Heves Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-03 / 53. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. március 3., kedd Látószög önéletrajzok Országszerte írják az önéletrajzokat kisemberek és nagyobbak, mert pótolni kell — legalábbis tanácsos emlékezni arra — amit korábban „kifelejtettek”, elhagytak belőlük. Megint lehet akár dicsekedni is azzal, amivel valaha inkább csak pironkodtak. S ismét kellemetlen előhozakodni olyasfélékkel, amiért eddig többnyire elismerés, tisztelet járt. Kinek-kinek módjában áll átfogalmaznia a sárguló irományokat. Van munkahely, ahol ezt közük is az alkalmazottal. Ismerősöm beszélte, hogy náluk is a személyzeti kérdésekkel foglalkozó humánügyi előadó — korábbi politikai vezetője— gyöngéden, de nem minden él nélkül juttatta eszébe a lehetőséget. Ugyanakkor, hogy persze sokatmondóan azt is megjegyezte: természetesen nem muszáj belejavítani a poros szövegbe. Hiszen voltaképpen sohasem lehet tudni... Derék ismerősöm — no, a legkevésbé sem a finom utal is miatt — nem változtatott az okmányon. Úgy hagyta, ahogy annak idején leadta. Amit ugyanis papírra vetett — ha nem is ébreszt ma osztatlan bámulatot — úgy igaz. Vallja, hogy minden soráért tartja a hátát, nincs mit kihúznia belőle. Legfeljebb tehetne még egyet, s mást hozzá, ami napjainkban sokaknak tetszene. Beírhatná — sorolta —, hogy például bár nem kifejezetten módos szülők gyermeke, mindenesetre tisztes iparosnak a fia. Nagyszülei pedig nem csupán parasztok voltak falvaikban, hanem közmegbecsülésnek örvendő elöljárók, meglehetősen tehetős gazdák is. Nagybátyját már a békeidőben lőtték agyon az oroszok ideheza, úgyszólván a saját portája előtt. Megszenvedte a család az áüamosítást, a kuláklistát, az erőszakos téeszszervezést és a kiskeresetű munkás sorsát, a mindvégig vékonyka borítékot, amiből hosszú évekig három gyermeket kellett eltartani. Nem utolsósorban idézgethetné, hogy istenhívőnek, templomjárónak nevelték odahaza, papot választottak bér- makeresztapjául. Fivére a hittanórák buzgó látogatásának áldozatául is esett: noha mindössze néhány napra, de kirúgták a gimnáziumból. S hosszasabban kitérhetne ismerősöm a pályáját szinte végigkísérő bizalmatlanságra, ami odavezetett, hogy bármennyire iparkodott, produkált — közepesnél nagyobb sikerre sohasem számíthatott. Meggyőződése ismerősömnek, hogy valójában a jelenleg kívánatosnak tartott kiegészítésektől sem válna értékesebbé. Római katolikus családjára, vallásosságára való hivatkozása most is legfeljebb azok számára mondana többet, akik nem látnak tovább az orruknál. Nem csupán az egyházi iskolától lehet nagyobb, vagy — uram bocsá’ — a marxista tanfolyamtól kisebb az ember. Aligha számít, hogy ki melyik pártnak volt, lett a tagja, ha kedve támadt a politikához. Igazából az a szimpatikusabb, amikor ki-ki a saját valódi értékeit mutogatja, mintsem a vélteket, főként pedig a szüleiét, nagyszüleiét. S — nem tehetek róla — képtelen vagyok ismerősöm álláspontjának megváltoztatására... Gyóni Gyula Ünnep a sitten Ötvenhat december 23. Szenteste. Harmadik napja „költöztettek” a kétszemélyes rendőrségi dutyiba, amelynek szűk falai között ketten múlatjuk az időt. Cellatársam fiatal cigánylegény. Vékony, csontos, izgo-mozgó emberke. Az imént tisztáztuk csak, hogy mi is a bűne. Harmadmagával csavargóit, aminek