Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01-02 / 27. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. február 1—2., szombat—vasárnap Augsburgiak kudarca Venezuelában A kilenc férfit 1546 nagypéntekének éjszakáján lepte meg az őket üldöző ötven főnyi lovascsapat. Röviden végeztek velük: sorjában le­fejezték őket, köztük Bartholomeus Welsert, a nagyhatalmú augs- burgi bankház legifjabb sarját és a frank nemesi származású Philipp von Huttent, Venezuela spanyol tartomány kormányzóját. A spanyol koronagyarmat ügyészsége gyorsan fényt derített az ügyre: a kilencszeres gyilkosságot Juan de Carvajal és emberei követ­ték el. Carrajalt ezért a tettéért — hiába szerzett érdemeket korábban a spanyoloknál —1546. szeptember 17-én halálra ítélték és felakasz­tották. Mit keresett azonban Welser, von Hutten és a többi német Dél- Amerikában? Egyáltalán hogyan kerültek oda? A Welserek dúsgazdag augsburgi patrícius család volt és a XIII. századtól kiterjedt kereskedelmet folytatott. A XV. században már Közép-Európa legjelentősebb bankárai közé tartoztak, és bekapcso­lódtak a gyarmati kereskedelembe is. Szoros üzleti kapcsolatban áll­tak a másik híres augsburgi bankárcsaláddal, a Magyarországon is jól ismert Fuggerekkel. A Welser bankház 1519-ben jelentős hitelekkel támogatta a né­met-római császárságra pályázó I. Károly spanyol királyt, aki győze­delmeskedett is riválisával, I. Ferenc francia királlyal szemben, és V. Károlyként lépett a császári trónra. Amikor aztán a Welserek köve­telni kezdték a 160 000 tallérra becsült kölcsön visszafizetését — mégpedig nem készpénz, hanem az Új Világ egy részének átengedése formájában —, V. Károly hűbérbirtokként adta nekik Venezuela dél­amerikai tartományt. Az 1528. március 27-én Madridban aláírt szerződés értelmében a Welser bankház kormányzókat és helytartókat nevezhetett ki a tarto­mányba, vámmentességet élvezett a spanyolországi Sevilla kikötőjé­ben, rabszolgákat szedhetett Venezuela „ellenséges” benszülöttei- nek köréből, és 4000 néger rabszolgát is betelepíthetett a tartomány­ba. A szerződés, amelyet spanyol részről maga V. Károly császár írt alá, nem gyarmatként, hanem használatra engedte át Venezuelát a Welsereknek. A Duna-menti Diliingen könyvtárából 1954-ben előkerült egy térképtöredék, amely évszázadokon át az egyik ódon kötet borító­lapja mögött rejtőzött. Megállapították róla, hogy a Welser bankház megbízásából a híres portugál kartográfus, Diego Ribeiro készítette 1530 körül. Ez a térkép világosan körülhatárolja az 1528.évi madridi szerző­désben a Welsereknek használatra átengedett venezuelai területet, de csak a tengerpart mentén, kelet-nyugati irányban. Dél felé, vagyis a szárazföld belseje felé azonban nem tüntet fel határt, nem jelöli ki az érdekszférát, hanem egészen a Tűzföldig „nyitva hagyja” a területet az augsburgi bankárok számára. Ezt a feltevést látszik igazolni a tér­képkészítő Ribeiro feljegyzése is, aki szerint „Ez a nagy és nemes Welser Ház közigazgatási területe, egészen a Magellan-szorosig.” (A portugál Fernando Magellan 1520-ban fedezte fel a róla elnevezett tengeri átjárót.) Venezuelában, amely eddig európai szempontból senki földjének számított, 1529 és 1546 között német kormányzók gyakorolták a ha­talmat: Ambrosius Alfinger, Nikolaus Federmann, Georg Hoher- muth von Speyer és Philipp von Hutten. Volt egy közös jellemvoná­suk: egyikük sem törődött különösebben a Welser bankház felvirá­goztatásával, hanem ehelyett sorra vezettek hadjáratokat az indiánok lakta kontinens belesejébe, hogy kijussanak Délen a tengerre és meg­találják a mesés aranykincsével csábító Eldorádót. Bartholomeus, a Welser-örökös és von Hutten azon az 1546-os ta­vaszon is egy ilyen hadjáratról volt hazatérőben és érkezett hét társá­val a Carvajal alapította El Tocuyóba. Az időközben fondorlattal ve­nezuelai kormányzói kinevezés birtokába jutott Carvajal először sza­bad elvonulást ígért a németeknek a tengerpartra, majd — a megálla­podást megszegve — a nyomukba eredt és végzett velük. Halálukkal az augsburgi Welser bankház utolsó képviselői is eltűn­tek Dél-Amerikából. Röviddel ezután V. Károly császár felmondta a Welserekkel Venezueláról kötött madridi szerződést, mivel gyarmati politikájukat kudarcok sorozatának tekintette. Ahelyett ugyanis, hogy feltöltötték volna az államkasszát, a Welser kormányzók csak a maguk meggazdagodásával törődtek. Az agg Bartholomeus Welser, aki élete végéig nem tudott belenyugodni abba, hogy hasonló nevű fia és örököse értelmetlenül pusztult el a távoli Amerikában, egészen 1556-ig pereskedett Venezuelára támasztott igényének érvényesíté­séért. Pereit azonban sorra elveszítette, és nemcsak Venezuela veszett el a németek számára, hanem Federmann kolumbiai birtoka is. Pénzre megy a játék... Műanyag kanalakkal, termo­szokkal, felfújható gyermekjáté­kokkal, csempészett sörrel és motoralkatrészekkel „felfegyve­rezve” az „előőrs” lassan eresz­kedik lefelé az aknakráterek sze­gélyezte dzsungelösvényen. A súlyos teher alatt görnyedő fiatal kínai és vietnámi hordárok a gya­logos „katonái” az újabb hábo­rúnak, amely ennek a hosszú, véráztatta határnak a mentén fellángolt — a meggazdagodás háborújának. Dong Dang, Vietnám északi határvárosa híven tükrözi a gyorsan változó kapcsolatot Ázsia megmaradt két szocialista óriása között, amelyeket ismét összehozott a kommunizmus ösz- szeomlása másutt a világban. A szovjet segélytől megfosztott Vi­K eményen tartotta magát a tél. Október végén már le­esett az első hó, és még február végén sem volt semmi jele a ta­vasznak. Az erdőn a szarvasok rudlikba verődve járták az etető­ket, hidegtől elcsigázottan csip­kedték a kidöntött fák rügyeit. A téli nagy vadászatok a végükhöz közeledtek, de szarvas és disznó maradt még bőven, éjszakánként egy-egy remetekan is felbukkant a szórókon. A Mátrában az északi oldalon éles fűrészfogak harapták a bükk- óriások testét, és — megadva magukat kényszerű sorsuknak — élettelenül zuhantak végig a fa­gyos, havas földön. A betanult muraközi lovak, mint élő tankok húzták a tetőről a völgy felé a rönköket, izzadtságtól forró tes­tük párolgott a hidegben. Lej­jebb hatalmas erőgépek, lánctal­pasok erőlködtek, emberek or­dítoztak, kiabáltak, és egész nap kesernyés zsírszagú füst árasz­totta el az erdőt. A fiatal erdész puskával a vál­lán fújtatott kifelé a hegyolda­lon, miközben azon tűnődött, hogy miként lehet majd új erdőt varázsolni ezen a holdbéli tájon. Később eszébe jutott a remete­kan, amelynek a friss nyoma ott hívogatott a szóró alatt. — Holdvilág van, este meg­próbálom!— határozta el magát, és ebben megnyugodva a favá­gók közé vegyült. Kezet fogott mindenkivel, de Emri Laci — hajdani iskolatársa — kikerülte ezúttal is a kényszerű találkozást. Belébújt a féltékenység ördöge, és felült a szóbeszédnek, amely szerint az erdész úr titokban ta- lálkozgat az ő feleségével. Elő­ször a kocsmában hallotta, de eleinte ügyet sem vetett rá, ké­sőbb már állítólag az erdőn is ef­félét rebesgettek a makkot ültető asszonyok, amit a kelekótya Bo­gyó Andris félrészegen tolmá­csolt is. etnámnak gazdasági segítségre van szüksége. Kína, amely elszi­getelődött a maga keményvona­las marxizmusával, ideológiai szolidaritásra szorul. Dong Dangban az emberek pénzt akarnak. A város romjai közt — az épü­letek nagy része elpusztult, ami­kor 1979-ben Kína lerohanta Vi­etnámot — a forró délutáni nap­sütésben a kereskedők gyorsan cserélik a kínai fogyasztási cik­keket vietnámi nyersanyagokra. Ez a cserekereskedelem nyíltan folyik midenki szeme láttára, de azért hivatalosan nem engedé­lyezett. Hivatalos vietnámi becs­lések szerint a 60 határátkelőhe­lyen lebonyolódó kereskedelem értéke 1990-ben elérte a 35 mil­lió dollárt. Mivel a kövezett utak — Kutya van a kertben, erdész úr! Fejébe szaladt a vér, torkon kapta a féldikta legénykét, és a szeme közé sziszegte: — Akkor meg kell fogni a ku­tyát! Ha segítesz, egy láda sör a fi­zetség.. . Akkor este — mint máskor is — az UAZ jött az emberekért, de ők ketten a tűz körül az erdőn maradtak. Az erdész megpisz­kálta a parazsat, és — egy fa­rönkre telepedve — Bogyóra förmedt. — Beszélj! Ha hazudni mersz, megkeserülöd. A félkegyelmű kutya módjára nyüszített, esküdözött égre-föld- re, bólintgatott és tenyerével csapkodta a térdét, aztán kiköp­te a szót: — A falu szélén találkoznak a rossz birkahodályban! A hír hallatán gombóc szaladt a torkába, szorított a melle, és a fejét elöntötte a forróság, már- már látta is, amint az asszony — az ő, kedves, szép felesége — an­nak a másik embernek a kaija közé omlik. — Láttad, vagy hallottad? — Gyertyát nem tartottam! — röhögött a félkegyelmű, és mint­ha az ördög bújt volna belé, kö­rültáncolta a lángoló tüzet, csap­kodta a lapát tenyerét. még nem nyíltak meg a kereske­delem előtt, azért a sangháji, pe­kingi és tiencsini gyárak termé­keit éppen úgy járhatatlan dzsungelösvényeken szállítják, mint a vietnámi gumit, a rattant és a mezőgazdasági terméke­ket. 1979-ben súlyos harcok pusz­títottak a vidéken. Dong Dang a földdel vált egyenlővé. Vietnám legészakibb öt tartományának fővárosait átmenetileg kínai csa­patok szállták meg. A két hétig tartó harcokban, mielőtt a kínai­ak visszavonultak volna, becslé­sek szerint 20 ezer ember vesz­tette életét. Az ugyancsak határmenti Lang Son-ban házról házra foly­tak a harcok. Ma már mindez fe­ledésbe merült. Lang Son-ban Egy örökkévalóságnak tűnt az idő másnap estig, amikor a félj — a felszarvazottnak mondott hit­vestárs — már szürkületkor felült a hodály szalmatetejére, és — mint egy nagy gólyafészekben — helyet csinált magának a hosszú várakozásra. Előtte békésen pi­hent a falu, alatta a düledező ho­dály és távolabb a holdsütötte birkalegelő. — Gyere te gömbölyű, fehér húsú, aranyos báránykám! Hanyatt dőlve a zsúptetőn, jobb htján a csillagos égboltot leste, a Fiastyúkot, a Göncölt, aztán észrevette a rókát, amint feltartott farokkal a falu irányá­ba inait, majd hosszú idő telt el eseménytelenül. — Öreg estét várnak, biztosra mennek! — forgott az esze, ami­kor meghallotta a kis Simson hangját, és megpillantotta a szív­rablót, amint nekitámasztotta a leállított motort a hodály bejára­tának. Olyan csend lett egyszer­re, hogy hallani lehetett a nádte­tőben mocorgó egerek rajcsúro- zását, kibiztosította a puskáját, és immár bizonyosra várta a jó­madár párját. — Ma este itt vérnek kell foly­nia... Messze az erdőben kísértetie­sen huhogott egy bagoly, majd feltűnt egy biciklis alak. Maga augusztusban egy kínai üzletem­ber betársult egy újonnan meg­nyílt vendéglőbe, az „Ázsia étte- rem”-be. Szinte mindig zsúfolva van kínai kereskedőkkel és vas­tagabb pénztárcájú helybéliek­kel. Vu Xiang-le büszkén mond­ja: „A mi országaink egy család. Lehet, hogy a szülők harcoltak egymással, de a gyermekek együtt játszanak. Úgy gondo­lom, hogy az üzleti élet megkét­szereződhet, vagy meghárom­szorozódhat, ha a kapcsolatok teljesen normalizálódnak.” A vá­rosban mindenki várja, hogy a két ország vezetőinek tervezett csúcstalálkozójának eredménye­ként teljesen megnyílik a határ, s helyreáll a vasúti, közúti és légi összeköttetés a két ország kö­zött. mellé tette a nagy fényerejű zseb­lámpát, és számolta a métereket, amint az asszonya közelít, és ez a közelség már-már elvette az eszét. — Türelem. Kalitkában a ma­dár, nem szabad elrontani. Az első percekben nem látott, nem hallott semmit, később halk beszédet neszeit, miközben nyi­korogva kinyílt a hodályajtó. Né­hány perc múlva a túloldalon le­csúszott a tetőről, zseblámpával, puskával a kézben az ajtó irányá­ba tartott, majd belépve felkat­tintotta a lámpát. Női sikoly és éktelen károm­kodás volt a válasz, majd mielőtt lövésre fogta volna a puskát, egy tompa ütést érzett a fején. — Gyilkos! — hallotta még a kiáltást. — Te rabló... — szaladt ki a hang a torkán, aztán mintha mély szakadékba zuhant volna, egy időre elkábult. — Agyonütötted” — eszmélt az újabb sikolyra. — Él, de ő agyonlőtt volna, mint egy döglött kutyát... Erős fény villant a szemébe, egy má­sodpercre a nőre is, ám ez a pilla­nat elég volt ahhoz, hogy meg­tudja a valóságot: nem Margit, a felesége, hanem az ikertestvére, Verpnka a látogató... Öntudatban, de sajgó fájdal­makkal feküdt a földön, a bi­valyerős favágó ökle és lába ala­pos munkát végzett, de a sajgó fájdalomnál is erősebb volt a megaláztatás, a szégyen, amit abban a pillanatban érzett. — Csúffá tettek, beugrattak... Éjfélre járt; amikorra össze­szedte magát és — szokás szerint — megkopogtatta otthon az ab­lakot. — Hol vagy már ennyi ideig? — hallotta bentről az ismerős hangot, amely most számára na­gyobb boldogság volt, mint egy szerelmes lánynak a várva-várt éjjeli zene... Szalay István Csillagos éjszaka A tengerek Százhúsz éve kezdte el munkáját az első kutatóexpedíció — A tündéri „alvilág” — Miért féltékenyek a polipok? Közismert, hogy a Föld felszí­nének nagyobbik részét tenge­rek, vizek borítják. A tengeri vi­lág titkait egy-kétszáz évvel ez­előtt csupán sejtette az ember, miközben olthatatlan vágyat ér­zett, hogy kifürkéssze, kikutassa ezeket a titkokat. Az már koráb­ban is nyilvánvaló volt, hogy az életnek három nagy terített asz­tala létezik: a nagy mezőségek, a nagy erdőségek és a tengerek ki­meríthetetlen élővilága. Az első kettővel korán megismerkedett az emberiség, míg a tengerek élővilága titok maradt egészen a legutóbbi időkig. A tengerek átkutatásában a nagy tengeri tudományos expe­dícióknak van kimagasló jelen­tőségük, így az első legnevezete­sebb expedíció 1872-76 között a „Challenger” volt. Akkor világszenzációnak szá­mított a hivatalos megállapítás, amely szerint a tengerben — a fel­színtől a mélyig — élőlények la­koznak, és nincs olyan négyzet­méternyi területe sem a vizek­nek, ahonnan hiányozna az élet. Érdemes megemlíteni, hogy a tengerkutatásban — amelynek a világháború vetett véget — a ma­gyarok is részt vettek az „Adria” expedíció révén. A maga nemé­ben páratlan volt a nápolyi Stazi- one Zoológica kutatóállomás, amelyet — a saját vagyona felál­dozásával — egy német úr, Dohrn Anton alapított. Századunk elejétől kezdve se szeri, se száma az édes vizek és a sós tengerek kutatóállomásai­nak, amelyek kisebb-nagyobb tudományos meglepetéssel min­dig szolgálnak. Ezek közé tarto­zik a Balatont kutató tihanyi ál­lomás is! Érdekes belepillantani a mintegy száz évvel ezelőtti ku­tatási eredményekbe, amelyek arról tanúskodnak, hogy az em­ber csak a legutóbbi időkben tet­te és teszi tönkre a vízivilágot és pusztít el olyan csodálatos élet- közösségeket és lehetőségeket, amelyek szinte pótolhatatlannak tűnnek, éppen fajunk fennmara­dása miatt. Az a bizonyos „harmadik” te­rítettasztala van most veszélyben a világnak, ennek a megmentése a feladata a XX. és a XXL század emberének! Ezúttal essék szó inkább a múltról, a tengerkutatások köze­li „őskoráról”, amikor az idézett­hez hasonló mondatokkal gyak­ran találkozhatunk: ”Általában azt mondhatjuk, hogy a tengerekben mintegy 30 méterig tiszta és világos a víz, vagyis ilyen mélyre hatol le az áldott napsugár. ” Ami a növényeket illeti, följe­gyezték, hogy a tengerek dúsgaz­dag élővilágában nagyszerűen érzik magukat, és még fél kilo­méter mélységben is pompáznak egyes növényfélék, mint például a Földközi- tengerben előfordu­ló Posidónia Oceánica, amely tulajdonképpen egy hínárfű. Ez a tény azt jelentette, hogy akkor — száz évvel ezelőtt — ilyen mélyre is lehatolt a napfénynek legalább egy parányi része, és életet adott ezeknek a növények­nek. Az ibolyántúli sugarak ezer méteres mélységig való lehatolá- sát is regisztrálták akkor, amely a virágtalan növények — a mosza- tok — életét tették ilyen mélysé­gekben is lehetővé a tiszta vizek­ben. Még egy meglepő idézet a korabeli megállapításokból: ”A tenger bizonyos tekintetben nem egyéb, mint nagyított mása a lefolyástalan tavaknak! A kü­lönbség a sótartalomban van, ugyanis a tengervizek sótartalma átlagosan 3,5százalék.” A hajdani kutatócsoportok és -állomások leírásaiból is tudjuk, hogy léteznek „tengertájak”, mi­ként ég- és földtájak is, ahol az élet különbözőképpen van jelen. A nyílt víz, főleg a plankton szer­vezetek élőhelye, a parti táj, az önálló mozgással bíró nekton szervezetek, végül a mélységi táj a különleges „állatok” birodal­ma. A nyűt vizeken megszámlál­hatatlan milliárdjai élnek a pará­nyi, szabad szemmel nem látható tengeri lényeknek, de vannak közöttük nagyobbak is, mint pél­dául a 2-4 méteres medúzák ”! Ez egy nyüzsgő világ, miközben a szárazföldtől messzire hajózó ember oly egyedül érzi magát, mintha nem is lenne körülötte élet. Csodálatosnak tűntek már néhány évtizeddel ezelőtt is a ten­ger alatt világító planktonok, amelyek az élet nagyszerűségét és egyben csodálatosságát hirde­tik érzékelhető látványaikkal. Az ostoros moszatok fényjátéka lidérceket, tűzijátékot idéz, és megsejteti a kutatókkal, hogy a tengerek mélye egy kápráztató­an gazdag világ, amelyet egyelő­re nem, vagy alig ismerünk. Az olaszok — a nagy tengeri ínyencek — válogatnak a tenger gyümölcseiben — hal, polip, kagyló, csiga, rákok —, és in­kább eszik, mint csodálják eze­ket a tengeri lényeket. A tengeri állatok közül talán a polipok azok, amelyeknek az életét mind a tengerekben, mind a hatalmas tengeri világakváriu­mokban tanulmányozzák, és így legjobban ismerik a halak után. Kiderült, hogy a polipok — le­gyenek bármennyire különböző méretűek is — olthatatlan gyűlö­lettel fogadnak minden olyan élőlényt, amely lakóhelyükön osztozni akar velük. E szörnyű féltékenységnek nem lehet az „élelem” az oka, mert abból bő­ségesen van, sokkal inkább az ösztönös gyűlölet, ha lehet ezzel az emberre vonatkoztató szóval megjelölni e jelenséget. Érdekes az is, hogy a polipok — a nagy akváriumokban tapasztalható élmények alapján — megismerik gondozóikat, hízelgő, lágy hajtá­sokkal ölelik át kezeiket, és sze­mélyesen iparkodnak tőle elka­parintani a felkínált falatot. A régi tengerkutatói feljegy­zések közül érdekesnek tűnhet annak a kérdésnek a megvála­szolása, hogy vajon léteznek-e a tengeri „szörnyek”, amelyekről az ember mindig képzelődött. Nos, egyértelmű „nem” a válasz, ugyanis a mélytengerek halai sokkal inkább pici, néhány centis halacskák, mint nagy hüllők, íme egy idézet: ”A mélytengeri halacskák 10- 30 centiméteresek, teljesen ártal­matlanok, viszont kinézésre iszonyatosan csúnyák. Egyesek koromfeketék, mások üvegsze- rűen átlátszóak, némelyek nagy, látott szájból állnak, előreállófo­gakkal. ” Bizonyára a „horgászhalak­ról” lehet szó e ronda kis ször­nyek esetében, akik ki tudja mennyivel régebben űzik ezt az ősi mesterséget, mint az ember. Az említett leírások részlete­sen számolnak be a halak világító szerveiről, ugyanis a mélytengeri halak csaknem mindegyike — a hátukon, az oldalaikon, sőt, az orruk hegyén — hordoz „lám- pácskákat”, amelyeknek a segít­ségével élnek, tájékozódnak, sa­ját áramforrásukból világíta­nak... Se hossza, se vége a kutatók leírásainak, amelyek a mi szá­munkra kápráztató meséknek tűnnek. Pedig nem azok! Addig legalábbis nem, amíg az ember teljesen meg nem mérgezi a ten­gereket és ki nem pusztítja a nagy vizek szép és gazdag világát. Re­méljük, erre nem kerül sor...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents