlan lehetőségek birodalma: varázslatos játéktér, amelyben minden lehetséges. A filodendron ma átváltozik eszkimóvá, az eszkimó holnap visszaváltozik filodendron- ná, és senki sem kérdi meg, miért. Mintha csak léghajóban suhanna az ember: semmi sem állja útját, és még a motor sem berreg. A melegség ereje az egyetlen hajtóelem: az visz fölfelé, és a levegőben minden az övé... Tejtestvérem, Gulácsy — Két kötetében foglalkozik bábukkal, mint központi mesefigurákkal: a kilenc évvel ezelőtt kiadott babaparádé és a tavaly megjelent Rongybabák című meseregényekben. Miből fakad a vonzalma a bábuk iránt? — Mint már említettem, a korlátlan lehetőségek izgatnak, mert a realitás körül van véve falakkal. Bárhova lépünk, kényszerpályára térítenek: irányjelzőkbe, tilalomfákba ütközünk. Szárnyalni még a mesében sem lehet korlátlanul, mert a képzelt szituációnak is megvannak a rendező elvei. A bábuk világa szabadabb, ott nincs, ami lefékez. Szellemi tejtestvérem, Gulácsy is „műlényeket” mozgat a Naconxypán — mesében: Piripiri nagyherceg, Holdkifli-kisasszony, Hutterten vagy a bazsarózsaképű Belbell néne mind asztrál-figurák. Nem nevezhetném hús-vér embereknek őket, mint Jancsit és Juliskát. — Mik a tervei? — Mesemusicalt tervezek a Rongybabákból, amihez a dalszöveget is magam írom. A baj csak az, hogy lassan dolgozom. Lehúz a realitás. Piripiri nagyhercegre várok, aki „vígacskán piruettezik” a képzeletemben, és kiszedi az ólomgolyókat a szárnyaimból. Ha találkozik vele, küldje hozzám. Viszonzásul megtanítom repülni. Büki Attila A rózsa azt jelenti...? Lapok a virágnyelv szótárából Hándel-múzeum Londonban Ősidők óta kedves, szép ajándék, szemet gyönyörködtető lakótárs a virág, s a távoli múltban gyökerezik a virágnyelv is — az a sajátos kifejezési forma és szimbólum-rendszer, amely a színes, illatos növényekhez kötődve kialakult. Manapság már valóságos szótár állítható össze a virágnyelv „szókincséből”, amellyel érdemes megismerkedniük ajándékozóknak és megajándékozottaknak egyaránt. A legnépszerűbb virág, a rózsa jelentése a különböző korokban sokat változott. Az antik Rómában a vad tivornyákba torkolló bacchanáliákon a császárok homlokát díszítették vele, szirmait pedig a boros kupákba szórták, és megitták. A puritán középkor nehezen fogadta el a pogány világ e bűnös virágát — később azonban olyannyira megkedvelte, hogy még az imafüzér elnevezése is rózsafüzérre változott. A biedermeier korában a rózsa már a szerelem jelképe lett: vörös változata az igenlő, a fehér a nemleges választ jelentette. Sokféle üzenetet közvetít a szegfű. Menyasszony kezében a jegyesség, katona sapkáján a bártorság kifejezője. Századunk elején a szocialista munkások gomblyukában díszlett. Talán ez volt az oka, hogy Rákosi Mátyás 60. születésnapjára állítólag olyan festményt szántak, amelyen szegfűcsokor díszlett — ám az ajándékot az éber környezet „törölte”, mert akkorra a szegfű a politika szimbólumrendszerében a szociáldemokrácia kizárólagos virágává vált. A kikelet két hírnöke, az orgona és a gyöngyvirág a török hódoltság idején vált a nemzeti érzelmek egyfajta jelképévé. Ez idő tájt terjedt el nálunk a mohamedán világból érkezett jácint és tulipán is. Máig sem ült el a vita arról, hogy a sokkal régebbi eredetű tulipános ládákat ugyan milyen virág díszítette? Nos, a kutatók egy része esküszik rá, hogy nem tulipán, hanem — kökörcsin. Arról viszont nincs vita, hogy az egyenes tartású, hófehér liliom a tisztaságot és a szüzességet, a karcsú nád a konok hajlíthatatlanságot, az árvácska a barátságot, a nefelejcs pedig — nevéhez méltóan — a hűséget jelenti. London Mayfair negyedének abban a lakóházában, ahol a világhírű német zeneszerző, Georg Friedrich Händel 38 éven át élt, múzeumot létesítenek a „Vízizene” szerzőjének emlékére — jelentették be a múzeum létrehozói, és egyben anyagi támogatást kértek céljuk megvalósításához. Napjainkban Hándelnek egyetlen múzeuma van, Halléban, abban a német városban, ahol a zeneszerző született, és életének első 17 évét töltötte. Händel 1721-ben költözött be a londoni Brook Street 25. alá (a ház abban az évben épült), és ott is halt meg 1759-ben. A lakóház jelenleg egy biztosítótársaság tulajdonában van, s az vállalta az átépítés költségeinek egy részét. A múzeum létesítésének tervét abból az alkalomból jelentették be, hogy 250 évvel ezelőtt volt Dublinban Händel „Messiás”- ának ősbemutatója. A zeneszerző a Brook Street-i házban komponálta ezt a csodálatos oratóriumot, akárcsak több más híres alkotását, így 1727-ben II. György király koronázási ant- hemjét (himnuszát), amelyet azóta minden angol királykoronázásnál előadnak. Nagy-Britanniában egyébként jelenleg mindössze két múzeum létezik zeneszerző emlékére: az egyik Worcester közelében, Lower Broadheath-nél Sir Edward £/garszülőháza, a másik Cheltenhamban Gustav Holst szülőháza. Bokrétás A falu fölött hajdan szőlődomb tarajosodott, az aljában gyümölcsfák sorjáztak, tavasszal, amikor virágbaborultak a mandulák, a cseresznyék, a körték, olyan volt ez a táj, mint Isten kalapján a bokréta. Ügy is hívta a nép: Bokrétás. A Bokrétásban volt a mi szőlőnk is a Kacagányos dűlőben. Emlékszem, volt egy mindent felkajtató agglegény tanítónk, akinek húsz hosszú esztendeje volt arra, hogy felkutassa a hegyek, a községi szőlődombok, dűlők neveit, és könyvet írjon belőlük. Azóta tudjuk, hogy a Barátborsán egykor pálosok éltek, a cukorsüveg formájú hegyen pedig, amelyet „Gabi halálának” nevez a nép, régen egy Gabi nevű fuvaros legény lelte halálát: agyonütötte a fa! Néha, amikor hazajutok, álmos nyári délutánokon a lugas alatt cseme- gézgetek a megsárgult lapokban, és elszenderedek a kinyomozott valóságon. Mostanság, amikor a földek a régi gazdáikat keresik, azok pedig a földjeiket, kapós lett a tanító úr salátává olvasott könyve, nem is annyira az írások, mint inkább az eredeti rajzok miatt, amelyek segítenek eligazodni a letűnt évtizedek nagy összevisz- szaságában. Apám jussán ezúttal hivatalos megkeresésre jöttem „földügyben”, és ha már itthon vagyok, hogyan is mulaszthatnám megkeresni a Nyugodó dűlőben a régi szőlőt és a diófát, amelynek az emléke olyan elevenen él bennem, hogy annyi év után is kiválasztanám száz közül. Vékony Jánossal, a kerülővel ballagunk arrafelé a sövényga- rád mentén, ahol csipkék, kökények, galagonyák ősi, természetes rendetlenségükben irányítanak minket. A nehéz kaptató után torokszorítás állít meg, hallom a szívem verését, és dacos kutató, kérdő pillantással szúrom át a kerülőt, az elöljáróság hivatalos emberét. — Hol van a diófa? — Kivágták! Helyén egy kátrányos villany- oszlop áll, a többi is sorjázik. — Üdülőfalu lettünk! — dicsekszik a szőlőhegyek őre, és szélesre tárt karjaival mutatja az elmúlt évtizedekben felépült hátországot: a kiirtott szőlőt, a hajdan szép gyümölcsfákat, a letarolt bokrétát az Isten kalapja mellől. — Útban voltak a diófák! Mélázó, lelket ölő szomorúsággal baktatok a kerülő mögött, és emlékeim egérfogójába szo- rultan tudomásul veszem, hogy nem él már a vén Matuzsálem, amely hűst adó lombkoronájával egy emberöltőn túl is árnyékot adott. — Kivágták, hát kivágták! — mormolom magamban, elvégre vén volt már, nem sokat érő, harkály és mókustanya, és ugyan mit tehettek volna, ha a mérnök is pont oda jelölte ki a villanyoszlop helyét... Nehezen sikerült önmagam megbékítése, úgy érzem kitörtek egy darabot az életemből, és — adjanak vissza bármit is — a lelki kártalanítás fájó marad. Baktatunk a környezetidegen vityillók között, győzködöm magam, hogy a jelen körülmények között én sem tudtam volna mentőérvet