Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-26 / 73. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. március 26., csütörtök Beszélgetés Rénes György üvegtervező-művésszel Bonsai és citromprés A legutóbbi találkozón Egerben a Kopcsik cuk­rászdában szerteágazó témákról beszélgettünk. Nem kerülhettük ki Rénes György üvegtervező-művésszel a ma­gyar ipar ellentmondásait régen is, most is. A hazai formaterve­zés próbálkozásait és csapdáit, azt a szemléletet, amely nemcsak az alkotóművészeket, hanem mindenkit sújtott és sújt még ma is. A Párádon élő és ma önálló műhelyében dolgozó művész pá­lyája kétívű: gyári tervezőként és önállóan is alkotott. — Ebben a műfajban — azt hiszem — különösen fontos, hogy az ember olyan dolgokat hozzon létre, amelyek évtizedek múlva sem tűnnek elavultnak, anakronisztikusnak. Ilyen köve­telmény elé állította a házgyári program? — Ez jó két éves munka volt, amely 1977-re ért be odáig, hogy kísérleti szinten a BNV-n egy önálló, hatalmas standon ki tud­tuk állítani az egész anyagot, ami elkészült ezen idő alatt. Akikkel együtt dolgoztam, jó kis csapat volt: az építésztől, a keramikus­tól az ötvösig, az üvegesig, por- celánosig mindenki. Egy-két ember fejében megfogalmazó­dott a gondolat, hogy na építik ezeket a szinte elviselhetetlen la­kódobozokat, akkor az alapterü­letüknek megfelelő, értelmes el­rendezésű konyhát kellene ben­ne létrehozni. A munka egy rep­rezentatív felméréssel járt együtt. Tanulmány készült töb­bek között az étkezési szokások­ról. Én például a Venesz József szakácskönyvének az összes re­ceptjét csak az „üvegre vetítve” átdolgoztam. S akkor ehhez meg kellett tervezni a tárgyat. Nagyon érdekes volt, mert azt megelőző­en ilyen tudatosan végiggondol­ni egy munkasorozatot — eszünkbe nem jutott! S ebből az­tán kialakult, hogy milyen tech­nológiával érdemes gyártani, nagy sorozatban kell-e, olcsónak ketl-e lenni? Aztán megrekedt ezen a szinten. Egy-két ember Kénes György: — Addig soha nincs forma, amíg nem tu­dom, mit is akarok... ezzel befutott. Én akkor az Üveg­ipari Műveknek voltam a vezetője Pesten. S lementem a Salgótaijáni Üveggyár igazgatójához, s el­mondtam, hogy mit akarok, mi­lyen üvegeket. Attól kezdődően, hogy akkor a hozzávaló egy fém­formának az elkészítése jelenthe­tett ötvenezer forintot. S azon a kis Owens automatán tíz darab előfonna hozzá — ugyanezért a pénzért. S ő még akkor nem tudta azt, hogy el tudja-e ezt adni, hogy megveszi-e ezt valaki. — Tehát szocialista gazdasági viszonyok között kellett volna legalábbis európai színvonalú dolgokat csinálni... — Soha nem felejtem el azt a sztorit, amikor egy kisebb dele­f ációval együtt elmentünk az ak- ori nehézipari miniszterhelyet­teshez, hogy szeretnénk, ha az alumíniumkanál megszűnne — legalább a házgyári programon belül -, mert a kioldódó mangán tönkreteszi az ember fogait. Nyugat-Európában a közétkez­tetésben nincs alumíniumkanál. S akkor a miniszter azt mondta: „ Elvtársak, én, ha hazamegyek a Dunántúlra, Somogy megyébe, bemegyek a falumba, s ott azt mondják: miniszter elvtárs, nincs kapa, nincs kasza, mert nincs pénz... Akkor jó az az alu- míniumkanál.” Kész, ezzel ki voltunk rúgva, ezek így mentek. — Gondolom, ezeket a szűkös technikai lehetőségeket máshol is volt alkalma megtapasztalni... — Orosházán dolgoztam. Köztudomású, hogy azok a hen­gerelt üvegek, amit itt mindenfe­le látunk, nagyon csúnyák. S ak­kor én egy teljesen optikai gon­dolatból kiindulva — na, ki kell mondani, Vasarelly adta az alap­ötletet — kitaláltam