Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-08 / 84. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. április 8., szerda Egyelőre rt. Átalakulóban a Füszért A Füszért — a Mátra Élelmiszer és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat — is más utat jár már, mint a megszokott. Változó gazdaságunkban csökken a monopolhelyzete, az élénkülő, erősödő konkurrencia miatt elkerülhetetlen az igazodása. Rajna Ferenc egri fiókigazgató — akinek irányítási területéhez Heves és Borsod megyék számottevő részei tartoznak — semmi meglepőt nem talál a piaci kihívásban. Számoltak vele, készültek rá már jó ideje — mondja. S hogy nem féltek tőle, mi sem bizonyítja jobban, mint az önkiszolgáló raktáraik megnyitása, már évekkel ezelőtt. Egerben és Mezőkövesden egyaránt a szerződéses árudák vezetőit, valamint az akkortájt még csak induló magánüzletek tulajdonosait róbálták megnyerni a felkínált, edvező lehetőséggel, ami természetesen a saját forgalmukat is növelte. Aztán, hogy magához a fogyasztóhoz kerüljenek közelebb, Andornaktályán az első kiskereskedelmi boltjukat is felavatták. Nemcsak át-, hanem meg is vették az elődtől. Jó „vásárt” csináltak — emlegetik ma is a Füszértnél —, hiszen miközben a lakossággal közvetlen kapcsolatot teremtettek, információ- szerzésüket is új „csatornával” bővíthették. Ilyenformán azóta már az „igazi” vevő jelzi vissza a mindenkori igényeket és véleményeket, ami nagy segítség a kereskedelmi munkában. Korántsem véletlen, hogy — hasonló módon — nem sokkal később az egri Vécsey-völgyben is kamatoztatták az andomaktályai tapasztalatokat. — Mindezek után, egészen pontosan tavaly próbálkoztunk diszkontáruházainkkalis — idézi az egri fiókigazgató —, amikből ma már összesen hétwan a két megye területén, legmesszibbre tőlünk Mezőkeresztesen. Közöttük a megyeszékhelyünkön három ABC is található az eredeti profillal. Vagyis a Csebokszári- lakótelepen, a Baktai úton és a Rózsa Károly utcában úgyszólván minden olyan, mint ezelőtt, csak éppen másokénál valamelyest szoh'dabbak az árak. Ennél fogva nem kimondottan a nyereségünket növelik, mint inkább csupán a forgalmunkat erősítik, nagykereskedelmi munkánk folyamatosságát biztosítják. A kisebb árréssel is megbízható támaszaink, határozottan segítik beszerzéseinket gazdaságosabbá tenni. így tudunk a nehezebb körülmények között is „talpon maradni”, helytállni a versenyben. Elbocsájtásokra még nem került sor nálunk, sőt, tavaly és az idén is jelentős bérnövelést végezhettünk. Az említett üzletvásárlások mellett egyéb módon is fejlesztettük hálózatunkat. A mi boltjainkból sem hiányzanak már a számítógépek, egri, központi telepünkön 24 millió forintért új, nagy, 800 négyzetméteres szakraktárral sikerült felváltanunk régebbi kerecsendi bérleményünket. S persze, ez utóbbi is olyan, ahol nem csupán tároljuk a festékeket, a kiegészítő anyagokat, szerszámokat, hanem mindjárt kiszolgáljuk akár a viszonteladókat, akár pedig a festőket. — Mit terveznek a későbbiekre? — Egerben és Mezőkövesden is szeretnénk bővíteni önkiszolgáló raktárainkat. Nagyobbítani próbáljuk diszkontárudáinkat, központi göngyölegtárolónkat. Már az idei januártól részvény- társasági formában működik az észak-magyarországi cég, s most készül a privatizációra. Van már érdeklődő külföldről is, de a végleges partnert még nem találtuk meg. Mint a központunkból halljuk: jó lenne egyben tartani vállalatunkat, de a szétszakadással is szembe kell néznünk. Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de még az első fél évben megkapjuk a pontos választ átalakulásunkkal kapcsolatban. fíy. Gy. Csukás István: Ágacska Magunkhoz mérten... Az Ágacska már-már a mese- irodalom klasszikusai között van. Csukás István azok közé a kortárs szerzők közé tartozik, akik nagyra becsülik a gyerekeket, pontosabban nem nézik, gyerek-e, vagy felnőtt az olvasó, egyként írnak mindenkinek. Az Ágacska jó mese: a helyét kereső ember kálváriájáról és magárata- lálásáról szól. Á szerző úgy tanít, hogy közben — és mennyire időszerű! — a másság értékeivel ismertet meg bennünket. Mert mindenkiben van valami jó, s miközben megismerjük masok értékeit, megpróbálunk hasonulni. Nagy felfedezés a különféle tulajdonságokat önmagunkban is meglelni. Sziki Károly, az egri Gárdonyi Géza Színház színművésze maszkos játékot rendezett a Csu- kás-meseből a Harlekin társulatával. Az elgondolás jó, benne van a kísérletezés is. Á játéktér kettős: teljes alakos „bábok” játszanak elöl, s a háttérben árnyjátékkal folytatódik a cselekmény. Az elgondolással technikailag semmi baj sincsen. Csakhogy a maszkos szereplők sokkal kevésbé bábszerűek, mint kellene, alakításuk inkább a színészi játékot követelné meg (teljes vértezet- ben). Az elmúlt évek során a harle- kinesek amatőrökből igazi profikká váltak, bábszínészekké. (Akadt közöttük olyan is, aki a paraván mögül végképp a nagyszínpadra lépett.) Sziki Károly a szellemesen „megfogalmazott” maszkok mögött Könnyedséget és rutint vár el színészeitől. Ez azonban nem megy könnyen egyikőjüknek sem. Az Ágacskát alakító Béres Deák Katalin idegenül mozog a színpadon, hanghordozása „stilizált”, mimikája tétova, keresett. Noha az epizódalakítások külön-külön megmo- solyogatatják a publikumot, az előadás nehezen áll össze, lendülete nem egyenletes. A meséhez Szabó Viola komponált zenét. Nagyon jót, de még ez sem képes továbblendíteni a töredezetté vált történetet. Az Ágacska az évad kevésbé sikerült előadása. Magasan van a mérce, mert az elmúlt években (évtizedekben) nagyon is magasra állították maguk a bábosok, a társulat tagjai, a színész-rendező. Nehéz a magunkra találás, de önmagunk megőrzése még nagyobb felelősség... (jámbor) Az epizódalakítások kellemes perceket szereznek (Fotó: Perl Márton) Tüntetések Székelyföldön Iskoláinkért, anyanyelvűnkért! Sajnálatos, de ismét napirenden az oktatásügy Erdélyben. Néhány hónapig tartó átmeneti és viszonylagos csend után a magyarságnak most újra elő kellett vennie a védekezés „fegyverét”, s az utcákon tüntetve, némán vagy hangos szóval és feliratos táblákkal kellett világgá kiáltani a romániai tanügyben megnyilvánuló igazságtalanságot, azokat a cseppet sem titkolt törekvéseket, hogy az új, a készülőben lévő oktatásügyi törvényben minél jobban megnyirbálják fiataljaink jogát az anyanyelvi tanuláshoz. Itt születtünk, őseink — századokra visszamenőleg — itt éltek, dolgoztak, építettek, s egy európai szintű civilizáció hordozói voltak. Tucatjával, sőt, százával emeltük a szebbnél szebb iskolákat, hogy anyanyelvi oktatást biztosítsunk mindenkinek: magyarnak, románnak, németnek egyaránt! S most megtagadják tőlünk azt is, aminek az alapjait mi raktuk le, amelyeknek a falait mi emeltük fel, s tetőzetét mi húztuk az épületek fölé. Kétségbe vonják azt az alapvető emberi jogunkat, hogy minden szinten — megszorítások nélkül — anyanyelvűnkön tanulhassunk. Valahogy így érvelnek a szűkkeblűek: az érvényesülés nyelve egyedül a román; mindent alá kell tehát rendelni annak, hogy románul mindenki tökéletesen tudjon! Eddig még — űgyahogy — megértené az ember, de miért kell cserében elsorvasztani drága anyanyelvűnk, a magyar nyelv oktatását? Miért kell Románia történelmét és földrajzát csak románul tanítani? Azért, hogy a „ti nem tudtok jól románul!” jelszóval újra benépesítsék az egyébként csaknem színtiszta magyar vidékeket román anyanyelvű tanárokkal? Azért, hogy hűségesen kövessék egyesek nagy „tanítómesterüknek”, Ceausescu- nak az „igen értékes” útmutatásait? Miért teszik lehetetlenné a valamit is érő és ígérő szakiskolákban a magyar nyelvű oktatást? Miért lehet — esetleg — egy erdészeti szakiskolában magyarul oktatni, s miért nem lehet ugyanezt megtenni egy kereskedelmi vagy egészségügyi szakiskolában, technikumban? Talán azért, hogy az utóbbiakban csak a „kiválasztott” nemzet tagjai érvényesülhessenek? Miért zárkóznak el a hivatalosságok, sőt, még az ellenzékiek is, azok, akik az RMDSZ-tagok szavazataira számítanak, a magyar nyelvű egyetemi oktatástól, a magyar nyelvű egyetem újra beindításától? Gyötrő, feszítő kérdések ezek, amelyeket Erdélyben, ezer éves hazánkban szinte lehetetlen megmagyarázni! Ezen igazságtalanságok ellen tüntetve vonultak ki az utcára vagy húszezren Csíkszeredán, több ezren Székelyudvarhelyen, Gyergyó- szentmiklóson! S ki tudja, a sor folytatódik-e? Előttem a székelyudvarhelyi tüntetők által elfogadott Nyilatkozat és Felhívás, amely mindenesetre — épp úgy, mint a többiek — követeli a decentralizált, nyitott és valóban demokratikus oktatási rendszer szavatolását; az anyanyelvi oktatáshoz való jog biztosítását minden formában és minden szinten, amely az összes tantárgyak anyanyelvi oktatását jelenti, természetesen a román nyelv és irodalom kivételével, a nemzeti azonosság megőrzéséhez és fejlesztéséhez való jog alapján saját történelmünk és hagyományaink önálló tantárgyként való bevezetését a gimnáziumi és a líceumi oktatásban. Kérik a tüntetők továbbá, hogy a Parlament előtt lévő oktatásügyi törvényben külön fejezet rendelkezzék a felekezeti oktatáshoz való jogról és az egyházi birtokok, iskolák visszajuttatásáról. A Nyilatkozat és a Felhívás kijelenti, hogy a követelések alátámasztása és tudomásulvétele érdekében a hazai demokratikus erők mellett tájékoztatják ezekről a nemzetközi szervezeteket és szerveket, amelyeknek hatáskörébe tartozik az egyetemes emberi jogok és szabadságjogok fölött őrködni, az etnikai kisebbségek védelme érdekében. Mindezeket a gondolatokat olyan emberként írom le és írom alá, akit a harmincas évek végének román iskolájában naponta pofozgattak csak azért, mert magyar volt, vagy magyarul mert beszélni az iskolaudvaron. Soha többet ilyen iskolapolitikát Erdélyben! — kiáltom én is világgá az utcai tüntetést is vállaló székelyföldi sorstársaimmal együtt. Okos György (Kolozsvár) A z a jó ebben az úgynevezett „angol humorban”, hogy nem disznó viccek tréfás előadásával szórakoztat. Ellenben szellemi hiányérzetünket csillapítja, mi több, kielégíti. A viccek — úgy általában — azért sikeresek, mert másokon lehet röhögni. A béna rendőrön, a smucig skóton, a póruljárt zsidón, a tolvaj cigányon. A franciák az angolokról gyártanak anekdotákat, az angolok a franciákról. És mi már az „átkosban” is szívesen nevettünk szovjet és magyar pártvezéreken, nemhogy ma, amikor amúgy is mindent szabad. Az Addams family-nek — úgy a családnak, mint magának a filmnek — egyik erénye, hogy nem kisstílű. Senkit nem aláz meg, nem mutat rá „törpe minoritásra”, ilyen-olyan kisebbségre, majd nem kacag rajtuk, ahogy a torkán kifér. Szórakozásaik még akkor is humánusak, ha tényleg kiderül: galádságuknak áldozatai vannak. (Ez majdnem törvényszerűen előfordul olyankor, amikor egy stop-táblát kiemelnek egy forgalmas útkereszteződésből...) Mindenféle tevékenységüket azért nézzük mégis jó szívvel, mert az a „tartás”, ami a családból sugárzik, sajnos egyre inkább kiveszni látszik belőlünk. Hogy hülye szokásaik vannak? Felfogás kérdése. Mert adott esetben lehet furcsának nézni egy férjet és egy feleséget, akik óránként keringőznek egyet, s szívélyesen érdeklődnek közben: ugye, drágám, boldogtalan vagy? De nem ugyanolyan különös-e az a házaspár, aki sohase keringőzik, és már arról is leszokott, hogy egyáltalán kérdéseket tegyen fel. Az se mindennapi, hogy az Addams gyerekek bárddal a kezükben rohangálnak fel és alá, játszásiból villamosszékbe ültetik egymást, vagy késeket dobálnak egymás feje köré. Viszont itt egyenloek az erőviszonyok és tisztázottak a játékszabályok. Borsot kell törni a másik orra alá, de tudni, hogy a visszavágás legfeljebb késik egy kicsit, ám bizonyosan bekövetkezik. De a harc mindenféle alattomosság és erőfölény nélküli. Mindeközben a szeretet szinte kézzel fogható. És ugyan dőreség didaktikus nevelési elveket keresni ebben a filmben, de a vicc- és humorhalmaz mögött van valami félelmetes bölcsesség, amit muszáj észrevenni. Azt, hogy az életsokkal-sokkal vidámabb, ha nem törődünk any- nyit illendőséggel, tisztelettel és más egyéb, komor dolgokkal. Ha szabadjára eresztjük a fantáziánkat, és legalább a szűkebb környezetünkben elengedjük magunkat. Az ellazulás képessége, bármilyen furcsa, de sok emberben hiányzik. A folyamatos „megfelelés” rá- nyomj'a a bélyegét az egyéniségükre, s lassan már eszükbe se jut: ha másképp élnének, akár boldogok is lehetnének. És ehhez meg „gáláddá” se kellene válniuk. ^ Doros Judit Milyen „gazda” volt Bethlen István? Romsics Ignác kötetéről Politikusi karrierje fénykorában sokan tették fel a címbeli kérdést, igaz ugyan, hogy nem kevesek csipkelődő, nem egyszer gúnyos éllel. S így a válaszok is sokfélére sikeredtek. Elsősorban a szaktudása volt kikezdhetetlen, aki vele találkozott — kortársi visszaemlékezések sokasága tanúsítja ezt —, rövid idő után megtapaszthatta, szikár alakja és boltozatosán magas homloka mögött félelmetes logika, szűkszavúan lényegre tapintó gondolkodás rejtőzik. Egyik legkérlelhetetlenebb bírálója, Németh László pedig rendszerét nevezte olyannak, mely ellenáll mindennek, ami gondolat, mozdulat és reform! Tíz évig volt Magyarország miniszterelnöke, 1921 és 1931 között. Válságos időszakban, megtépázott nemzeti remények után próbálta Magyarországot beilleszteni a korabeli európai rendbe. Kilincselt a győzteseknél, de tudta azt is, a német kérdés megoldása nélkül nincs európai béke. Az előbbiekhez kötötte mérsékelten konzervatív, liberális felfogása, de gazdasági racionalizmusával azt is gyorsan belátta, a német expanzió siker és csapda egyaránt lehet Magyarország számára. Kitűnő monográfiát vehetünk kézbe Romsics Ignác tollából, s több mint három és félszáz oldalon követhetjük nyomon azt a politikusi életrajzot, amely a huszadik századi magyar politikusi pályák többosztatúságát elemzi, szinte irigylésre méltó pontossággal. Mert igen, XX. századi fejlődésünk egyik sajátosságát éppen az adja, a nemzet életét befolyásoló sorsfordító események sűrűbben váltották egymást, mint a politikusi életutak. Egyfajta háromosztatúságot jelentett ez, elsőül a Monarchia keretében meglévő, korlátozott szuverenitással bíró, de mégiscsak biztonságot nyújtó nagyha- talmiság hirtelen megszűnését. Másodsorban annak a kiútkeresésnek a kísérletét, amely a trianoni sokkból próbálta kigyógyítani az országot, s harmadsorban annak keserű megérését, hogy a második világháború vége felé a korabeli nagyhatalmi érdekeket képviselő Európa újra cserben hagyja Magyarországot. A XX. századi magyar miniszterelnökök kálváriái közül talán a legtanulságosabb Bethlen Istváné. Pályája Tisza István közelségéből indul, politikusi karaktervonásainak fő jegyeit is tőle kölcsönzi, de a körülményekhez alkalmazkodó magatartási jegyet már önmaga alakítja. Mint ahogyan Romsics írja, Bethlen mindig is „egyfajta historizáló tradícionizmusban” gondolkodott, s politikájában sokszor hivatkozott a „szervesen keletkezett intézmények” védelmének szükségességére, de azért sohasem annyira, hogy a nemzet számára új kihívásokat jelentő eszmék fontosságát ne ismerje fel. Romsics nem győzi hangsúlyozni, hogy politikai gondolkodásának két tartópillérét, a tradicionális magyar liberalizmus, valamint az agrárius és ipari érdekek védelme alkotta. Nem kétséges, pályájának nagy cezúrája a forradalmak kora és az ország szétdarabolása. Magát a küldetéses emberek közé sorolta, noha nem tolakodott a hatalom elnyerésére, ne feledjük, az első Bethlen-kormány 1921-ben csak ötödik a sorrendben, de azt azért világosan érzékelte, az ő politikai taktikája a legreálisabb. Szellemi alkatából és felkészültségéből adódóan, ellenezte a szélsőségeket, s a politikai erők hűvös kiegyensúlyozására törekedett. Gyakorlati gondolkodó volt, a nemzettest egészére figyelt, s ha csak tehette, kerülte a dolgok túlzott ideologikus megközelítését. Úgy gondolta, erre ott vannak a szellem emberei. Közülük is azokat részesítette előnyben, ezek között is megkülönböztetetten Szekfű Gyulát, akik „történetpolitikai” szellemben gondolkodtak. A reális alapokon nyugvó, de históriai érvekben gondolkodó karaktereket kedvelte. Nála talán senki sem tudta jobban, hogy a politikusok dicsősége múlandó. Akár ma is intő jel lehetne, ha odafigyelnének! Amikor 1933-as híres angliai előadókörútjáról visszajött, ahol egyáltalán nem bukott mi- niszterlnökként fogadták, a pesti Nemzeti Kaszinóban az őt körülvevő klubtagok egyike megjegyezte: „Kegyelmes uram, ma te vagy a legnépszerűbb ember Magyarországon.” Bethlen keserű humorral így felelt: „Lehet, hogy így lesz egy hétig, azután megint én leszek az ország legnagyobb megrontója”. Találó célzás volt ez a közvélemény ingatagságára és megbízhatatlanságára, amely lemondása után kígyót-békát kiáltott rá, s alig két év után újra Messiásként fogadja, s tőle várja az ország megmentését. A harmincas évek közepétől Bethlen mintha parkolópályára kerülne, visszahúzódva a hivatalos politikától, összekülönbözve a jobboldal prominens képviselőivel, s messzemenően helytelenítve a német orientációjú politikát. 1934-ben egészen furcsa cikket ír a Magyar Szemlében „Hagyomány és forradalom a politikában” címmel. Ebben írja le először azt a kegyetlen valóságnak bizonyuló megsejtését, hogy: „A történelem liberális- demokratikus-kapitalisztikus korszaka, amely az erők szabad küzdelmére volt alapozva, úgy látszik, vége felé közeledik”. Megsejtve ezzel az országra leselkedő diktatúrák veszélyét, amelyből egyáltalán nem kért, lett-légyenek azok nyugatról vagy keletről jövők. Á „Gazda féltő szeme volt ez a jövőre való pillantás, s hogy beteljesülő jóslatából csak az egyiket kellett megérnie, annak az az oka, hogy a másik „gondos” felügyelet alá helyezte. A kitűnő monográfia szerzője megérdemelné, hogy az életutat lezáró szovjet fogság körülményeivel is megismertessen bennünket. Szőke Domonkos ■■■ ________S e cfy mofC Addams Family