felhozni a „tájrendezés” ellen, mert mi is lenne a világgal, ha mindenki fájára, bokrára, földjére vigyáznának? — Tizenhét diófát vágtak ki a Nyugodóból! Erre megint felkapom a fejem, és rádöbbenek, hogy a valósággal nem lehet tréfálni, innen fentről ugyanis már merő idegen az egész táj, bár jóindulattal meg azt sem mondanám, hogy csúnyább, kiábrándítóbb. Egyszerűen más, nem az én világomba való! Kevesebb a madár: mókust, harkályt, bubosbankát egyet sem láttam az elmúlt órákban, csupán verebek, csapatostól surranó seregélyek keringenek a fejünk felett, mintha csúfolódva kérdeznék: — Mit szólsz hozzá vándor? A szőlődomb és az erdő határához érve János vigasztalni próbál, rádöbbentve, hogy mi kisemberek csupán bábjai vagyunk a történéseknek, a kötelet a végzet keze fogja, és be kell érnünk a nehezen kivívott apróságokkal. Erős, földet túró gépek maró leheletét érzem a torkomban, erőlködik a Volvo, reped, hasad a vörös agyag, előtte félembernyi hantok gurulnak alá a készülő dózerúton: gázolajszag keveredik a vadrózsaillattal... — Gyerünk az erdőbe, de a forrást ne keresse! A kerülő szava, mint időzített akna robban bennem, már-már dühös vagyok rá, és bizakodni szeretnék, hogy csupán a bosz- szantásomra találja ki az őrültségeit, de amit a magam szemével látok, az nem lehet káprázat. A sok száz éves forrás, az égerfa teknőben csordolgáló tiszta, hideg víz már a múltté. A hitetleneknek tábla hirdeti a valóságot: Regionális Vízmű. Belépni tilos! A magas drótkerítésen kívül a völgy árnyas takarásából bámuljuk a betonerődítményt és a csőrendszert, amely összegyűjti és elszállítja a sok-sok kilométerre a vizet, amely néhány tíz éve még vízimalmokat hajtott, egy száradó fa alatt találunk végre egy vékony erecskét, amelyből a tenyerünkbe csorog a víz. Túl a forráson kamaszkorú tölgyes, ahol minden tizedik fa egyetlen taposásra napraforgószár gyanánt roskad a bakancsunk elé. — Savas eső! Nagy ívben kanyarodunk visz- sza a Nyugodóba, ahol néhány év alatt oly más lett a világ. Most már nem is a diófa hiányzik, a sokszínűre pingált házikókat sem bánom, a villanypóznákra is csupán a vállamat rántom, de lelkemben siratom a forrást, a tiszta levegőt, a savas eső pusztította beteg fákat, a kihaló madarakat: a szalakótát, a vándorsólymot, amelyeknek a neve már évek óta a Vörös Könyvbe került. Mintha a gondolataimat találná ki a kerülő, felcsillantja paraszti bölcsességét: — A lovak közé dobtuk a gyeplőt... Szalay István Büki Attila versei A Duna mentén (Kormos István emlékének) nem fogadom el hogy árva ki egymaga ücsörög a hajó kabinjában Mecséren Ásványrárón S a Duna mentén ahol kigombolődik annyi mellény mit számít az Úrnak hogy látják a tengert a vizeken delfinéi kinek honában a vád jog és kötelesség az tudja hóna alatt a szőke kenyér villamos sínekre is hullhat hófehér morzsaként mindegyszavakkal suta a katedrális Párizs és Győr vállán több egy csalános zsáknál tudom nem felejti s az Oktogonon nem lehet annyira részeg a szél hogy mozdulatát nem követi mert maradása sorsa pikkelyes hálóján a szivárvány fekete varjait a semmibe öli Derengő az ember elindul a való világba s elér önmagához megtelik édes nyelvezettel kitörése röpte végtelennel Mondóka — változatok I Vasat adok kovácsnak Vasat adok kovácsnak, kovács nekem patkót ád. Patkót adok lovamnak, lovam elvisz patáján. Földem neked búzát ad, búzát adok molnárnak. Molnár nekem lisztet ád, lisztből sütök kenyeret. Nem is egyet, vagy hetet. Nem is egyet, vagy hetet. Cipót adok szegénynek, szegény nekem botot ád. Úgy megdobom a kutyát, végig futja az utcát. Rajzolgató Rajzoljunk házat, tejes szájú köcsögöt, tehenet is hármat. Rajzoljunk fákat, hazavivő utakat, mindenüvé árnyat. Fusson ceruzánk papírfehér havakon velünk el a Nap után!-3 i a 'S * 'í •s 4 't *1
