Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-16 / 91. szám
HORIZONT 4. HÍRLAP, 1992. április 16., csütörtök Amire emlékezni kell (11/2.) / Az Egri Érseki Jogakadémia Az államosítás a nagy terveket meghiúsította. De nem söpörhette el azokat a gondolatokat, eszméket, amiket Egerben a tanárok és hallgatók szolgáltak. Három egyéniséget emelnénk ki a népes oktatói karból, mert vagy egyéniségüket, vagy eszmefuttatásaikat ma is időszerűnek, példaerejűnek tartjuk. Dr. Tóth József (1897-1980) 1930-ban érkezett az egri jogakadémiára tanárnak. 1940-ben Pécsett egyetemi magántanári képesítést nyert, 1946-tól egyetemi rk. tanár címet kapott, 1944-től 1949-ig, a jogakadémia megszűnéséig a dékáni tisztet töltötte be. A pécsi egyetem jogi karán tíz éven át oktatott. Itt közlünk egy részletet az 1941-42-es akadémiai évkönyvben megjelentetett Világnézet és jogalkalmazás című hosszabb tanulmányából. Tehát a részletek: „A világnézet elsősorban ismeret; a világ egészéről szerzett ismeretek összege; vagy amiként Heller Erik megállapítja:” a világnézet az összes ismereteinknek egyetlen rendszerbe való ellentmondásmentes összefoglalása.” Hozza lábjegyzetben Gustav Portig \éleményet is, miszerint a világnézet nem más, mint kibővített életszemlélet. Utal további szaktekintélyekre, Comte-ra, Péter Zoltánra, Prohászka Ottokárra, Apponyi Albertre, a kor nagyobb gondolkodóira, akik a világnézetnek az életünkben elfoglalt központi szerepére teszik a hangsúlyt. „A világnézet lényegében állasfoglalás, éspedig a világgal szemben. Ebből az állás- foglalásból folyik az egyén magatartása; ez a világnézeti állás- foglalás irányítja, inspirálja minden tettét, alakítja egész életét...” De magunkévá tesszük Jaspers, Spranger és mások felfogasait, mint amelyek Dilthey nevezetes meghatározását tükrözik vissza: „a világnézet az ember egész lelkiségének alapmagatartasa a világgal szemben”... A rajtunk kívülálló világ az értékelés által lesz a „mi világunk”, s a világra vonatkoztatott ismereteinket ez az értékelés avatja világnézetté.” Arról külön lehetne értekezni akár manapság is, ahogyan dr. Tóth kifejti a világnézet es a jogalkalmazás összefüggéseit. Ügy érzem, ma sem lehet elhanyagolni ezt a kérdést, még akkor sem, ha az elmúlt diktatórikus rendszer a világnézetet, mint fogalmat, mint gyakorlatot, mint a társadalom eletére igencsak fonDr. Urban Gusztáv tos hatást gyakorló kategóriát nagymértékben lejáratta, mert a szemlélet, a dolgok rendjét bennünk eligazító érzelmi és logikai rend — hogy a többieket most ne emeljük ki — a legfontosabb döntésekben nemcsak nélkülözhetetlenek, de kikerülhetetlenek is. A másik jelentős egyéniség, akinek gondolataival e jubileumi szemlézés során újból megismerkedtem, dr. Orbán Gusztáv. Kassán végezte a jogakadémiát, Kolozsvárott doktorált 1914- ben, rögtön be is vonul, a frontról 1918-ban jut haza, 1922-ben ügyvédi vizsgát tesz, 1924-től 1941-ig Egerben az anyagi és alaki büntetőjog tanára. 1941- ben — mert beszéltek az akadémia megszüntetéséről — Kolozsvárra neveztette ki magát bírár nak, majd a pesti táblánál bíró 1949-ig. 1951-ben megvonják nyugdiját, orosz fordításból, ná- zitanítóskodásból tartotta fenn magát, majd gyári éjjeliőr. 1970- ben hunyt el. Nemcsak szerkesztette az egykori egri napilapot, de a sajtójoggal is Behatóan foglalkozott. Es nem kényszerű aktualizálás a jegyzetíró részéről, ha ezúttal idéz tőle olyan gondolatokat, melyek ma is eligazíthatják a vajúdó sajtótörvény fogalmazóit. Mert mit is vet papírra dr. Urbán Gusztáv 1936-ban, a Pécsett megjelentetett A jó saitóreform világnézeti és társadalompolitikai feltételei című tanulmányában? Többek között ilyeneket: „Nyugodt politikai és társadalmi légkörben elfogadható a jogfilo- zofiának az az álláspontja, hogy a napi politika legnagyobbrészt nem egyéb, mint a fennálló jogDr. Tóth József intézményeknek és jogállapotoknak a kritikája, és egyúttal helyesebbig létrehozásara irányuló törekvés. Viharosan nyugtalan ideológiai és politikai áramlatok idején azonban, mint amilyenek éppen napjainkban korbácsolják fel mindenütt a nemzetek és társadalmak nyugalmát, a napi politika ugyan elvégzi jól-rosszul a kritika munkáját (a diktatórikus államakarat érvényesülésekor csak nagyon fogyatékosán vagy egyoldalúan), de nem bizonyos, hogy törekvései eredményeképpen csakugyan a helyesebb intézményt sikerül-e létrehoznia.” Ez a megállapítás — 1936-ban — az ország politikájának jobb- ratolódó tendenciáját kritizálja határozottan, lényegretörően. És hogy félreérthetetlen legyen a mondat, egy kissé lejjebb ezt írja: „...a sajtószabadság elvi alapjainak megtámadása, a véleménynyilvánítás gúzsbakötése, az uralkodó politikai hangulattal ellentétes sajtó elhallgattatása az új sajtótörvényekben: nem sajtóreform”. Aztán a gondolatmenet sodrában ilyen mondatok fogalmazódnak meg: „Az igazi sajtó- szabadság nem ismerheti el az államhatalom képviselői véleményének kizárólagosságát: nem tűrhet el kinevezett szerkesztőket és újságírókat; nem nyugod- hatik bele az egyrétegűsegbe (gleischschalten), amikor a sokrétűségé az ellentétes vélemények párharcainak a megvívására az egyedüli lehetőség:’ Aztán egy újabb figyelmeztetés a mai nemzedéknek is a sajtóról való gondolkodás kapcsán: „...a sajtószabadság kérdése nem csupán politikai, hatalmi probléma, na- nem át- meg átszövődve világnézeti, kulturális, szociális és gazdasági vonatkozásokkal, melyek figyelembevétele nélkül, és ha bajok vannak körülöttük, azok gyógyítása nélkül nemcsak hogy nem lehet megérteni a sajtó problémáját, de nem is szabad hozzányúlni a sajtószabadság nagy-nagy kérdéséhez. ” És még egyet: „A keresztény világnézet szigorú, megalkuvást nem tűrő erkölcsi parancsainak figyelem- bevétele nélkül nincs szabadság- jog, tehát nincs igazi sajtószabadságot visszatükröző egységes sajtóreform sem.” Sapienti sat! Nem véletlen, hogy a korabeli sajtóban nagy visszhangja támadt az okfejtésnek, ennek a ma is haszonnal forgatható, világos, logikus és a témát igencsak súlyának megfelelően tárgyaló dolgozatnak. A harmadfél-évszázados jubileum nem lenne teljes az ünneplők számára, ha nem szólaltatnánk meg — ha egy pár mondat erejéig is —a 106 esztendős, pátriárka korú dr. Óriás Nándort, nyugalmazott egyetemi tanárt, az egri akadémián évtizedeket eltöltő professzort, aki százöt éves korában így írt volt egri tanítványainak, hallgatóinak: „25 évig voltam egyetemi jogakadé- miai tanár, s ezzel párhuzamosan felsőkereskedelmi iskolai igazgató Egerben. A pécsi tanszékén tizenhat évet töltöttem. A „nagy fordulat után” (második világháború lelkes pártemberek állandó gyanakvással kísérték működésemet. Miután az összes horthysta professzort nyugdíjazták, 69 éves koromban rám került a sor. Jelenleg 7050forint nyugdíjat élvezek. ” Néha ugyan feljajdulok, de csak húzom a nyugdíjat. Hiszen egyik öreg barátom is azt mondta: húzd, ki tudja, meddig húzhatod! (Csak nem Vörös- martyra gondolt?!) Erdélyből jöttem. Ma is szeretem egyházamat és magyarságomat. De más nemzetiségiekkel szemben sohasem voltam türelmetlen. A zsidókkal szemben sem, mert tiszteltem ennek a népnek a szorgalmát és megbízhatóságát. Pécsett az emelkedett szintű dr. Schweitzer József főrabbit (most Pesten van, hasonló beosztásban — a szerk.) kedves, fiatal barátomként tiszteltem.” (Vettük a hírt, hogy március 21-én meghalt.) Márványba véshető szavak a római jog kitűnő tudósától, aki mindig is, ma is útravalót ad annak, aki meghallgatja őt. Ezért ünnepeljük mi, egykori egri joghallgatók a kétszázötven év előtti alapítót és az alapítást a lelki útra való hálás felemlegetésével. Farkas András HANG-KÉP Szürkülés Egyre jobban unjuk a politikai töltésű csetepatékat, az acsarkodó véleményeket, a fröcskölő állásfoglalásokat. Mindjobban kísért bennünket a csömör elviselhetetlen érzete. Annál is inkább, mert a műsorkínálat határozottan szürkül. Elég csak a 168 óra és a Vasárnapi Újság jellegtele- nedésére utalni. Igaz, az előbbi rózsaszín, az utóbbi fehér színezetű. Mindez nem változtat azon, hogy a riportok mindkét helyütt az események után „kullognak”, fokozatosan egysíkúvá merevednek, azaz elmarad a nézetek korrekt, elegáns ütköztetéséből származó szellemi élvezet, a logika gyönyöre. Győri Béla „lapja” azért sodródhat nehéz helyzetbe, mert túl sok a visszatérő blokk, a foglalt „szakasz”. Olyannyira, hogy szinte percnyi pontossággal tudjuk, hogy mikor kinek a rovata következik, vagyis mi várható. Azt hiszem, érdemes ezt megemlíteni, mert a korrekció végrehajtható. Célszerű lenne, hiszen erre az orgánumra még mindig százezrek figyelnek. Köztük olyanok is, akik az árnyalt, a higgadt, a tényekre építő tájékoztatás hívei voltak, s ma is azok. Ha a szerkesztők nem számolnak igényeikkel, akkor lassan, de biztosan fogy majd ez a stabil tábor, s az egész vállalkozás talajta- lanná korcsulhat. Kár lenne, hiszen valamennyi jelentkezésre számítottunk. A bizalom egy kissé megrendült, de könnyen visz- szaszerezhető. Nem szükséges hozzá más, mint az eddigi koncepció áttekintése, s a változatosság elvének és gyakorlatának következetes érvényesítése. Bakik vannak, hibák előfordulhatnak, mivel tökéletesség nem létezik. Ám ha rádöbbenünk a fals ízekre, a zavaró színekre, akkor semmi akadálya az egészséges cselekvésnek. Persze nem ajánlom á keddi Reggeli Krónika műsorvezetőjének a módszerét. Nyolc tizenötkor ugyanis közölte velünk, hogy negyed nyolcat mutat az óra. Aztán mondta tovább, mintha mi sem történt volna. Se elnézéskérés, se javítás. Ez bizony bármit szülhet, csak előre nem ívelő szemléletet. Nemcsak a mikrofonnál. A pódiumon: Vitray Aligha vitathatók a méltán népszerű tévés személyiség érdemei. Épp ezért fogadtuk kíváncsian friss ajánlatát, a Töltsön velem egy estét! című produkciót. A hétfő esti vetítés ismét igazolta: az elmúlt évtizedek során olyan magas fokú rutinra tett szert, olyan szintre küzdötte fel magát, amellyel társai aligha büszkélkedhetnek, ahová egyáltalán nem értek el. Persze egy kissé mégis csalódtunk. Mi tagadás: valamiféle kuriózum-gyűjteményre számítottunk, izgalmas, ötletekben gazdag blokkokra. Nos, ilyesmivel ritkán szembesültünk. Esetenként az jutott eszünkbe, hogy a nyugdíj mindenki számára elviselhető. Végtére is ott dübörög a ifjú és a kevésbé fiatal titánok hada, egyre nagyobb teret követelve magának. Aztán elnéztem ezt a képzett, művelt, talpraesett embert, s rögvest elhessentettem a javaslatot. Hát persze, hiszen az az utánpótlás, az a tülekedő, stafétaváltó sereg sem az igazi. Zömében nagyképűek, pallérozatla- nok, s még az anyanyelv legalapvetőbb fortélyait sem sajátították el. Hát még azt az elegáns maga- biztosságot, azt a szabatos kifejezésmódot, amely Vitray vitathatatlan erénye. Nem is szólva a tehetségről, arról az adottságözön- ről, amely sohasem tanulható meg, amelyet valaki vagy hoz magával, vagy nem. Maradjon hát, lássuk egyre többször, hiszen nem tündökleni kíván, hanem — s ez se divat mostanság — eszmei hovatartozás nélkül szórakoztatni, némileg felüdíteni. Legalább ezt lessék el tőle a csetlő-botló, ugrabugra, gigye- gő-gagyogó palántácskák. Tapsot ugyan nem kapnak, de legalább arra hivatkozhatnak, hogy valamit adott nekik a Mester. Hasznukra válna... Pécsi István Az egri Uránia műsorán Hullámok hercege Tom Wingo (Nick Nolte) hosszú útra készült. Dél- Karolinából New Yorkba siet, hogy segítségére legyen nővére pszichiáterének, aki fel akarja deríteni azt a momentumot a család életében, amely a lányt az öngyilkosság szélére taszította. A Wingok nem könnyű emberek. Tom sem él boldog házasságban a feleségével, és nővére is elmart lassan magától szinten mindenkit élete során. Lassan körvonalazódik a közösen feltárt emlékekből egy erőszakos, keménykezű apa képe, a családjáért mindenre kész anyáé, és bátyjuké, aki eltűnt Vietnamban. A pszichológus azonban mégsem igazán elégedett, érzi, valami szörnyű dolog lappang a múltban. Tom kapcsolata az analízis során egyre meghittebb lesz a pszi- chiátemővel. Lassan mindketten bevallják, hogy szerelmesek egymásba. Az együtt töltött órák alatt azonban rá kell döbbenniük, hogy másra rendeltettek... Barbara Streisand nagy hatású, gyönyörű filmjét az Uránia mozi mutatja be. Költő az Olajfák hegyén Gondolatok Dsida Jenő Nagycsütörtök című verséről A két világháború közötti romániai magyar irodalom egyik legeredetibb és legrokonszenvesebb tehetsége, Dsida Jenő kisgyermekkorától súlyos és gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedett. Sorsát krisztusivá avatta a folytonos készenlét az előre tudott, nem váratlanul rátörő halálra. Költői világképe a keresztény értékrendben, a bibliai hagyományokban gyökerezett. Verseit át- meg átszőtték a vallásos motívumok, már idegsejtjeiben, a szeme nézésében, a ceruzafogásában ott rejtőzött, és a természetesség, az egyszerűség varázsával nyilatkozott meg mély katolikus hite. Jézus adott számára mércét a fájdalom méltóságteljes elviseléséhez. Tőle tanulta meg az „úgy legyen” alázatával hordozni keresztjét. Sűrűn idézte a bibliai szenvedéstörténet legemberibb epizódját: Krisztus viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel nagycsütörtök estéjén. A négy evangélium egybeszerkesztett szövege így meséli el az eseményeket: Isten Fia az Olajfák hegyén várta Júdást és a fegyvereseket tizenegy tanítványával, elméne... velük arra a helyre, amely Getszemáninak neveztetik, és mondá: „Üljetek itt, míg amoda megyek, és imádkozom.” És maga mellé vévén Pétert és Zebedeus két fiát, bánkódni és szomorkodni kezdett. Akkor mondá nekik: „Szomorú az én lelkem mindhalálig; várakozzatok itt, és virrasszatok velem.” És egy kevéssel előbbre menvén, orcájára borult, imádkozván és mondván: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” Megjelent pedig egy angyal a mennyből, bátorítván őt. Es a halállal tusakodván, hosszasabban imádkozott és lön az ő verejtéke, mint a földre folyó vérnek csöppjei. Amikor fölkelt az imádkozásból és tanítványaihoz ment, alva találta őket, és mondá Péternek: „Simon, alszol? Nem virraszthattok-e velem egy óráig? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Másodszor ismét elment tőlük egy kőhajításnyira, és térdre esvén imádkozott, mondván: „Atyám! Ha e pohár el nem múl- hatik anélkül, hogy megigyam, legyen meg a te akaratod.” És visz- szatérvén, ismét alva találta őket; mert szemeik el voltak nehezedve a szomorúság miatt, és nem tudták, mit feleljenek neki. És elhagyván őket, ismét elment és imádkozott harmadszor, ugyanazt a beszédet mondván. Akkor tanítványaihoz jött, és mondá nekik: „Aludjatok már, és nyugodjatok. íme elközelgett az óra, és az ember fia a bűnösök kezeibe adatik. Keljetek föl, menjünk; íme elközelgett, aki engem elárul.” Jézus életének ezeket a végzetes pillanatait kapcsolta össze a személyes lét hétköznapjaival Dsida egyik legszebb és legismertebb verse, a Nagycsütörtök: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek és a fullatag sötétben / hat órát üldögéltem a ko- csárdi / váróteremben, nagycsütörtökön. / Testem törött volt, és nehézalelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit. / Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, /a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, / legyintett arcul. Tompa borzalom /fogott el, mély állati félelem. / Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak... /Kövércsöppekindultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon. ” A vers magával ragadó atmoszférája a személyes élmény és a mítosz, a konkrét és a szerepként átélt helyzet bravúros összhangjából származik. Elválaszthatatlanul összefonódnak benne az utazás és a bibliai történet eseményei, a költő észrevétlen könnyedséggel szökken át újra és újra a székelykocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére, társítva a köznapit és a fenségest. A színhely invenciózus kiválasztása, az események szemléletes sorrendje, az élményfolyamat lélektanilag is pontos rajza totális jelentésűvé és érvényűvé avatja a lírai transzpozíciót, disszonancia nélkül építi föl az esztétikai látszatvalóság, a víziók és hallucinációk mágikus birodalmát. A poéta doctusok fölényes biztonságával alkotó, a mesterség valamennyi fortélyát ismerő költő itt nem csökkenti a gondolatok súlyát formai játékokkal, kifejezésmódja nélkülöz minden szecessziós szépséget, nem enged a szakrális témában rejlő pátosz csábításának sem. A puritán versalakzat az utazás köznapi élményéhez igazodik. A kereset- lenség, az eszköztelenség intenciója nyilatkozik meg a tagolatlanságban, a rímtelenségben, a jambusok dominanciájára alapozott ritmus prózai szürkeségében, az összetapadó szószerkezeteket is elemeire bontó mon- datáthajlások előfordulásában, a szókincs egyszerűségében. Alig van olyan fragmentuma a műnek, amely kilép a mindennapi- ság közegéből. Az utazás váratlan megszakadásának sivár körülményeit és következményeit dokumentatív hitelességgel leíró, kopár sorok mögött azonban mindvégig ott munkál a másik élménytényező: az azonosulás az Olajfák hegyén imádkozó és verejtékező Krisztussal, akinek az élete a sorsértelmezés példázatává egyszerűsödik. Ez a részletre gazdagodó ambivalencia növekvő affektivitással tölti meg a szavakat, a bibliai párhuzamok ösz- szefüggő hálózata a profán eseményt, vele az emberi sorsot mí- toszi magaslatra emeli. A művészi szándék megvalósulásának, a költői élmény kibomlásának három lépcsőfoka van: a „hat óra késést” rögzítő ténymegállapítás létértelmező önvallomásba, majd a Krisztus- helyzet totális átélésébe ível. A szimbolikus kitágítás, egzisztenciális érvényesítés szakaszaihoz szervesen és szervezetten illeszkednek a külső körülményekre utaló „idegjelentések”: az első négy sor szorongató élményét fokozza az ellenséges, fenyegető külvilág tárgyiasult jelképe, a zakatoló, füstölő mozdonyok víziója. Hangnemében és szerepében ezekhez a motívumokhoz kapcsolódik a befejező két sornak a Bibliával is egybehangzó, fiziológiai szempontból is szabatos diagnózisa a legyőzhetetlen és megoszthatatlan, a sírásban feloldhatónál is elementárisabb félelmekkel viaskodó ember verejtékezéséről. A költői gondolat kiteljesedése a stíluseszközök mozgósításában is nyomon követhető: az ellentétek, az ismétlések és a gyarapodó számú, expresszív hatású jelzők adekvát kifejezői a növekvő belső feszültségnek. Az elhagyatottságnak és a kiszolgáltatottságnak arról az állomásáról, ahová Dsida eljutott, nem indul vonat, nincs csatlakozás az emberi szívhez. Az erdélyi magyarság számkivetett sorsát, a romániai kisebbségi lét abszurditásait is megszenvedő költő mágikus művészettel örökített meg, illesztett a hétköznapok közegébe és fokozott egyetemes érvényűvé egy múlhatatlan pillanatot. Illúziótlan és könnytelen szembenézés ez a vers az ember végzetével: életünk egyetlen, sírig tartó nagycsütörtök este, amelynek mítoszi fényt sugárzó méltósága és heroizmusa tragikumából sarjad. Lisztóczky László
