Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-28-29 / 75. szám
HÍRLAP, 1992. március 28—29., szombat—vasárnap 7. HEVES!!!!11 HÍRLAP Hazaáruló a 68-as pártvezetés több tagja? UFO-Iesen „Időzített bomba" a fedélzeten Abban a pillanatban, amikor az Apolló-13 balesete bekövetkezett, a holdleszálló-egység pilótája, Ha- ise a leszállóegység belsejében, Swigert a parancsnoki kabinban, míg Lowell a két részt összekötő folyosóban volt Ez volt a helyzet a műszerrekeszben a baleset előtt. Az egység egy részét keresztmetszetben mutatjuk be. A szuperhideg oxigént a gömb alakú tartályban tárolták. Az oxigén többsége a fűtőanyagcellák működtetésére szolgált, amelyekben a hidrogénnel reagálva állítja elő az áramot. Az oxigén másik része biológiai célokat szolgált. A robbanás a 2. oxigéntartályban következett be A csehszlovák szövetségi rendőri testület vizsgálati igazgatósága arra a következtetésre jutott, hogy az 1968-as — Alexander Dubcek vezetése alatt álló — pártvezetés számos tagja hazaárulást követett el a Varsói Szerződés csapatai által végrehajtott invázió napjaiban. A büntethetőség azonban ezekért a cselekményekért már elévült — közölte a közelmúltban Martin Fendrych, a csehszlovák belügyminisztérium szóvivője. Az egyik érintett, Zdenek Mlynar azonnal határozottan tiltakozott a hazaárulás vádja ellen. A vizsgálat csupán az 1968. augusztus 21-én hajnalban végrehajtott invázió körülményeire, valamint az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány megteremtésének elvetélt kísérletere terjedt ki. így sajátos módon kimaradt a „górcső alá vett” személyek közül például Alexander Dubcek, a szövetségi gyűlés jelenlegi elnöke, aki nem sokkal az invázió után Moszkvában — lelki kényszer hatására — aláírta a szovjet csapatok „ideiglenes” Csehszlovákiában tartózkodásáról szóló jegyzőkönyvet. A most egy csapásra hazaárulónak minősített személyek legkevesebb két, de inkább három kategóriát testesítenek meg. Az első csoportba egyedül Karel Hoffmann tartozik, aki annak idején, vagyis húszadikáról huszonegyedikére virradóan, a telekommunikáció irányítójaként kísérletet tett a csehszlovák rádió és televízió elhallgattatására, ezzel az invázió „zökkenőmente- sebb” lebonyolítására. Az ő esetében ez a tevőleges momentum alapozta meg a hazaárulás minősítését. A többiek — Frantisek Barbi- rek, Vasil Bilak, Milos Jakes, Józef Lenart, Zdenek Mlynar, Jan Pillér, Emil Rigó és Zbynek So- jak, valamint az időközben elhunyt Alois Indra, Drahomir Kolder, Stefan Sadovsky, Old- rich Svestka és Oldrich Pavlovsky — azért hazaárulók a rendőrségi vizsgálat megállapításai szerint, mert „külföldi hatalommal voltak kapcsolatban”, és mert kísérletet tettek az úgynevezett forradalmi munkás-paraszt kormány létrehozására. Ezzel — így a rendőrség — voltaképpen „szervezett csoportként” kísérelték meg a köztársasági államrend megdöntését. Az igazság valójában az, hogy a fent nevezettek egymástól igen eltérő magatartást tanúsítottak az invázió alatt, illetve az azt követő napokban. Az egyetlen közös pontjuk talán csak az volt, hogy együtt üléseztek a CSKP székházában, amikor szovjet tengerészgyalogosok szállták meg az épületet. A forradalmi munkás-paraszt kormány fejévé egyébként a szovjetek Alois Indrát szemelték ki. A rendőrségi iratokban most megnevezett illetők a legkülönbözőbb személyi konstellációkban különböző tárgyalásokat folytattak egymással a lehetséges teendőkről. A történészek feladata eldönteni, voltak-e olyan helyzetben, amelyben megengedhették volna maguknak a „külföldi hatalommal való kapcsolattartás” elutasítását. Az viszont kevés nyomozást igényel, hogy a szóbanforgó politikusok későbbi pályája meglehetősen eltérő irányba fordult. Milos Jakes például a csehszlovák történelem vélhetőleg utolsó kommunista diktátora lett, Zdenek Mlynar pedig Nyugatra volt kénytelen emigrálni, miután kizárták a pártból. A világ éppenséggel Mlynar könyvéből, a Mraz prichazi z Kremlu jA fagy a Kremlből érkezik) című visszaemlékezésből ismeri meglehetős részletességgel az augusztusi „hideg napok” történetét. E könyv szerzője most döbbenten tiltakozott a vad ellen, miszerint őt csak azért nem vonják felelősségre hazaárulásért, mert cselekménye már elévült. Megfigyelők az egész üggyel, annak időzítésével kapcsolatban emlékeztetnek arra: Csehszlovákiában júniusban parlamenti választások esedékesek... — Halló Houston, valami problémánk van. — Mondd csak még egyszer! — Valami zavar támadt az energiarendszer működésében. Nehány pillanat múlva az űrhajósok zajt hallottak. Az űrhajó parancsnoka a következőket közölte a földi irányítókkal: „Ahogy így az ablakon kinézek, az az érzésem, hogy valami kifolyik az űrbe.” A két főtartály közül az egyikben pár másodperc alatt nullára esett az oxigénszint. Három perc múlva az elektromos áramot generáló három fűtőanyagcella közül az egyik hasznalhatatlanná vált. Húsz perc telt el lázas munkával, hogy megtalálják a hiba okát, s próbálják megelőzni a további meglepetéseket. Nemsokára a következő fűtőcella is felmondta a szolgálatot. Az egyetlen megmaradt oxigéntartályban pillanatról pillanatra csökkent a nyomás. — Lassan nullára esik — közölte a földi ellenőrző állomás —, s azon gondolkodunk, hogy nem alkalmas-e mentőegységnek a holdkomp. — Mi is erre gondoltunk — felelte Lovell, az űrhajó parancsnoka. Az esemény időpontja: 1970. április 13., hétfő este 10 óra 07 perc. E beszélgetés elején még senki sem sejtette, hogy éppen e pillanatban vált lehetetlenné az Apolló-13 holdatérése, és a 375 millió dolláros program nem éri el a célját. A parancsnoki kabin és a műszerrefcesz, amely a személyzet létfenntartásához szükséges anyagokat, a navigációs és ellenőrző rendszereket, a Földdel való összeköttetést biztosító rádió- és televíziórendszereket tartalmazta, használhatatlanná vált. A Holdra való leszállásról már szó sem lehetett, és amit tehettek, az csak annyi volt, hogy küzdjenek a személyzet életéért. A három űrhajósnak egyetlen lehetősége volt, hogy ebben az ellenségessé vált terben az igencsak szűkre szabott holdraszálló egységbe „költözzenek” át, ami hármuknak nagyon szűknek bizonyult. Ekkor még a Föld négy napi útra volt, s ezt a leszállóegységet csak a Holdra való leszállásra és onnan a Hold körüli parkolópályára tervezték. A kis Holdkomp mégis sikeresen vizsgázott. Az űrhajó sérülését követő 87. órában a Csendes-óceán vizében a három asztronauta sikeresen landolt. Mi történt az Apolló- 13-mal? A választ már akkor keresték, amikor az űrhajó visszatérőben volt a Földre. Akkoriban az Apolló-13 volt talán a legtökéletesebb szerkezet, amit valaha is építettek. A világ legjobb szakemberei vettek reszt az építésében. Akkor hogyan fordulhatott mindez elő? Kethónapi megfeszített munka után a hibát vizsgáló bizottság megtalálta a választ. A szakértők szerint az Apolló-13 „időzített bombát” vitt magával a fedélzeten, s ez a bomba már a start pillanatában is „ketyegett”. A valóságban persze, szó sem volt valódi bombáról, inkább valamiféle figyelmetlenségről, amely a robbanást okozta. A robbanás alkalmával az óriási erő úgy szétvetette a műszerrekesz oldalát, hogy az űrhajó oldalán spagettiként lógtak a huzalok. Elméleti felteves volt, hogy a 2. oxigéntartály felrobbant, ezt követően az 1. tartály is megsérült, amiből 90 perc alatt kiürült az oxigén. De mi okozta a tartály robbanását? Logikus lépés volt a tartály alapos megvizsgálása. Ezeket úgy tervezték, nogy mintegy 150 kilogramm, szuperkritikus állapotú oxigént fogadhassanak be. ilyen állapotban az oxigén sem nem légnemű, sem nem folyékony halmazállapotú, és mínusz 183 Celsius-fokos hőmérsékleten — töltött állapotban — a tartály falának mintegy 65 kilogramm nyomást kell elviselni néyzetcen- timéterenként. A tartályból az oxigén többsége a tüzelőanyag- cellákba került, áramot adott, a gáz másik, kisebb részét az űrhajósok a légzés során használták fel. Hogy a robbanás okait megérthessük, tudnunk kell arról, hogy e tartályban az ilyen szuperkritikus állapotban lévő oxigén — súlytalanság hatására — rétegekre bomolhat fel. Ennek elkerüléséért két ventillátort építettek egy csőbe, és ezt beépítették a tartályba. A tervezők még elektromos melegítőként fűtőtesteket is szereltek a tartályba, a ventillátorokat tartalmazó csöveket ezzel vették körül. Ez arra szolgált, hogy ha a tartályban csökkenni kezd a nyomás, a melegítők működni kezdenek, és hevítés útján növelik a gáznyomást. Két termosztatikus kapcsolatot is beépítettek, ezek feladata a melegítők túlhevülésé- nek a megakadályozása volt. A vizsgálóbizottság a tartály elkészítési folyamatának ellenőrzése során találta meg az első nyomot. A ventillátorok behelyezése, beerősítése, valamint a melegítőegység beépítése úgy történt, hogy a készítők nem tudták a munkát figyelemmel kísérni, tehát „vakon* szerelték a berendezést. így a vezeték könnyen megsérülhetett, például, ha a szigetelés egy darabkáját bevágják. Az út során egy ilyen vezetek a rakéta testével érintkezhet, és az így keletkező szikra robbanást okozhat. De végül is a berendezés — az ellenőrzések szerint — rendben volt. A végzetes hibának az bizonyult, amikor a szerelés során egy acélpolc visszazuhant, s így az oxigentartályhoz csatlakozó töltőcso elmozdult a helyéről, és a 2. számú tartályból nem sikerült kiszivattyúzni az oxigént. A tartály kiürítésére egy teljesen szokatlan eljárást alkalmaztak: bekapcsolták a fűtőtesteket, és azok segítségével „kiforralták” az oxigént a tartály belsejéből. A művelet nyolc órát tartott, közben az Apolló űrhajó villamos rendszere 28 voltos feszültséggel működött. De a tartály kiürítésé során a tartályt ennél jóval nagyobb feszültségekkel is tápláltak. A termosztatikus kapcsolók nem bírták a feszültségkülönbséget — kiolvadtak. A vizsgálatok során derült ki, hogy mi is történt a tartály belsejében. A hőmérséklet fokozatosan emelkedett, 315 Celsius-foktól egészen 540- ig. Ilyen körülmények között — mint a vizsgálatok mutatták — a teflonszigetelés lemállik a vezetékekről, megrepedezik, és köny- nyen éghető darabkákra esik szét. A teflon tulajdonságait jól ismerjük: nem gyúlékony. De nem lehet összehasonlítani egy közönséges főzőedény belsejet egy olyan tartályéval, ahol óriási nyomás alatt álló, hideg anyagot tárolnak. Ilyen közegben sok olyan anyag, amit megszokott, földi körülmények között éghetetlennek vélnek, esetleg pillanatok alatt ellobban. Mindez bebizonyosodott a teflonról is... Ezt a feltételezést ellenőrizték a houstoni központban. Egy kvarcablakos acélhengert építettek. Ebbe először behelyezték a teflonszigetelésű vezetéket, majd megtöltötték a már említett, nagy nyomású oxigénnel. Ezután a teflont meggyújtották. A teflon nagy lánggal égett, viláf os narancssárga tűzgömböt al- otva, amely teljesen megsemmisítette a szigetelést. Iizután már világos volt minden. A szokatlan ürítési mód megtette a magáét, még mielőtt az űrhajó eündult volna: a 2. számú oxigéntartályban a vezeték szigetelése tönkrement. így elkerülhetetlenné vált a rövidzárlat, az „időzített bomba” óraműve ketyegni kezdett, és akkor ért a nullához, amikor az űrhajósok 10 óra 58 perckor végrehajtották a földi iranyítóközpont utasítását: bekapcsolták a ventillátort a 2. oxigéntartályban. A balesetről így ír a bizottság a nyomozást lezáró jegyzőköny- ben: „Tévedések szokatlan összejátszása következtében történt ez, de a hibás terv is okozója volt ennek a szinte megbocsájtnatat- lan históriának.” Tehát egy sor különböző tényező okozta a balesetet, és ezek hatottak együttesen: az acélpolc visszazuhanása, aminek következtében a töltőcső elmozdult a helyéről, a melegítők alkalmazása, a túlmelegedes, a termosztatikus kapcsolók kiégése, a szigetelés feírepedezése, szikra, égő szigetelés, és végül a robbanás. Megtörténhet-e még egyszer ilyesmi?, A hibákból tanulhat az ember. így a szakemberek a következő Apollók építésénél nem alkalmazhattak „vak” szerelést. Az illeszkedési felületeket ellenőrizni kellett. A vizsgálatok végén a bizottság így nyilatkozott: „Az Apollo-13 katasztrófája, aminek következtében a harmadik holdraszállás lehetetlenné vált, kiválóan értésünkre adja, hogy milyen nehézségekkel kell egy ilyen vállalkozásnak megküzdenie.” A jelentés alapján képet alkothatunk arról is, hogy bármilyen biztonságosnak is tűnhettek az előző kozmikus repülések, mégis egyetlen elkövetkező út sikere sem tekinthető százszázalékosnak... V. Tana Judit Óraigazítás — másfél millió évenként Külsejére nézve nem látszik különbözni a rendes óráktól, de amikor Hewlett Packard új atomüzemeltetésű óráján szilveszter napján a digitális kijelző 12:00:00-át mutatott — a világ eddigi legpontosabb órája kezdte mutatni a múló időt. A HP 5071A jelzésű óra minden 1,6 millió évben késik egy másodpercet. Az ára igencsak borsos — 54.000 dollár, ezért előreláthatólag eleinte csak tudósok, navigátorok és kormányok fogják megvásárolni. Teljesen „érzéketlen” az áramingadozásokkal szemben, mivel cesium atomok vibrációja működteti. Az óra másodpercenként elektromos jelzést bocsát ki, ami lehetővé teszi gépek szinkronizálását időmérésre, navigálásra, csillagászati, rádiózási vagy televíziózási használatra. Meghibásodás ellen azonban nincs biztosítva a HP 5071A sem. A gyártó cég becslése szerint tíz évenként lehet meghibásodásra számítani, ezért az órához csupán öt éves garanciát adnak. Mint a Hewlett Packard szóvivője mondja: „Nem hinném, hogy bárki is arra számítana, hogy egy termék másfél millió évig eltartson. De ha eltartana, akkor a mi óránk másfél millió év múlva is csak egy másodpercet késne.” Az emberiség történetében egyébként az első időmérő eszköz a napóra volt — az egyiptomiak állítólag már 5.000 évvel ezelőtt ismerték. A kínaiak 3000 évvel Krisztus előtt vízórákat készítettek, a ma ismert legöregebb kínai vízóra a kairói múzeumban látható. A XX. század elején pedig egy Kínában járt hajóskapitány beszámolt egy 1800 éve működő vízóráról. Nagy Károly gyönyörű vízórát kapott ajándékba Harun al Rasid kalifától. A vízórát a görögök is ismerték, és Plutarchosznál olvashatunk egy hetéráról, aki vízórájának állása szerint fogadta vendégeit. Még ma is ismerik es kedvelik a homokórát, amely sajátos módon csak XIII. században jelent meg Európában. Kínai találmány volt a tűz vagy illatszer hatására működő óra — a vastag gyertyák által üzemeltetett óra egyik variánsa olajjal működött. Ezeket Európában is ismerték. Jelentős fordulatot hozott az időmérésben előbb a kerekes óra, majd a XVII. századtól a holland Christian Huygens találmánya, az ingaóra, amely az elektromos-, kvarc- és atomórák megjelenéséig a legpontosabbnak bizonyult. Benjamin Franklin azután 1748-ban feltalálta a ma is használatos órát, amelynek csak három kereke volt, de már külön mutató jelezte az órát és a percet. Tőle származik a mondás is: „Az idő pénz”.
