Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-06 / 82. szám
í l7an q C7PrlíAC7fn* ß. M.: Elmarasztalja lapunkat, mert nemzeti ünnepünkre, március 15-re megjelent ünnepi számunkban ünneprontónak találta K. A. Ünnepi czikk mártzius tizenötödikére című írását. Már a címben régies alakzatban használt két szót, a mártziust és a czikket is kifogásolja, mert ön szerint az semmiképpen nem illik így oda. Felháborítónak tartja az iróniának, a képsorozatnak a hangsúlyait, az egyre erőteljesebbé váló mondatokat, ahogyan a szerző gondolatait, érzéseit sűríti az ünnep körül, az ünnepről. „Aktualizálás kell, nem vitás, amúgy nem ér az egész semmit.” Ez bizony szemmegakasztó mondat e tavaszi hónap idusán Magyarországon. Aztán ez a részlet is: „Neked olyan ellenzéki fejed van, messziről süt rólad az ellenállás — mondta évekkel ezelőtt egy barátnőm egy barátomnak, az meg hetekig úgy tartotta a nyakát, ahogy akkor, egy kicsit balra döntötte, és ünnepélyes fölénnyel mosolygott. Ilyen fejet nem látni ma, ilyen kicsit balra hajlót.” (Mintha Petőfiről mintázná ezt a modem fiút K. A. — a szerk. megjegyzése.) De folytatódik: „Oda a jó kis ünnepi cikk, befuccsolt a prekoncepció, saját farkába harapott a kígyó. Abban az országban nem lehet március tizenötödikéről semmit írni, ahol hetek óta beszélik, hogy az Antall meg aTölgyessy...” Es önnek a befejezés aztán végképp kellemetlenül hat, s ez így szól: „...vesszük a ko- kárdás kabátunkat, és elmegyünk mulatni valami nagyon távoli, icipici helyre, ahol ordíthatunk torkunk szakadtából, de nem hallja rajtunk kívül senki.” Ez önnek kínos, ez a hang; ez a mondanivaló nem passzol abba a képbe, amit ön erről a nemzeti ünnepről kialkotott magának. A lapot elmarasztaló megjegyzésére annyit, hogy a nemzeti ünnepről, annak jelentőségéről háromoldalas összeállításban emlékezik meg a Hírlap. Sokszínűén, sok szinten közelíti azt a mindig is sokféleképpen birtokolható nemzeti emléket, a történelem itteni „csodanapját”, amiért a világ a XIX. században annyira ránk nyitotta a szemét. Szól itt Supka Géza, Kosáry Domokos, megjelenik egy egri polgárhoz íródott Kossuth-levél, akad egy romantikusra hangolt kis színes írás, a Kápolna — anno 1849, amelyben a mai kápolnai diákok is vallanak, lobogó szándékkal szavalják a szavakat, mit tennének a forradalomban. Amiről persze igencsak másoktól szerzett, homályos fogalmaik lehetnek. K. A. írása úgy fest, mintha egy romantikus zeneműsomak a végén egy rockdal szakítaná szét az érzelmi egységet. De maradjunk most már K. A.-nál, ő fiatalember, a mai generáció szemléletét, érzésvilágát teríti elénk írásában. Benne ez alakult ki. Attól a pillanattól kezdve, hogy a feladatot megkapta az újságtól, addig töpren- kedett, amíg ez a szöveg állt ösz- sze a fejében. És le is írta. Aki valamelyest is tisztában van azzal, mi gondot okoz egy téma megfogalmazása annak, aki tudja, hogy az ő mondatai a nyilvánosság elé jutva rokon- és ellenszenvet válthatnak ki, annak nem kell megmagyaráznunk, hogy egy becsületes írófajta — most tekintsünk pl q•7nL'tnl olzilr r»lrflzr\r-r»Kílzr\r Pl — lepik ezt a pályát is —, az, aki mer, és tud nem harmadik személyben írni, az teljesen „eggyé vegyül” témájával, átéli azt, és legjobb tudásával, szemléletét is beleadva, értékeltetve teszi azt papírra. K. A. ezt tette. Ő mai fiatalember, ebbe a mai átmeneti állapotba belecseppent, a rendszerváltás a feje felett zajlott le. De előtte járt, és jár itt két nemzedék, akik olyanok, netán még 1945 előtt is felvonultak az országzászlóhoz, három nemet harsogtak a Trianonra, köny- nyes szemmel elszavalták az ismert költőnő által írt magyar Hiszekegyet, olvasták Jókait, szavalták Petőfit, görbe szemmel néztek a határokon túlra és várták, hogy a Magyarok Istene majd csak igazságot tesz értünk. 1945 után — pár évig — a nemzet ünnepén — elgondolkodtak, mit is kellene-lehetne tenni az eszmék megvalósítása érdekében. Majd jött Rákosi és diktatúrája, nagy szavakkal a szabadságról egészen addig, míg 1956 felrobbantotta a szocializmus bástyáját. Aztán húzták a nyakukat azok, akik nem nagyon tisztelték az internacionalizmust, és lopva hitték Istent, de nem szóltak, hogy hazugságban élnek. Nemcsak a hatalom hazudik, mindenki úgy érezte, ő is elfelejtett már igazat mondani, bár Babits szerint gyilkosok közt cinkos, aki néma. Mert a lélek megölése is bűn. Mára itt van ez a nemzedék, amely elődeitől a tűrést — nem a türelmet — örökölte. Nem sokat. De jószerével mindig minden polgár, fiatal és öreg egyet megtehetett, ha ünnepelni akart: elővette Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt, Adyt, József Attilát — és nemcsak a kirakatba tett verseit —, és elmélkedett. Magának. Ez a nemzedék, a K. A. csapata olyan családokban, iskolákban nőtt fel, ahol már idomítottan tudták, hányfajta választ lehet adni bizonyos kérdésekre, küszöbön belül és kívül. Kettesben, többesben. Ebben a nemzedékben ez a szemlélet van; talán még ki sem alakulhatott egészen, hiszen évtizedekig a társadalom is, az egyén is pótcselekvések sorozatával hárította el magától a felelősséget. A nép legtöbbje meg hajtott, „gü- zült”, hogy valamilyen pénzt ösz- szehozzon lakásra, autóra, lényegre és látszatra. Miközben a hatalom hízott és szavalt. És ha ma erkölcsi csőd van, és ha ma ennek az állapotnak egy olyan része is van, hogy a fogalmak el- kásásodtak, elmosódtak vagy kiüresedtek, ne csodálkozzunk. És azon se, hogy egy fiatal újságíró őszintén elrikkantja magát egy szentelt ügy kapcsán, és érzékelteti a távolságot a költészet és a valóság között —, hogy ezúttal ne engedjük el Goethét sem. Hiszen nemcsak az egyéneknek, de népieknek is lehetnek — vannak — fausti szenvedései. Hányszor és hányféleképpen, milyen célok, okok ürügyén írtak itt alá örökre szóló szerződéseket? De — hála Isten — a nép, mely minden idők jármán nyögni fog — ha már Arany János mondata is eszünkbe jutott —, mindig kibírta. És még mennyi mindent ki fog bírni! Ennyit a „czikk”-ről, az ünnepről. Hagyjuk a fiatalokat a maguk módján ünnepelni, vigadni, a maguk értékeiben élni, csak igazat mondjanak és igazul A cirkuszban A nagy mutatványok, különleges, megismerhetetlen cselekedetek szerelmesei voltunk, amelyeket hétköznapi, fáradt agyak szórakoztatására találtak ki, gyakoroltak be mosolygósra festett arcú, szomorú szemű bolondok. Először ültünk így, együtt a cirkuszban, szűk sorokban, re- csegős székeken. Térdünk porckorongkopásai által okozott fájdalmunkat feledtették a porondon megjelenő akrobaták, akik kecses, légies mozgással úsztak át a sűrű levegőn, nagyobbat ugrottak, mint amilyen magasan van a vasúti kocsik alsó lépcsőfoka, amire a fejkendős, ijedt arcú öregasszonyok csak segítő kezek jóvoltából léphetnek fel, hogy aztán emberfarkasok vicsorgásától megijedve húzódjanak a peron sarkába, kis szatyrukat a mellükhöz szorítva. Majmok kuporogtak a kerek, csillogó emelvényeken, csinos, fiatal nő sétált előttük kecses, előre megtervezett léptekkel. Pontosan ismerte az emberi arcú, szőrös kis állatok viselkedését, és a szomorú szemű, rószaszín szoknyába öltöztetett majom- lány is tudta, hogy két bukfenc- kézenállás-tapsolás-vigyor, mert ha nem, akkor odakint, a csillagos éjszakában, a városszagú levegőben suhogni fog az ostor. Gyönyörű, fehér paripák futottak körbe-körbe az első sorban ülő, boldog gyerekek biztatásától kísérve. Szemük előtt persze ott volt az ellenző, csak előre láthattak, csak az előttük futó ló ismerős, ide-oda csapkodó farka jelenthette számukra a prespektívát. Izmos, fiatal testek a lengőtrapézon, a repülés szabadságának részegítő boldogsága, a lélegzetelállító pontosság tette csodálatossá szárnyaló mozdulataikat. Egy végtelen lehetőségekkel kecsegtető, ismeretlen világ gyönyörű, emberfeletti bajnokainak láttuk őket, akiket kicsavart nyakkal bámultunk. Kényelmetlenek voltak a székek, de odafent repült az álmunk, odafent életre kelt az elfelejtett könnyedség. Azóta már sokszor végignéztük az előadást, sokszor besom- fordáltunk — emberi kíváncsiságunktól hajtva — ebbe a kör alakú, fűrészpor- és lóürülékszagú ponyvasátorba, mert új, bajainkat feledtető, jó műsorra vágyunk, de mindig csak a régi arcok, a régi viccek, a régi, kopott bűvészcilinderek, az öreg, fehér lovak, a szárnyatlan, fehér galambok... A műsor végén kedvetlenül, mérgelődve megyünk ki a sátorból az alacsony kijáraton, a kasz- szánál dühösen számolja a bevételt az elegáns cirkuszigazgató, szőke, kifestett nő ül mellette a széken. Odakint az emberek beülnek az autóikba, felszállnak a buszra, de én inkább hátramegyek a cirkuszi lakókocsikhoz, ahol a rózsaszín ruhás kismajom szomorúan bámulja a ketrec rácsai mögül a kavicsokkal zsonglőrködő, részeg idomárlányt. Sauf ért Attila A,josagos Tigaz sokán panaszKoanaK mostanaoan csillagászt összegű gázszámlájuk miatt. Akad azért üdítő kiv tel is. A minap a folyószámlámmal együtt megkapta a gázszolgáltató vállalat 1991 októberétől 1991. d cember 30-ig terjedő időszak fogyasztásáról szó számlámat. Nem kis izgalommal vettem a kezemb vajon hány ezer forintos tétel szerepel rajta. Azt azonban ezt állt: a gázmérő előző állása 1284 köl 0,00. Ez igen! Keményen fűtöttünk, a fogyasztás mégis nulla. Kérem, ne csinálják ezt velem! Ha jótékonykodni akarnak, ne így tegyék. Csökkentsék inkább az egységárakat. Mert mondanom sem kell, hogy a következő számla összege nem lesz ilyen méltányos. Tisztelt Tigáz! Ne kíméljenek, olvassák csak le rendszeresen az én gázórámat is! H. L. (teljes név, cím) Ez aztán szolgáltatás! Egy történetet szeretnék leírni arról az OTP-ről, amelyik arra van hivatva, hogy az én, É. a hozzám hasonló ügyfelek szolgálatában álljon. A történet: Ügyeim intézésével édesanyámat hatalmaztam meg. Az eddigi átutalási betétszámlát — mint tudjuk — fokozatosan felváltja a lakossági hitelszámla. Ez ügyből kifolyólag én aláírtam egy nyomtatványt — ahogyan azt kell. Sajnos azonban nem jó helyre került az aláírásom, mert egy oldallal előbb kellett volna feltüntetnem, így hát ott is aláírtam. Mindezek után besétáltunk édesanyámmal az OTP-be. Miután nem volt nálam semmilyen engem igazoló okmány, úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg az ügyintézés közben. Édesanyám természetesen igazolta magát, s a kartonomon hivatalosan rögzítve volt az ő megbízása a számlám kezelésére. Az ügyintéző hölgy azonban szép lassan meghazudtolta édesanyám felé az én aláírásomat (mondván: a két aláírás nem egyforma, tehát nem ugyanaz a személy írta) — mégis bekapcsolódtam a vitájukba. Felháborodásomat rövidesen egy újabb követte: a hölgy ugyanis a telefonom iránt kezdett érdeklődni, mire én közöltem, hogy nincs. Erre ő minősíthetetlen hangon a „képembe vágta”, hogy majd ő úgyis megtudja a postától. Mivel a telefonszámom nincs feltüntetve a betétszámlámon, nem vagyok köteles megmondani. Ezek után távoztunk az OTP-ből. Hazafelé egész végig azon bosszankodtam, hogy a mai világban, amikor a konkurencia teljed, egy ilyen pénzintézmény megengedheti-e magának ezt a stílust, ezt a bánásmódot az ügyféllel szemben. Azt sem értem, hogy miután a lakossági hitelszámlára való átálláshoz szükséges kitöltött nyomtatványt postán is el lehet j uttatni az OTP-nez, miért volt minderre szükség? Horoszkóp április 6-tól április 12-ig
