Heves Megyei Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11-12 / 87. szám
HÍRLAP, 1992. április 11-12., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. ►» a a a a > a a 3 « a a 4 5 H J ■ i * 3 ■ í a A kábítószer-maffia köszöni, jól van Mi történ) ék Vilmos császár lovasszobrával? Az időzítés gyönyörű volt: az ENSZ kábítószer-jelentésének bécsi nyilvánosságra hozatala előtt két nappal a salzburgi repülőtér vámosai vagy 20 millió schilling értékű heroint koboztak el egy hongkongi fiatalembertől. Az ellenőrzés rutinszerű volt, de a Bécsből érkező 21 éves kínai csomagjában a rizsfőző edény túl nehéznek bizonyult. 19 zacs- kócskát találtak benne, olyan minőségű heroinnal, amelynek grammjáért manapság 3 ezer schillinget is megadnak a kábítószer rabjai. Ez utóbbiak száma — Amerika leszámításával — világszerte mindenütt nő. Ezt a szomorú tényt Oskar Schröder, az ENSZ Kábítószer-ellenőrző Tanácsának elnöke sem tudta — igaz, nem is akarta — szépíteni, amikor megpróbálta összefoglalni a bizottság negyvenoldalas jelentése alapján az 1991-es helyzetet. A szakembereknek több következtetésre nyújt módot, hogy nőtt az elkobzott kábítószer mennyisége — és ez a tanács munkáját, illetve az egyes országok együttműködését is dicséri. De senki ne higgye, hogy a csempészek gyakoribb lebukása akkora gondot okoz a kábítószermaffiáknak: ők a tavalyi évben is igen jó üzletmenetet könyvelhettek el. Tény, hogy munkájukban jelentős szerepe van a mindenkori helyzet alapos ismeretének. Ha a „Egyiptom lakosságának 95 százaléka muszlim léven, természetes, hogy iszlám államot akarnak” — vélekedett Maamun Ho- deibi, a féllegális Muzulmán Testvériség szóvivője egy nyilvános vitán, amelyről nemrégiben megjelent számában tudósított az Al-Ahram Weekly című kairói hetilap. A nyilvánosság előtt ritkán fellépő Hodeibi a Kairói Nemzetközi Könyvvásár alkalmából rendezett egyik szimpóziumon szólalt fel, vitapartnerei éles szembehelyezkedését kiváltva. A „Civil, vagy vallási államot Egyiptomban” témájú, óriási tömegeket vonzó vitához az algériai választások eredménye, az ottani iszlám fundamentalista mozgalom elsöprő elsőfordulós győzelme adta az apropót. Hodeibi egyik fő szellemi ellenfele, Farag Foda író Irán és Szudán példájával igyekezett illusztrálni, mi következik abból, ha az iszlám a politikai hatalom alapjává válik. „Ha most korlátok közé szorított vallási viszálytól szenvedünk, mi lesz, ha ti veszitek át a hatalmat?” — szegezte a kérdést a muzulmán politikusnak, akinek mozgalmát azzal vádolta, hogy nem rendelkezik koherens politikai programmal. A köztük zajló vitát a demokrácia eredményének nevezte, megkérdezve, vajon egy vallási államban ilyen vitát engedélyeznének-e. Hodeibi valasza szerint az iszlám, ellentétben a kereszténységgel, „szellemi hit és társadalmi szerveződési forma”. Az iszlámnak a kisebbségekkolumbiai kapcsolatot szinte felgöngyölítik — ahogyan az tavaly, hála néhány nagy rendőri fogásnak, megtörtént —, kell keresni más vállalkozókat azon az égtájon. A maffiának ez nem szokott igazi nehézséget okozni: a kolumbiai és a bolíviai útvonal helyett hamar bekapcsolódott Argentína, amely most a legtöbb fejfájást okozza a hatóságoknak. Emellett, s ez az Andok-orszá- gok hatóságainak jobb együttműködésével magyarázható, a kokain aránya csökkent ugyan az összforgalmazásban, de megjelentek az ópiumkészítmények, és szinte feltartóztathatatlan az illegális laboratóriumok hálózatának kiépülése. A földrészek szerinti bontás azt mutatja, hogy Afrikában a legnagyobb a veszély. Új piacra leltek errefelé a maffiózók, hiszen ezen a földrészen 17 olyan ország van, amelynek hatóságait semmiféle nemzetközi egyezmény nem kötelezi a kábítószer elleni harc összehangolására. S mivel az üzlet kifizetődőnek mutatkozik, egyre többen termesztenek mákot, s nyernek belőle ópiumot. A kokain és heroin fogyasztása jelentősen megugrott, s a kellő gyógyszerforgalmazási törvény hiányában szabad piaca van a kábítószert tartalmazó orvosságoknak. Aligha nevezhető javulásnak a kelet- és délkelet-ázsiai helyzet: jól halad errefelé a kokainpikel kapcsolatos magatartását Mohamed el-Gazali sejk, fundamentalista beállítottságú író vette védelmébe, mondván, hogy egyetlen hit sem tanúsít olyan toleranciát a kisebbségek iránt, mint az övé. Az egyiptomi koptok bármilyen posztot betölthet- nek, amelyre képességük alkalmassá teszi őket, és ez összhangban van az iszlám tanításával — hangoztatta. A lelkes hallgatóságtól támogatott iszlám politikusok elutasították azt a vadat, hogy a Muzulmán Testvériség erőszakra buzdít. Hodeibi szerint még csak nem is iszlám államot kívánnak alapítani, hanem „az iszlám törvényeknek engedelmeskedő civil társadalmat” megteremteni. Az iszlám irányzatot képviselő Mohamed Emara a következő ondolatmenettel agitált a politi- ai iszlám mellett: „A politikai iszlám pragmatikus megközelítésben ugyanolyan nemzeti mozgósító erőt kínálhat, mint amilyent a zsidóság az izraeliek számára. Ha az izraeliek, akár vallásosak, akár nem, egy mítoszt képesek nemzeti célra felhasználni, miért ne tehetnék ugyanezt az arabok?” A nyugati kapitalizmussal szemben az egyetlen felszabadító alternatíva az iszlám ideológia — foglalta össze álláspontját Emara. Az iszlám algériai politikai diadalán kívül egy közelmúltbeli kairói bírósági döntés készteti mostanában az egyiptomi sajtót a fundamentalizmus taglalására: a rendkívüli állapot jegyében felállított egyik bíróság nyolc évre ac kiépítése, és a régen bevált ópiumkészítmények továbbítására új útvonalakat kapcsolnak be. Ilyen Kína, amelynek egyre fontosabb szerep jut a kábítószerek terjesztésében. Thaiföld elsősorban magukat a kínai fogyasztókat célozta meg: Jünnan tartományban ennek „köszönhetően” jócskán megnőtt a heroinfüggőségben szenvedők száma. Jó hír Dél-Ázsiából: kevesebb szállítmány indul útnak Indiából és Pakisztánból, igaz, változott — és számunkra nem túl örvendetesen — az útvonal: Ke- let-Európán át juttatják el a fogyasztóhoz a heroint. A Közép- és Közel-Keleten Afganisztán változatlanul a legnagyobb ópium-előállító, mely tevékenység ellenőrzését szinte lehetetlenné teszi a menekültek nagy száma. Változatlanul kedvelik errefelé a Balkán-útvonalat, ám kétségkívül gondot okoz a jugoszláviai háború, s ez újabb országok bekapcsolását tette szükségessé. Csehszlovákia és Magyarország neve bukkan fel ezzel kapcsolatban a jelentésben. Ami egyebekben Európát illeti, itt érezteti hatását az országok közötti nagy együttműködési készség. Igaz, a határok nélküli kontinens alakulgatása a pozitívumok mellett legalább ennyi negatívumot is jelent, hiszen sok a hézag az ellenőrzésben. Nyu- gat-Európában manapság a koítélte Alaa Hamid írót egy isten- káromlónak mondott regényéért, s vele együtt büntetéssel sújtották kiadóját, illetve a könyvet előállító nyomda tulajdonosát. Az ítélet a miniszterelnököt különösen kényes dilemma elé állítja: e bíróság állásfoglalásával szemben ugyanis nincs helye fellebbezésnek, a kormányfő jogosult arra, hogy helybenhagyja vagy megmásítsa. A blaszfemiának kikiáltott könyv szerzőjét a liberális, illetve baloldali sajtó védelmezi, és a hatóságokat azzal vádolja, hogy az ítélet a félelmüket kiváltó fundamentalistáknak tett engedmény. Ennek a nézetnek a hívei alapvetően hibásnak tartják az iszlám fundamentalistákkal szemben megmutatkozó engedékenységet. Közöttük a már idézett Al-Ahram Weeklyben Húszéin Amin, Egyiptom korábbi algériai nagykövete egyenesen a fasizmus húszas évekbeli németországi térnyeréséhez, annak körülményeihez hasonlítja az iszlám szélsőségesek hódítását a közvéleményben, s e jelenségnek a hatalom részéről elhibázott kezelését. Az írót a hit meggyalázásával vádoló újságírók fő érvként azzal vágnak vissza a liberálisoknak, hogy a szólásszabadságnak más a terepe, mint Istennek és prófétájának. „Ezeket illetően nem szabadságról, hanem hűségről beszélhetünk” — írta nemrégiben az Al-Ahram hasábjain az az Ahmed Bahgat, aki az elsők között intézett támadást Alaa Hamid ellen. kain a divat — a heroinfogyasztás kissé visszaesett, vagy legalábbis nem nőtt. Magyarország vonatkozásában a bizottság aggasztónak tartja a rengeteg nyugtató-, illetve ajzószer használatát, és sok reményt fűz a gyógyszer-kereskedelem további szigorításához. Dorgálásban részesült Ausztria, amiért túl liberális bankszabályaival szinte ösztönzi a kábítószer-maffiák fekete pénzeinek fehérre mosdatását: az osztrák pénzintézeteknél ugyanis — egy igen magas összeghatárig — a személyazonosság felfedése nélkül nyitható számla. Amerika az egyetlen, ahol a tendencia kedvező: a kokainfogyasztók száma 70 százalékkal csökkent, mégpedig főként a legveszélyeztetettebb korosztálya ban, a 18 és 25 év közöttiek körében. Az ENSZ-tanács nem elégedett. Egyebek között a saját ügyvitelével sem. Túl nagy a bürokrácia, s ez akadályozza a hatékonyságot. Másrészt jó néhány országot nem sikerült meggyőzni az együttműködés fontosságáról. Vannak térségek, ahonnan még adatot se nagyon sikerül szerezni. Egy ENSZ-intézmény persze, nem engedheti meg magának a csüggedést: Oskar Schröder strukturális változásokat jelentett be, és biztosította az aggódókat, hogy a harc folytatódik. Tűznyelő az útkereszteződésben Amikor a közlekedési lámpa Í árosra vált Mexikóváros egy orgalmas pontján, Juan az ut közepére rohan. Egy plasztikpalackból nagyot húz, majd fáklyát tart arca ele. A következő pillanatban lángcsóva lövell ki a szájából. Még kétszer megismétli ezt a műveletet, majd szettária a karját, mintegy jelezve: „Mit szóltok hozzá?' Néhány autós leengedi az ablakot, és némi aprópénzzel jutalmazza az utcai artistát. Mialatt a forgalom tovahömpölyög, Juan kiöblíti száját, megszámolja a bevételt, hogy aztán a következő piros lámpánál megismételje a fellépést. Ezt csinálja hárompercenként, hat órán át. Estig 14-20 német márkának megfelelő összeget szed össze. „A legjobban péntek és szombat este keresek — mondja —, ezeken a napokon éjjel két óráig is dolgozom.” Juan 22 éves, de sokkal idősebbnek látszik. Fogainak fele már hiányzik, beszéde akadozó. Mint a kormány egy vizsgálata megállapította, a tűznyelők elvesztik ízlelőképességüket, fogaik kiesnek, és néha agykárosodást is szenvednek. Ezért az utcai tűznyelést tiltják. A nemtörődömség és a rendőrök korrupt volta azonban lehetővé teszi Jüannak művészete folyamatos gyakorlását. Az időnként megjelenő rendőröknek fizetendő sáp Juan üzemi költségei közé tartozik ugyanúgy, mint a tűznyelés- hez használt dízelüzemanyag. A kiadások levonása után Jüannak annyi pénze marad, hogy telik egy külvárosi albérleti szobára és ennivalóra. Juan vidéken nevelkedett. Az iskolában 6 osztályt végzett, de nyolctagú családjának nyomora arra kényszerítette, hogy — sok sorstársához hasonlóan — a fővárosban próbáljon szerencsét. Egy barátja tanította meg a tűznyelésre. A 20 milliós Mexikóvárosban tízezrek keresik kenyerüket utcai artistamutatványokkal. Tízéves gyerekek emberi piramist építenek, mások labdákkal, késekkel, fáklyákkal zsonglőrösködnek. A kormány beindított programokat, amelyek elvégzése valamiféle képesítést ad, de a munkanélküliség olyan nagy, hogy nehéz állást találni. S mivel a minimálbér csak napi 10 márkának felel meg, ezért Juan a maga átlag havi 350 márka nettó jövedelmével jobb anyagi helyzetben van, mintha valami fix munkát vállalna. Juan nem törődik a várható fizikai károsodásokkal, s láthatóan büszke a művészetére. „Olyasmit csinálok, amit mások nem mernek” — mondja, és az utcai virágárus lányok elismerő tekintetét sikerélményként könyveli el. Heves viták középpontjába került I. Vilmos porosz király és német császár (1861-1888) lovasszobra. Koblenz város elöljárósága ugyanis szeretné a szobrot visszahelyezni talpazatára azon a helyen, ahol a Moselle folyó a Rajnába ömlik, Rajna-Pfalz tartományi kormánya ellenben nem nézné jó szemmel a harcias Németország eme jelképének újbóli megjelenését. A vita annál is kínosabb, mivel olyan időpontban robbant ki, amikor Németország elismerte a független Horvátországot és Szlovéniát, ami már magában véve is nem éppen barátságos kommentárokhoz vezetett külföldön az egyesített Németország európai diplomáciáját illetően. Ráadásul még elevenen él a nemzetközi közvélemény emlékezetében az a színpompás ceremónia, amellyel a múlt nyáron Potsdamban újra eltemették II. (Nagy) Frigyes porosz királyt és apját, Frigyes Vilmost, a „katonakirályt”. Koblenz polgármestere, Willi Hoerter azonban nem is sejtette, hogy mekkora vitát robbant ki, amikor javasolta, hogy helyezzék vissza talpazatára I. Vilmos nagy lovasszobrát, amely a második világháború alatt amerikai bombázás következtében ledőlt és súlyosan megrongálódott. Az 1992-ben második évezredét ünneplő Koblenz, Valéry Gis- card d’Estaing volt francia köz- társasági elnök szülővárosa helyre akarta ugyanis állítani legnagyobb turisztikai attrakcióját, a „német sarokban”, a Moselle és a Rajna találkozásánál felállított lovasszobrot. Egy helybéli mecénás vállalta a bronzszobor helyreállításának költségeit, és egy A sivatagban, az arizonai Tucson várostól nem messze óriási üvegházak csoportja áll a hegyek tövében. Körülöttük turistabuszok parkolnak, a kirándulók jöttek megtekinteni a Bioszféra 2. telepét. Megalkotói szerint a Bioszféra 1. maga a Föld — s ők másodikként teremtettek olyan környezetet, amelyben önmagát megújítva fennmarad, sőt fejlődik az élővilág... Az óriás üvegházak méretei is jelzik, hogy nem tréfáról van szó — egy texasi olajkrőzus már 150 millió dollárt fektetett a kísérletbe. A megtérülés foka egyelőre csekély, bár a tömegével érkező látogatóknak 10 dollárt kell fizetniük azért, hogy betekinthessenek a bioszférába, kívülről és — alulról. Látnak fákat, növényeket, „tengert”, legelésző kecskéket, kapirgáló csirkéket. A két évre odatelepült 4 férfi és 4 nő, akik ez idő alatt nem lépnek ki az üvegházakból, nem látható, velük csak képtelefonon érintkezhetnek — alkalmanként — újságírók. A sajtóban sokat írnak a sajátos kísérletről. Eleinte lelkendeztek a hamisítatlanul amerikai ötlet felett, ám az idő előrehaladtával mind több a kérdőjel, a bírálat. Mióta kitűnt, hogy a hermetikusan elzártnak, minden tekintetben önfenntartónak reklámozott bioszférában kívülről hozott vegyi eszközökkel kell kiszűrni a levegőből a szén-dioxidot — akárcsak a tengeralattjárókban. És azóta, hogy kiderült: a két évre elvonult csoport hangadójának, John Allennek a neve már a ’70-es évekből ismert, amikor igencsak vitatható, teljes engedelmességet követelő, önkényes módszerekkel vezetett egy kommunát. A Bioszféra lakói fölényesen elháríthatják a bírálatokat, mondván: mindez nem megledüsseldorfi műhely hozzá is kezdett a 40 tonnás szobor restaurálásához. Minden készen állott tehát, hogy a „német sarok” újból fogadhassa a porosz királyt, és III. Napóleon francia császár sedani legyőzője ismét elfoglalja helyét a talapzaton. Teljes egészében megváltoztatta azonban a képletet a legutóbbi tartományi választások eredménye Rajna- Pfalzban. A tartományban, ahol „örök időktől fogva” a CDU kormányzott, a legutóbbi választás balra- tolódást eredményezett, és a tartományi kormány miniszterelnöke, a szociáldemokrata Rudolf Scharping nem tartja megfelelőnek, hogy — különösen a jelenlegi nagy európai átalakulások idején — olyan jelképeket tegyenek közszemlére Németországban, amelyeket külföldön könnyen a pángermanizmus megnyilatkozásaiként foghatnának fel. Tárgyalás tárgyalást követett a városi elöljáróság képviselőinek, a mécénásnak, a szobrásznak és a tartományi kormány megbízottjának részvételével. Minden hiába. A helyi érdekekkel ütközik a Németországról alkotott kép (image), különösen most, az újraegyesítés után. 1945 óta csak a német zászló leng a szobor nélküli talpazaton, és ez a cseppet sem harcias kép tárult 1989-ben George Bush amerikai elnök elé is, amikor leereszkedett a Rajnához. Köny- nyen lehetséges, hogy I. Vilmos nem tér vissza talpazatára mindaddig, amíg a szociáldemokraták kormányoznak Rajna-Pfalz tartományban. pő, hiszen közismerten Galileit vagy Darwint is hevesen támadták, amikor új utakra léptek... A csoport egyébként azt kívánja igazolni, hogy lesz lehetőség nemcsak Mars-utazásra, hanem arra is, hogy emberek — hasonló bioszférában — tartósan megtelepedjenek a távoli bolygókon. Természetesen nem akárkik: elgondolásaik szerint csak a tudományokban kitűnően képzett, átlagon felüli intelligenciájú személyek kaphatnak majd helyet az űrkolóniákon. Aminthogy nem akárkiket telepítettek az arizonai sivatagba sem: egyikük például Roy Wal- ford, a kaliforniai egyetem 67 éves kórboncnok professzora, aki az öregedés kérdéseit kutatja. Véleménye szerint nincs akadálya annak, hogy az ember 120 évig éljen — s ebben a mostani kísérletek csak segíthetnek. A módszer, mármint a megfelelő étrend, megtalálható Wal- ford könyvében, amelyet a Bioszféra 2. ajándékboltja árusít, együtt más könyvekkel, emléktárgyakkal. A tervek szerint épül a sivatagban a látogatók számára szálloda és konferenciaközpont is, minden kényelemmel, beleértve a golfpályát. Üzlet? Feltétlenül. A bioszféra létrehozói nem is titkolják, hogy az óriási beruházás megtérülését kívánják, s arra számítanak, hogy a kutatások eredményei hozzák majd az igazi nyereséget. S a szektafigurák, a kalandvágyók mellett egy sor jelentős intézmény jelentős tudósai is részt vesznek a munkában. A kérdésre, hogy miért, a válasz egyértelmű: azért, mert a texasi milliárdosnak sokkal több pénze van kutatásra, mint a kormánynak, az egyetemeknek... Ki eszi meg a krokodilt? Több ember fogyaszt krokodilhúst Zimbabwé- ban, mint ahány krokodil emberhúst eszik. Pedig a krokodilok sok embert ölnek meg a dél-afrikai országban. (A gyilkos állatok között a második helyen az orrszarvúak állnak.) Hivatalos adatok szerint évente 28-30 ember esik a krokodilok áldozatául. A tényleges szám ennél bizonyára nagyobb, mert a falusi lakosok nem jelentenek be minden esetet. A krokodiltól, amely 12 méter hosszúra is megnő, s amely villámgyors, amikor támad, joggal felnek a tavak és a folyók környékén. Zimbabwe kormánya azonban bevételhez íut a félelmetes állatok révén, s ezért jó ideje farmokon tenyésztik a veszedelmes hüllőket. Közismert, hogy a krokodilbőr mennyire keresett. Kevesebben tudják azonban, hogyZimbabwé- ban az emberek évente 9 tonna krokodilhúst fof yasztanak. A húst 3, európai előírások szerint mű- ödő vágóhíd szállítja, s a „nyersanyag” 44 farmról érkezik. Bármily meglepőnek tűnik, Krokodilhúst főleg fehér turisták esznek, s nagy mennyiséget exf tortáinak Franciaországba és Nagy-Britanmába is. ze a rákéhoz hasonló, s a legjobb hararei éttermek kedvelt csemegéje. Afrikaiak azonban nem fogyasztják. „Nem eszünk olyan teremtményeket, amelyek bennünket esznek meg” — mondják. A zimbabwei kormány nagy erőfeszítéseket tesz, hogy megmagyarázza a lakosságnak: lehet együtt- élm olyan állatokkal is, amelyek fenyegetik az ember életét, sőt, érdemes elfogni és szaporítani is. A Reuter brit hírügynökség szerint 1990-ben a krokodilok 3 millió dollár tiszta nyereséget hoztak a zimbabwei államháztartásnak. Egy krokodiltojás beszolgáltatásáért a lakosok egy amerikai dollárnak megfelelő összeget kapnak. A tojás beszolgáltatása különösen jövedelmező a Kariba-tó környékén, ahol 30 ezerre becsülik az állatok számát. A mesterségesen kiköltött krokodilok 2 százalékát visszahelyezik természetes környezetébe. Szakértők szerint ezzel nagyobb létszámnövekedést érnek el, mintha a tojásokat otthagynák a vadonban. Ma már más afrikai államokban is működnek krokodilfarmok, s megkezdték a hüllők mesterséges tenyésztését Ausztráliában, Indonéziában, sőt, az amerikai Louisiánában és Floridában is. Csupán az Egyesült Államokban 200 ezer tojást gyűjtöttek be 1989-ben, s 1990 végén megjelent a piacon az amerikai krokodilbőr. Ez megduplázta a kínálatot, s a bőr ára a felére esett. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy márciusban Tokióban konferenciát rendez az a 103 ország, amelynek a küldöttei aláírtak egy egyezményt a veszélyeztetett állatfajokkal folytatott kereskedelem szabályozásáról. Egyiptom és az iszlám fundamentalizmus Bioszféra — tudomány vagy üzlet?
