Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-18 / 66. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. március 18., szerda Itt a betegbiztosítási igazolvány! A kártyával még ne menjünk orvoshoz Az új betegbiztosító igazolvá­nyok — mint sokan tapasztalhat­ják — sajnos, még a részletes és pontos tájékoztatás előtt postára kerültek, s egy részüket kézbesí­tették is az elmúlt napokban. Na­gyobb hiba, hogy a mellettük lé­vő írásos információk birtoká­ban számosán már az orvosaik­nál is jelentkeztek, jóllehet, a té­mában éppen az említettek miatt a doktorok sem járatosabbak. Valójában a kis kártyák csu­pán feltételezik a jelenleg egyéb­ként még hiányzó háziorvosi há­lózatot, s ez súlyos félreértések­hez, hibákhoz vezethet. Mint dr. Zombori Gyulától, a Heves Megyei Társadalombizto­sítási Igazgatóság osztályvezető főorvosától megtudtuk: a beha­rangozott intézményről hivata­losan mindmáig nem határoztak országosan. Ilyenformán a kiala­kult, a jelenlegi egészségügyi rendszer változatlanul működik, s többé-kevésbé megfelel rendel­tetésének. Átalakítása nem tör­ténhet máról holnapra, csakis több lépcsőben. Ennek során a mostani orvosok egy része feltét­lenül háziorvos lehet, ha a minő­sítés alkalmával a kívánalmak­nak megfelel. Akár vállalkozó­ként is. Az említett hiányzó rendelet miatt egyelőre sem az orvos, sem pedig az állampolgár, a biztosí­tott nem léphet. S ebben a ta­nácstalanságban elkapkodott dolog az orvosválasztás, nincs értelme bárkit is megbízni, főleg pedig nem szabad kártyagyűjtő akciókba kezdeni. Hiszen június 30-ig állampolgári jog hazánk­ban az ingyenes egészségügyi el­látás. Április 1-je és június 30-a kö­zött a szabad orvosválasztáshoz kizárólag a leghitelesebb, leg­pontosabb információk ismere­tében ajánlatos kezdeni. Remél­hetően kinek-kinek megnyugta­tó lesz majd az új kapcsolat is, s a hazai szakma számára feltétlenül kamatozik. Egyrészt, mert a la­kosság is minősíti döntésével a doktort, másrészt ez lelkiismere­tesebb, jobb munkára ösztönzi a gyógyítót. Nem utolsósorban pedig a további tevékenység mu­lasztásokat pótolva, az eddiginél sokkal reálisabb képet ad majd hazánk népének egészségügyi ál­lapotáról. A felmérések szerint ugyanis eddig a lakosság mintegy 40 szá­zaléka alig, vagy nem is járt ren­delésre, így egészségét jószerével inkább csak találgatni lehet. Ugyanekkor az orvosoknál meg­fordult állampolgárok „megálla­pított” betegségei sem tükrözik minden esetben a tényleges diag­nózist. Bizony előfordult nem­egyszer, hogy a táppénz vagy a leszázalékolás, a korábbi nyugdíj érdekében a páciensek félreve­zették, rászedték doktoraikat. Egyszóval a jövőben a beteg­ségek feltárása alaposabb, keze­lésük következetesebb lehet, s a mostani statisztika igencsak megváltozik. Ám akár romlik, akár javul, mindenképpen az ál­lampolgár, a biztosított érdeké­ben történik. — Márciusban valamennyi Biztosított neve nyugdíjas és eltartott hozzátarto­zója megkapja betegbiztosítási igazolványát, április közepéig pedig az aktív dolgozók is hozzá- jutnak ezekhez — mondta Bar­tók Zoltán, a Heves Megyei Tár­sadalombiztosítási Igazgatóság helyettes vezetője. — Az előbbi­ek a Nyugdíjfolyósító Igazgató­ságtól, az utóbbiak az Állami Népesség-nyilvántartó Hivatal­tól jutnak a kártyák birtokába. Elképzelhető azonban, hogy ezek még így sem lesznek majd használhatók, mivel az egyik és a