Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-02 / 93. szám
HÍRLAP, 1992. április 18—20., hiísvét HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Kilencvenöt százalékos bizonyosság Kit is rejtett a barguzini 7-es sír? Dr. Kiszely István Petőfire esküszik | Az a nevezetes koponya a kinti vizsgálóasztalon égen találkoztunk, mégis barátként üdvözöltük egymást. Ez érthető, hiszen tagja voltam annak az expedíciónak, amely — lassan három éve ennek — a Burját ASZSZK-beli Bargu- zinban, a település temetőjében feltárta — többek között — azt a 7-es számú sírt, amelyben neves költőnk, földi maradványait véltük megtalálni. Kiszely István a csoport szakmai vezetőjeként bizonyította, nemcsak felkészültségét, rátermettségét, hanem közvetlenségét, minden helyzetben megmutatkozó, kézzelfogható emberségét. Ráadásul vérbeli, türelmes ismeretterjesztő is volt, ugyanis készségesen elfogadott botcsinálta famulusának, s higgadtan magyarázta mikor, mit csinál, miként összegzi a részmegállapításokat, hogyan kerekedik ki a tárgyilagos végkövetkeztetés. Azóta viharok, ütközések központja, céltáblája lett. Az ellentábor képviselői mindenekelőtt őt támadták, elmenve egészen addig, hogy kétségbe vonták széles körű ismereteit, azokat a sikereket, amelyekre országhatárokon túl is felfigyeltek mindazok, akik jártasak az antropológia izgalmakban bővelkedő tudományában. Az össztűz nem törte meg, kedélye változatlan. Új munkahelyén a televízió székházában beszélgetünk. Természetesen nemcsak a múltat idézve, hanem a jelent is pásztázva. Huszonkilenc esztendőt töltött a Magyar Tudományos Akadémián, főmunkatársi beosztásban. 1991. szeptember 1-jén mégis búcsút mondott. — így kellett tennem, mert ellenlábasaim — lehetőségeikhez mérten — egyre nehezebb helyzetekbe sodortak. Miután semmiképp sem érték el azt, hogy nézeteimet megváltoztassam, anyagilag sodortak nehéz körülmények közé. Nem is olyan messzire a nyugdíjtól, havi bruttó fizetésem mindössze 16 ezer forint volt. Ezt a jövőre gondolva nem viselhettem el, ezért kopogtattam a tévé külpolitikai főszerkesztőségénél, ahol megértéssel fogadtak, hiszen korábban több témában dolgoztunk együtt, s úgy ítélték meg, hogy hasznukra válhatok. Természetesen rendeződtek a pénzügyek, s az se mellékes, hogy ebben a légkörben háborítatlanul tevénykedhetem, méghozzá főmunkatársi státuszban. 1. Visszakanyarodunk az alap- problémához, a mindmáig megoldatlan szituációhoz, a szuper- konzervatívok és a haladó gondolkodásúak szűnni nem akaró harcához. — Egyszer sem tántorodtam meg, mivel tisztában voltam azzal, hogy szó sincs korrekt, érvekre alapozó szembesítésről. Folyvást a tekintélyelvűség által diktált indulatok uralkodtak, s ellenfeleim nem tartózkodtak az övön aluli ütésektől, a torzításoktól, a hamisításoktól sem. Elmentek egészen addig, hogy szinte kabaré ügyet csináltak az egész kérdésből, hangsúlyozván, hogy analfabéták vagyunk, hiszen azok a csontok csupán azt hitelesítik, hogy összetévesztettük a féri és a női jelleget. Kérem, ez abszurdum, mert a kinti vizsgálatok egymástól függetlenül zajlottak, s csak konzultációkra, egyeztetésekre ültünk össze. Már akkor kijelentettük, minden jel arra mutat, hogy Petőfi nyomaira bukkantunk. Ebből következik, hogy a sanyargattatások ellenére sem adhattuk fel a küzdelmet. Rendkívül sokat jelentett Morvái Ferenc nagyrédei vállalkozó vérbeli mecénási szemlélete. Az általa biztosított tetemes summa nélkül még eddig sem jutottunk volna el. őt nem zavarták a durva csapások. Attól sem riadt vissza, hogy azokat a maradványokat az USA-ba menekítse. Ebben az akcióban mi is segítettünk. Kizárólag ennek köszönhető, hogy a téma nem kerülhetett le a napirendről. 2. Bizony előfordultak krimiszerű fordulatok, s nem éppen lova- gias húzások is. — Az óceánon túl félreérthetetlenül hitelesítették márkás nevű intézetek kiváló képviselői, hogy Szibériában helytálló „diagnózist” készítettünk. Másképpen fogalmazva: a bizonyosság 95 százalékos. Ez azért megnyugtató, s kárpótol azokért a sérelmekért, amelyeket el kellett szenvednem. — Az újabb akadályok? — A rendszerváltozás ellenére is összetart a hajdani brancs. Méghozzá az Akadémia pajzsa mögé bújva. Arra persze egyikőjük se gondol, hogy az a presztízsveszteség, amitől tartanak, egyszer mégis bekövetkezik, bárhogy is ágálnak ellene. Érzik a veszélyt, ezértkézzel-lábbaltiltakoznak a költő családi sírboltjának megbontása ellen. Ez szükséges ugyanis ahhoz, hogy az a hiányzó öt százalék is csatlakozzék a már említett 95-höz. Debbie Fischer a Washingtoni Katonai Igazságügyi Szakértői Intézet DNS-laboratóriumának vezető munkatársa már budapesti itt- tartózkodásakor egyértelműen közölte, hogy az édesanya maradványaiból kivett egy grammnyi anyagból is igen gyorsan, maximum két nap alatt tisztázható, hogy a barguzini csontokon fellelhető oldallánc-rendellenessé- gek megtalálhatók-e Hrúz Mária esetében is. Ha igen, akkor nincs értelme a további kötözködés- nek, le kell tenni a fegyvert. Hát ez az, amitől rettegnek. Ha nem így lenne, akkor ők sürgetnék ezt, az azonosítást, hogy kivilágol- jék: egyértelműen mi hibáztunk. íme a logikai bukfenc, amit nem vesznek észre. Ez bizony az utolsó menet, s bármennyire is tologatják, el nem kerülhetik. Mi mindenre felkészültünk. Most már nem is tagadom, hogy két bordát, illetve csigolyát magamnál tartottam. Arra az esetre, ha valamiféle praktikák lévén megsemmisítik az eredeti anyagot. 3. Ha valaki azt hinné, hogy hiúság vezérli, akkor rossz szemszögből közelíti meg ezt a szimpatikus tudóst. — Ilyesmi nálam már nem számít. Csupán azt hagsúlyozom, hogy az idő mindent megold, s az igazság csak ideig-óráig leplezhető. Legfeljebb elégtételt érzek, azt hogy érdemes volt, megérte. Ez az, amiben maradéktalanul egyetértünk. Pécsi István Barguzini megbeszélés (balról az első Kiszely István) Moszkvics — épületfáért Hová gurul a rubel? Egy moszkvai vegyészmérnöknek sürgősen új gépkocsira van szüksége. Felhívja az autógyár igazgatóját, aki régi, ha nem is jó ismerőse. Előadja kérését a direktornak, aki még mindig monopolhelyzetben van, mert egyelőre változatlanul esztendőket kell várni az előjegyzett és leelőlegezett kocsikra. Igen ám, de az igazgató is a piacról él, és azonnal kész a válasz- szak Közli, hogy neki viszont épületfa kellene most épülő dácsájához, méghozzá sürgősen, mert fa hiányában megakadtak a munkálatok. A mérnök megértő, és megígéri, megnézi, mit tehet. És megnézi. Szerencsére ismer egy erdészeti nagyfőnököt, akit nyomban fel is hív (a telefon még nagyon olcsó) a világ végén, Arhangelszkben, a sarkkörön túl. S az épületfa elindul a Kreml városába. Mindössze az kell hozzá, hogy ő, vagyis az erdei főnök szert tegyen két Moszkvics személygépkocsira. Az egyik természetesen az övé, a másik a helyetteséé. Egy négytagú orosz család létminimuma ötezer rubel, és ez any- nyit jelent, hogy ma már a moszkvaiak többsége a szegénységi szint alatt tengődik. Hogy (még?) nem törtek ki éhséglázadások, azt — a Der Standard helyszínen járt tudósítója szerint — egyrészt a viszonylag enyhe tél magyarázta, másrészt az, hogy százezrek szereznek élelmiszert is. Valahogy úgy, mint autót a vegyészmérnök. (FEB) Ott kezdenek, ahol a diplomaták befejezik... Hogyan működik a kéksisakos „hadigépezet”? A második világháború óta eltelt csaknem fél évszázadban nem volt olyan esztendő, amikor Földünk minden részén hallgattak volna a fegyverek. Valahol mindig fölizzott olyan politikai konfliktus, amely vérontásba, fegyveres összetűzésbe csapott át. Ezért szinte nyomban a világégés után szükségessé vált az Egyesült Nemzetek Szervezete Fegyveres Erőinek létrehozása, így született meg a Biztonsági Tanács felügyelete mellett az ENSZ Vezérkari Bizottsága, s fogalmazódott meg a máig érvényes szabály: a világszervezet fegyveres erőit — a tagállamoknak tett ajánlás egyhangú elfogadása esetén — a tagállamok katonáiból alakítják ki, és egyöntetű állásfoglalások alapján döntenek esetenként a csapatkontingens létszámáról, összetételéről, alkalmazási területéről is. A kéksisakos alakulatok ösz- szetételéről a Biztonsági Tanács az igazságos képviselet és a célszerűség szempontjai alapján foglal állást, s az alkalmi katonai köteléket érintő döntéseket, megállapodásokat minden esetben az érintett tagállamokkal külön-külön megkötött szerződésben rögzítik. Kivételt nem ismerő szabály, hogy a kéksisakosok ’’bevetésére” kizárólag olyan térségben kerülhet sor, ahol a szembenálló felek között nincs fegyveres harc. Már csak azért is, mert az ENSZ-katonák — fegyvertelenek. Küldetésük voltaképpen ott kezdődik, ahol a hagyományos diplomáciai eszközök hatása véget ér. Sajátos feladataikból fakadó követelmény a tökéletes testi-szellemi kondíció, a magas szintű katonai-technikai felkészültség és a vasfegyelem. Részletesen kidolgozott, szigorú szolgálati hierarchia szabályozza a kötelékek összehangolt, fegyelmezett tevékenységét. Eszerint a meghatározott térségben az ENSZ-csapatok központot (parancsnokságot) állítanak föl. E központ jelöli ki a figyelőpontokat, az ott szolgálatot teljesítő állományt, továbbá a járőröket és az egyéb szükséges posztok betöltőit. A figyelőpontokon szolgálatot teljesítők csakúgy, mint a járőrözők, folyamatosan és közvetlenül a kontingens parancsnokának jelentenek, a parancsnok pedig az ezekből készített összesített jelentést — az ENSZ Vezérkari Bizottsága útján — késedelem nélkül az ENSZ főtitkárának továbbítja. (A világszervezet katonái saját nemzeti hadseregük vezérkarának nem tartoznak jelentéstételi kötelezettséggel.) Az előírások szerint a béke- fenntartó erők pénzügyi, szállítási, egészségügyi stb. ellátásáról a Vezérkari Bizottságnak kell gondoskodnia — természetesen a tagországoktól származó pénzforrások terhére. A kontingens kinevezett parancsnokának feladata, hogy gondoskodjék a katonák tábori körülmények közötti elhelyezéséről és ellátásáról. Tehetetlenek a hatóságok Műkincsgengszterizmus Afrikában Dakartól Fokvárosig már nem is csodálkoznak a repülőtéri vám- tisztviselők, midőn egy utasnál fémkereső detektort találnak. A gyors meggazdagodás álmait űző amatőr kincskereskedők minden valamire való német áruházban hozzájutnak pár száz márkáért egy ilyen készülékhez, amellyel a földben rejtőzködő kincsekre vadásznak. De van a ’’vadászatnak” egy sajátos módja is: a múzeumok és gyűjtőhelyek ’’megcsapolása”, amelyet csoportba verődve végeznek a műkincsrablók. Amíg a ’’hölgyek” belemerülnek a tárlatvezető magyarázataiba, ők visszaosonnak a már kifigyelt helyszínre, munkába állnak a finom, telepes körfűrészek, a feszítővasak és az üvegvágók, a zsákmány pedig szétosztva bekerül a golfütők tokjaiba vagy a fotósládákba. Általában a záróra előtti utolsó vezetésre sorolnak be, hogy a hiányok csak másnap derüljenek ki. De megesett már, hogy teremőrök el- kábítása vagy elnémítása is belekerült a rablás koreográfiájába. Amíg a szétszedésnél az időtényező a meghatározó, az összeállításnál az illesztések régiesítése, archaizálása. Nemrégen a londoni Sothesby-nál egy olyan értékes faragott szék került árverésre — és kelt el 45 ezer fontért —, amelyen valaha az angolai songó törzsfőnök trónolt. ’’Meddő harc felkutatni ezeket a szállítmányokat — mondja Alpha Oumar, Mali kultúrmi- nisztere —, mert az elvetemült gengszterek jóakaratú turisták képében tündökölnek, akiket nem illik háborgatni, zsákmányukkal pedig mindig másutt hagyják el az országot, mint ahol érkeztek!” Hasonló az érvelése és keserűsége Pascal Ma- hambilának, a kinshasai múzeumigazgatónak, akinek gyűjteményét egy osyabamasztól és 25 más, pótolhatatlan műkincstől fosztották meg. A magángyűjtők megrendelésére Afrika- szerte elrabolt holmik értéke meghaladja a százmillió dollárt is. Akik feladták Már harmadikról érkezett hír, aki feladta az utolsó lehetőséget, az életet. Hozzá a legkegyetlenebb módon, felgyújtotta önmagát. Autósok könnyen jutnak benzinhez. De hogyan jutott eszükbe a keleti önégetés rettentő módszere? Fatalizmus? Drámai kilépés az élők közül? Bosszú helyzetük ellen? Családi dráma? Anyagi csőd? Kilátás- talanság? Nem tudjuk. Az öngyilkosok lélektanát sokan kutatták már, és jelenleg is sokan kutatják. Vannak, akik azt mondják, az öngyilkos bosszút akar állni azon a világon, amelyben él. Meg akarja mutatni, hogy senki sem törődött vele. Mások kilátástalanságra hivatkoznak. Elfogyott a reményük. Az önégetés akkor is valami más. Talán azt akarták mondani: látjátok, még a rettenetes fájdalommal sem törődöm. Azt is vállalom, csak vegyétek észre, milyenek voltatok velem szemben. A fellobbanó tűz, a csontokba hasító fájdalom majd felhívja figyelmeteket rám, de már akkor késő lesz... Maradjon meg bennetek az örök szemrehányás. Nem tudjuk, mi játszódott le szerencsétlen sorsú honfitársaink lelkében. Fájdalom és részvét árnyékolja be lelkünket. Voltak már Európában korok, amikor szinte divat lett az öngyilkosság. Azokban a korokban nem az anyagi csőd, nem családi tragédiák vezettek a végzetes döntéshez, hanem túlérzékeny lelkek romantikus idegenkedése a világtól. Úgy érzékelték, hogy őket nem érti meg senki, ki kell lépni a világból, jelentőssé kell tenni magukat tettükkel, és hátra kell hagyni a szemrehányást. Még távolabbra visszamenve élj utunk a kereszténység kezdetéhez. Ott egy gyilkosság és egy öngyilkosság állott. Júdás nem tudott kilépni a csalás, a lelkiismeret-furdalás és a kétségbeesés ördögi köréből. Egy a tizenkettő közül a kötélhez nyúlt. Talán pont nagypénteken hívta meg a halált, mert látta, hogy mindennek vége. A többiek nem jutottak el ilyen következtetéshez, hanem bezárkóztak szorosan bereteszelt ajtók mögé és lelkűk keserű kilátástalanságába. Elkövetkezett reményeik alkonya, jövőjük kilátástalanná vált, csüggesztően szakadt rájuk a félelem. Szemléletesen jelem ti meg ezt a lelkiállapotot az emmauszi tanítványok esete. Menekülnek a városból, amelynek minden tere és utcája telve volt derűs órák és szárnyaló remények megkeseredett emlékével. A hozzájuk csatlakozó ismeretlennek azt mondják: pedig mi reméltünk... A szereplő személyek mindent számba vettek, csak egyet nem, az Úr feltámadását. Amikor megmutatta magát nekik, még akkor sem akarták elfogadni. Megrettentek, azt hitték, kísérteiét látnak. Félve húzódtak hátra. Úgy kellett megbékíteni őket: én vagyok, ne féljetek. A feltámadás egy csapásra megváltoztatta lelkűket. Elmúlt a félelem, elmúlt a szégyen, elmúlt a kétségbeesés. Elmúlt a lélek rettegő bizonytalankodása. Feltámadott — itt van ígéreteinek pecsétje. A Feltámadottnak kétezer év után is van annyi ereje, hogy érvényesüljön az emberi szolidaritás, megértés és segítőkészség. Nemcsak rettenetes tragédiája hat meg bennünket, hanem parancsa is, amely kötelességünkké teszi az egymás iránti szeretetet. Minden vita és vélemény ellenére ennek a parancsnak van annyi ereje mai világunkban is, hogy megfogjuk a kezét annak, aki nem kötél után, hanem benzinkanna után nyúl. Ez a tan él, és megvilágítja a lelket, amely csakis mélységes sötétségében lobbantja fel az önemésztő lángokat. A húsvét reménye visszaadja a bátorságot, hogy ne adjuk fel az életet. Miklós Béla
