Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28-29 / 75. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. március 28—29., szombat—vasárnap Ősrégi bűnügyi szenzációk Világraszóló postarablás — Ferenc József császár a m. kir. Opera megnyitóján — Nacionalizmus és fajgyűlölet Hallatlan mértékben elszaporodtak a bűnesetek, úgyszólván naponta érkeznek hírek bűnügyi szenzációkról: csalásokról, gyilkosságokról, csempészetekről. Hallva mindezeket, hajlamosak vagyunk felsóhajtani: bezzeg a régi időkben! Előszedve régi hírlapokat, folyóiratokat, krónikákat, kiderül, hogy régen, sőt egy-másfél századdal ezelőtt is tele voltak az újságok hasonló — természetesen a korhoz igazodó — eseményekkel, amelyek közül nem egy világszenzációvá lett. A magyar bűnügyi krónikának rendkívül mozgalmas „nyolc” esztendeje volt az 1878- 1885 közötti időszak. Erre az időszakra esik néhány olyan — valóban szenzációs — bűnügyi eset, amelyre még manapság is emlékszik a világ. Ezekre az évekre esik gróf Majláth országbíró meggyilkolása, a bécsi és a pesti nagy postarablás és a Thaisz korszak számtalan kinyomozatlan eseménye, amelyek a korabeli rendőrségnek a bűnözőkkel való „jó” kapcsolatára vezethetők vissza. A Pesti Hírlap hasábjain naponta lehetett olvasni megvesztegetésekről, zsarolásokról, hivatali visszaélésekről és a soha fel nem derített bűnügyekről. — Nincs új a nap alatt! —kiált fel a mai olvasó, és megdöbbenve tapasztalja, hogy az a régi jó békebeli világ talán igaz sem volt, vagy mese volt. Nézzük, mit ír ezekben az időkben a már említett Pesti Hírlap... Mindenekelőtt az adókról és a kapupénzekről kesereg, és az akkori walesi herceg botrányos dorbézolásait állítja pellengérre, természetesen nem feledkezve meg a készülő Világkiállítás megrendezésének előkészületeiről sem... 1882. május 30-án tíz sorban jelenik meg a lapban egy címes hír: Tiszaeszlári rejtély — ez az ügy „tengerikígyóvá” növi ki magát az idők során. Maga a pör — közismerten — világszenzációvá dagad, erről cikkezik a világsajtó és erről beszélnek Bécsben éppen úgy, mint Rómában, és — természetesen — Pesten. 1882 telén a hercegovinai hadműveletek sebesültjeinek neveit közli az említett lap, és megemlékezik a halottakról is. A nemzetiségi kérdés erősödését jelzi, hogy az újságok bő teret szentelnek annak, hogy Gyula- fehérváron két „román” nemzetiségű közös hadseregbeli tiszt mulatozás közben letépett a falról hivatalos, magyar nyelvű hirdetményeket... Megszaporodnak a gyilkosságok, amelyekről a lapok naponta adnak hírt, így Kettős gyilkosság címmel 1879 márciusában szinte minden napilapból megtudhatjuk, hogy Mindszenten meggyilkolták és kirabolták Schwarcz Ignácot és feleségét, akik kocs- márosok voltak. Vidéken ez időben gyakoriak voltak az ablakon keresztüli lelö- vések, mint például Kókay Ferenc földbirtokos esetében. Ezeknek a gyilkosságoknak jó részére soha nem derült fény, arra viszont igen, hogy kik voltak a pénzhamisítók, és hogy a fináncok miként kutatnak a falvakban a szűzdohányt rejtegetők után. A gyilkossági listán mindenesetre szerepel néhány eset, így Csajághy Sándor gödöllői gazdatiszt orvul való lelövése, amely egy szerelmi dráma része volt. Singer Lipótgyilkolta meg, amiért elcsábította a feleségét. Büntetése: két év fegyház! A kígyósi gyilkosság már nagyobb vizet kavart a közéletben. Nevezetesen arról volt szó, hogy Rókay Gábor alvó feleségét lelőtte... Ne feledjük, hogy ezekben az időkben még virágkorukat élték a „betyárok”, és a lapok gyilkossági hírrovatába kerül egyebek között Bata Jóska, az Alföld egyik legnagyobb lókötője, aki sokévi börtön után szabadult. Savanyú Jóskát, a híres betyárt 1884-ben Tapolcán fogták el, aki ellenállt, és csak akkor esett össze, amikor a csendőrök a negyedik golyót eresztették bele. Nagy horderejű ügy volt a korabeli krimikben a bécs-pesti postarablás. A bécsi Central Sta- atkassa 1884. július 29-én a budai központi állami pénztárba hatszázezer forintot küldött a győri vonalon mozgó postával. A hatalmas összeg meg is érkezett Budára, de amikor kicsomagolták, kiderült, hogy egy harmincezres bankjegycsomag hiányzik, és helyette fadarabot helyeztek a ládába! Ismerve a magyar nyomozók akkori kétes hírét, a bank bécsi nyomozókra bízta az ügyet, az országgyűlés tiltakozott a bizonyítékok Bécsbe való szállítása és a tanúk megve- retése, „bitangmagyarként” való gyalázása miatt, de mindhiába: se pénz, se posztó! A tiszaeszlári ügy korszakában természetesen igen gyakoriak az antiszemita tüntetések és vidéken az effajta zavargások. Zsidóüldözés Budapesten címmel közöl cikket a Pesti Hírlap, és támadja Thaisz Elek főkapitányt, amiért hagyta a tüntetéseket Budapesten ennyire elfajulni. A lapok, folyóiratok különben sokat foglalkoznak a rendőrséggel, a rendőrtisztviselők és a polgári megbízottak tehetetlenségével és a nagyszámú, kinyomozatlan bűnesetekkel. Betetőzte a rendőrkapitány, Thaisz Elek működését, hogy 1884. szeptember 27-én a m. kir. Operaház megnyitása alkalmával botrány keletkezett, a csőcselék az utcára szorította a közönséget, és a tumultusban a rendőrség tehetetlennek bizonyult. Többen megsérültek, egy budai nagyiparost pedig agyonnyomtak az Opera előcsarnokában. Az Operaház ünnepélyes megnyitásán jelen volt I. Ferenc József is, aki határozott rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán miniszterelnöknek, így ettől a pillanattól az annyi sok botrányt és támadást túlélő rendőrfőkapitány sorsa megpecsételődött. Vihar tör ki a rendőrség „ügyletei” miatt a parlamentben, sokan interpellálnak, és félnapokat töltenek el a korábbi, felderítetlen esetek szellőztetésével... Hosszas huzavona után Török János temesvári polgármester lett a főváros főkapitánya, ezzel megkezdődött a tisztogatás a rendőrség berkeiben, és új alapokra helyezték a nyomozások menetét, megkísérelve kiköszörülni a régi csorbákat, amelyek miatt a magyar bűnüldöző szerveket oly sokan elmarasztalták. Nem lennénk hű krónikások, ha a szenzációk sorában nem szólnánk a korabeli „repülés” hősi tetteiről, amelyek szintén ott álltak a lapok címlapjain. 1883. július 9-én Pálmay Ilka és Sziklay János léghajós bravúrt hajtott végre. A Windobóna léghajó Budáról Vecsésig repült. Egy esztendővel korábban — Légutazás az angol csatornán címmel — megírták a lapok, hogy egy angol katonatiszt léghajón Angliából Franciaországba készül, és közlik a szenzációs előkészületeket is... Sorolni lehetne a mai eseményekre oly sokszor kísértetiesen hasonh'tó krimiket és szenzációkat, amelyek a száz-egynéhány évvel ezelőtti újságolvasókat éppen úgy érdekelték, mint minket a magunk hírei. Bizony, nemegyszer úgy érezzük — e híreket olvasva —, hogy tényleg nincs új a nap alatt, és az események gyakran ismétlik önmagukat... Az élet fortélyai A z élete delén tartó neves művész a műtermében fogad, borostás arccal, flanelingben, messzire néző tekintettel. — Mit tart az életről? Ölbe ejtett kézzel mosolyog, és szinte önmagától kérdezi: mit is tarthatnék? Látszólag az én életem túlságosan sivár, egyhangú, mivel úgyszólván éjjel-nappal rajzolok, festek, és színkeverés közben álmodozom, vagyis a művészetemnek élek. Mindig megmosolygom a bejárónőt, aki hajnalonta szánakozva bámulja karikás szememet, és legszívesebben megjátszaná az irgalmas szamaritánust, amikor a kezét összecsapva felteszi a drámai kérdést: — Miért dolgozik annyit? Nincs erre rászorulva a művész úr! Legszívesebben megpróbálnám neki megmagyarázni, hogy igenis, rá vagyok szorulva, ha nem is abban az értelemben, ahogyan ő gondolja. Tudja, vannak magaslataim és hullámvölgyeim, esetenként mély csalódásaim is, amelyek egy bizonyos időre kiábrándítanak, irányváltoztatásra sarkallnak, persze, sikertelenül. Kérdés nélkül is látom, kíváncsi rá, hogy mit teszek ilyenkor. Nos, ha tudni akarja: leiszom magam, felkeresem egyik-másik nőismerősömet, lángoló szerelmet ígérve; ők viszont tudják, hogy amint kimá- szok a hullámvölgyből, hetekre, hónapokra hátat fordítok nekik, fütyülök rájuk... — És folytatja tovább a munkát... — A „munka” szót nem kedvelem, mert egy művész számára a maga által nevezett munka egyben hobbi, életre szóló kényszerű, de kedves elfoglaltság, szórakozás és minden más, amit akar. Éppen ez az, ami megkülönböztet minket a többi embertől. Az esztergályos, a tanár, a villanyszerelő örül az ünnepnek, de nekem, amikor az alkotás lázában égek, az ünnepek szinte nem jelentenek semmit. Előfordul, hogy éjjel-nappal rajzolok, festek, máskor átalszom a napot anélkül, hogy egyetlen ecsetvonást is csinálnék. Megszakad a beszélgetés, berobban a művész úr öccse, egy nagymenő vállalkozó, a fekete Mercije itt áll a terasz alatt. Kapva a témán, sziporkázva kapcsolódik, és közli, hogy ő bolond embereknek tartja a művészeket, akik még arra is lusták, hogy meggondolják, mibe fektessék a pénzüket, ha éppen van nekik... — Hagyd abba, Lóri! — hallom a testvéri parancsot. Egy szempillantással végigmér, és közli, hogy ő éppen fordítottja a testvérének, égni, lángolni szeret, akkor érzi jól magát, ha kockáztat, és izzik körülötte a levegő. A társai a szerencse fiának tartják, pedig ez butaság, mert mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, csakhogy kevesen értenek ám az üllő és a kalapács pengetéséhez. — Sokat dolgozik? — Attól függ, hogy mit nevez munkának. Tudja, az én fejem olyan, mint a káptalan: mindig forgatok benne valamit, ami hol így, hol úgy sül el. Ezt maga munkának tartja? Tudja, az üzletre rá kell érezni, hogy is mondjam, meg kell szimatolni a pénz szagát, és fontos, igenis fontos, hogy az embernek legyenek megérzései... A múltkor előállt valami bombaüzlettel egy osztrák, de már az első pillanatban valami belülről azt súgta: Lóri, ez nem neked való! Egy hónap múlva kiderült, hogy az illető — üzleti nyelven szólva — hamiskártyás. — Fél a bukástól? — Attól minden vállalkozó fél, különösen a mai, kiforratlan világban, amikor túl sok a kockázat. És még valamit: tökéletesen nem bízok senkiben, a beosztottaimhoz szigorú vagyok, de megfizetem őket. Engem a vállalatnál a legtöbben tisztelnek, de nem szeret senki, mármint a szeretet emberibb értelmében. — Akit nem ismernek, azt nem lehet szeretni... Összecsapja a tenyerét, és bra- vót kiált. — Ügyes, igazán találó mondás. Berobban egy szőke szépség, mindkét testvér kap egy puszit, nekem magasan kézcsókra nyújtja a kezét. — Lóriért jöttem! Ne féljen tőlem, nem vagyok a felesége. Szerintem nincs is olyan nő, aki ebben a minőségében tartósan kibírná. Én vagyok az élő memóriája, afféle mozgó titkárnő. — Üzletről van szó? Váratlanul kettesben maradunk, mert a művész úr és a testvére elnézést kérve elvonulnak. Egészen másról, az élet értelméről, ha úgy tetszik, a boldogságról beszélgetünk. Felkapja a tekintetét, szeméből megértő kíváncsiság sugárzik. — Mit gondol, asszonyom: miként érhető el a boldogság? Gondolatai mintha távoli messzeségben kalandoznának, szeme fénye megváltozik, parányi pír jelenik meg az arcán: — Gyermekkoromban néhány évig boldog voltam, aztán még talán néhányszor az életemben... Előjönnek az urak, egy pohárka snapsz, látványos koccintás, és ismét kettesben maradunk a művész úrral. — Csak nem az élet értelméről diskúráltak Edinával? — Meglepően jó választ adott... A kandallóban ég a tűz, meleg van a műteremben, a művész úr kigombolja a nagykockás ingét, és az egyik képe elé áll, majd arról beszél, hogy ő boldog embernek tartja magát, de némelykor a világ boldogtalanjának, talán azért is, mert már két feleség hagyta el, és a nagy fia is távol, Ausztráliában él. — Ügy tartja, hogy a magunk boldogságához mások is kellenek? — A szeretet a boldogságban kamatozik... Szíven talál a válasz, szavam sincs már, csak állok a mester mellett, és csodálom a legújabb alkotását... Szalay István „írjatok levelet Júliának!” Verona város tanácsa végre talált egy titkárnőt, akire rábízhatta Júlia leveleinek megválaszolását. Capuleték Júliájáról van szó, Shakespeare halhatatlan veronai szerelmespáija nőalakjáról, akinek erkélyét a Veronát járó turisták áhítattal és kitartóan keresik fel (noha sohasem lakott ott Júlia), és akinek a világ minden tájáról írnak leveleket a boldogtalan szerelmesek: „Júliának — Verona — Olaszország”. A veronai tanács régóta szeretett volna felállítani egy titkárságot a kiteijedt levelezés lebonyolítására, de nem akadt megfelelő vállalkozó. Úgy tűnik, a szerelmes levél kényes műfaj. Esetleg kiment a divatból? Talán a tanács ajánlata anyagilag nem volt túl vonzó? „Szó sincs róla — feleli Alfredo Meocci, a város kulturális és idegenforgalmi felelőse. — Mi selejteztük ki kíméletlenül a jelentkezőket. Most végre megtaláltuk a megfelelőket. Bárki bárhonnét írhat ezután Júliának, és biztos, hogy választ fog kapni.” Hogy ki válaszol Júlia nevében, titok. Meocci nem kívánta elárulni — egyébként nagyon helyesen. A titok és misztérium növeli a hitelt ez esetben. Beavatottak azonban tudni vélik, hogy nem egyetlen személyről van szó, hanem valóságos kis titkárságról, amely több nyelven dolgozik. Egyedül aligha tudná ugyanis bárki megválaszolni a százával, ezrével érkező leveleket. A legkülönbözőbb nyelveken, törökül és spanyolul, japánul és portugálul íródnak ezek, mégis meglehetősen hasonló nyelvezettel — a boldogtalan szerelem nyelvén. Verona kis kötetet is szerkesztett belőlük. Ezt hamarosan bemutatják a sajtónak. És a „Kedves Júlia” kezdetű levelek írói ezentúl válaszra is számíthatnak tehát. Megértő lelkek vigasztalni fogják őket bánatukban. Némi gyógyírt csepegtetnek kedves közhelyek formájában a megcsaltaknak, elhagyottaknak, bizonytalanságban tartottaknak. Mindenki kap majd néhány diszkrét és vigasztaló szót, a világ bármelyik sarkából érkezett is panasza a Capulet-házba. A bélyegköltséget a város állja — az idegenforgalom némi fellendülése reményében. A válaszolóknak fel kell készülniük mindenre: vigasztalni az elhagyottakat, reményt csöpögtetni a megcsaltakba, bátorítani a reménytelenül szeretőket (a levelekből úgy tűnik, ez a legelteijedtebb eset). Az aláírás mindig: Júlia. Bár lehet, hogy férfikéztől származik a rutinos lelki vigasz. A város további kezdeményezésként dijat is alapított a legszebb szerelmes levélnek. Neves kulturális személyiségeket, írókat kémek fel a zsűribe, és a győztes minden évben kellemes hetet tölthet el Rómeó és Júlia városában — a helyi idegenforgalmi irodák számlájára. Nem tudni, a díjban benne foglaltatik-e egy szerelmes éjszaka is Júlia erkélyes szobájában... Mit várhatunk, a Majom Evében? Az 1992-es esztendő nem lesz szerencsés Borisz Jelcin, George Bush és John Major számára, már ha hinni lehet a kínai jövendőmondóknak. ők ugyanis mindhármuk bukását jósolják erre az évre. A kínai naptárban február elején kezdődött a Majom Éve. A jósok szerint a viz uralma jellemzi majd az esztendőt, egyike az öt elemnek, amelyek a 12 éves cikluson belül uralkodnak. A kínai majomnak — a jósok szerint — nem fog különösebb gondot okozni, hogy az özönvízben is a felszínen maradjon, de nem ez lesz a helyzet az orosz, az amerikai és a brit vezető esetében. Ezzel szemben az agg kínai politikus, Teng Hsziao-ping 1993-ig megőrzi befolyását — legalábbis Szung Hsziu-kuong kínai asztrológus szerint. Ami pedig a politikán kívüli területeket illeti, a kínai jósok azt tanácsolják a magányos nőknek, hogy használják ki a Majom Évét, és tegyék meg az első lépéseket potenciális partnerük felé. Legalábbis ez a véleménye John Csan kínai csillagjósnak, aki szerint „a nők a Majom vigyázó szeme előtt könnyebben tudják felkutatni leendő férjüket”. Bár a Majom Évét a víz uralma jellemzi, az asztrológusok egyetértenek abban, hogy 1992- ben mind Hongkong, mind Kína szűkölködni fog vízben. Egy másik csillagjós, Tony Kuong szerint a volt Szovjetunió számára rossz lesz az esztendő, élelmiszerhiány és súlyos társadalmi feszültségek várhatók. A Majom Évében az éhség jellemzi majd az emberek életét az egykori szovjet állam területén. Az Egyesült Államokban nem lesz ennyire súlyos a helyzet, bár Tony Kuong arra számít, hogy a gazdasági recesszió további súlyos gondokat okoz majd az országnak. Ami a szűkebb környezetét illeti, Tony Kuang erre az évre politikai felfordulást jósol Hongkongban, és egy magas rangú politikai személyiség lemondását augusztusra. Az illető személyiség a jelek szerint Sir David Wilson kormányzó, aki egyébként már amúgy is közölte lemondási szándékát, miután nézeteltérése támadt londoni feletteseivel. A Majom Évében egyébként arra is fel kell készülnie Sir Dávidnak, hogy háza kertépítés következtében veszélybe kerül, és a konzervatív ízlésű kormányzó jól tenné, ha egész évben sárga nyakkendőt viselne ennek a veszélynek elhárítására. Nemcsak a kormányzó kerül azonban nehéz helyzetbe az idén Hongkongban. Kuong szerint június és szeptember között földcsuszamlások és rejtélyes tűzesetek várhatók, sok lesz a közlekedési baleset, a bankrablás, és jelentősen növekednek az erőszakos cselekmények is. Mindez azonban mit sem változtat Hongkong gazdasági konjunktúráján. A kínaiak azt tartják, hogy aki a Majom Évének jegyében született, az élénk, agilis, értelmes és kezdeményező, de ugyanakkor kiszámíthatatlan és kevéssé megbízható is. Mindenesetre a Majom-embereket ravasznak és hatalomra törőnek tartják. „Ha a tigris nincs a hegyen, akkor a majom királyi rangra emelkedik” — szól a régi kínai mondás. A12 éves ciklus szerint az éveket ebben a sorrendben jellemzik a különböző állatok: kakas, kutya, disznó, patkány, ökör, tigris, nyúl, sárkány, kígyó, ló, birka és majom. Az idei esztendő, a Majom Éve Kínának különösen a nép- szaporulat terén okozhat gondokat: a szokásosnál milliókkal is több születésre számítanak a jósok. Ez nem annyira a majmoknak tudható be, mint inkább annak, hogy sok házaspár várt a gyermekáldással, mert az előző évet, amely a birka jegyében állott, nagyon egészségtelennek tartották. De a legjobb, ha a nő már tavaly lett terhes, ugyanis „a majom, ha a birka hátán lovagol, még több szerencsét hoz”. A Gergely-naptár bevezetése, 1912 óta egyébként Kínában az új év egyúttal a Tavasz Ünnepe is. i I i i I i 1
