Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11-12 / 87. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. április 11-12., szombat-vasárnap Állati szerelmek Új katekizmus, avagy: ne csalj adót! A tudományos kutatások és a megfigyelések mind közelebb visznek minket az állatvilág jobb megismeréséhez. Alig múlik el év, nogy valamilyen élménnyel, tapasztalattal ne gazdagodnánk szokásaikat, életmódjaikat ille­tően. A tavasz közeledtével la­punkban is mind több olyan írás­ra bukkannak a kedves olvasók, amelyek kedvenceinkkel, az ál­latokkal foglalkoznak. Stílszerű­en — a tavasz eljöttével — az ál­lati szerelmek rejtelmeibe kuk­kantunk be könyvek, folyóira­tok, tudományos közlemények segítségével. Ki gondolta volna, hogy a legtöbb allat komolyan, sőt halálosan komolyan veszi az udvarlást! Az idők során többen megragadó, elmés fortélyokat fejlesztenek ki, hogy magukra vonják a nőstények figyelmét. Tavasszal többen különleges tol­lat, tüskét, bőrfüggeléket növesz­tenek, vagy döbbenetes színpom­pába öltöznek, így remélve a pár­szerzést. Bármily furcsán hangzik, né­melyek ajándékot is visznek a nőstényeknek, egyesek virágki­állítást rendeznek választanaik­nak, mások akrobatikus mutat­ványokat, táncokat lejtenek, hogy májukra vonják a nekik tetsző nőstény figyelmét. Nem túlzás, de az állatok szívüket, tes­tüket, sőt az életüket is áldozzák a szerelemért. Az állatvilág lovagkorba illő szerelmesei a trópusokon élő pa­radicsommadarak, már csak azért is, mert a természet nekik adta a legpompásabb nászruhát, amelyhez nasonló alig akad a vi­lágon. Udvarlás közben a hímek felfújják tollruháikat, és a nem túl nagy madár teste többszörö­sének tűnik. A legtöbb madár énekével, trilláival igyekszik kí­sérni a szerelmi táncát, így ebben a nagy mester éppen a paradi­csommadár, amely ismétlődően ugyanazokat a mozdulatokat hajtja végre, mintegy előre terve­zett koreográfia szerint, amelye­ket a nőstények tisztes távolból figyelnek. Akrobatamutatványaik el- kápráztatóak, percekig lógnak az ágak végén díszes pompájuk­ban, csakhogy hatást váltsanak ki abban, akinek az udvarlás szól. A hosszú udvarlás vége felé a nőstény nem „rohan” oda, és nem dobja magát csak úgy oda a kiszemeltjének, legföljebb köze- lébb röppen hozzá az agon, jelez­ve, hogy valamiről azért majd le­het szó... V an egy kedves kis söröző az Árva utca sarkán, ott talál­kozom néha Kozmával. Nem ka­var nagy vizet maga körül, leül a sarokasztalhoz, megiszik egy-két korsóval, aztán bámulja a tv-t, vagy beszélget, ha akad véletle­nül egy ismerős. Vasárnap összeakadtunk — már az ajtóban —, meghívott az asztalához, és látszott az arcán, hogy örül a véletlen találkozás­nak. — Mi újság, Kozma úr? Egykedvűen legyint, és — biz­tosítási ügynök révén — arra ér­demesített apróságokat, afféle bizalmas csecsebecséket ad elő a tőle megszokott buzgósággal, majd a kocsiárakról, a már-már elviselhetetlen adóterhekről be­szél. — Más újság nincs? Tényleg a hecc kedvéért te­szem fel a kérdést, de Kozmának a torkán akad a szálka, és úgy néz rám, mintha gondolatolvasó len­nék. — Szóval már tudja? — Nem tudom, azért kérde­zem! Hozzák a frissen csapolt sört, tornyosodik rajta a hab, mint a reklámplakáton, magasra tartjuk a korsót, aztán: csin-csin, leönt­jük félfenékig. Nagyjából egy­forma huzatunk van, mert szinte hajszálra ugyanannyi marad mindkét korsóban, még ha mér­tük volna, sem lehetett volna pontosabban eltalálni. — Az az újság, hogy nősülök! Nem tudom, hogy a rosszul nyelt sör köhögtet-e