verekedés lett a vége, s még tán a bicska is előkerült a hecc során. Most ő faggatózik. — Te mibe keveredtél? Szaj- ré? Bunyó? — Újság. — Miféle újság? — Nemzeti... — Árulod? — írom és szerkesztem. — Nézd már! Hát ezért is sittre vágják az embert? — Normális világban nem. De tudod, Sankó, most minden ösz- szekeveredett Vásárhelyen is! Bóünt, majd hallgatásba merül. A fénytelen cellában testének körvonalait látom csak, amint lehajol a csajkáért, hogy a délről maradt burizslevest bekanalazza. — Nem hideg? — Hát, lehetne melegebb. Pláne most, a szenteste tiszteletére. No, meg pár karika kolbász is elkelne benne. Sankó szavai szíven ütnek. Szenteste. Karácsony. Hirtelen, villanásszerűen csap belém régi ünnepeim emléke, hogy összeszorul a szívem. Úgyan jutok-e eszükbe az otthonvalóknak? A folyosóról az ügyeletes bakancsának hangjai szűrődnek be. Le-fel sétál a tizedes, bekopog ide, bekopog oda: ugyan, élnek-e még? Majd elvonul meleg kuckójába. Gondolom: abrakot. Jól az estében járunk már. A csend kezd súlyos és terhes lenni. S mind többször rémlenek föl benne régi karácsonyaim. Amikor betíehemeztünk. Amikor áhítattal vártuk a Jézuskát. Amikor együtt vacsorázott az egész család, s lobogtak a fenyőfa gyertyái. Ledobom magam a fapriccsre, amely recseg-ropog, majd kinyújtózom a vedlett, büdös pokróc alatt. S amikor Sankó végez a burizzsal, régi-régi ízekkel nyelvemen, feléje fordulok. — Tudod, hogy mit eszünk otthon ilyenkor? Szentestén? Meg karácsony két napján? — Nem én... — Hát, töltött csirke, meg hurka, kolbász mindig kerül a tányérra. ízes, fűszeres. Apám csinálta hajdan. Hogy meghalt, mostanság az egyik szomszéd. Nagyon érti a dolgát. Aztán mindig van nálunk kalács. Diós is, makos is. Meg málnaszörp. Sankó egy darabig hallgat, figyel, majd hirtelen kitör magából. — Ne sorold már, te firkász! így is a fene esz az otthonvalók után. Vagy azt hiszed, hogy felénk nincs ilyen módi? De bizony. Csak mi birkát vágunk. Ettél te már birkapaprikást? Nem? Na hát, akkor nem tudod, hogy mit vesztettél. — Büdös...! — Büdös az apád lábakapcá- ja. Csak érteni kell hozzá. Hú! Olyan leves, olyan pörkölt, olyan sült kiteük egy közepes karikából, ami a király asztalán is elkelne. De kár folytatni, mert belém áll a nyavalyatörés. Nem elég ez a kóter? Meg hergeljük is egymást? Felejts el mindent öref em! Otthont, családot, gyere- et, mákosgubát. Felejtsd el, hogy karácsony van, felejtsd el, hogy esik a hó, s az utcán nagyokat íehet iszánkodni! Mert begolyózol. Higgyél nekem firkasz, be-go-lyó-zol... így, tagoltan ad súlyt üzenetének, ami valóban fólébreszt a gyermekkor világából, s odalök a cellaajtóhoz, hogy nagyot rúgjak bele. — Kuss! — zendül meg a folyosó végén egy borízű hang, amire összerezzenek. Majd csönd telepszik ránk, hogy társamat álomba ringassa. Én küzdők még a hideggel és az álommal, meg a bensőmben bujkáló kérdőjelekkel, amelyek jövőmet firtatják, de végül elcsendesülök... Az a Sankó különben azóta is fertig barátom. Legutóbb, mikor Vásárhelyen jártam, a halász- csárdában üveg söröket küldött asztalomhoz, s ígérte: ingyen hizlal nekem egy disznót. Annak a régi karácsonynak az emlékére. Mit mondjak: összeszorult a torkom. Moldvay Győző Hogyan lesz egy gyöngyösi vendéglőből „közérdek”? A templom mellett ne...! A „klasszikus” falvakban általában egy nagyobb központi tér van, s szinte bizonyos, hogy a három legfontosabb épületet ott találjuk. A templomot, a kocsmát meg a községházát. Ezek többnyire jól megférnek egymás mellett, az ember kijön mérgesen a hivatalból, ahol mondjuk nem kapott segélyt, és lehajt egy kupicajóféle pálinkát, vagy ugyanide tér be a barátaival a délutáni áhítat után. A városokban már más a helyzet, több a tér, több a templom. A rituálék is másképp alakulnak, ridegebbek valahogy. Gyöngyösön, az Arany János utcában egy vállalkozó — Fricz Zsolt — vendéglőt akart nyitni. Két éve vettek itt egy családi házat, gondolták, a két kisgyereküknek is megfelelő helye lesz, és a szoüd étteremből majdcsak megélnek. Negyven férőhelyes, az akkori Köjaí szerint minden egészségügyi követelménynek megfelelő epületet tervezett számukra Eperjesi László, aki ma már a város főépítésze. A tulajdonos persze szerette volna, ha minden zökkenők nélkül halad, ezért megkereste a ház közelében lévő református templom lelkészét, s bejelentette, hogy vendéglőt kíván nyitni. Hozzátette: vasárnap, amikor istentisztelet lesz a templomban, zárva tartanak majd. A lelkész nem lelkesedett az ötletért. Sőt, a vállalkozó szerint kijelentette: amíg ő ott él, nem lesz vendéglő az Arany János utcában, mert a részeg vacsoravendégek körbepisilik vagy lehányják Isten házát. Fricz úr ennek ellenére beadta a terveket, 1991. őszén. A városházán ezt elutasították, azzal, hogy a megengedett negyven százalék helyett 53 százalékos a beépítettség. Akkor egy ismerősüktől azt a tanácsot kapták, hogy azonnal fellebezzenek Egerben, a köztársasági megbízottnál, és vegyék le a beépített- ségi százalékot negyvenre. Hogy, hogy nem, időközben több mint száz aláírással levél érkezett a polgármesteri hivatalba, amelyben a templom hívei tiltakoznak a vendéglő felépítése ellen. Az időközben módosított — tehát a kevesebb beépítettségre változtatott — tervet bekérette a Köjál utóda, az ANTSZ városi intézete. Dr. Mózer Alberttiszti- főorvos engedélyezte ugyan mindezek után a terveket, ám hozzátette: ” közérdeket sért...” így aztán a polgármesteri hivatal újból elutasította a terveket, mondván, hogy műszaki akadálya nincsen, de ellentmond bizonyos rendelkezéseknek. Fricz Zsolt fiatal ember, de ahogy ül velem szemben a Mátra Szálló presszójában, látszik rajta némi fáradtság. Na meg az értetlenség... — Van egy rendelkezés, miszerint iskolák, templomok és egészségügyi létesítmények kétszáz méteres körzetében nem lehet italboltot nyitni — mondja. — Ez érthető. Mi nem is kocsmát tervezünk a házunk földszintjére — két kisgyerekünk van, az az érdekünk, hogy nyugodt légkörben nőjenek fel —, hanem egy rendes vendéglőt. Ánnak idejen a Caprit béreltük, megkérdezhetik a környéken, érkezett-e akár egyetlen bejelentés is ellenünk. Ugyanakkor a tőlünk egy saroknyira lévő Videó-bárra megadták az engedélyt, pedig ott tényleg csak italt mérnek. A mi tervünkbe sem egészségügyi, sem műszaki szempontból nem tudtak belekötni — így most mindenki a köz érdekére hivatkozik. Csakhogy ez megfoghatatlan fogalom, s egyáltalán: kinek van joga eldönteni, hogy mit akar a „köz”? A polgármesteri hivatalban Szilágyi Attila a városüzemeltetési igazgatóság vezetője először elmondja a magánvéleményét. (Elég tanulságos...ám nyilvánosság elé nem tárhatói. Nem sokkal később kapok tőle egy nyilatkozatot, amelynek csak a szó szerinti közléséhez járul hozzá, íme: „Tekintettel a vendéglő építésével kapcsolatos és a hivatalhoz beérkezett jelentős számú tiltakozó megnyilvánulásra, kihasználva kissé labilis jogszabályi lehetőségeinket, az építési engedélyt elutasítottuk. Korrekt megoldásnak véljük, hogy ebben az ügyben tőlünk független köz- társasági megbízott döntsön...” Néhány nappal ezután egy másik nyilatkozatot is kapok, ezúttal Eperjesi Lászlótól, a városi főépítésztől, a vendéglő tervezőjétől. „Bármilyen építés egy adott környezetben többszörös feszültség forrása. Ez nem lehetőség, hanem mindig fennálló törvényszerűség, amely a tárgyi megjelenésben, valamint az ott lakók társadalmi és emberi közérzetében tükröződik. Ezeket az ellentmondásokat csupán az esztétikum, az építészeti kontúrokon történő belülmaradás és a ház fegyelmezett üzemeltetése sem mindig tudja feloldani. Elmaradt a kölcsönös konszenzus az építtető és a környezete között. A jelenlegi, elutasított építési engedély híven tükrözi azt a bonyolult jogi és társadalmi helyzetet, amely a vállalkozónak szabadsága, a magántulajdonok „szentsége” valamint az ezeket európai keretek között szabályozni próbáló jogszabályokban feszülnek. A terv egyébként műszaki és építészeti szempontból minden előírást és szakmai elvet követni tudott...” Megkérdeztem az állítólag tiltakozó szomszédot, dr. Reményi Gyula főorvost, orr-fül-gégészt: miért nem szeretné, ha a szomszédjában egy vendéglő épülne? — Kérem, én voltam az egyetlen, aki nem ellenkeztem — válaszolja, — noha ők velem sohasem beszéltek, nem tartották szükségesnek, hogy kikérjék a véleményemet. A terveket megtekintettem, nem tartottam megvalósíthatatlannak, pusztán abból a szempontból kiindulva, hogy ez az ő magántulajdonuk. Nem írtam alá semmiféle tiltakozást — az más, hogy tudok erről az egészről. Tudom, hogy aláírásokat gyűjtenek, s azt is, hogy az egyház meg volt ijedve, amiért ott kocsma létesül. Félre ne értsen: én is egyetértek azzal, hogy ott ne épüljön vendéglő, de nem azért, mert ott lakom, hanem mert a közvélemény mellé állok. Dr Berzétei László református lelkipásztor, esperes a következőket mondta el a vendéglővel kapcsplatban: — Én a református egyház működését látom veszélyeztetve, és a református egyház érdekeit, az első osztályú műemléki templomunkat védem. És a vendéglő építése, és minden, ami ennek működésével kapcsolatos — ezt veszélyezteti, tehát a közérdeket sérti... * * * Jó lett volna megszólaltatni a „közérdeket”. Megkérdeztem volna, hogy a templom vagy a vendéglő mellett teszi-e le a vok- sát, hogy zavaija-e, ha a vasárnapi miséről kiballagva egy bezárt éttermet lát az utcán, és ag- gódik-e vajon amiatt, hogy valaki vizeldének nézi a műemlék épület falait? De az a közérdek, amire ebben az ügyben hivatkoztak, számomra elég megfoghatatlan fogalom. Az egész város? A keresztény érzelmű emberek? Vagy csak a reformátusok? Az utca lakói? A templom és a vendéglő közvetlen szomszédai? Nem tudom, mit értsek a „köz érdekén”, s hogy a „köz” egyáltalán tud-e arról, hogy a nevében döntenek bizonyos kérdésekről. Mert a valódi köz túlságosan szervezetlen ahhoz, hogy egyáltalán megfogalmazhass^ az érdekeit. Jóval szervezetlenebb, mint egy polgármesteri vagy lelkipásztori hivatal... Doros Judit / /' S zázhetvenöt évvel ezelőtt, 1817. március 2-án született egy nagyszalontai kis parasztházban, egy öreg házaspár utolsó, kései gyermekeként Arany János. (Szülőhelye, ez a Nagyvárad és Arad között fekvő, akkor még csaknem színmagyar lakosságú mezőváros Trianon óta Romániához tartozik.) Szüleinek ő volt a tizedik gyermeke, de az előző nyolc gyermek még a költő születése előtt meghalt, csak az elsőszülött Sára jutott felnőttkorba, aki azonban már jóval Arany János születése előtt férjhez ment, és külön költözött az öregektől. Nyolc gyermekhalál után egy tizedik gyermeket vállalni abban a szegény hajlékban — már maga ez is mesébe ülő. Elképzelem, hogy az idős szülők — Arany György és Megyeri Sára — mint Isten nagy ajándékát fogadták a most száz- hetvenöt éve született kisfiút. De arra nyilván nem gondoltak, hogy ez a fiúcska lesz egykor a legnagyobb magyar epikus költő és a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. Amikor Arany Jánosnak 1855-ben — nagykőrösi gimnáziumi tanár korában — önéletrajzot kellett írnia, gyermekkori családi körére abban így emlékezett: „...én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, és rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol A képzelet magas röpte és a szív érzései Arany János születésnapjára fülem soha egy trágár szót nem hallott...” Családi kör című közismert versének sok elemét veszi a költő ebből a családi körből, bár a történés idejét saját gyermekkorából áthelyezi évtizedekkel későbbre, a szabadságharc leverése utáni évekbe. Ki is bővíti ezt a kört egy akkoriban átlagos, többgyermekes nagyszalontai családi körré. „Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak” — ebben a verssorban Aranynak nála húsz évvel idősebb nővérére ismerünk. Amikor a vers cselekménye szerint valami bezörget hozzájuk az estében, a családfő Sárát küldi: „Nézz ki, fiam Sára: / Valami szegény kér helyet éjszakára: / Mért ne fogadnók be...” Nem sokkal előbb érkezett haza mezei munkájából az apa, a „gazda”, akit felesége (’’nyájas szavú nője”) várt vacsorával. Amilyen ez a „gazda” és a versbeli „jó háziasszony” — ilyenek lehettek a költő szüíei. Tálán az ő édesanyja is úgy mesélt neki gyermekkorában esténként, mint a versben szereplő anya a gyermekeinek. Munkás élet és melengető, boldog családi kör — ez fogadta s ez nevelte-növelte emberré a százhetvenöt éve született Arany Jánost, akinek életeleme lett a mese, a költészet. Nagyon korán megtanult olvasni. Nem dicsekvés, csupán jellemző adat az önmagával szemben mindig szigorú költő önéletrajzában, amikor megemlíti, hogy hatéves korában iskolába kerülve ő már tökéletesen olvasott. Már korábban is szeretett volna iskolába járni, de gyönge testalkata miatt féltették a szülei, s otthon az apja tanította meg a rendkívüü érdeklődésű f yermeket a betűkre. így emlé- ezik erre Arany János: „Alig három-négy éves koromban apám, ki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írt betűkön megtanított olvasni, úgy, hogy mire iskolába adtak, hová mod nélkül vágytam, s ami nem erős testalkatom s a szülők féltékenysége miatt csak hatodik esztendős koromban történt, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe kerültek, s melyekhez inkább vonzódtam: mint bibliai történetek, énekek, a ponyvairodalom termékei.” Gyermekkorában oly nagy élménye volt a költőnek az olvasás, hogy amikor 1851-ben a Családi kör című verset úja, abban a nagyobbik fiúcska olvasó alakját tulajdonképp saját magáról mintázza: „A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol; / Üszköt csóvál néha: tűzkígyókat rajzol. / Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: / É fiúból pap lesz, akárki meglássa! / Legalább így szokta mondani az apjok, / Noha a fiú nem imádságon kapkod: / Jobban kedveli a verseket, nótákat, / Effélét csinálni maga is próbálgat.” A fisiskolás Arany János, ahogy apjától megtanulta, már latinul is el tudta mondani — s értette is! — a Miatyánkot. Csodagyereknek tekintették őt ott Sza- lontán, s a tanítói nemegyszer külső emberek előtt is szerepeltették egy vagy más „produkcióval”, amiért általában nem maradt el az egy-két krajcáros jutalom. Korán megpróbálta a rímelést, a versírást. Ennek tárgyát — mint később maga írja — „iskolai s játszás közbeni kalandok képezték”. Nagy kár, hogy diákköri versei közül semmi sem maradt fenn. Sok versét letisztáztatta vele az iskola rektora, hogy ismerőseinek mutogassa a kis poéta műveit, s ezek így elvesztek. Persze, a fiatal Arany János a továbbadás előtt magának is lemásolhatta volna és megőrizhette volna egyik másik jól sikerült akkori versét, de ő olyan szerény volt, hogy talán nem is gondolt ilyesmire. Pedig milyen érdeklődéssel olvasnánk mi — az utókor — ezeket az ifjúkori zsengéit is! Petőfi Sándor, aki hat évvel később született, mint Arany, hamarabb lett országosan elismert költő, mert már igen korán tudatosan kereste a nyilvánosságot, az „irodalom”-ba való belépést. Petőfinek már tizenöt éves korából is fennmaradtak az írt költeményei, mert ő mélyen érzett költői öntudattal őrizte meg ezeket az irodalomtörténet és az utókor számára. Petőfi olyan körültekintően tudatos költő volt, hogy diákköri verseinek kéziratán is már igencsak feltüntette a megírás helyét, évét, hónapját és napját. Arany másféle egyéniséjg volt: az ő versei csak huszonkét éves korától kezdve őrződtek meg. Első országos sikerét Arany Az elveszett alkotmány című komikus eposzával érte el, a Kisfaludy Társaság pályázatán. Ennek a művének nem várt sikere fölélesztette benne a költői alkotásnak minden külső akadályt legyőző vágyát. Ilyen előzmény után írta meg 1846-ban Toldi című elbeszélő költeményét. Ezzel elnyerte a Kisfaludy Társaság újabb pályadíját és — Petőfi barátságát, aki levélben és versben meleg szavakkal sietett üdvözölni „Toldi íróját”. Petőfi számára igazi meglepetés volt, hogy ez a kóltőtársa, akiről még nagyon keveset tudott az olvasóközönség, a lantját „ily mesterkezekkelpengeti”. Meg is kérdezi tőle: „Ki es mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki./ Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni.” Arany huszonkilenc éves korában írta a Toldit, ezt a mindmáig legismertebb és legolvasottabb nagy művét. Utana még harminchat esztendeig élt és alkotott. Halála után méltán mondotta róla Gyulai Pál, hogy „a képzelet magas röptét s a szív mely érzéseit egyesítette műveiben’’, és hogy „a magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere” volt. Nagy szerencsénk nekünk, magyaroknak, hogy a világ népei közül egyetlenként, mi eredetiben, az Arany Jánoséval közös anyanyelvűnkön olvashatjuk az ő összes műveit. ^ Dr. Pásztor Emil
