Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25-26 / 98. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. április 25—26., szombat—vasárnap

„Hitlerjunge, Salomon” — egy (csaknem) láthatatlan film

Amerikában milliók látták, és el vannak ragadtatva tőle, Németországban nagyítót kell elővenni, ha a Hitleijunge, Salomon című filmet valaki meg akarja találni a moziműsorban. A lengyel rendezőnő, a Wajda-tanítvány Agnieszka Holland filmje október óta öt kópiában futott a német mozikban. Jürgen Wohlrabe német forgalmazó szerint a moziba járók 85 százaléka 26 évnél fiatalabb. Az értelmiség pedig giccsesnek találná a filmet. Most űjabb huszonöt kópiát készítettek, ami enyhén szólva nem túlzás, de mindenképpen többen nézhetik meg a művet, amelyről mindenki beszél, de csak kevesen látták.

A Hitleijunge, Salomon egy furcsa, szinte hihetetlen történet nem túlságosan szerencsés megfilmesítése. Holland (Magyarországon a Vidéki színészeket láthattuk tőle) német-francia koprodukcióban forgatott, s őt is elérte a Nyugaton rendező rangos kelet-európai filmesek végzete: csak semmi bonyolultság és mélység, a drámát tálaljuk könnyen fogyaszthatóan.

A sztori 75 százalékban igaz — mondja a leginkább érintett, az Izraelben élő Salomon Perel —, a többi „filmes költés”. Perel önéletrajzi ihletésű írása adta az ötletet Hollandnak, hogy vászonra vigye a zsidó fiú történetét, akiből náci lesz, mígnem az egyik felszabadított koncentrációs táborban rá nem talál testvérére.

Ifjabb Salomon Perel családjával együtt a német- országi Peinéből az egyre nyomasztóbbá váló zsidóüldözés elől először a lengyelországi Lódzba menekül, a fiúkat továbbküldik a nyugat-fehéroroszor- szági Grodnóba. Ám oda, a Hitler-Sztálin-paktum értelmében, éppen bevonul a Vörös Hadsereg, s a fiúk elszakadnak egymástól. Salomonból meggyő- ződéses komszomolista válik, hogy aztán a Grodnót 1941-ben lerohanó Wehrmacht katonái előtt már ismét németnek adja ki magát. Salomon a németek oldalán harcol, majd az „árja kinézetű” fiatalembert elküldik a náci ifjak elitképző iskolájába, ahol állandóan attól fél: észreveszik körülmetélt férfiasságát, és rá is a zsidó milliók sorsa vár.

A történet az élni vágyás, a megmaradni akarás története. Salomon Perel úgy váltogatja német, lengyel és fehérorosz múltját, ahogy a körülmények megkívánják. Ha a frontszakaszt oroszok foglalják el, elrabolt komszomolista, ha a németek visszafoglalják az állásokat, akkor balti német. Salomon mindig a győztesek oldalán szeretne állni, s teszi ezt — legalábbis az alkotók kívánsága szerint — minden különösebb vívódás nélkül. Nagy dráma is lehetne a film, amely a történelmet nem túlságosan veszedelmes játéknak mutatja be.

A Hitleijunge, Salomont Amerikában „Európa, Európa” címmel vetítik, könnyező nézők tódulnak ki a mozikból, a év legjobb külföldi filmjeként megkapta a Golden Globe-ot is, az Oscar-díj lehető legjobb ajánlólevelét. Csupán egy a bökkenő: a német válogatóbizottság nem jelölte Oscar-dijra. Formailag az volt a kifogás, hogy nem tisztán német film, a stáb zöme például lengyel, így az amerikai előírásoknak sem felel meg. Mások politikai okokat sejtenek a döntés mögött. A film még a maga meseszerűségében is pálcát tör a német múlt felett, s mint ilyet, a német válogatók nem szívesen látnák esetleg Oscar-dijjal ékesítettem Az amerikaiak azonban nem nyugodtak bele, hogy az, amit ők annyira kiválónak tartanak, ilyen simán elvérezzen. A „hátsó kapun át belopták” a Hitleijunge, Salomont ajelöltek listájára, Agnieszka Holland pedig elnyerheti a legjobb forgatókönyvért járó dijat.

Egy ősbemutató: Medeamaterial

Intelligens

állatok

Ha ismernénk, csodálnánk őket — Erkölcstant is tanulhatnánk tőlük — Az a bizonyos hatodik érzékszerv

Érdekes ősbemutató színhelye volt nemrégiben a brüsszeli La Monnaie Operaház. Pascal Dusapin — Henri Müller szövegére komponált — Medeamaterial című egyfelvonásosát a barokk zene mesterének, Purcell- nek Didó és Aeneas című operájával egy műsorban és egy keretben állították színre a belga fővárosban, nagy sikerrel. A Medea- materialban (szó szerint: medea- anyag) Müller a görög legendát dolgozza fel, Medea sorsát, aki szerelmét, az országát meghódító Jazont saját testvére élete árán mentette meg, majd amikor Ja- zon elhagyta, megölte két közös gyermeküket. A történet párhuzamos Purcell ugyancsak ókori témájú operájával, amelyben DiC

söndes, városi kiskocsmában Árminnal vacsorázom. Amikor Pestre jövök, mindig ide hoz el, többnyire ehhez a sarokasztalhoz ülünk, boíjúpörköltet vagy rántott bordát eszünk. Ármin megözvegyült húgával, Emmával lakik együtt, és hogy el ne felejtsem, a jó öreg Adoí/bácsival, akinek — közel a Dunához — a Molnár utcában volt hajdan egy ékszerboltja. Ármin tősgyökeres kereskedőcsaládból származik, akik közül Vajkai Rezső— Adolf bácsi öccse — vitte a legtöbbre, és már az ötvenhatos távozása után nem sokkal milliomosként emlegették. Valahol Frankfurtban telepedett le, és annak idején beszélték, hogy megvett egy autóbontót, amelyből később egy szalon, majd egy autógyár fejlődött ki. Halk, csöndes zene szól, szolidnak tűnő, középkorú emberek suttogva diskurálnak a tarka abroszok fölött, tányér csör- ren, kívánatos söröskancsók csillannak meg a pincérek szalmakalap nagyságú, kerek tálcáján. Ármin ma derűs kedvében van, afféle jelenség, mint aki az egész napi lótás-futás után este elmondhatja: ma igazán jó napom volt.

— Mit szólnál ma kivételesen egy rántott borjúlábhoz?

— Jöhet minden, ami nem marha! — élcelődöm, mire Ármin — mintha két kaijával repülésre készülne — a pincér után szól: dupla tartárt kérek mindkettőhöz... Elhalkul a zongora, a kellemes hangulatvilágításban egy ifjú — inkább gyereknek nézem — hegedülni kezd. Régen hallott nótákat, középkori magyaros kesergőket, majd vidám ropogósokat húz, de olyan érzéssel és finoman, hogy még azok is ráfigyelnek, akik nem különösebben kedvelik a zenét.

— Ez, kérlek, egy Zichy-unodót, Karthago királynőjét hagyja el a hős Aeneas a gonosz boszorkányok „hamisítottan isteni parancsára”, és Didó végez magával. A mitológiai ihletésű barokk és a kortárs opera témája tehát egyaránt szerelem, halál és „politikai” kényszer.

Ezt az egységet a brüsszeli előadásban a 37 éves Pascal Dusapin és a három évszázada élt brit zeneszerző zenéjének bizonyos párhuzamai mellett a díszletek közös elemei hangsúlyozzák. A Medeamaterial egyetlen énekesnőre méretezett hol zenei, hol deklamáló monológ (bár magnetofonfelvételen más szereplők, Jazon és a dajka hangja is hallható), amelyet négy énekesnő kamaraegyüttese, továbbá a

ka! Afféle „ kékvérű”, aki egy zenei talentum, és legföljebb csak hallotta valakitől, hogy az őseinek ezer holdjai voltak. Állítólag egy lány kedvéért hegedül itt, aki a szüleivel együtt ott vacsorázik az ablak melletti asztalnál.

Evés közben nem szívesen beszélek, Ármin kíváncsiskodásai- ra is inkább hümmögök vagy bólintok, hanem eszembe jut az öreg Vajkai Rezső, a többszörös milliomos, így alig várom, hogy szóhoz jussak.

— Él még az öreg medve?

Ármin kezében megáll a söröskorsó, úgy néz rám, mintha ma látna először, eltűnni látszik az előbbi, feldobott hangulata, de nem hagy válasz nélkül.

— Egy hónapja látogattam meg, és — sakkfeladványaiba temetkezve — a legjobb egészségben találtam.

Fúija a kíváncsiság az oldalamat, hogy mi van a millióival, a remélhető örökséggel, amelyből az itthon maradt családtagoknak is juttat bizonyára valamennyit. Egy oldal vágással az öreg feleségéről, a fiáról kérdezősködöm.

— A fia lezuhant egy sportrepülővel, a felesége, Mária néni már régen nincs az élők sorában, így aztán érthető, hogy Adolf bátyám sürgette az utazást, mivel a jó öreg sakkmesternek olyan vazenekari árokba telepített kórus kísér. A cselekményt négy táncosnő görcsös kínt, szenvedést kifejező tánca illusztrálja. A nehéz leplekben megjelenő énekesnőt — Heide Leidlandot — egy fürdőruhás, végig képregényt olvasó, de a legdrámaibb pillanatokban maga is táncoló alteregó is kiegészíti a háttérben, akinek szerepeltetését nem minden belga kritikus látta indokoltnak. A színpadot hideg fényű neoncsövek világítják be, és a tulajdonképpeni zenét és cselekményt szántszándékkal provokáló szintetizátoros generátorzúgás vezeti be — talán hogy senki se gondolja, hogy a görög mitológiai rémtörténet olyan régen történt.

gyona lehet, hogy ha kedve tartja, színaranyból faragtatja ki még a figuráit is.

Nagyokat kortyolunk a sörből, hallgatjuk a finom, kellemes zenét, de minden bizonnyal egy irányban kalandoznak a gondo-' lataink.

— Egy szép napon azon veszed észre magad, hogy te is milliomos vagy...

Ármint nem olyan fából faragták, mint akinek az arcára vannak írva az érzelmei — jó kereskedőhöz méltóan —, nagy darab életében megtanulta, hogy a vevőnek mindig igaza van, és a boltokban akkor is mosolygós pofát kell vágnia, ha legszívesebben a pokol fenekére küldené az embert. Ezúttal sem veszek észre rajta különösebb felindulást, bánatot vagy örömet, csak amikor fenékig issza a sörét, akkor meséli el a frankfurti utazás történetét.

— Este, amikor megérkeztem, már a szállodából felhívtam telefonon, de jó későn. Csupán egy női hang jelentkezett, és meglepődve közölte, hogy keresett nagybátyámat a várostól tizenhat kilométerre egy maga tervezte és építette „otthonban” találom, és a ház, ahol felhívtam, már több éve nincs a tulajdonában.

Ármin úgy mesél, mintha felAggodalmak

Hollywoodban

A csődbíróság védőszárnyai alá került az Orion hollywoodi filmstúdió, amely a többszörös Oscar-dijas Farkasokkal táncoló című filmet és Woody Allen több produkcióját készítette. A lélekharang szólalt meg a filmvilágban — mondják a borúlátók. Ez persze, túlzás, de még Max Alexander, a Variety című magazinnak, a show-business bibliájának vezérigazgatója is azt mondta az AFP tudósítójának: a filmiparnak is meg kellett tanulnia, hogy nembújhat fedezékbe a gazdasági pangás elől. A borúlátást a számokra alapozzák az amerikai filmfővárosban. Az 1989-es rekordévben eladott 1,13 milliárd mozijeggyel szemben tavaly csak 1,05 milhárdot adtak el az USA- ban, s ebben az esztendőben 1 milliárd alatti eladással kell számolni. Erre tizenöt éve nem volt példa. A jegyárak emelése ellenére csökkennek a bevételek is. 1990-ben az előző évhez viszonyítva 12 millió dollárral kevesebb, 5,2 milliárd folyt be a pénztárakba.

A fenyegető gazdasági pangás ellen a filmstúdiók most nagyágyúikat, a legismertebb rendezőket és sztárokat vetik be. A Sony kihozta Steven Spielberg új produkcióját, a Hook-ot. A film főszereplői, Julia Roberts, Dustin Hoffman, Robin Williams a Peter Pan című amerikai mese kissé már megfakult hőseibe lehelnek új életet. A Sony ezenkívül egy készülő Barbra Streisand-filmtol remél sikert. Az Universal stúdió egy izgalmas kalandfilmmel akarja megtölteni a mozik nézőterét, főszereplője Robert de Niro.

Két stúdió némileg derűlátóan tekinthet az idei esztendő elé. A ParamounEnak az Addams család című alkotása a vetítés első három napján 24 millió dollár bevételt hozott. A film egy vidám szömycsalád történetet eleveníti meg. A bohókás szörnyek a ’60-as években már nagy sikert arattak a televízióban. Ä másik derűlátó stúdió a Walt Disney. A Szép és szörnyeteg című rajzfilm tizenkét nap alatt 9 millió dollárt hozott a konyhára. E reménykeltő sikerek ellenére a filmcézárok aggódnak. S ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy igye-' keznek leszorítani a produkciók költségeit. Egy film elkészítésének átlagos költsége jelenleg nem haladja meg a 20 millió dollárt. Kivétel Spielberg Hook-ja, amely 70 miihóba került.

olvasást tartana egy családi regényből, még a hangjában sincs semmilyen észrevehető érzelmi hullámzás.

— Csák nem zsongott be az öreg?

— Szó sincs róla! A harminc férőhelyes idősek otthonában egy fél emelet minden kényelmével és pompájával az ő rendelkezésére áll, és boldogan mesélte, hogy minden értékét és vagyonát, sőt még a nemzetközi sakknagy- mesteri tiszteletdíjait is ebbe az alapítványba fektette, azzal a kikötéssel, hogy életében róla minden vonatkozásban úri módon gondoskodni kötelesek, holta után pedig az ügyvédje rendelkezése szerint eltemetik.

— És a testvérei, valamint te, Árminom?

Szenvedő Jézus módjára szét- táija kaiját, ádámcsutkája idegesen le-fel jár a nyakán, alig jön hang ki a száján.

— Három napig a vendégem vagy, Ármin — mondta. A vendégszobában aludtam, inas hozta ágyba a reggelimet, és naphosz- szat bérelt taxival jártuk a várost...

— Mindent megmutatok neked — kedves Árminom — ebben a városban, ami csak a nevemhez fűződik — mondta nekem —, és úgy gondolom, hogy a fiam és szegény feleségem halála után bölcsebben nem is rendelkezhettem volna ennél. Hidd el, hogy a szeretet szava vezényelt...

Csend van a kedves kis helyiségben, a fiú abbahagyja a muzsikát, pihen a hegedű, a kislány az ajtóból még egy utolsó szerelmes pillantást vet a művészre. Ármin előveszi a tárcáját, és elém tesz egy zöld papírt...

— 2720 márkás számla a frankfurti „otthon” igazgatójától...

Vacsora után még ennyit mond:

— Ezt hagyta rám a nagybátyám. A milliomos...

Szalay István

Az emberek többsége nem ismeri igazán az állatokat, még akkor sem, ha jóindulattal, szeretettel van irántuk. Nincsenek kevesen azok, akik úgy vélik, hogy az állatok oktalanok, buták — szürkeállományuk gyér volta miatt —, intelligenciájuk az emberének még a nyomába sem léphet. Azaz — állítják — primitívek...

Manapság számtalan tudós és nem tudós kíváncsi az állatokra, és szeretne belelátni azok igazi énjébe, miközben azt már századokkal ezelőtt kiderítették, hogy az állatok intelligenciáját tulajdonképpen nem ismerjük, és ez a tény alapvetően a mai napig nem változott.

Minél többet tartózkodunk az állatokkal egy fedél alatt, annál több — újabb és újabb — jelenségnek leszünk a tanúi, és döbbenünk rá olyan állati képesséf

ekre, amelyek nem is annyira a ülső, sokkal inkább a „belső” magatartás szférájába tartoznak. Gondoljunk csak azokra a magányos emberekre, akik nap mint nap meglepő dolgokat beszélnek el az állatok szeretetéről, „megérzéseiről”, kifejezési módjairól. És — miután velük egy fedél alatt élnek — ezekben nem kételkedhetünk.

— Az én cicám éppen csak nem beszél — halljuk a véleményt, s ha mindebből levonjuk a túlzásokat, akkor is maradnak jócskán ma még megfejthetetlen jelenségek.

Miközben bámulatba ejtenek minket saját emberi felfedezéseink, ilyen-olyan divatos megnyilvánulásaink, bizonyos keveset gondolunk arra, hogy sejtelmünk sincs az állatok „titkos” jelrendszerének kulcsáról, arról, hogy az állatok igenis kommunikálnak a maguk módján, és — lehetőségeik szerint — viselkedni képesek egymás társaságában.

Jó tudni, hogy az állat sohasem gonosz, nem gyilkol, miközben ölni kényszerül azért, hogy — természete jogán — megfelelő táplálékhoz jusson. A jóllakott oroszlán vagy tigris mellett békésen legelészhetnek a gnuk vagy a zebrák, eszük ágában sincs bántani őket. Teljes tiszteletben tartják egymás „territóriumait,” ugyanakkor védik életterük hatarait, de nem bántják azokat a társaikat, amelyek tévedésből lépnek be oda, legföljebb elzavarják őket. Csak ismételni lehet, hogy ma sem ismerjük az állatok intelligenciáját, bonyolult — az emberét sokkal meghaladó — érzékszervi, kommunikációs képességeiket.

Sőt! Áz úgy nevezett „gonosz” állat is ritka, léteznek bizonyos „erkölcsi” normáik, amelyeket sohasem lépnek át, így — kis túlzással — erkölcstant is tanulhatna tőlük az emberiség. Érdekesek az emberétől eltérő jellemzőik is. Az ember iszonyodik a félelemtől, a félelem, a stressz „kikészít” minket, tönkretesz, ugyanakkor a félelem az, amely az állatokat megóvja a veszedelemtől.

Az állatok életéről, viselkedéséről már a legrégebbi korokban jelentek meg értekezések, így egy XII. századbeli példázat- gyűjtemény is bőven közöl ismereteket e témakörben. Mindezt 1695-ben Haller János magyar fordító tette hozzáférhetővé.

Ki ne olvasta volna Merle Állati elmék című könyvét a nagyszerű és mindig játékos, kedves delfinekről, amelyek máig is megfejthetetlen dolgoknak művelnek. Időérzékük, kommunikációs képességük és tanulékonyságuk egyenesen bámulatba ejtő.

Sokan tudják, hogy az erdei vadaknak „váltóik” vannak, amelyeket általában nem hagynak el, és évszakonként csaknem percnyi pontossággal jelennek meg ugyanazon a helyen, abban a vágásban, vagy netán vadetetőnél.

Úgyszólván az órát hozzá lehet igazítani egy erdei őzbakhoz, amely a nyár folyamán hajnalban és délután a járását pontosan és rendben betartja. Menekülésre vannak úgynevezett kényszerváltóik, amelyeket téli hajtások

idején a vadászok már jól ismernek, és azokra is állítanak puskásokat, hogy a menekülőket puskavégre kapják.

1769-ben jelent meg Miskol- czi Gáspár: Égy jeles vadkert című munkája, s az abban foglaltakra minden természetjáró tud saját példát hozni. Gondolná-e valaki, hogy a szelíd és félénk mezei nyúl milyen ravasz állat, és hogy milyen gyakran alkalmazza a híres cselugrásait? Mielőtt vackot kapar magának, útja közben többször cselesen jobbra-balra ugrik, hogy a nyomkövető azt higgye, hogy nem folytatja tovább az útját, majd saját nyomán visszatér az eredeti irányba. A farkasvadászok a megmondhatói, hogy a farkasok mindig a hegycsúcsokról tekintenek széjjel, és csakis a kellő terepismeret birtokában kezdenek el kóborolni, éjjelente nemritkán akár 100 kilométert is.

Az sem véletlen, hogy zsákmányszerző útjukra mindig a legsötétebb, a legviharosabb időt választják, amikor szinte semmi esélye sincs a vadásznak arra, hogy őket észrevegye, meglássa.

— Ösztön! — mondjuk erre. Ösztönös bölcsesség, az a bizonyos hatodik érzékszerv, amely az állatoknál létező valóság. Ugye tudják, hogy némely madarak — a fogoly, a túzok stb. — törött szárnyat, sebesülést játszanak a vadász vagy a fészekrabló előtt csupán azért, hogy elvezessék az ellenséget a fészektől, ahol a tojásokat költik, vagy a fiókákat őrzik.

Bámulatos egy porban vergődő fogolymama, amint szétterpesztett szárnnyal, életét kockáztatva vergődik a vadász előtt mindaddig, amíg a kicsinye közeléből a puskás távol nem kerül. Ösztönös, önfeláldozó életmentés!

Az állati erkölcstanszennt némely madáipárok párválasztása egy egész életre szól, és ha elpusztul a másik, az egyik örökös özvegységet vállal, soha többé nem választ magának társat. Az elefánt, amelynek az intelligenciája magasfokú, elvállalja az elpusztított társa bébijét, és sajátjaként neveli föl... Ugyanez némely más állatnál már nincs meg.

Vajon ki mondja meg a szar- vasrudli teheneinek, ünőinek és fiatal bikáinak, hogy védeniök kell a legerősebb, a faj fenntartásáról gondoskodó bika életét, ezért mindig a vezértehén megy elöl, követve őt a többiek, és amikor a vadász már-már arra gondol, hogy nem jön a díszes trófeát hordozó, koronás nagy úr, akkor — a többiek után — lep színre.

Életem során láttam kis erdei réten táncoló szarvasokat, amelyek farsangi báli hölgyeket meg- hazudtolóan mórikalták magukat, nem is szólva egyes madarakról — fácán, túzok, fajdfélék —, amelyek dürgőtáncainál

szebb látványt nehéz elképzelni. Megdöbbentő, hogy a látszólag gondtalanul legelésző vadak mennyire figyelnek vigyázó társaik jelzéseire, és mennyire bíznak abban. Elég egy pisszentés, egy fütty vagy egy. halk morgás, és máris menekül a mufloncsapat, a szarvasrudli, vagy éppen a vaddisznókonda.

Az állatvilágban nagy szerepet játszik a természetes kiválasztódás: az erős megél, a gyengének, az életképtelennek megpecsételődik a sorsa.

Ugyanakkor bizonyosra vehető, hogy az elefántcsapatból kilőtt egyedet a társai még félhol- tan is magukkal cipelik, támogatják, amíg csak össze nem csuklanak a lábai. Ám ezután sem hagyják cserben, órákon át szagolgatják, körüljárják, egyesek szerint siratják. Mindez — éppen úgy, mint a kutya, a macska ragaszkodása, hűsege, szolgálata — erkölcsi típusú tulajdonság, amely méltán ejt bennünket ámulatba.

Hajdanában Wolfgang Fran- zius latin nyelven így elmélkedett:

„Az állatvilág rendeltetése: erkölcsi útmutatás az emberiség számára...”

Lehet, hogy igaza van...?

A sakkmester