meg, vagy Kozma drámai bejelentése, de fulladozva kuckucolok egy jó ideig, kezemmel gesztikulálva kérem az elnézését. — Ő lesz a harmadik felesé­gem! És most, ha kedve tartja, nevessen bátran, ameddig csak jólesik, de ismernie kell a köz­mondást: az nevet, aki utoljára nevet... Egy tudós könyv írja, hogy a selyemmadár” még az ágat is be­festi, amelyen udvarol, hogy a szí­nes gally jobban magára vonja a párja figyelmét. Bogyókat, sze­net, agyagos, vörös földet hasz­nálnak ezek a leleményes kis bo- hók az udvarlásaikhoz, elkápráz­tatva mindenkit, aki csak észreve­szi ezt a szokásukat. Ugyanezek a madarak fészeklugast építenek, és — ha hiszik, ha nem — orchide­ákkal díszítik az oda vezető utat, mármint a fészek bejáratát. Mennyire téved, aki azt gon­dolja, hogy csupán a madarak a hősszerelmesek, ugyanis nincse­nek ezzel másképpen a farkasok, a vízilovak, az elefántok sem. Ugye, tudják, hogy a farkasok és a rókák télen, a dermesztő hideg­ben „párzanak”, fittyet hányva a csikorgó időnek, de az Egyenlítő táján élők is egytől egyik szerel­meskednek, és megadják a mód­ját a párzás előtti udvarlásnak is. Egy nyugat-afrikai vadász le­írásából olvasom, hogy a behe- mót, élni is lustának tűnő vízilo­vak éjjelente élethalál-küzdelmet vívnak szerelmesükért, és nem­egyszer a gyengébb életébe kerül a párbaj. Párzas idején éjjelente vérfagyasztó ordításba kezdenek, és ez nincs minden ok nélkül, mert szerelmi harccal végződnek a harcias kiáltások. A leírásban az szerepel, hogy egy vízilópárharc­ban végül is az öreg hím teteme került fi a partra, mert a szerelmi párbajban különös kegyetlenség­gel megölte őt egy „fiatal” titán, mivel nem volt hajlandó tudomá­sul venni, hogy eljárt felette az idő, és a vízilóhölgyek is inkább — sőt mindig — a fiatalabbakba, az erősebbekbe kapaszkodnak, ne­kik szurkolnak. Nincs ez másképpen a szarva­sok világában sem, bizony elő­fordul, hogy a javakorabeli hím „elveri” a nárem addigi urát, és meghátrálásra készteti. Bizonyá­ra Hallották, hogy a dámszarva­soknál hölgy válasz van, ugyanis a hím beáll egy maga kaparta gö­dörbe, abba vizel, hogy erős illa­tot terjesszen maga körül, és fo­f adja a kíváncsi tehenek jelent- ezését. Eközben hallatszik a barcogás... Mindennek a teteje, amit az ájtatos manók csinálnak! Nem fokozom tovább a kíváncsi­ságukat... Nos, ezek az állatok megeszik szeretkezés közben — néha — a nőstényüket. Ha be­szélni tudnának, bizonyára ezt mondanák: majd megeszlek, úgy szeretlek! A nőstény pókoknál is szokás, Jönnek-mennek az emberek, és legalább egy negyedóráig tart, amíg meggyőzöm ezt a szeren­csétlent, hogy nem őt röhögtem, és hogy halvány dunsztom sem volt a nősüléséről, sőt, a megle­petésem sem színlelt, hanem őszinte. Kérek még két sört, de nem térek napirendre a bejelen­tés fölött, annál inkább sem, mi­vel látom, hogy Kozma határo­zottan kíváncsi a véleményem­re. — Azt tartja, próba — szeren­cse? Ezúttal csak a habot szürcsöli le a korsóról, bámulja a sört, rám tapad a tekintete, majd az asztal fölött egészen közel hajol hoz­zám, mintha súgni akarna vala­mit. — Ezúttal tutira megyek! — Ne röhögtessen, Kozma! Az előbb, istenemre, félrenyel­tem, de ezúttal hahotáznom kell. Maga, éppen maga, aki immár majd a harmadik feleségét emészti, próbálja nekem bema­gyarázni, hogy tuti lehet egy há­zasság...? Nem sértődik meg, nem játsz- sza az eszét, kételkedésemet — úgy tűnik — teljesen természe­tesnek tartja, félretolja a korsót, és egyenesen a számba beszél. — Értse meg, uram, hogy en­hogy a férjeiket eszik meg, a hím C ók közeledése a nőstény hálójá- oz imigyen egy csöppet sem ve­szélytelen, és amikor békésen udvarolni indul a szegény pára, nem is sejti, hogy a halálba ván­dorol, és e szerelmi útja az utolsó. A hím pókok világában nem rit­kaság a szerelmi masszírozás, amely abból áll, hogy a hím pók masszírozni kezdi a nőstény láb- izmait, méghozzá addig, amíg szerelmi álomba nem merül, és semmit sem tud tenni az ellen, hogy a társa egy selyemszállal a hálóhoz ne kötözze. Mire feléb­red, megtörtént a párzás, és mire arra gondolna, hogy fel kellene falni a hímet, az már hetedhét hálón túljár... A csigák szerelmi élete is káp­rázatos!Igen, a csigáké, amelyek hermafroaiták—így az éti csigák is —, így bármely szexújság sze­replői is lehetnének, ugyanis a par mindkét tagja hímként is és nőstényként is élvezheti az ud­varlás, a párzás örömét. Ámor- nyilaikkal megszólják egymást, ez kellemes párzási ösztönt vált ki bennük! Nos, ezek után bizo­nyára nagyobb megértéssel le­szünk a kiskertünkben talált és egymáshoz tapadó csigák iránt, amelyek bizony a szerelem, az él­vezet nagy mesterei, és a szó szo­ros értelmében mindenre képe­sek, függetlenül attól, hogy fi­úk-e vagy lányok... A tarkateknősök között az asz- szony ver ve jó szólásmondásra ta­lálunk példát. E kis hüllők egyik fajában a végtagok karmai erősen megnyúltak, amivel úszkálás köz­ben a hím, ha megpillant egy ked­vére való nőstényt, azonnal verni kezdi azt, a fejétől a farkáig. Úgy tűnik, hogy ez a püfölés nem faj­dalmai, sót élvezetet okoz a nős­ténynek, amely némi látszatvona- kodás után mutat hajlandóságot a szerelemre. Ha a nőstény végül is nem zavarja el a hímet, és nem vé­dekezik, az már annak a jele, hogy hajlandó vele szerelemre és a páros életre is. Kifogyhatatlanok azok az ér­dekességek, amelyek megismer­tetnek minket az altatok életével, magánügyeivel is. Minek is tagad­juk: sokunkat elgondolkodtat­nak, hogy ezek a lenézett „férgek, csúszómászók, madarak stb.” mi­lyen ötletesek, ügyesek, rámenő­sek mind a szerelemben, mind a fajfenntartásban. Pózaik, szoká­saik, udvarlási módjaik talán ha­sonlóak az emberekéhez, noha bi­zonyosak vagyunk abban, hogy ezeket nem tőlünk tanulták... gém elhagytak a bűneim! Képte­len megérteni, hogy az első két házasságom kudarcának én ma­gam, csakis én voltam az oka. Az elsőnél túl fiatal voltam, és a folyton pezsgő vérmérsékletem meg az örökös kíváncsiság, a széplányok bontották fel a há­zasságomat, miattuk vált el az el­ső felelségem, és ígérhettem bár­mit, rám fogta, hogy fehérmájú vagyok... Nem engedem, hogy egy pilla­natnyi szünetet is tartson, közbe­vágok. — És a második? — Ó, mennyire jogos és indo­kolt a kérdése! Benne van az idő­sebb, tapasztaltabb férfi... — Hagyja a blablát, Kozma úr, biztosíthatom, hogy velem nem köt biztosítást sem most, sem máskor, így bátran rátérhet a tárgyra. Az előttünk lévő asztalnál né­mi affér keveredik, hangos szó­váltás két férfi és egy nő között, de a főnök határozott fellépése lecsendesíti a háborgást. — A másodiknál az ital és a költekezés volt az ok! Beleiszik a sörbe, félbetör egy pogácsát az asztalra tett tálcáról, és a szeme sarkából vizsgál, hogy milyen hatással van rám a beje­lentés. A sport írta a krimit „Ez egy krimi, aminek szerző­je a sport” —jellemzi Edwin Kle­is (43) egykori nyugatnémet él­sportoló uj könyvét a DPA né­met hírügynökség. A „Keserű győzelem” szerzője az 1970-es evekben sikeres kalapácsvető volt: 1972-ben és 1974-ben né­met bajnok lett, indult az 1972- es müncheni és az 1976-os mont­reali olimpián. A hamburgi kiadónál 50 ezer példányban megjelent, a bűnügyi regény minden „kellékével” ren­delkező mű bizonyára nagy sikert arat majd az olvasók körében. Főszereplője Sven Lucas, pálya­futása befejezése előtt álló gerely­hajító, akit — igazságtalanul — doppingolással vádolnak. A sportolo nem tehet mást, magán- nyomozásba kezd: ki terjeszti ezt róla. Kutatása során több olyan helyre jut el, ahol a tiltott szerek­kel foglalkoznak. Megrázó él­ményt jelent számára egy, az ön- gyilkosságba menekülő magas­ugró esete. Az egykori élsportoló miért választotta ezúttal a sport árnyoldalát, a doppingolást? — Meg akartam örökíteni sportolóként szerzett tapasztala­taimat, emlékeimet. Két évig dolgoztam a művön, több mint 100 sportolóval, további 20 szakemberrel, orvossal és tudós­sal beszélgettem a témáról. Én senkit sem akartam rágalmazni, gyanúba keverni. Nem akartam senkinek sem derékba tömi a pá­lyafutását. Éppen ezért minden szereplő nevét, a helyszíneket, de meg az egyesületek elnevezé­sét is megváltoztattam. Azt állítja, hogy a volt NDK és Nagy-Britannia között az 1970-es éveK közepétől 1987-ig megálla­podás élt arról, hogy kölcsönösen nem végeznek doppingvizsgála­tokat egymás versenyzőinél. — Bizonyítékok alapján mon­dom ezt. S azt is, hogy a hagyo­mányos kölni spoitfesztivalon előfordult nem korrekt dopping­próba is. Egy teljesen aktuális esetről is olvashatnak könyvében. A főhős egy kaliforniai edzőtáborban lát egy tornászt, aki katéter segítsé­f ével manipulálja vizeletét. Nem ell sok fantázia ahhoz, hogy mindenkinek Katrin Krabbéek esete jusson az eszébe... — Érdekes, hogy az élet így a kezemre játszott, megerősített engem. Szinte az az érzésem: Krabbe „eljátszotta” azt, amit le­írtam. — Ön előtt az életem olyan, mint a nyitott könyv. A szom­széd házban lakik, immár két éve ide az „Árvába” járunk nagy né­ha meginni valamit; mondja meg, legyen szíves, hogy az utób­bi időben látott engem csak egyetlenegyszer is részegen? — És a költekezés? Tágra mereszti a szemét, lá­tom az arcán, hogy a nagy ásszal akar előrukkolni. — Már elköltöttem, amit lehe­tett! Új életet kezdtem. Kozma gyónásnak is beillő vallomása meglep, önkritikája, az első két házassága romlásának felvállalása sem mindennapi, ar­ról nem is szólva, hogy a jöven­dőbeli harmadik feleségét a csil­lagos égig magasztalja. Kérdezni akarok valamit, de közbevág. — Tudom, mit akar mondani! Mindent őszintén bevallottam, és én magam szeretném a legke­vésbé, hogy a harmadik felesé­gem zsákbamacskát vegyen... — No de a bűnei! Az ég sze­relmére, maga még mindig java­korabeli ötvenes férfi, vágyako­zó, kísértő nő pedig annyi, mint a tenger, manapság minden har­madik ember alkoholista, nem is szólva a költekezésről... Majszolja, morzsálja a pogá­csát, gondba merülten intézi hozzám gondolatfoszlányait. — Kezdem a végén: szegény vagyok, mint a templom egere, hogyan, miből is költekezhet­nék? Rövidet nem iszom, a bort már nem bírja a gyomrom, emi­att a néhány korsó miatt még se­hol a világon nem ment tönkre házasság. A nőktől, igen, a nők­től megcsömörlöttem, és csakis a feleségemre számítok... Ám, hogy kísértésbe ne essek, bebiz­tosítom magam: Nórihuszonhat éves... Szalay István A Vatikánban elkészült végre hosszú évek munkájával az új egyetemes hittan-tankönyv, a katekizmus, amelyet a világ vala­mennyi országában alkalmazni kell majd a katolikus hitoktatás­ban. Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció vezetője, hitelvi kérdésekben a pápa jobb keze adott róla tájékoztatást a közelmúltban. A szöveget még megkapja II. János Pál pápa, s ha ő is jóváhagyta és aláírta, az vég­leges és kiadják, előreláthatóan idén ősszel. Á nemzeti egyházak feladata lesz azután mindent át­ültetni a hazai nyelvre az eredeti­ből, amely olasz, francia, angol, portugál, spanyol és német lesz. Állítólag később lefordítják latinra is, s ez számít majd hivata­losnak. A megírás nyelve azon­ban a francia. Több hittudós és oktató dolgozott rajta a Vatikán­ban, nemzetközi csapat Ratzin­ger irányításával. Az új tankönyv négyszáz oldalas. Célja — a püspöki szinódus 1985-ben hozott határozata ér­telmében — a modem társada­lom igényeihez alkalmazni a ka­tolikus hit- és erkölcstant. Csak­hogy melyek ezek az igények? Nyilván egészen mások Európá­ban, mint Afrikában vagy Latin- Amerikában. Nem jobb-e, ha a nemzeti egyházak gondozzák sa­ját igényeiknek megfelelően a hitoktatást országukban? Erről kezdettől vita folyt a vatikáni fa­lak mögött, s a vita máig sem ült el teljesen. Ratzinger szerint az egyete­mes katekizmust afféle iránymu­tatónak szánják azoknak, akik az egyes országokban az anyanyelvi hittankönyveket készítik, és nem közvetlenül az iskolákban törté­nő használatra. „A hittételeket egységesen kell ugyanis értel­mezni” — szögezte le. Kelet-Eu- rópában mindez ismerős és telje­sen érthető... Ma a világon forgalomban le­vő hittankönyvek nagyon is el­térő módszereket és nyelvezetet használnak. A római egyházköz­pont szerint ez bizonyos ponton túl helytelen. A hit egységes, nem értelmezhető különböző­képpen, és egységes nyelvezettel kell azt tolmácsolni is. A munka ennek érdekében körültekintő és valóban kollektív volt. Az első változatot megküldték a nemzeti egyházaknak, amelyek észrevé­teleket tettek, összesen 24 ezret — mondta el Ratzinger. A nem­zetközi szerkesztőbizottság eze­ket egyenként mérlegelte, és amit elfogadhatónak tartott, azt Meghurcoltak fényképeit len­gette a közelmúltban a berlini szél a régi múzeum (Altes Muse­um) oszlopsora mögött. Alkotók arcmásait, kinek művészete a ná­ci Németországban „elfajzott”- nak (entartet) minősíttetett. Amerikai kezdeményezésre idén tavasszal Berlinben ismét látható annak az 1937-es kiállításnak a töredéke, amelyet Hitler kultúr- politikusai először Münchenben rendeztek meg, mintegy elriasz­tásul. „Elfajzott művészet”-nek ke­resztelte el a náci diktatúra azo­kat a modern műveket — egye­bek között Otto Dixét, Ernst Barlachét, Vaszilij Kandinszki- jét, Chagalle-ét, Paul Klee-ét, Oskar Kokoschkáét vagy Picas- sóét —, amelyek nem feleltek meg a „faji tökéletességről” al­kotott felfogásnak. 1937-ben Münchenben — a kiállítás ké­sőbb más városokba is eljutott — a képeket, a szobrokat, a plaszti­kákat összezsúfolták, egymásra dobálták, ezzel is érzékeltetve, hogy úgymond értéktelen kacat- ról van szó, „beteges”, deformá­lódott lelkek expresszionista, kubista vagy konstruktivista fel­fogásban alkotott műveiről, „az őrület, a szemtelenség, az élős- ködés és az elfajzottsag kinövé­seiről”. Akinek mindez nem ju­tott volna eszébe, a tárlókra gót betűkkel felpingált feliratok fi­gyelmeztettek: „a zsidó fajiélek megnyilvánulásait” látják, „Isten megélésének kigúnyolását”, ahol „az őrijlet módszerré válik”. A korabeli film- és újságtudó­sítások azt sejtetik, hogy a tiltott gyümölcs a náci Németország­beépítette a most elfogadott szö­vegbe. „Egyik fő módszer a rövid, tö­mör meghatározások, formulák alkalmazása — mondta el a bíbo­ros. — Jól megjegyezhető, egy­szerű formákban rögzíteni a hit legfőbb tételeit.” A tankönyv há­rom részre tagolódik: a hittan, a liturgia és az erkölcstan kifejté­sére. Ez utóbbi adta a legtöbb gondot és munkát a szerkesztők­nek. Ám sok az újdonság az első, hittani részben is. A Tízparan­csolat kifejtése és magyarázata például kitér a negyedik pa­rancsnál (Tiszteld apádat és anyádat...) a család mai proble­matikájára, az ezzel kapcsolatos tanításra. Az ötödiknél (Ne ölj!) a háború kérdésére. A hetedik­nél (Ne lopj!) az egyház egész szociális tanítására, méghozzá a legújabb pápai enciklika, a Cen- tesimus Ánnus tükrében. A hetedik parancsolatnál a hitoktató az új könyv nyomán ki­térhet például arra, hogy lopás az is, ha valaki nem fizeti be az adó­ját, fedezetlen hamis csekket ad ki, netán számlákkal manipulál­va tesz szert idegen javakra. A parancsolat széles és helyes ér­telmezésébe az új katekizmus szerint beletartozik az is: „Ne csald el az adót”, „Ne hamisíts számlát”, „Ne vegyél át vagy kö­vetelj kenőpénzt”. — „A szerző­déseket szigorúan be kell tarta­ni” — tanítja az egyház a polgári magatartás legfőbb szabályát. Egyebekben is igen korszerű eligazításra törekszik az új hit­tankönyv. Elítéli a szerencsejáté­kokat, minden olyan kereskedel­met, amely megalázza a szemé­lyiséget (például a leánykereske­delmet vagy a kábítószer-terjesz­tést). De elítéli azokat a vállala­tokat is, amelyek szennyezik a környezetet, „nem óvják kellően a teremtés épségét”. S azokat is, amelyek „nem fizetnek méltá­nyos bért dolgozóiknak”. „A nagy újdonság — mutatott rá Alessandro Maggiolini, comói püspök, a szerkesztőbizottság olasz tagja — pontosan ez, az egyház szociális tanításának ki­fejtése a katekizmusban. XIII. Leó pápától és a Rerum Nova- rum kezdetű enciklikától máig ez egységes ívet alkot, és II. János Pál legutóbbi enciklikájával vált teljessé.” Végül figyelemre méltó meg­állapítása az új katekizmusnak, hogy „a zsidók kollektiven nem felelősök Jézus Krisztus halálá­ért”. ban is édesebb volt, mint a hiva­talosan engedélyezett. Állítólag kétmillióan voltak kíváncsiak az „elfajzottakra”, míg a hivatalos művészetet a szomszédban be­mutató kiállításon csak lézeng­tek a nézők. Az akkori német irányzat rokon a sztálini Szovjet­unióban dívott és engedélyezett irányzattal. A szobrászatnál ma­radva: itt is, ott is egyre-másra gyártották „az egészség kultu­szát” dicsőítő szobrokat, izmos, ámbár bárgyú tekintetű férfi- és női alakokat. Egyik-másik szo­bor még mindig látható: például a berlini Olimpiai Stadion előtt a kor legfuttatottabb művészének, Arno Brekelnek alkotásai. A művészeti Holocaust több ezer műtárgyat érintett, ebből 1937-ben Münchenben 730-at állítottak ki. A Művészeti Aka­démiáról eltanácsolt Hitler pa­rancsára, a náci vezetésen belül dúló frakcióharcok után, Alfred Ziegler professzor körülbelül 16 ezer műalkotást tiltott ki német múzeumokból, egy részüket megsemmisítették, más részüket a külföldnek elárverezték, sok művészt foglalkozási tilalommal sújtottak. Stephanie Barronban, az egyik Los Angeles-i múzeum kurátorában támadt 1991 -ben az ötlet, hogy a betiltott műalkotá­sokat össze kellene gyűjteni. Az elképzelést tett követte, Barron 200 művet kutatott fel, s ennek háromnegyed részét ki is kölcsö­nözték a tulajdonosok, az 1937- es kultúrbotrány újra átélhető volt, először Los Angelesben, Chicagóban és Washington­ban. L A harmadik feleség „Elfajzott művészet”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents