Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-24 / 71. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. március 24., kedd Látószög Közös káraink Alig múlik el nap mostanában, hogy avartüzekrőlne hallanánk. Hol itt, hol ott gyullad ki az erdő, s esik áldozatul a drága fa, az értékes fenyő vagy tölgy. Szól a hír a pontosabb károkról is majdnem mindig, ritkábbak a százezres nagyságrendűek, mint a milliósok. Sohasem kérdeztem tűzoltó bara- taimtól, ismerőseimtől, hogy mennyire pontosak a számításaik itt és ott, miként mérik fel a veszteségeket. Gondolom azonban, hogy többnyire csak felbecsülik az enyészetet, ösz- szevetések alapján teszik megállapításaikat. S aligha mérlegelnek minduntalan mást is a felméréseknél. Nemigen veszik Figyelembe, hogy milyen befektetéssel, mekkora munkával jutottak a hamuvá, üszőkké vált kincsek a kimúlásig; valójában mennyi áldozat volt abban, amíg a husángok, csemeték megkapaszkodtak, megerősödtek földjeikben, kibontották szerényebb-dúsabb lombozatukat, árnyékot adtak, széppé tették a környéket és annyi mindennel biztathattak. Noha így lenne teljesebb a kép arról, ami eltűnt az idén, tavaly és azelőtt. Ezzel mondana megrázóbbat is. Az említett tűzkárok visszatérőek. Korántsem csak idei kellemetlenségeink, tragédiáink. S okaik is régóta azonosak. Jobbára az emberi könnyelműség, felelőtlenség következményei a lángba boruló, égő erdők. Egy-egy eldobott, el nem fújt gyufaszál, el nem nyomott cigarettacsikk a „közvetítő”, vagy a nyársalóhely otthagyott parazsa. Jóllehet, már a gyermek is tisztában van a tűz féktelen erejével, de a felnőtt sem veszi mindig komolyan. Olyannyira nem, hogy játszik is vele. Pusztán passzióból is gyújtogat, ha erre támad éppen kedve. könnyelműség és gonoszság váltogatják egymást az említett esetekben. S nemcsak ezekben. Hiszen az értékeink korántsem egyedül az erdőkben pusztulnak újra. Nézzük csak például a sok lakóházat — az állami és a „pénzes” otthonok környezetét —, figyeljük a megrongált „utcabútorokat”, az összetört, szétszórt székeket, padokat, szemétkosarakat, a szétvert lámpabúrákat, a kiütött köztéri izzókat. A tönkretett telefonfülkéket és készülékeiket, az autóbuszok felhasogatott üléshuzatait, meg a többi, hasonlóan szembántó látványt, amivel úgyszólván lépten-nyomon találkozhatunk. Lehangoló, elkeserítő a jobb érzésű embernek az a — mondhatni már — vandalizmus, ami körülvesz bennünket az egyébként civilizáltnak hirdetett, tartott világban. Hazánkban, megyénkben mindenesetre. Csak találgatni lehet: ennyi a primitívség egyesekben, vagy ekkora a rosszindulat? Sem a családban, sem az iskolában nem tanultak többet, nem jutottak tovább? Nem használt a munkahely számos nemesebb példája, jobb nevelése? Hiába a könyv, az újság, a rádió, a televízió? Ennyire nincs foganatja a felelősségre vonásnak, büntetésnek sem? Megdöbbentő a közöny, az elvetemültség. Hihetetlen, hogy annyian nem veszik még mindig észre: ami másnak fáj, ha akaijáfc, ha sem, ők is érzik. Többé-kevésbé övék is a kár, amit okoznak. Maguk is szegényebbek lesznek azzal, amit másoktól elvesznek. S különösen tragédia ez, ha amúgy sem vagyunk éppen jómódúak. Gyóni Gyula Beszélgetés a pedagógiai napok kapcsán Útkeresőben Gyöngyösön, a 7-es iskolában A 10. évfordulóra készülő gyöngyösi 7-es számú általános iskola gazdag tartalmú pedagó- iai programmal kívánja mara- anaóva tenni az emlékezés napjait. A társadalomban végbemenő változások, az előkészületben lévő oktatási törvénytervezet koncepciója, a Nemzeti Alaptanterv célkitűzései megismerésének igénye motiválta a tantestületet es az iskola vezetését, hogy megszervezzék a tegnaptól szerdáig tartó pedagógiai napokat és kiállítást Gyöngyösön. E rendezvény kapcsán beszélgettünk Eged György igazgatóval. — Ön kezdetben „nyitott” iskolát akart. Sikerült megvalósítani? — Szerintem összességében igen — hangzik a válasz. — Azért fogalmazok úgy, hogy összességében, mert az eltelt időszak alatt több próbálkozásba is bele- kezdtünk, sok mindent csináltunk, újítottunk, de most mi is az útkeresés fázisában vagyunk... — Mit jelent ez pontosabban? — Iskolánkra is rányomja bélyegét a tantervi változás, a Nemzeti Alaptanterv, az oktatási törvénytervezet, tehát ezek miatt egyfajta útkeresésben vagyunk. A pedagógiai napok rendezvényét is ennek szellemében csináltuk. Az oktatási törvény koncepciójában benne vannak az új, különböző iskolamodellek, -típusok. S úgy érezzük, hogy — a lehetőségeinket figyelembe véve — lehetne ezen a nyolcosztályos rendszeren változtatni. Mi lesz az a modell, mit fogunk ebből választani? Szerintem egy éven belül eldől. E rendezvénysorozat, aminek programjában az alternatív pedagógiák bemutatása szerepel, megítélésem szerint alkalmas lesz arra, hogy a nevelők is megismerkedjenek a modellekkel, és ez majd hozzájárul a döntéshez. A 12 osztályos iskolatípussal már ismerkedünk, Salgótarjánban, Tiszafüreden, Szolnokon, Budapesten egy-egy iskolában már megy ez. — Tíz év nem is nagy idő, de Gyöngyös egyik legjobb adottságával rendelkező intézménye az önöké, ha csak az uszodát, a tornatermet vesszük is figyelembe. Mi az, amiben az élen jártak s járnak? — Úgy ítélem meg, hogy az elmúlt néhány évben az iskola — az adottságok kihasználásával — a sportban jeleskedett. A különböző sportágakban nagyon jó, erős diáksportkör működik. Megalakítottuk az önálló úszó- szakosztályt is, az uszodát így jobban ki tudjuk használni. Terveink szerint a jövő évtől kezdve a nyelvtagozat nemcsak egy-egy osztály privilégiuma lesz, hanem a harmadik osztálytól lehetőséget biztosítunk arra, hogy minden gyermek intenzíven bekapcsolódhasson a francia, német és az orosz nyelv tanulásába... — Még mindig a város legnagyobb iskolája a 7-es? — Igen, 940-es tanulói létszámunkkal még mindig Gyöngyös legnagyobb iskolája vagyunk. Azonban létszámunk rohamosan csökken, az 1340-es „csúcsról” eljutottunk a 940-hez, sőt, a következő tanévre száz gyerekkel megint kevesebben leszünk. Ez nem is probléma, mert ez az iskola eredendően 24 tantermesnek épült, nem pedig 42-46 tanulócsoport fogadására. Másrészt egy ilyen nagy intézmény esetén fennáll az elszemélytelenedés veszélye, tehát ha kisebb lesz a létszámunk, talán családia- sabbá tudjuk tenni az itteni légkört... — Mióta áll az intézmény élén, igazgató úr? — 10 éve. Most jár le a „mandátum”, két ciklust már végigvittem. A pályázatot kiírják majd, de részemről ez még a jövő zenéje... — Nos, akkor 12 osztályos lesz a 7-es iskola? — Amint mondtam, konkrét terv még nincs, de a pedagógiai napokon az összes alternatív módszert bemutatjuk. Napirenden van a váltás. Szerintem ez most minden tantestületnél igen lényeges kérdés, mert aki most nem vált, az hosszú távon lemarad. Mindezek szellemében született a gondolat, hogy legyen ez a három nap az alapos ismerkedés, az alternatív pedagógiákban való elmélyülés időszaka. Szeretnénk a lehetőséget megosztani, és várunk minden érdeklődő pedagógust Gyöngyös városából, a vonzáskörzetből és az egész megyéből erre az eseményre“' (korcsog) Adácson béke van és boldogság... Fodor Lajos — a nyughatatlan polgármester Az új szociális otthont is megígérték... Az adácsi polgármesterről szinte már legendák keringenek. Hogy a föld alól is pénzt teremt, hogy nem hivatkozik állami költségvetésre, a rendszerváltás nehézségeire, nem sújtja ilyenolyan adókkal a falu lakóit — építi, gazdagítja a községet egy gőzgép kitartásával és sebességével. Az adácsiak úgy tisztelik őt, ahogyan csak az indiánok tisztelhették hajdan a törzsfőnöküket. „Ilyen nincs is...” — gondoltam magamban, miközben a helyiek büszkeségén, a Gyöngyöst Adáccsal összekötő, hat kilométeres aszfalton közeledtem feléjük. Az út története is érdekes. Azt beszélik a faluban, százéves álom vált valóra, hiszen szinte minden tanácselnök, országgyűlési képviselő megígérte nekik — úgy tízévenként —, hogy megépítik az utat. Nagy szükség lett volna rá, mert így csak egyetlen, Vámosgyörk felől megközelíthető bejáratuk — vagy kijáratuk — volt. Az ígéretből semmi se lett, amíg nem jött Fodor Lajos. Először is saját pénzén, tízezer forint kezdőtőkével alapítványt tett — majd innen-onnan szerzett hozzá még néhány milliót. Hogy honnan, arról maga a polgármester így nyilatkozik: — Szorgalmasnak kell lenni. Amit csak lehetett, pályázaton nyertünk el. Meg valahogy én is olyan nyugtalan alkat vagyok, ha a fejembe veszek valamit, azt véghezviszem. Itt van például a tornaterem, tanmedencével, szaunával, szoláriummal — augusztus 30-ra szeretnénk átadni. Ugyanakkor már tervezünk egy ezer négyzetméteres sportpályát, egy új szociális otthont, korszerűsítettük a község világítását — és van még számos dédelgetett tervem. Fodor Lajos ekkor egy térkép- vázlatot vesz elő, és somolyogva kérdi: — Tudja, mi ez? — Nem. Valami útfélé... — Az M3-as autópálya csomópontja, ami az újonnan épített adácsi úton épül. Vége annak a korszaknak, amikor ez a község szinte a senki földjeként el volt zárva a külvilágtól, ha mi nem is mozdulhatunk el a helyünkről, legalább a világot idehozzuk. — Azért ahhoz kell egy kis bátorság — vagy nem is kicsi —, hogy ilyen szűkös időkben ön ilyen nagy léptékű tervekkel álljon elő... — Tudja, a választási kampányban mindenki sokat ígért — én is. Csakhogy amit a négy évre ígértem, azt már az első kettőben meg is valósítottuk. Hál’isten- nek, az önkormányzatban nem ellenségek, hanem segítőtársak ülnek, és higgye el: ez a falu megérdemli, hogy végre gyarapodni kezdjék. A polgármester meginvitál az óvodába, ha akarom, ebédelhetnék is. „Mi az ebéd, Rózsika?” — kérdi a vezetőt, mire az hamiskásan válaszol: tökfőzelék. Nem Egyszer kisváros lesz értem, mi ez a cinkos hangulat. Aztán elmesélik: Adácson van egy szólás a legyes tökkáposztáról, olyasféle, mint a miskolci kocsonyában a béka — csak itt az adácsi tökben a légy. Az eredetét már senki sem ismeri, a lényeg, hogy itt Adácson nem lehet csak úgy tökfőzeléket kérni. Nem is kérünk. Gyanús, hogy itt mindenki mosolyog. Az utcán is, ahogy megyünk. Valaki azt mondja, az adácsiaknak megváltozott a szemlélete. Már nem legyintenek lemondóan, ha a felemelkedésről, a jobblétről hallanak. Az egyik utcában például most terítették le a hajdani földutat kavicscsal. Mindenki saját maga egyengette el a háza előtt. Az egyik kapuban két néni beszélget, messziről integetnek, amikor meglátnak. — Polgármester úr, köszönjük az utat... A helyi tónál nagy a csend. Szélen kis házikók, odébb egy te- repszíhű repülőgép. Már nem is csodálkozom, amikor a polgár- mester egy kis repülőtérről beszél, a gép az oroszoktól maradt itt, de lehet, hogy vesznek még melléjük néhányat. — Maradt még ezek után megvalósítatlan vágya? — Tudja, az igazi, a nagy vágyam, hogy ebből a kis faluból város legyen. Kisváros. Amolyan csendes, békés, jó levegőjű. Én nagyon németpárti vagyok, jó lenne egy ottani mintára átformálni ezt a községet. Az emberekben érződik a változás. Elkezdtek „kapirgálni” a házaik előtt, kis kerteket alakítanak, ki, virágokat ültetnek. Séta közben észreveszi, hogy a szemétszállítók elszórtak némi hulladékot az utcán. Az iskola udvaráról kiszólít egy lányt: „szedd már össze, légy szíves...” — Látja, ezért nagyon haragszom. A hanyag munkát nehezen tudom elviselni. De visszatérve még a vágyaimra: 1993-ra szeretnénk bevezetni a gázt, és hamarosan telefonunk is lesz — az Ericson-központnak egy kisebb épülete már áll a bolt mellett. Adácson nagyon melegen süt a nap. Nem is szívesen megyek el innen, csak ülnék egy' pádon, sütkéreznék. És talán azon morfondíroznék, hogy hál’ istennek, nem mindenhová fúrja be magát az irigység, a politikai indúlat, az acsarkodás. A polgármester például jómódú ember, pompás Mercedessel jár, Gyöngyösön van egy nagy háza. Más talán felróná neki a gazdagságát, de az adácsiak józanul ítélkeznek. „Ez legalább nem tőlünk veszi el a pénzt, nem azért jött ide, hogy belőlünk gazdagodjon meg.” És amilyen itt a hangulat, tán még ki is seprűznék a faluból, aki erre az áldott jó polgármesterre akár egy rossz szót is szól. Doros Judit Helyhatósági választások Romániában Időzített bomba A romániai helyhatósági választások után erősen megoszlanak a vélemények országszerte. Ami minket, magyarokat illet, tény, hogy nem lehetünk teljesen elégedettek az eredményekkel. Míg a székelyföldi helységek nagy részében „bejöttek” az RMDSZ számításai, hiszen Hargita és Kovászna megyékben a lakosság 80-90 százaléka erre az érdekvédelmi szervezetre szavazott, addig sok más, magyarlakta vidéken lehajtott fővel kellett tudomásul vennünk a sikertelenséget, illetve a szélsőséges, nacionalista Vatra Romaneasca pártjának az előretörését. Ismerős a marosvásárhelyi eset: az RMDSZ polgármesterjelöltjét az utolsó pillanatban gáncsolták el a szélsőséges erők, a független magyar jelölt, aki egyébként nyert a polgármester-választáson, végül lemondásra kényszerült a jelöléssel kapcsolatos formai hibák miatt. Nagyváradon és Szatmárnémetiben alulmaradt az RMDSZ jelöltje, mert a Demokratikus Konvenció többi pártja — a határozott központi útmutatások ellenére — cserbenhagyta az RMDSZ-jelöltet. Ezzel kapcsolatosan sokatmondó a népszerűségnek örvendő bukaresti Cotidianul című (A Demokratikus Konvencióhoz közel álló) napilap megjegyzése, amely szerint az RMDSZ kifejezte elkeseredettségét amiatt, hogy ez a szervezet a helyhatósági választások első fordulójában országszerte félmillió szavazattal segítette elő a konvencióhoz tartozó román jelöltek sikerét, a második fordulóban viszont a Demokratikus Konvenció a Nemzeti Megmentési Front (kormányzó párt) és a szélsőséges román nacionalisták csapdájába esett. Emiatt Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Kolozsváron a demokrácia nem lépett előre, ellenkezőleg... Bár Nagyváradon az RMDSZ ígéretet kapott arra a Demokratikus Konvenciótól, hogy segítik a választásokon legalább a polgármester-helyettesi cím megszerzésében, a váradi konvenció tanácsosainak nagy része a Románia Maré nevű szélsőséges, nacionalista párt javaslatát fogadta el, s így a polgármester-helyettes a 2 százalékos választási sikert elért Romániai Demokratikus Agrárpárt (a régi kommunista no- menklaturisták egyre jobban előretörő, nacionalista pártja — A szerk. megj.) tanácsosa lett, a 35 százalékos szavazatot elért RMDSZ helyett. Úgy érezzük — írja a tekintélyes román lap munkatársa —, hogy itt a kommentár fölösleges. Másoknak kell megállapítaniuk azt, hogy ez esetben politikai rövidlátásról, sovinizmusról vagy a régi kommunista- szekuritátés struktúra manipulációjáról van-e szó. Szomorú, hogy Kolozsváron sem győzött a Demokratikus Konvenció (egyébként román nemzetiségű) jelöltje, annak ellenére sem, hogy legalább félszázezer magyar választópolgár szavazatát kapta meg. így Erdély fővárosának s Kolozs megye összes városának (Torda, Dés, Ara- nyosgyérs, Szamosújvár, Bánffy- hunyad) sajnos, szélsőséges nacionalista polgármestere lett. Szinte sokkoló hatású volt az, hogy Kalotaszeg központjában, Bánffyhunyadon öt szavazattal összesített többet a Vatra Romaneasca pártjának jelöltje, s így lett polgármester egy olyan helységben, ahol a lakosság valamivel több mint fele magyar. Országos szinten örömteljes esemény viszont az, hogy Bukarestben a Demokratikus Konvenció jelöltjei lettek polgármesterek mind a hat kerületben, és ugyanolyan politikai színezetű a főpolgármester is. A Demokratikus Konvenció a vártnál valamivel gyengébb eredményei és az RMDSZ vitatható szereplése egyéb fogyatékosságok és visszaélések mellett egy bizonyos kritikus időpontban „robbant” politikai bombának is tulajdoníthatók. Történt ugyanis, hogy a kampánycsend első napján este a Román Televízió legalább hat-hét perces tálalásban ismertette Románia Külügyminisztériumának nyilatkozatát azokról a magyarországi úgynevezett románellenes megnyilvánulásokról, amelyek ezúttal Für Lajos honvédelmi miniszter és Entz Géza politikai államtitkár nevéhez fűződtek. A nyilatkozat olyan színben tüntette fel a magyarországi felelős tényezők állásfoglalásait, hogy abból a „késhegyre” menő választási kampány lejárta után nyilvánvaló üzenetet kaptak elsősorban az erdélyi román nemzetiségű választók, főképpen azok, akik még akkor sem döntötték el, hoyy a Demokratikus Konvenció, a kormánypárt, avagy a szélsőséges nacionalista Vatra- pártra adják szavazatukat. Nyilvánvaló, hogy a minisztériumi „bomba” azonnal „hazafias” állásfoglalásokra késztette a szélsőséges erőket, hiszen ilyen esetben — úgy tűnik — nem létezik kampánycsend, a haza „védelméért” mindig és minden körülmények között síkra lehet szállni! Hogy ez az erősen zajos és megkérdőjelezhető „kampánycsend” milyen hatást gyakorolt a román választók nagy részére — elképzelhetjük. S az Erdély egyes városaiban elkönyvelt választási kudarc után mar hiábavaló volt a Demokratikus Konvenció kolozsvári fiókjának határozott tiltakozása a kampánycsend törvényellenes és súlyos megsértése miatt. Hiába kértek a második választási forduló eredményeinek megsemmisítését, az eredmény — legalábbis a mai napig — elmaradt, pedig a választási csalásnak nevezhető eseménye ben nagy része volt a kolozsvári tv kampanycsend idején közvetített magyarellenes adásainak is. Késő bánat — mondhatnék —, de a tanulság megmarad: ta- lán-talán a magyarországi felelős politikai tényezőknek is óvato- sabbaknak kellene lenniök ilyen alkalmakkor, hiszen, lám, az uszítók politikája mindenből tőkét kovácsolhat... S a következményeket pedig — sajnos — mi, erdélyi, kolozsvári, nagyváradi, szatmárnémeti, bánffynunyadi, dési, tordai magyarok viseljük majd. Kolozsvár, 1992. március Okos György