valamit. Tudvalevő, hogy henger között csúszik át a meleg üveglap, s az egyik henger mintás. (Akad víz­csepp jellegű, másforma, ilyen olyan, amolyan. Nagyon rondák, sajnos.) Én akkor arra gondol­tam, mi van, ha nemcsak az egyik henger mintás, hanem mind a kettő. S olyan optikai rendszert kell kitalálni, ha az egyik hengert csak egy fél centivel elmozdítom rajta, már egy más mintázat jele­nik meg. S ha én ezt a hengert megnövelem (nagy költség ez!), akkor nem egy, hanem nyolc-tíz­féle új dolgot tudok csinálni. En­nek aztán az lett a vége, hogy az akkori igazgató „oda” akart fel­vétetni... — Ezekről azért érdekes hal­lanunk, mert a nagyközönség a kiállításokról másfajta Rénes Györgyöt ismer... — Az a „valódi vonal.” Ugyanakkor nem zárkózom el az igazi designe-tól, amikor tömeg­méretekben lehet valamit csinál­ni. Csináltam vendéglőket is, meg szállodai beruházást is, az­tán edényeket. Több háztartás­ban is találni még olyan citrom­prést, meg almareszelőt, amit mi — nem egyértelműen azt mon­danám, hogy csináltam — csinál­tunk. A nevemhez fűződik, de mindenki beleszólt. — Ezekben mi volt az érdekes: a forma, vagy a technikai lehető­ség? — Addig soha nincs forma, amíg nem tudom, hogy mit is akarok. Alapvetően biztos, hogy ami a legjobban foglalkoztat, az az olvadt üveg. S hogy aztán az, amit akarok vele csinálni, mindig meg is szabja, sokszor még a mé­retét is. Még olyasmin is múlik, hogy milyen méretű az a hűtőke­mence, amiben le lehet hűteni. Mert tudjuk, hogy az üvegnek az a lelke, a temperálás, hogy ha hozzáérek, ne törjön szét. — Mihez van közük ezeknek az üvegeknek? A népi kancsók­hoz, vagy a görög vázákhoz ? Hol gyökereznek ezek a formák? — Engem a magyar üvegek izgattak, s nem is az előkelőbb változatuk, hanem azok a kis pa­rasztüvegek. Van is ilyen a gyűj­teményemben. Az az igazság, hogy nem akartam „összekeve­redni” mondjuk a csehek huta­technikájával. Ennyit megbe­csülnék ebből a hagyatékból. Pá­rád környéke is nagyon gyümöl­csöző vidék volt ebből a szem­pontból, szép kis üvegecskék ke­rültek elő az üveggyár környéké­ről. — Az elmúlt esztendőben itt, Egerben a vármúzeumban meg­rendezett kiállításán, de a leg­utóbbi megyei tárlaton is jelent­kezett önálló gondolatot hordozó „üvegszobrokkal”, kompozíci­ókkal... — Az a kis Bonsai, amit a me­gyei kiállításon mutattam be, még egy kicsit „félúton” érkezett a közönség elé. Valóban, a gon­dolat előbb volt meg bennem, mint maga a tárgy. De számomra még nem befejezett, még folyta­tom, érlelgetem magamban. Még nem állnak úgy azok az ágak, ahogy szeretném, még töp­rengek rajta... — Úgy tűnik, nincs oka pa­naszra. Külföldön, itthon is is­merik, elismerik, nagyon sok he­lyen vannak kiállítva a munkái... — Hát, dehogynem panasz­kodhatok, hiszen éhen lehet hal­ni! Ebben a szakmában most olyan szörnyű a gazdasági hely­zet, hogy minden kolléga csak sír. Gyalázat, ami a művészettel mostanában van... — Pár évvel ezelőtt mégis úgy döntött, hogy szabadúszóként folytatja, otthagyja a gyárat... — No, jó, attól jobb persze. Ott most irtó lepusztult állapo­tok vannak, s tulajdonképpen érthetetlen, hogy most, amikor fejleszteni kellene, mert nem tudja eladni a termékeit a gyár, nem történik semmi. Pedig a kézi technológiánál könnyű az átál­lás. Ontani kellene a jobbnál jobb gondolatokat, saját szellemi termékkel kimenni a piacra. Ami korábban egy ékszer volt, s öröm volt ott dolgozni. Én azt hiszem, aki bírja, az épít magának egy kis hutát, azt beüzemeli, s megpró­bál olyan tárgyakat csinálni, hogy a huta rentábilis legyen. Csak az a baj, hogy nem rendel­kezünk olyan anyagi alappal, hogy ennek egyszerű volna neki- állni. Itt a saját példám: a kollé­gámmal évek óta húzzuk, csinál­juk, és még mindig nincs kész, s idestova húsz éve csak abba ment a pénz. Ami most foglalkoztat: nekiálltam az egri városháza ere­detileg maratott műemlék abla­kainak felújításához. Korhűen, vagy megközelítőleg korhűen. Megpróbálom a század eleji han­gulatának megfelelően vissza­hozni... Jámbor Ildikó A Pécsi Balett Egerben A mai ember drámája Az idei tavaszra összehozott országos balett seregszemle meg­mozgatta a színházak táncegyüt­teseit. Egernek a Pécsi Balett ju­tott. Hálásak vagyunk érte. Ez a találkozás ezzel a művészeti ággal eszünkbe juttatja, hogy jártak ide elég gyakran táncos lábú lányok és fiuk, s hogy miért is olyan ntka vendégek itt manapság? Mintegy felvezetésnek a Kör- mendy László által koreografált Mozart-muzsika, a „Kis éji zene” elevenedett meg. Ironikusan idézve azt a világot, amikor még akár az előkelő urak, akár a falusi népség, vagy a magyar dzsentri odavezényelte a zenészeket a Kedves ablaka alá, és húzatta, rosszabbik esetben énekelte a dallamot, ami oly drága lehetett eredeti és átvitt értelemben is. Paronai Magdolna, Baráth Ildi­kó, Sólymos Pál és Lencsés Ká­roly forgatják meg az érzelme­ket, a derűvel is átszőtt jelenet­sort; bájából a játszadozás keve­sebbet veszített volna, ha a gép­zene halkabban vezényelte volna a lépteket és érzéseinket. Lélek­tanilag és bizonyos formajegyek miatt is ehhez az ötletes Mozart- adaptációhoz csatlakozik Már- tha István Babaházi története, ahol a báburaktár, mint környe­zet semmi jót nem ígér a jöve­vénynek, de életre támad, moz­gásba hozza, lendíti egy megha­tározatlan erő, aztán szövetkezik egy másikkal, nekiindul a csak­nem reménytelen küzdelemnek — és nem adja fel. A jelenetnek nincs optimista vége, hacsak az nem mutat jó irányba, hogy a végső gesztusok is energikusak, a harc a végtelen felé mutat. A katartikus élmény hatása miatt egybekapcsoljuk Szebeni János — Sándor Péter: Bilincs és... című kompozícióját és Kitá­ró Jean Michale-Jarre Az élet ál­lomásai feliratot viselő táncno­velláját. Legszívesebben mind­kettőt mélyenszántó egyfelvoná- sos drámának minősítenénk. A Bilincs és...-ben Hajzer Gábor koreográfiájában egy nőt és egy férfit ósszebilincselve bezárnak. Ez a kettős zártság iszonyú egy­másrautaltságot kényszerít a két emberre. Akik kénytelenek elvi­selni, szeretni, megutálni egy­mást, de rettenetes érzés azt is tudni, hogy együtt hordozzák azt a kálváriát, ami, ha nem kény­szerítettek volna rájuk, nem gyö­törné őket. Már az erősebb jogán és lehetőségén felbuzdulva meg is fojtaná a férfi a nőt, valami — talán a lelkiismerete — visszaren­deli a végső mozdulatot. Majd lehull a bilincs, és „már csak be vannak zárva”. A kötelék így is terhes marad, bár a gesztusaik­ban, a mozdulataikban ott a re­mény szikrája, hogy el tudják majd viselni ezt az enyhített gyötrelmet. A válasz: a kötelék­ből — miért, mi módon, rejtély— nő elmenekül. Nübl Tamara és Lovas Pál, két pontosan és fe­gyelmezetten mozgó táncos, akik nemcsak átélik a modem ember olykor őrjítő szerepen kí­vüliségét, tudomásunkra hozták, hogy ez a modem ember ebben a társadalomban önmaga köré ra­kott olyan csapdákat, amiket sem kikerülni, sem racionalizálni nem tud. Vagy nem akar. A sze­retet misztériuma régen szerte­foszlott. A régi társadalmi litur­giák, amikor még jókedély és öröm is vegyült a boldogságkere­sésben, javarészt kiszáradtak, el­romlott a levegő körülöttünk, a gyanakvás és egyéb rettenetek vesznek körül minket. Bár sejt­jük, hogy nő és férfi számara egyedül elviselhetetlen ez a földi let, mert belül nincs rend, de kí­vül sincsenek azok a lazább, ol­dottabb kötelékek, amik egész­ségesen egybefognák ezt a letező emberfajtat. Ezen az érzelmi nyomvonalon futtatott végig bennünket Az élet állomásai is. A férfit — Lovas Pál, az együttes egyik meghatá­rozó egyénisége tancolja — négy nő szabadítja meg kötelékeitől, felnyitja, életre dajkálja benne azt a nemiséget amitől fél is, de mert tudja, hogy ennek a jelenlé­te határozza meg őt, vágyakozik, hívja a párját. Kovács Zsuzsanna táncolja szépen. Ádám óta tud­juk, hogy nem jó az embernek egyedüflenni, elfogadjuk, hogy ebben az emberrengetegben nem maradhatunk magányos lé­nyek, mindenki mindenkihez tartozik valahogyan. Aztán rájö­vünk, hogy gyötrő tagozódása van ennek a sokismeretlenes egyenletnek, és nincs is megol­dás. Hacsak: a vonzalom, az a bi­zonyos belső válasz az adott kér­désekre jókor és jól el nem igazít minket. De eligazít-e? A rövid két óra alatt a mo­dem, a társtalan, a bizonytalan­ná vált ember sorolta el magáról, mit gondol, mit érez, miért szen­ved. Itt is, Herczog István kore­ográfiájában, vagy mint a Baba- hazi történetben László Péter el­gondolásában ott rejlik minden tragédia gyökere, Adámé, aki mara már nem a teremtés koro­nája, hanem önnön zsákutcájá­ban tévelyeg. Ezért kell a színház! Farkas András HANG-KÉP Az Uránia moziban láthatják Egy igazi filmsiker Piszkos ügyek Hites, szép fogalmainkat, igaz töltésű szavainkat sajnos be­mocskolták nemcsak az elmúlt évtizedek, hanem az utóbbi há­rom év is. Szinte mind közhellyé szürkült, szólammá sanyarodott, mert agyonkoptatták őket, visz- szaéltek velkük. Ezért már az a hír sem keltett számunkra meg­lepetést, hogy az új vüág propa­gálását szolgáló Robert Maxvell- ről kiderült, hogy a KGB egyik főkémje volt. Ez jutott eszembe vasárnap délelőtt, amikor hallgattam a Ki­rakat cúnű program legújabb blokkját, a Wallenberg-legendá­kat A téma milliók számára is­merős: a háború vége felé, ami­kor még magyar földön dúltak a harcok a betüremlő szovjetek le­tartóztatták, és a börtönbiroda­lomba hurcolták ezt a tehetséges fiatal, svéd diplomatát, aki zsi­dók és üldözöttek tízezreit men­tette meg. A dokumentumjáték írói Olle Hager és Hans Villius frappáns formai keretet választottak, azaz egy képzelt bírósági tárgyaláson szólaltatták meg azokat a tanú­kat, akik valamilyen információt nyújthattak. Sok új ismerettel nem gazda­godtunk, ám mégis szerves egész- szé ötvöződtek a korábban in­nen-onnan összegyűjtött részle­tek. Elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott. Körülbelül ez a summázata a mindenképpen ta­nulságos produkciónak. Nem­csak a kérdőjelek gyarapodtak, hanem a bizonyosság is erősö­dött bennünk. Annak tudata, hogy a kommunizmus elvileg vegytiszta eszméje a hétközna­pok során mocskos, piszkos, al­jas ügyek szövedékévé erjedt. Felébresztette a műveletlen, az iskolázatlan, a karrierista, a sza­dista lényekben a fékezhetetlen hatalmi vágyat, azt a téves sugal­latot, hogy jogosultak mások fe­lett regnálni, megalázva szemé­lyiségüket, eltiporva álmaikat, elvéve életlehetőségüket. S e cél eléréséért természetesen hadba vetettek minden gonosz töltésű eszközt. Az NKVD, a KGB jog­elődje épp olyan machiavellista, kegyetlenkedő gépezet volt, mint az őt követő apparátus. Ful- lartárjainak tetteire nincs sem­miféle mentség. Szerencsére már az a vigasz se jár nekik, hogy áll a birodalom, amelyért emberte- lenkedtek. Hála Istennek szét­hullott, s ők lebeghetnek az er­kölcsi förtelem állapotában, esetleg eltöprengve azon, hogy feleslegesen voltak, s annyit sem érnek, mint a kártékony rovarok, azok ugyanis valamiféle szerepet töltenek be a természet körfor­gásában. Búcsú Moszkvától Függetlenné vált hazánk már régen elköszönt a bolsevizmus fellegvárától. Nem ilyen köny- nyen szakadtak el viszont hazá­juktól azok, akiket mostoha- gyermekének tekintett a sztáli­nista gyökérzetű, brezsnyevista lombozató elnyomó gépet, amely csápjait szinte az egész vi­lágra préselgette. Az átlagpolgárok sanyargat- tatásáról, megaláztatásáról szóló filmek sorában kiemelkedő hely illeti meg a Búcsú Moszkvátok, ezt az olasz cégjelzésű, 1987-ben született alkotást. Főhősei orosz zsidók, akik szeretnének meg­szabadulni a másodrendűség ér­zésétől, a kisemmizettségtől, a politikai rendőrség hitlerista szí­nezetű módszereinek szorításá­tól. Remekké kerekedett ez a törté­net, minden motívumát a valóság fémjelezte. Ez a megrázóan hu­mánus sztori azt hirdeti, hogy Is­ten képmását nem lehet legyőzni, mert az egyéniség csak diadal­maskodik. A történelem bizonyította ezt, hiszen a kegyetlen impérium kártyavárként omlott össze, nyo- matékolva azt, hogy a terror csak ideiglenesen dőzsölhet. Bármi­lyen köntösben — legyen az fe­hér, vagy vörös — pompázzék. Szembesülhettünk az aljasság ezernyi vállfájával, de a katarzis tökéletes megtisztulást hozott számunkra, hiszen azzal örven­deztetett meg bennünket, hogy a sötétség birodalmának nemcsak kezdete, hanem vége is van. S még egy: a szerkesztők, a műsor-összeállítók ezen a szom­baton azt adták, amit olyan ré­gen vártunk tőlük: változatos kí­nálatot, szórakoztató ajánlatot. Bár így folytatnák... Pécsi István Holnap mutatják be a magyar mozik a legújabb amerikai és nyugat-európai filmsikert, A bá­rányok hallgatnak című alkotást. Alig héhány nap múlva kerül sor Hollywoodban az Oscar-dijak átadására, s ez a — most Egerben is látható — mozidarab hét (7!) kategóriában is a jelöltek között szerepel. Többek között a leg­jobb film, a legjobb rendező, a legjobb női főszereplő, a legjobb férfi főszereplő arany szobrocs­káját nyerheti majd el. A rendkívül profi módon el­készített, pszichológiai jellegű történet az igaz, szenzációs hitchchocki hagyományokat folytatja. Az FBI egy szabadlá­bon lévő sorozatgyilkost keres, aki kegyetlenül megnyúzza az ál­dozatait, sőt, a halálfejes pillan­gó gubóját tuszkolja a torkukba. Az FBI egyik vezetője úgy érzi, hogy egy korábbi „paciensük”, az egykori pszichológus, dr. Hannibal Lecter talán rendelke­zik információkkal a gyilkossal kapcsolatosan. Az egyik beosz­tottját, egy csinos, fiatal rendőr­nőt megbízza a lélekbúvár kifag­gatásával. Lecter kezdetben bi­zalmatlan, de később mutat némi segítőkészséget. így a rendőrnő (Jodie Foster) bepillantást nyer­het az elmebeteg gyilkos lelké­nek mélyebb rétegeibe is. Idő­közben már az új áldozat is a gyil­kos fogságába került, s ott várja sorsa beteljesedését. Ám a csinos rendőrnő egyre közelebb kerül a megoldáshoz, közben pedig egyre többet meg­tud önmagáról, a saját leikéről is... Ennek a filmnek nem a felszíni jelentése, nem a látványa a meg­ragadó, az emlékezetes, hanem a gondolatisága... A bárányok hallgatnak FILM, méghozzá a legjobbak közül való. Az alkotást az Uránia nézői tekinthetik meg, de az kizárólag a felnőtteknek nyújthat felejthe­tetlen perceket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents