Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-02 / 93. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. április 18—20., húsvét Mit ad nekünk a költészet? „Szeme fekete-sárgás, bajuszát beretvállya...” Elásott örökség? Az utóbbi hetekben az Irodalmi Vándortársulat Vörösmartyból „készült”, és kiállt közönsége elé megmutatni a hazai reformkor jelentős egyéniségét, nagy formátumú gondolatok zengetőjét, a romantika eposzíróját. Felfedeztetni — na van egyáltalán arra igény —, hogy a nemzet igazán jó hangú váteszei manapság is eljussanak a történelmi mélyből a mai aktualitások olykor zavaros napjainak felszínére. Jegyzettel kísértem a nem nagy hullámokat vert helyi eseményt, s míg zsörtölődtem azon, milyen mértékig kellene tisztelettel bánni némely gondolatsorral, eszembe villant, hogy — tán két éve is — nálam felejtette egy 1935-ben(!) megjelent monográfiáját az egri szerző, Huszty Mihály: Budapesten adta ki Vörösmarty az újabb irodalmi ízlés tükrében című doktori disszertációját, amelynek alcíme: A költői világkép Vörösmarty és Ady költészetében. A csaknem száznyolcvan ol- különös figyelmet szentel a Zadalas értekezést a nagy irodalomtudós, Horváth János előszava vezette be, akiről a mai nemzedéknek talán nem árt any- nyit tudni, hogy a század első felében a magyar oktatás és irodalom egyik megingathatatlan tekintélye volt és maradt, annak ellenére, hogy a harmincas években jelentkező ítészek, Szerb Antal, Halász Gábor és a többiek szemléletben és irodalomfelfogásban igyekeztek meghaladni őt is, Babits Mihályt is, főként a XX. századi magyar líra vezéralakjainak megítélésében. Azt is mondhatnánk, hogy a legjobb értelemben vett szellemi küzdelem, harc, csatározás folyt, akár értések és értelmezések okából, nemegyszer és nem is egészen alap nélkül támadtak, védekeztek szándéktalanul, vagy vállaltak a tévedés jogán keletkező véleményeket, „múlandó és mu- laszható” csacskaságokat is. Különösen Ady jelentett akkor forró témát az avatott vájtfülűek- nek, akik a „keresztény kurzus idején” Adynak a forradalomban, a forradalomért játszott szerepét hangsúlyozták, emelték magasba, felokosítván az érdeklődő értelmiségieket olyan történésekről is, amikre a Kortársak, közöttük Dénes Zsófia, vagy netán Vezér Erzsébet, vagy maga az özvegy Csinszka is másképp emlékezett. Huszty Mihályt, a fiatal filo- zoptert azonban nem a blikfan- gos témák érdekelték, amikről Hatvány Lajos megjelentette a maga összefoglaló szmtézisét; őt Földessy látószöge sem zavarta. Ó „csak” nagy terjedelmű tanulmányban számolt be arról, amit Vörösmarty és Ady „szövegeiből kiolvasott”. Nem kis magabiztossággal és határozott logikai okfejtéssel veszi vizsgálat alá Schöpflin Aladár Vörösmarty-értelmezését, majd Babitsét, s nagy szorgalommal Ián futásának, mert 1925-ben, a centenárium évében sokat írtak és beszéltek e romantikus eposzról, sorsáról, jelentőségéről, tartalmáról. Nem is hagyja kiaknázatlanul Huszty azokat az állás- foglalásokat, amik ebben a ma mar alig ismertetett — talán nem is fontos vitában — akkor elhangozhattak. A kötet terjedelmének kétharmada Ady dinamikus költői világképét járja körül, s különösen azokat az összefüggéseket, szemléleti azonosságokat tárgyalja, amikben a két költő rokon, vagy minden nehézség nélkül rokonítható. Függetlenül azoktól a kor által diktált, de a kor ellen is szóló stílusjegyektől, amelyek a hanghordozasoan, a hangsúlyokban, a lelkiismeret emeszto gondjaiban „őrlő, mindennapi valóságként” jelentek meg. Különféle látószögből veszi vizsgálat alá a költői szemléletet, külön a költői képzeletet. Idézetekkel és összekapcsolásokkal érzékelteti az Időtotalitás problémáját, a Jelenő Múltat, A szál- laló Időt, a fixpont-motívumot, az örök-akció motívumát, a művészi Aevum és Árnyékvilág kérdését, a dinamikus világkép szemléletének illúzióját, hogy aztán bevilágítson a számára is felderengeni látszó költői lelki alkatba. Es a kifejtett problémák összegzéseképpen ismerteti a két arckép rokon vonásait. Ilyen megállapításokat is tesz: „Mindkét költői világkép vizsgálatában az Éj alakjához es magánbeszédéhez jutottunk el. Itt tárultak meg azok a gigantikus távlatok, melyek mindkét költőben azonosak. A Kezdet-előttiség és a Vég-utániság, a művészi Aevum és Ervényvilág azonos szemlélete hozza őket közelebb egymáshoz, csak annyi közöttük az eltérés, hogy a dinamikus költői világkép Vörösmarty Éjében ob- jektiválva jelenik meg. Ady pedig ugyanezt a világképet szub- jektíve képviseli. Az a bizonyos lélektani távolság van közöttük, amely az első és harmadik személy között fennáll.” És megint tovább: „Mindkét költő alkotása mögött az Időtlenség örök ritmusa hallatszik. Az Idő háttéri asszisztenciája azonos hatást gyakorol bennük a költői szemleletre.” És: „Mindkettőjükben azonos a szállaló Idő képzete, mely a mulandóságérzés intenzív jelentésének igazolóia.” Maga Huszty Mihály — személyes nyilatkozata is — haragudott a két svihákra, a két nyomdászra, akik kiadták művét, mert rengeteg szedési hibát benne hagytak a műben, másrészt anyagilag is átverhették — a lényeg azonban az, hogy 1991-92- ben újra olvastuk ezt az alapos tanulmányt, megismertük okrejtési módszerét és annak eredményeit. S visszaemlékezvén az Ady-kutatókra, meg azokra, akik a Vörösmarty-eletmű feldolgozásában hosszú éveken át részt vettek — most neveket ne említsünk —, úgy találjuk, hogy ezt a szorgalmasan felépített mozaikképrendszert akkor nem bámulták meg, nem vették észre, nem tartották fontosnak, átléptek rajta. Mert más koncepciójuk támadt, mert mást olvastak ki a szövegekből és bele, és így másként értelmeztek. Mert a sors iróniája és a teremtés kegyetlen valósaga minden gondolkodó számára, hogy a „szállaló időben” ír, hangulatok hatására, és néhol nemcsak a toll bicsaklik meg, de a fogalmak is többféleképpen csiszoltak, míg el nem jön az a bizonyos aevum, az örökkévalóság, a befejezettség, ami viszont kikerülhetetlen. A tanulmány fél évszázadon túl fekszik könyvtári polcon. Hátha levenné onnan egy diplomázni kívánó fiatalember, és másokkal most szembesítené Huszty Mihály tanár úr fiatalkori szellemi építkezését. Haszonnal járna, rá is lehetne koppintani itt-ott a túlharsogókra, mert túl tolakvóak voltak esetleg sok-sok lényeges kérdésben; nem hagyták magukra az ihletett sorokat hatni. Ha már hatásról, a jelen és az Aevum kegyetlen kölcsönhatásáról kell tudnunk a nagy szellemek életével kapcsolatban is. No, nem feledve a magunk Ae- vum-élményét sem. Farkas András Körösi Csorna emlékezete Másfél évszázaddal ezelőtt,. 1842. április 11-én hunyt el, de nevét, hírét és emlékét nem fakí- totta meg az idő. Körösi Csorna Sándor — a nemzedékekkel később élő honfitárs, Bartók Béla mögött — a második legismertebb magyar — állítja dr. Térjék József professzor, a Tibet-társa- ság elnöke. Vele beszélgettünk a közelgő évforduló alkalmából arról: milyen volt emberként, tudósként ez a nyugtalan lelkű magyar, akinek emléke előtt ezekben a napokban Angliától Indiáig a világ számos országában tisztelegnek. — Körösi Csorna — Julianus baráthoz hasonlóan — a magyarok őshazájának felkutatására indult. A belső-ázsiai Dzsungá- riban, mai nevén Hszincsiang- Ujgurban kereste eleink nyomait, s hogy minél közelebb jusson a múlt titkaihoz, elsajátította a világ egyik legnehezebb nyelvét, a tibetit. Munkásságának mintegy kiegészítő része volt ez a stúdium, aminek „hozadéka”, hogy valójában neki köszönhetjük mindazt, amit a buddhizmusról, az évezredes múltú Tibetről tudunk. S mit tudunk személyéről, külsejéről? — Sajnos viszonylag kévést, erről alig-alig maradtak ránk hiteles feljegyzések. A legtöbb támpontot talán éppen az útlevélben szereplő személyleírás rubrikái adják, annak az útiokmánynak az adatai, amellyel 1816-ban, 32 éves korában elindult Ázsiába. Nos, ebben az áll, hogy „Termete: középszerű, áb- rázatja: kerekded, szeme: fekete-sárgás, orra: sima, haja: fekete, bajuszát beretvállya, beszél: magyarul, deákul, németül, olá- hul, francziául és ráczul...” A hajdani derék hivatalnok ez utóbbi bejegyzése persze később kiegészítésre szorult volna, hiszen Körösi Csorna nemcsak a tibeti, az angol, hanem több más nyelvet is elsajátított. Milyen körülmények között élt és dolgozott Tibetben? — A szó szoros értelmében szerzetesi életet élt. A körülményekről hozzávetőleges képet alkothatunk, ha arra gondolunk, hogy a Himalájában, több mint háromezer méteres magasságban volt a kolostor, amely otthona, műhelye volt. Dermesztő, sokszor mínusz 20 foknál is nagyobb hideggel kellett dacolnia, méghozzá úgy, hogy gyakran naponta csupán egyszer vett magához táplálékot — teába áztatott korpát. De mindent vállalt, hogy befejezhesse gyűjtőmunkáját. Hány évet áldozott erre? — Kisebb-nagyobb megszakításokkal összesen hét évet töltött buddhista szerzetesek között. Ez idő alatt részint összeállította a 40 ezer címszót tartalmazó angol-tibeti szótárt, és angol nyelven megírta a tibeti nyelvtant. Az úttörő vállalkozás méreteit valamelyest érzékelteti: szerzetesek hada több mint egy évig véste nyomóformákba a jellegzetes, egy magánhangzós — éppen ezért mássalhangzó-torlódásokkal teli — tibeti szavakat, hogy a szótárt ki tudják nyomtatni. — Napjainkban egyébként mintegy ötmillióan beszélik a tibeti nyelvet, jórészt Kínában és egy parányi államban, Bhutánban. A klasszikus tibeti nyelv leghitelesebb forrása és közvetítője gyakorlatilag mindmáig az a szótár, amelyet oly sziszifuszi munkával állított össze. — Egyebek közt ez magyarázza, hogy nem pusztán valamiféle udvarias kegyelet, hanem őszinte, mély tisztelet, a nagy tudóst és embert méltán megillető elismerés jegyében emlékezik rá a világ, s idézik meg alakját öt világrész tudományos fórumain — mondta a professzor befejezésül. Tegyük hozzá: e megemlékezések egyik kiemelkedő eseményének ígérkezik a dalai láma őszre tervezett magyarországi látogatása, amelynek során felavatja majd Körösi Csorna Sándor jelképes hazai síremlékét. Szabó Margit Ferenczy-Europress Jobbágy Károly: Hűsvét- vasárnap (a 88-as táborban) Éjjel a férgek ezrével tanyáztak rajtunk. A vérünk szívta, marta mind. S az ébredés után is, szinte lázat vertek az undor s bolond álmaink. Nem dolgozunk. Az emberek fürödnek, kevés fát vágnak, vizet hordanak. Úgy támolyognak, mint a torzszülöttek. Az arcukat kiszítta már a Nap. Vörös és csontos, ráncos koponyákat látok. A sárban imbolyogva járnak... S olyan az egész, mint egy látomás, mintha az éves, kétéves halottak a koporsóból keltek volna most csak megmutatni: hogy van feltámadás. Magyari Barna: Levél Arany Jánoshoz Nagyszalontán Házról házra jár mosatlan lábával a jelen ballagok a Kölesér utcán az arcokon fehérre meszelt félelem (eltűri kottavászon-ingujját a népdal mélyen belenyúl a Toldi utcába a csend a Csonkatorony szakállat növeszt hogy álcázza magát ha jön a szekus Barguzinból tegnap írt Petőfi Sándor azt mondja nemsoká Magyarországra érkezik addig is üdvözöl téged és Juliskád (1989. december 14.) A madár Hogyan szabadulhatunk meg a lumbágótól? — Beszédes betűk — Jobbágy Károly, Lőrinczy István, Magyari Barna, Saufert Attila versei — Sugár István tanulmánya Megjelent a Hevesi Napló legújabb száma A madár szárnyait próbálgatta a kalitkában, és csipkedte a drótot, majd felborzolta a tolláit, és tompán, erőtlenül krugatni kezdett, mint a szabad gerlék a bokrok között. — Hol vagy, te gyerek? Tavaszt érez a madarad... Az erdész az unokájának kiáltott, de ő már túljárt hetedhét országon, megelőzte a kelő napot, körüljárta a vágást, megfigyelte az erdei utakat, amelyek a téli fagyoktól oldottan minden nyomról árulkodtak. Az erdő még csendes volt, de a hajnal már szólásra késztette a madarakat, a legkorábban hazaérkező költözőket is. A gyerek sehol, így ő — sorsába belenyugodva — békésen pipára gyújtott, és a madárhoz intézte a szavait. — Ne békétlenkedj! A fészek alatt talált meg tavaly az unokám, neki köszönheted az életedet. A felesége ijedten nyitott be a konyhába, arra gondolt, hogy talán lázálmában magában beszél a férje, vagy váratlan vendég érkezett korán reggel. — Az ég szerelmére, János! Úgy megijedtem, hogy magában beszél. Az öreg Majnár fél szemmel az asszonyra pillantott, aztán kivette a csibukot a szájából. — Magában csak a bolond beszél. Én a madárhoz szólok, meg a Jancsi gyereket szidom, mert a gerlét magáénak tudja, de végül nekem magamnak kell törődnöm a madárral. Télen még csak békében volt, de most, hogy március van, és süt a nap, nyugtalan, és a többiek közé, az erdőre vágyik. Tavaszt érez. Az asszony úgy tett, mintha különösebben nem is érdekelné a madár, helyette a nyelvére vette ő is a gyereket, az unokáját. — Költeném az előbb, de már hült helye! Más fiút úgy kell kikergetni az ágyból reggelente, ez meg naphosszat az erdőt bújja, hajtja, űzi a vére... Az erdész büszke volt az unokájára, ezért nem szólt vissza az asszonynak, nem segített szidni, hanem magot öntött a kalitkába és vizet. A fiút a faluszéli kis erdő közepén találta a mind fényesebben sütő nap. Legelőször a kőrisfára mászott fel, amelynek az odújában tavaly búbosbankák tanyáztak, onnan leste a kis patak kristálytiszta vizét, a föléje hajló bar- kás mogyorógallyakat, a bokrok alatt futkározó feketerigókat. — Mitől olyan csillogó a patak vize? Talán az elolvadt jég vagy a hó fehérségét hordja, netán a nap sugarai festik ezüstre a cseppeket? Csípős volt még a reggel, de azért jól érezte magát a fán, és a saját kíváncsi kérdéseire választ senkitől nem remélve, tovább bámulta a még téli köntösben sötétlő erdőt. Nézte a víznyaldosta mohos köveket, amelyek ki tudja hány száz, ezer év óta itt vannak már a patak medrében, alatta sebes pisztrángok, nyaranta rákok tanyáznak. Valahol mátyás kiáltott, mert róka osont a falu felé, és ezt feltétlenül hírül akarta adni az erdei világnak, majd gerlék turbékoltak a mogyorók gallyain, és róluk eszébe jutott az ő rab madara. — Párját kellene kerítenem! Megtapogatta a zsebében a gumipuskát, vágott ólmot tett a bőr közé, és megcélozta az egyik szerelmesen turbékoló gerlét. Ám ekkor eszébe villant, hogy csak a baja gyűlne meg a sebzett madárral, arról nem is szólva, hogy a nagyapja óriási perpatvart csapna, meg aztán az sem biztos, hogy az otthoni madár párjául fogadná a beteg idegent... Zsebre vágta a csúzlit, majd korogni kezdett a gyomra, és elhatározta, lemond a tervéről, és hazaindult. A patakban nagyot csapott egy hal, a kanyarban egy nagyobb testű állat úszott fölfelé a sodrás ellen, amelyből vidrára következtetett, és arra gondolt, hogy nyomban elújságolja a nagyapjának. A horhosban szekérnyomra bukkant. A nehéz lovak patái mély nyomokat hagytak a sárban, és jól látta, hogy az ölfarakásokból eltűnt vagy két- métemyi. A farakás helyén nedves és csillogó volt a föld, a törmelék alatt csigák, giliszták mászkáltak. — Ellopták az éjjel a nagyapa fáját! Ezzel a hírrel robbant be az erdészház kapuján, de szólni sem volt ideje, amikor a nagyanyja már leszedte róla a keresztvizet. — Hol jártál, világcsavargó? Jancsi jónak látta hamar előrukkolni a nagy újsággal, és még a nyakleves előtt lélekszakadva kifújta magából. — Ellopták a fát a horhosból! A nyakleves elmaradt, az erdész nyugalommal, de összeráncolt homlokkal nézte az unokáját. — Az nem lehet! Hajnalban megkerültem a vágást... A fiú izgalommal bólintott a fejével, aztán megmaradt a maga igazsága mellett. — A magam szemével láttam a nyomokat. Nem az úton, a patak túlsó oldalán vezetnek a keréknyomok... A hír bombaként hatott, de nem kommentálta senki, Jancsi is jobbnak látta hallgatni, és leült az üres asztal mellé. — Ha még egyszer elszöksz hajnalban, nincs reggeli! Két pofára harapta a kenyeret, kortyolta a kávét, de fél szemével a nagyapja készülődését leste, észrevette, hogy a puska a vállára került. — Ha ettél, indulhatunk! A fiú a bizonyosság tudatában, büszkén kapta össze magát, és a nagyapja mellé szegődött. — Hozd a madarat is! Meghűlt benne a vér. Tudta már, hogy a gerle miatt is kapta volna a nyaklevest. Szó nélkül kivette a kalitkából a madarat, és tenyerébe szorítva lépkedett a nagyapja után, egészen a horhosig. Percekig álltak a farakás előtt, az erdész mérőszalagról olvasta le a lopott fa mennyiségét, miközben büszkén az unokájára nézett: — Ők a dutyiba kerülnek, te pedig engedd szabadon a madarat! Add vissza neki az erdőt... Szalay István Hagyományosan változatos tartalommal jelent meg megyénk irodalmi, közművelődési és szellemi környezetvédő folyóiratának legújabb száma. A Hevesi Naplóban fellelhetők Jobbágy Károly, Lőrinczy István, Magyari Barna, Saufert Attila versei. Pécsi István könyvrészlettel jelentkezik. A Beszédes betűk Rá- kosné Ács Klára pszichografoló- gus életének jellegzetes epizódjait eleveníti fel. Koncz Lajos egy litvániai út emlékeit idézi, s arra utal, hogy 1979-ben milyen ellenérzésekkel fogadta az akkori hivatalos szovjet hatalom az oda utazó papi küldöttséget. Farkas András az egri Gárdonyi Géza Színház Shakespeare-premieijé- ről írt kritikát, s a Szentivánéji álom bemutatójának erényeit taglalja. Thália világába kalauzolja az érdeklődőket Sugár István tanulmánya is. A szerző érdekes adalékokat közöl az elődök világából, bepillantást nyújtva abba a küzdelembe, amelyet őseink a helyi kultúra érdemeinek elismeréséért folytattak. Schmotzer András erdeink egészségi állapotáról, helyzetéről készített figyelemre méltó ösz- szegzést. Az alkoholleszoktató népi gyógymódok titkaiba avatja az érdekelteket Patkós Attila, aki hasznosítható, alkalmazható recepteket kínál. A Testünk-lelkünk titkai rovatban bemutatkozik Igor Ak- szenovics orosz orvos-csontko- vács, tippeket adva ahhoz, hogy miként szabadulhatunk meg a lumbágótól. A megyeszékhelyen él és dolgozik Anatolij Majevszkij, az ukrán extraszensz. Vele a folyóirat felelős szerkesztője beszélgetett, arra kérve választ tőle, hogy kezeléseinek hatása meddig tart. A megszólaltatott — többek között — az alábbiakat hangsúlyozza: „Az én küldetésem az, hogy helyreállítsam az Isten — akinek úgy tetszik, használja az Univerzum kifejezést — és az egyén közt megbomlott harmóniát. Ha ez hiányzik, akkor sérül a sejtek közti egészséges kommunikáció, s ekkor kísértenek a különböző bajok. Mellesleg ezek mindegyike büntetés a korábbi életekben, s a mostaniban elkövetett bűnökért: az önmagunk, illetve mások elleni negatív cselekedetekért. Közbelépésem révén csupáncsak rajtuk áll, hogy jelentkeznek-e újból a régi keservek. Ha valaki belátja hibáit, s a jövőben nem árt se magának, se másoknak, akkor felesleges nálam kopogtatnia. Sorsa, s hétköznapjainak egymásutánja kiegyensúlyozottá válik, s az a derű, az a béke színezi heteit, esztendeit, amelyre mindig vágyott, amelyért folyvást sóvárgott. Csak kedden:
