Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08-09 / 33. szám
8._________________ HÉTVÉGI MAGAZIN ____________ _____________HÍRLAP, 1992. február 8-9., szombat-vasárnap T örténelmi legenda? Párhuzamos életrajzok Habent sua fata libelli — a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ez a latin szólás jut eszünkbe, amikor kézbe vesszük Ágoston Julián újra kiadott regényét, az Estevánt. A szerző meghatározása szerint a mű: regény Szent Istvánról és Maurusról, a szent életű pécsi püspökről. Első kiadásra 1942-ben jelent meg a Szent István Társulatnál, most a Mi Világunk Szerkesztőségei vállalták a küldetésszerű feladatot: közönség elé vinni ezt az írást. Tiszteletben kell tartanunk Ágoston Julián meghatározását, ő regénynek tartotta ezt az alkotását. Hangvételét, jelentését, lírai hangvételét, tartalmát és terjedelmét tekintve mondhatnánk azt is, hogy ez a kisregény epikába foglalja, „teszi át” a versben, feszes szövegben élő, gondolkodó költő közlési szándékát. Semmi kétség: a Szent István körül folyó történelemnek több ilyen szála is adódhatott. Mór pécsi püspök történelmi személy, kapcsolata a királlyal bensőséges, nem véletlenül emeli az uralkodói kegy a pécsi püspöki méltóságba, és ahogyan — ezzel az eseménnyel párhuzamban — a királyi székben ülő István mentené könyörgésével fia életét, Imre herceget, két meseszál egybe kötését —, ha csupán az elbeszélés, az életkép, a példázat oldaláról tekintjük az indítást. Ágoston Julián nemcsak kitűnő író, jó stiliszta, aki regényt akart írni. Lírikus is. Aki keményre, szikrázóan veretesre formált nyelven jeleníti meg a belső eseményeket, azokat a külső cselekményeket, amelyeknek logikája, mi több, logikán túli értelme az a hit, amit a középkori Európa lehelt rá az akkori magyarságra. Mindenütt és mindenkor elsősorban a szerzetesek leikével, szájával, tüdejével, életstílusával, életszemléletével. Csaba úr keresztényi hittel teszi felajánló fogadalmát: ha a gyerek a betegségből „kiszabadul”, a Márton-hegyre viszi őt, Istennek adván azt, amit Isten visszaadott neki — az apának. A regény írója — maga is szerzetes, a középkori monostorok lelkivilágának modem ismerője, visszaélte magát a magyar XI. századba, az imhol-amhol még pogány múltat sem feledni akaró korszakba, ahol vakíttatni is kellett, hogy a trónra a keresztény szellemű Árpádfi ülhessen. Az életképek úgy sorjáznak egymás után, mintha a szerző maga elé képzelte volna a régi szerzetes- társak refektóriumát, ahol az evés közben legendákat, olva- sandókat, kegyes elbeszéléseket kellett hallgatniok a rendtársaknak a szentekről. Azokról a kiválasztottakról, akik által Isten megmutatta, hogyan is hajtja végre a Neki engedelmes lélek az ő régi akaratát. Itt magától érte- tődőek a sugalmak, amiket mi, mai fajtánk elkoptatott fogalmaival talán megérzésnek, de mindenképpen sorsfordító jelentőségű belső indításnak jelölnénk. Ebben a XI. században a trón embere ugyanúgy „az Isten rabja” — egy másik regényíró szavával élve —, mint Csaba, vagy éppen a Szent Benedek reguláját vállalni induló fiú. Itt minden mondat mögött elmélkedés, Istenre hagyatkozás húzódik meg. Mindent átsző a keresztény élet liturgiája. És az egész élet fölé borul a breviárium szöveganyaga, mert akkor az Isten dicsőítése, a zsolozsma fogta keretbe a hétköznapokat, az ünnepeket, azt a bizonyos időt, amit itt kell vándorolnunk. Hányszor hallotta — mondta Maurus is, míg pécsi püspökké lett, majd onnan haláláig: Deus, in adiutorium meum intende, Domine, ad adiuvandum me festina — Istenem, Uram, erősíts, gyarapíts. Minden jelölt órában ezzel kezdték az officiumot, a köteles imádkozást, mert a Teremtő segedelme nélkül még ez sem visz előbbre a tökéletesség útjára. Üdítő olvasmány ez a kisregény. Az emberi méltóság és az emberi alázat tintájába mártotta a tollát a szerzetes-író, hogy tollvonása nyomán felébredjenek az Istenhez vezető úton botorkálok. Akikben a hit alázata és a transzcendentális világ iránti vonzalom úgy él, hogy nem feledkeznek meg arról sem, amit itt, a Földön a közösség javára tenniök kell. Óra et labora — imádkozzál és dolgozzál — adja az élet foglalatául a parancsot a benedeki regula. Maurus nemcsak tollal írta le ezeket a szavakat és még sok egyebet, de egész életével vállalta is ezt a kettős kötést. No meg a többit. Aki szeret olvasni, egy nyújtott estén elolvassa ezt a jámbor, elmélkedtető írást. Szikár nyelvezeten papírra vetett mű, itt-ott archaizálással. Mintha a költő Ágoston Julián versnyelvezete hosszabbodna idáig. Sehol egy fölösleges szó, jelzőt pedig ugyancsak keresni kell a kódexmásoló szerzetesek és a XI. századi magyarság lelkiállapotát felébresztő visszaemlékezésében. És éppen jókor születik újjá ez a regény hallott olvasmánynak, eligazításnak. Roger Atya, az elmélkedő-zarándokló testvérekkel együtt, vagy az Opus Dei világszervezete Escriba atyával az élen, a modem lélek egyik legfontosabb feladatává teszi, hogy naponta legalább háromszor elmélkedjen. Középkori lovagrendek mintájára újabbak keletkeznek, hogy a munka és ima kettős kötésében megreformálják életünket, amely a lélek számára manapság üresen járó malommá silányul. Ne riadjon meg az olvasó a szentség fogalmától. Korunkban újra meg kell ismerkednünk olyan fogalmakkal, amik előbb- utóbb nélkülözhetetlenekké válnak. Ez a mű fontos alaptudással, a hittel ismerteti meg hívét a jövőre nézve. S jó arra is, hogy az egyházi szellemet olyannak mutassa be, mint amilyen az valójában, a szerzetesek szegénységi, szüzességi, engedelmességi fogadalmának hármas „ingájában.” Farkas András Elvira r Ú gy tartják, hogy vízkereszt táján a legcudarabb a tél. A január ilyenkor tombolja ki magát; kemény fagyot, hófúvásokat hoz a nyakunkra, hogy jövő ilyenkorig legyen mit emlegetni. Az időhöz illő legkellemesebb munkát választottuk Potornik- kal; a borfejtést! A pince mélyén legfeljebb szidni lehet a fergeteges időt; itt a föld alatt párás békesség van és nyugalom. A hordók fegyelmezetten sorakoznak a gadnáífákon, a tizenkét fokos meleg lekívánja rólunk a vastag kabátot, a munkához sem ülene a téli öltözet. Potomik régi ismerősöm és segítőtársam, afféle furcsa ember, akinek a bor éppenhogy nem oldja fel a nyelvét, inkább hallgatásra készteti. — Egy pohárkával, Potomik? A fejét rázza, elhárítva magától a kínálást, aztán bikaerejével egyedül megemeli a legnagyobb hordót. A borfejtés szaktudást és fizikai erőt egyaránt igénylő munka, észnek és kéznek egyaránt járnia kell, hogy a seprő rendben elváljon a színbortól. Tesszük a dolgunkat szó nélkül, aztán hogy elérkezik a reggeli ideje, félrehúzódunk a borházba a tarisznyánk melé. Eszünk két pofára, mint árva gyerekek a nyirkos, borgőzös félhomályban, gyertyák sercennek imbolygó fénnyel, parányi lángok szóra biztatnak. — Mi a baj, Potomik? Összerándul, mint a csínyen kapott gyerek, szalonnát vág a kenyérre, aztán gyorsan bekapja a katonát, rágja, nyelegeti, hadd teljen az idő. — Az Elvira! Úgyszólván kibuggyan belőle a szó, szemmel láthatóan örül, hogy túl van rajta. Ha lehet, még nagyobb falatot töm a szájába, hogy még véletlenül se mondhasson többet ennél a két szónál. Nem sietek a válasszal, kortyolok egy kicsit a rizlingből, kráko- gok, köszörülöm a torkom. — Maga zavarta el! Egyetértőén bólogat, fejét az ölébe ejtve rágja magát, gondolkodik, de aztán, hogy semmi okos dolog nem jut az eszébe, beszédre szánja magát. — Beszélt vele? Rajtam a sor, ezúttal én bólintok, az órámra pillantok, jelezve, hogy lejárt az idő. — Csapos az Oroszlánban! Arca bepirosodik, a szemében gyilkos tűz lobban, szája széle szótlanul is remeg, majd feláll, és munkába indul. Érős seprőszag árad az üres hordóból, a csapdugón gurgulázva ömlik ki a kávészínű üledék. — Vizet és tölcsért! Sokszor begyakorolt mozdulatokkal táncol a hordó a gadnár- fán, a második víz már tiszta, ismét fogadásra készen a hordó. A tiszta, fejtett bor visszahordása a mosáshoz képest gyerekjáték, idő van egy szusszanásra, egy kis diskurzusra is. — Ha csapos, akkor kurva is! Amint kimondja, magától nyújtja a poharat: töltsem tele! Felhajtja a bort, az ismétlésnél már a magaméba is öntök, koccintásra kínálom, mintha békül- ni akarnék. Szemmel láthatóan juhászkodni látszik, az arca vörössége is múlóban van. — Azt gondoltam, maga okosabb ember, Potomik! A barátságos koccintás után mellbe vágják a szavak. Emelgeti a nehéz vödröt, hallgatjuk a léhó gurgulázását, szagoljuk a bor erős szeszszagát, aztán amikor megtelik az egyik hordó, és ürül a következő, újra kezdődik a nagy hórukk, a seprő kiürítése. Fél óráig dolgozunk, izzadunk, forgatjuk a gondolatainkat. — Mire mondta? — Arra, hogy kiverte a világba a lányát! Sercegnek a kanócok, faggyúszag árad a pincében, léghuzat érkezik kintről, félredőlnek a lángok, mint a részeg emberek. Vendéget nem várok, döngő léptekkel megyek fogadni a látogatót, de csak a vihar birkózik a szellőzőnyílást eltömő ronggyal. Megint kerek a világ idebent, az imbolygó gyertyafények is vi- gyázzba állnak. — Elcsavarta a fejét az a csavargó... — Maga meg útilaput kötött a talpára! Délre elvégezzük a munkát a tervezet szerint, ebéd utánra már a kisebb hordócskákon a sor, hosszabbra is nyúlik az ebédszünet. Falatozunk, módjával iszogatunk, Potornik arcán már nem látok haragot, inkább megköny- nyebbülést. — Mit üzent? — Semmit! Apja lánya; kétszer hallgat, mintsem egyszer szólnia kelljen... Potomik gondokkal terített arcán mintha simulnának a ráncok, félig-meddig mosoly is bujkál a szája szögletében, érzem, hogy bűnösen is büszke a lányára, akinek minden ujj ára akadt volna három különb, mint az az egy csavargó... Mit nem adna most egy jó hírért, hogy vágyakozik haza, vagy ha már itthon lehetne, de a makacssága és a büszkesége erősebb minden vágyakozásnál. — Dolgozik! Azt mondja, egyedül is megáll a lábán... Délután Potomik egyetlen pohárral sem iszik, szótlanabb, mint máskor, szemmel láthatóan sietteti a munkát, időt akar nyerni. A kis hordók hamar kisóhajtják magukból a seprő kellemetlen ízét, és a tiszta, friss víz visz- szaadja a valódi, boros illatukat. Még világos van, amikor Potornik összeszedi a cókmókját, és készülődni kezd. Tisztességből kínálom, de csak félig engedi tölteni a poharát, magasra emeli az arca elé. — De sietős! Megszeh'dülve néz a szemem közé, majd mintha magának mondaná, megjegyzi: a délutáni busszal bemegyek a városba, és hazahozom Elvirát... Szalay István Vörösmarty Mihály két „egri” verse Egri bor Ittanak a hősök s egyik így pendítve: „Török vér!” „Hagyj folyjon” monda hévvel az egri Dobó. S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger. Dobó Halla török zajgást rémült várában Egernek S a sír álmaiból felnyögve arra Dobó: „Hocv nem kelhetek!” ezt ztíeá: „kétszázezer ellen Egri bor Ittanak a hősök s egyik így pendítve: „Török vér!" „Hagyj folyjon” monda hévvel az egri Dobó. S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger. Dobó Halla török zajgást rémült várában Egernek S a sír álmaiból felnyögve arra Dobó: „Hogy nem kelhetek!" ezt zűgá: „kétszázezer ellen Én megtartottam kétszer ezerrel Egert!" Major-Zala Lajos versei Szavak szamárhátán Hús a húshoz ha nem tud tapadni vér a vérhez átütőn melegítve csont a csonthoz zörrenéstelen bőr a bőrhöz szeretet-simulón ín az ínhoz szítva a ritmust fonjon vissza életünk a dermedésbe szakadék fölött a Semmiben az ingó Remény menjen át a hídon szavak szamárhátán Jeruzsálemből Jerikóba Pensier-ból Göcsejbe Fribourgból Hévízre Tormaföldéről Szécsiszigetre a kislakosi temetőbe az időn átlebegőn tér fölött szökkenőn a svájci-hévízi-göcseji kibicsaklott lelkének költőnek meggyötört lehelete kibicsaklott lelkének bicegő vigasza mint holdsávot a Balaton fölött becehegyi téli pohárban szívd fel gyógyító Nap a színszalagos reményt becehegyi üres pohárban a kicsorbult időt a megfeneklett teret szívj fel emberséges Nap szavak szamárhátán időbúrában még időben az időbe ments meg méltóságosan világító Éjszaka kegyelmes Éjszaka Lőkkös Antal Oh, Uram csak idejében fölmászhassak még a háztetőn egy vastag antenna csúcsára amikor az antennák ága kihajt és sűrű áthatolhatatlan levél- és virágtenger borítja be a városokat őserdei bujasággal fölszippantva a nap sugarait és megfojtva az aljnövényzetet (mert nem úgy jön el a világvége ahogy a népet rémisztgetik: a földgolyóról az űrbe kicsorduló vértavakkal vagy az atom csontszárító leheletével; a népboldogítók álma sem valósul meg a földi paradicsomról melyben kolbásszal verekedik az emberiség s az óriásra nőtt fák gyümölcseikkel bombázzák halálra a gyanútlan járókelőket) boldogságunkból kinyílott virágtenger borítja majd el a földet a sarkoktól az egyenlítő domborulatáig. Ott, ott szeretnék még egyet kurjantani, Uram és nyelvet ölteni a milliárdnyi virágkehely fölött vöröslő hajnali napra.