másik intézmény is hibázhat. Vagy a személyi számokkal, vagy a lakcímekkel lehet baj —- akár a lakosság 10 százalékánál is —, amit természetesen mi­előbb korrigálni kell. Egyfelől a posta már ígéretet tett arra, hogy az esetleges címváltozásokban segíti az eligazodást, s ugyanek­kor az önkormányzatok is kife­jezték szolgálatkészségüket. A hibás adatok miatt igazolvány­cserék történnek a szükséges pontosítások mellett. Remélhe­tően ez sem késlelteti majd az ígért és várt új háziorvosi szolgá­lat bevezetését, zavartalan mű­ködését. A nagyobb gondok elkerülé­séért rövidesen megkapják az or­vosok az eddig elmaradt megbíz­ható tájékoztatást megyénkben — hallottuk dr. Zombori Gyulá­tól —, s ebben a szakmai kérdé­sek mellett természetesen a munka etikai oldalát is érintjük. Hisszük, hogy ki-ki megérti ten­nivalóját, s választás esetén köl­csönös megelégedésre folytatja majd gyógyító tevékenységét. Gyóni Gyula Hasznos tudnivalók Ki kaphat szülői nyugdíjat? Sok szülő, nagyszülő kénysze­rül arra, hogy gyermeke, unoká­ja tartsa el. Főleg falun volt az ilyesmi megszokott dolog. Hoz­zátartozóinkra szorulni — a leg­jobb családi viszony esetén — sem túl megnyugtató élethelyzet. Az igazi megpróbáltatás azon­ban akkor következik be, ha bal­eset, betegség vagy más ok miatt meghal az eltartó gyermek, uno­ka. Erre az esetre nyújt szerény tá­maszt a szülői nyugdíj. Az a szülő, nagyszülő igényel­het szülői nyugdijat meghalt gyermeke vagy unokája után, — akinek a gyermeke, unoká­ja az öregségi vagy rokkantsági nyugdíjhoz szükséges szolgálati időt (teljes öregségi nyugdíj ese­tén 20, résznyugdíj eseten 10 évi munkaviszonyt) megszerezte, vagy öregségi, esetleg rokkantsá­gi nyugdíjasként halt meg; — akit gyermeke, unokája a halálát megelőző egy éven át el­tartott; — aki a rokkant-, vagy az öregségi nyugdíjhoz szükséges korhatárt gyermekének, unoká­jának halálakor öt évvel megha­ladta; — aki az őt eltartó gyermek, unoka halálakor ugyan nem volt rokkant, de a haláltól számított tíz éven belül megrokkant. Ám ebben az esetben is csak akkor kaphatja meg a szülői nyugdijat, ha az elhunyton kívül nincs más tartásra köteles és képes kozzá- tartozója. A nevelőszülő és a mostoha- szülő is jogosult szülői nyugdíjra, de — a többi feltétel meglétén kí­vül — hatósági bizonyítvánnyal igazolnia kell, hogy legalább tíz even át eltartotta az elhunyt gyermeket vagy unokát. A szülői nyugdíj igényléséhez a területileg illetékes önkor­mányzati hivataltól származó hatósági bizonyítvánnyal kell igazolni, hogy az elhunyt gyer­mek, unoka halálát megelőző egy éven át túlnyomó részben el­tartotta a kérelmezőt. Hatósági bizonyítvánnyal kell igazolni azt is, hogy a szülői nyugdijat igény­lőknek nincs tartásra köteles és képes hozzátartozója. (A családi kapcsolatok szerint hiába lenne kötelezhető valaki a szülőtartás­ra, ha egészségügyi, szociális vagy egyéb okok miatt erre kép­telen, akkor kötelezettsége nem kérhető számon.) A szülői nyugdíj annak a nyugdíjnak a fele, amely öregsé­gi vagy harmadik csoportbeli rokkantsági nyugdíjként megil­lette volna az elhunyt gyermeket, unokát. A szülői nyugdíj legki­sebb összege azonos az állandó özvegyi nyugdíj legkisebb össze­gével. (1992-ben ez havi 5500 forint volt) Ha a szülőjét, nagy­szülőjét eltartó gyermek, unoka aktív dolgozóként halt meg, ak­kor a szülő, nagyszülő lakóhelye szerinti illetékes társadalombiz­tosítási igazgatósághoz (vagy ki- rendeltséghez) kell beadni a szü­lői nyugdíj iránti kérelmet. Ha a halál időpontjában már nyugdí­jas volt a gyermek, unoka, akkor a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság­hoz (vasutasok esetében a MÁV Nyugdíjigazgatósághoz) kell el­juttatni a kérelmet. íFFfí) Programok várbarátoknak Az Eger Vára Baráti Köre megalakulása óta rendszeresen szervez programokat tagjai számára. Az idei esztendőben is van miből válo­gatniuk a résztvevőknek. Március 25-én egész napos budapesti ki­rándulással egybekötve a Cirkuszhercegnő című előadást tekinthetik meg az Operettszínházban. Április 13-an Kálnoky László egri költé­szetét idézi fel Koczkáné Király Júlia. Májusban a pannonhalmi apát­sággal ismerkedhetnek meg az érdeklődők, majd olaszországi autó­busz-kirándulás következik. Júliusban Pécsre és környékére látogatnak a várbarátok. Szeptem­berben görögországi élményeiről számol be diaképek segítségével Fáy Dániel, Jeruzsálemben tett utazásáról pedig Korózs Lajos. Gár­donyi Géza emlékkiállítására októberben kerül sor, míg november­ben Dóba József autogramgyűjtő mutatja be gazdag kollekcióját. Az idei program december 14-én egy izgalmas előadással ér véget, mely­nek keretében Kárpáti János egyiptomi ásatásaival ismerkedhetnek meg. Segítik a betegek beilleszkedését A sclerosis multiplex nevű be­tegséget 150 évvel ezelőtt fedez­ték fel, de még ma sem tudják gyógyítani. Megfelelő étrenddel, rendszeresen végzett tornával, bizonyos gyógyszerekkel azon­ban hosszú ideig lehet vele élni. Néhány évvel ezelőtt dr. Guseo András székesfehérvári orvos vetette fel: jó lenne, ha minden 3 ében alakulnának klubok, /ekbe e betegségben szen­vedők tömörülnének. Ma már 18 helyen — köztük meg ben — működnek ilyen zösségek. Hevesben mintegy háromszáz SM-beteg él, akik egyesületet alakítottak azzal a céllal, hogy képviseljék a betegek érdekeit, segítsék a társadalomba való be­illeszkedésüket, együttműködje­nek a meg' pességű, illetve fogyatékos em­berek érdekvédelmi szervezetei­vel, programokat rendezzenek, kapcsolatot teremtsenek más or­szágok hasonló szervezeteivel. Az egyesület elnökévé Máté Ká­roly né t, helyettesévé Bakonyiné Mátis Ágnest választották meg. Az egyesület összejöveteleinek az 5-os számú idősek klubja ad otthont. Váiják mindazok je­lentkezését, akik anyagilag vagy munkafelajánlásukkal segíteni tudnának rajtuk (például a köz­gyűlések előtti kiértesítő levelek gépelésével, postázásával stb.) A segíteni kívánók a következő címre íijanak vagy telefonálja­nak: Heves Megyei SM-egyesü- let Eger, Cifrakapu u. 19. Tele­fon: 36/26-531. V. épp tttopi Kék Duna keringő T öbb szempontból is pompás élmény Jancsó Miklós legújabb filmje. Egyrészt szellemi kielégülést okoz, ahogyan ezt a mai Magyaror­szágot elénk tálja: finoman, elegánsan, kerülve minden durva kinyi­latkoztatást. Ha nem kifejezetten Budapesten játszódna a film, akkor is ráismernénk — no nem feltétlenül a személyekre, de a típusokra mindenképp. Itt adva van egy miniszterelnök, és még csak véletlenül se hasonlít a miénkre, hisz hol van Madaras József nyakas robusztus­sága Antall József úri középosztálybeli gesztusaitól. Legfeljebb a ke­resztnév azonos — de ez nem jelent semmit. Vannak aztán más figu­rák: Gálffy sértődött képű papja, Kozák András dörzsölt biztonsági főnöke, és Cserhalmi György történelmi időkön átlobogó ellenzéki­sége. „Hát ezeket ismerjük...”- mondjuk magunkban, s Cseh Tamás dalbetétje hallatán tán még az jut eszünkbe, hogy „ismerem, isme­rem, s végre ki is merem már mondani, hogy ismerem, ismerem, isme­rem ezt...” Jó így a vásznon keresztül kezet fogni, és tudni, hogy mi tudjuk. Aztán, hogy a miniszterelnököt fejbe lövik, hogy ki, az nem fon­tos, s hogy aztán még nagyon sok mindenkit fejbe lőnek — ez talán le­het maga a történet. Azonosulni leginkább az ellenzékivel tudunk (vagy akarunk....), s micsoda fricska, hogy végül kiderül: egyedül őt lőtték fejbe, a többi mind hallucináció, képzelgés, hogy halál előtt vé­gigpereg az egész élet, benne jó és rossz szereplőkkel, s lehet, hogy a valódi összefüggéseket is csak ebben a nagyon tiszta, de ismeretlen pillanatban látjuk meg. Milyen kár, hogy nem örvendhetünk ennek a tisztánlátásnak, legfeljebb a síron túl — ha egyáltalán elfogadjuk ezt a gondolatsort. Mert ha elfogadjuk, akkor sajnos ugyanilyen élesen kell látnunk egy másikat is: a tisztességes ember szükségszerű buká­sát. A pókhálót azok szövik, akik hajdan is kombináltak: ide-oda he­lyeztek, átcsoportosítottak, ebből-abból hasznot húztak. Félreértés ne essék: nem „kommunistázok...”, sőt. Hogy most új helyet találtak maguknak, ez csupán mellékes körülmény. Mint ahogy az is, hogy az új hely demokrata, keresztény vagy liberális szellemiségű, tökmind­egy, mondhatnám, ha nem borzonganék meg rögtön ettől a mérték­telen alkalmazkodókészségtől. Más szempontból a film az alkotás technikai részének csúcsát is jelenti nekem. Hogy úgy félúton felocsúdok: itt igen keveset vágnak. Nem csapnak be, nem tesznek „meg nem történtté” dolgokat csak azáltal, hogy egy másik képsort raknak az egyik után, másik helyszín­nel, más szereplőkkel. Itt úgy megy át egyik jelenet a másikba, hogy szükségképp megértjük: minden mindennel összefügg. S attól, hogy a mi mozgásterünkben — vagy abban a térben, amit tapasztalat útján megismerünk — valami történik, nem feledkezhetünk meg más te­rekről, más történésekről. Mert nem tudhatjuk, mikor kúszik át a „más valósága” a „mi valóságunkba”, úgy, hogy talán észre se vesz- szük, s még azt se mondhatjuk: bocs, nekem ez nem kell... Doros Judit Schumann és Rachmaninov Érzelmek iskolája A Filharmónia idei egri hangversenysoro­zatában legutóbb két romantikus szólalt meg: Schumann és Rachmaninov. Műveik keletkezési dátumai között hosszú évtizedek húzódnak meg, mégis mindketten az érzel­meket árasztják magukból elsősorban, az életnek azt a romantikusan habzó felfogását, hogy mindent át kell élnünk, hangulatainkat, gondolatainkat úgy kell a mában, a mától el­fogadni — lehet átadni együttérző embertár­sainknak, no meg az utánunk következők­nek is —, hogy értsék: az adott percben, a múló pillanat töredékében ránk köszönő ér­zelem, lelkiállapot legalább olyan fontos ön­magunk számára, mint a fel-felzúgó történe­lemnek a legnagyobb cselekedetek. Rachmaninov c-moll zongoraversenyét, az Opus 18-at és Schumann IV. szimfóniáját hallottuk az Egri Szimfonikus Zenekar elő­adásában. Gémesi Géza vezényelt, Oravecz György zongoraművész volt az est szólistája. Az a laikus számára is nyilvánvaló, hogy a két mű között érzelmi disszonancia tapasztalha­tó. Nemcsak azért, mert más korbeli adottsá­gokból nő ki a Schumann-szimfónia, más személyiség a német szerző, és megint más indítás után lép műveivel a világ elé az orosz zenész, akinek az élet a kilencszázas évek elejétől csupa vándorlás, 1917 után menekü­lés, míg halála évében, 1943-ban felveszi az amerikai állampolgárságot is. Abban azon­ban egyek, hogy a zeneírás számukra a nap­lószerű gyónás, lejegyzik azt, ami bennük há- borog, vagy csak éppen megszólal. Schu­mann temperamentuma széles skálán mo­zog. Fúvósai, különösen rezei jelzik, mennyi­re feszíti őt a szenvedély, eljutni valahová, a magasba, bemérni tudását, adottságait azok­hoz, akiktől tanult, tanul és tanulni fog. Aki­ket le kellene győzni. Miközben szenvedi, vé­gigéli sorsát, tíz évig is elbíbelődik e szimfó­niával, hogy ő, mint zenész és zenetudós ele­get tegyen az önmaga által állított mércének. S csak úgy mellékesen vagy nagyon is tudato­san leképezi mindazt, ami az ő egész tudatát átjárja, fogva tartja. Rachmaninov messze esik ettől a szenve­délyes világtól, ő minden ízében szláv. Bár szereti játszani Lisztet és Chopint, azért az ő szellemi nagybátyja mégiscsak Csajkovszkij, a széles dallamkezeléssel és azzal a számunk­ra mindig is különös visszafogottsággal, amit egyesek szláv melankóliának szoktak elke­resztelni. Leírja, elpanaszolja belső fájdal­mait, szelíden érinti a kínlódás nehéz óráinak terhét, mert a haza és benne minden nem­csak az, hogy az anyáktól, mestereinktől, szokott környezetünktől megkaptuk az élet­be indítást, hanem azt is, amit a génjeinkben hordozunk, amiket évszázadok óta vér sze­rint örököltünk az előttünk járó generációk­tól. És milyen ez a mai, Közép-Európában élő ember, aki nevezetes dátumok sorát éli meg, virrasztja át álomtalan éjszakáit, várja a szá­zad végét és vele együtt a kétezredik évet, amely talán pontot tesz a ma dúló kegyetlen marakodások végére: míg hallgatja a zenét, nyugtalanná válik, gondolatai ébrednek, ar­cokat idéz fel háborús idejéből, aztán ké­sőbbről. Olvasmányaira emlékszik, no meg filmekre, amikből a zene sosem hiányzott. Német arcokra és németekkel történt beszél­getésekre; a hadifogság idején orosz falvak orosz parasztjaival esett találkozásaira gon­dol, amikor a munka szünetében törték egy­más nyelvét és egymás gondolatait. De a ze­nekarból áradó zene visszatérített a mába, és itt már megint tudom, hogy Schumann sem tehetett mást, Rachmaninovnak sem maradt más választása, mint elviselte sorsát, mentsé­gül tévedéseire, testi-lelki bolyongásának magyarázatául elmondta érveit — zenében. És ez a két zene kétféleképpen ránk szabadí­totta az érzelmeket, amiket azért érdemes a zenészekkel, az alkotókkal együtt újból vé­gigélni, mert az emberfaj, ez a „sárkányvete- mény” olykor tud és akar igazán a lélek ma­gasába tömi, nem fegyverre gondolni, nem hatalomra összpontosítani. Vagy csak egy je­lentős „zenei szünetjel” alatt tartózkodunk most itt, mialatt máshol mások már megint meg akarják semmisíteni az emberi harmóni­át? Az olvasótól elnézést kérek, ha a zene ürü­gyén legégetőbb gondjainkról jegyzeteltem. Pedig azt is le kell írnom, hogy Oravecz György érzi a szláv melankóliát; azt a szoli­dan agresszív zenei áradást hozta ránk, amely annyira kedveidé teszi Rachmanino- vot. És meg kell dicsérnünk Gémesi Gézát és együttesét, mert teli szívvel tárták közönsé­gük elébe a két egymástól teljesen különbö­ző, más hangszerelésű romantikát. (farkas)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents