Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01-02 / 27. szám
HÍRLAP, 1992. február 1—2., szombat—vasárnap 7. A kutyák nem szeretnek repülni Ki tudja, miért gondolják azt a gazdik, hogy kedvenc négylábújuknak valami örömet is okoz a nyaralás — pláne, ha előtte több órás repülőút gyötrelmeit kell ki- állniuk. Márpedig ezt hiszik, mert egyre több a repülőjáratok poggyászai között az élő utas. Igen, kérem, nem tévedés, ezeket a boldogtalan négylábúakat csak öt kilogramm súlyig engedik a gazdival együtt az utastérben utazni — amelyik ennél nehezebb, az mehet a ketrecbe és a gép gyomrába, a poggyászok közé. Igaz, akik először csinálják, és annak rendje és módja szerint a jegyet is megváltották a kis kedvenc számára, csak a repülőtéren döbbennek rá a szomorú valóságra. „Egész úton, egészen Te- nerifig ebben a ketrecben kell maradnia, és nem leszek vele?” — siránkozik a frankfurti repülőtéren egy nyugdijaskorú hölgy, és kétségbeesetten simogatja a ketrecbe benyúlva a kutyus fejét. Hiába minden, rimánkodás, könyörgés, könnyek, a hatóság nem enged, a szabály az szabály. Pedig az az igazság, hogy ha felvihetik az utastérbe, akkor sem csak úgy szabadon, szaladgálva tehetik meg a kutyák az utat, akkor is pontos előírás szabályozza, hogyan kell őket „csomagolni”. Valamelyes engedmény — megegyezés szerint — a Charter gépek utasainak jár, de a legtöbb esetben ez legfeljebb plusz egy kiló, és semmi egyéb. Végtére is a repülőtársaságnak gondolnia kell a többi utasra is, és mi tagadás, nem mindenki viseli jól az ebeket. És még jól járt az, aki jegyet vehetett a kutyájának, és nem „túlsúlyként” számítják fel — így ugyanis néha még drágább a dolog. Mulatságnak pedig igazán nem nevezhető — odalenn iszonyú a zaj, hideg van, sötét. A szakértők általában azt tanácsolják, hogy mielőtt a tulajdonos légiutaztatásra szánná el magát, vizsgáltassa meg a kutyát, vajon bírja-e egyáltalán az ideg- rendszere ezt a megpróbáltatást. Ha az orvos különösen érzékenynek találja a kutyát, akkor esetleg az utazás előtt hatásos nyugtatót ad neki. Mégis, nincs az a nyugtató, amelyik feledtetni tudná az állattal az élményt: megindul a futószalag a többi csomaggal együtt alatta, húzzák- vonják, dobják-rakják a ketrecet — amely mellesleg a legtöbb külföldi repülőtéren három méretben kapható —, hogy aztán újabb különös megpróbáltatásoknak legyen kitéve, egészen, amíg el nem áléi a nyugtatótól. A légitársaságok a poggyásztérben külön részt tartanak fenn a négylábú utasoknak, ezen a részen kötelesek kiegyensúlyozott nyomásviszonyokat biztosítani, no, meg vannak még olyan szabályok is, hogy a kutyák és a macskák ketrecét jól elkülönítve helyezik el, nehogy a szenvedéseket még holmi torzsalkodások is súlyosbítsák. Hogy azután a nyaralás feledteti-e a borzalmakat? Ki tudja, egyik érintett se mesélte még el. A szakértők, a kutyák, illetve általában az állatok viselkedéstanát tanulmányozók minden esetre azt állítják, hogy különösen a nagytestű állatokat éri akár maradandó idegi károsodás is. A gazdik ezt többnyire nem tudják — aligha vonható kétségbe, hogy a legtöbbjük igazán és tényleg jót akar. Reklám mindenütt Ez itt a reklám helye — mondja a géphang, vagy nem mond senki semmit, vagy éppen a legizgalmasabb pillanatban megszakad a film, hogy valamilyen árucikkre felhívják a figyelmünket. S mivel a rek- lámfilmecskek nagy része szellemes, nem is biztos, hogy bánjuk. Manapság, a nemzetközi videózás korában, nap mint nap észlelhetjük, hogy milyen szívesen veszik például gyermekeink, ha a nyugati televíziókból felvett filmeket megszakítják ezek a valóban profi hirdetések. Nyolc tonna prospektus a szemétben — írta a tavaly karácsonyi reklamáció után a Neue Zürcher Zeitung. És az alcím: mennyi papin képes az ember elviselni? Az utalás arra vonatkozik, hogy az árucikkeiket reklámozó cégek most már közvetlenül fordulnak lehetséges vásárlóikhoz. A levélszekrények szinte kipukkadnak a nem is mindig túl igényes reklámlapocskáktól, naprakészen kínálva az illető üzlet, gyár éppen leértékelt, vagy új termekét. Van, ahol a cégek megbízottai meg azt a fáradságot se veszik, hogy az egyes levélszekrényekbe szortírozzák a brossurákat, csak úgy ömlesztve leteszik a lépcsőházakban — már ahova bejutnak, hiszen egyre több helyen zárják a kaput. A kiírást, amely szerint „nem kérünk reklámszórólapor — nem veszik figyelembe. Az árucikkek reklámozásának sokkal körmönfontabb formája az utóbbi időben egyre sűrűbben előforduló gyakorlat, hogy egy-egy filmben vagy méginkább sokak által hétről hétre nézett filmsorozatban feltűnően és sokszor ismételten fordul elő egy-egy reklámozni kívánt termék. Nehezen kivédhető reklámtevékenyseg ez, mondják a szakemberek, hiszen, ha a forgatókönyv szerint a filmbeli család reggelizőasztalhoz ül, annak lehet akár természetes tartozéka a Nesquick kakaó, vagy a Jacobs kávé. Hogy a rendező azt a gyártmányt teszi ki az asztalra, amelyiknek az előállítója kifizeti a reklámköltséget? Ezt ma finoman szponzorálásnak nevezik, s így persze mindjárt más. A példák hosszú sora szinte kínálkozik, s igazan azok az esetek keltenek egyértelmű ellenszenvet, amikor egészségügyi szempontok miatt egy ideje már nem reklámozható termékek szerepelnek jól láthatóan és megjegyezhetően a filmben. A cigarettáról van szó természetesen, hiszen míg a legtöbb európai országban ma már tilos a dohányfélék hirdetése, az aligha kifogásolható, ha a népszerű sorozat népszerű hőse időről időre valamelyik gyártmányú cigarettára rágyújt. A mindenre kíváncsi Der Spiegel olyan összeállítást közölt, amelyből kiderül, hogy mennyit hoznak ezek az apró fogások. Eltérő összegű, ám esetenként több tízezer márkás szerződéseket. Igaz, ez a „szponzorálási rendszer” a sport világában már teljesen természetes, ám legalábbis a két legnagyobb nyugatnémet tévétársaság, az ARD és a ZDF igyekszik elérni, hogy a kór ne terjedjen át a sportpályákról a művészeti életre is. Nem biztos, hogy ez sikerül, különösen, mert legalább annyi híve van az ilyen alig rejtett reklámozásnak, mint amennyi ellenfele. Végül is a filmek szereplői valamilyen márkájú autón amúgyis közlekednek, ruhát hordanak, igazi árucikkek a filmkellékek, s a művészi értékből nem von le az áru márkája, viszont ha pénzt hoz a konyhára, az csak a művészet fennmaradását erősíti. Ez az érvelés nagyszerűen megnyugtatja azok lelkiismeretét, akik egyelőre berzenkednek önmaguk, vagy művészi produkciójuk ilyen „kiárusítása” ellen. Piramisépítés A pengeélesítő piramis (Alapjainak hossza 15,7 centiméter, szárainak hossza 14,9 centiméter) A Kheopsz, azaz a „Nagy Piramis” keresztmetszete a belső terekkel és a folyosókkal jelent. Tehát a Nagy Piramis f rontosán a világ központi elvá- asztó vonalán fekszik. Ha függőleges vonalat húzunk rajta keresztül, a tőle keletre eső földterületek összege pontosan egyenlő lesz a vonaltól nyugatra eső földterületek összegével. Charles Piazzi skót csillagász könyvében állítja, hogy a Kheopsz piramis az északi szélesség 30. fokán található. Mindezt az 1988-ban végzett legfrissebb geodéziai mérések is igazolták. Az építmény csúcsa mindössze csak másfél szögperccel tér el az előbbi értéktől. Ez egyben azt is jelenti, hogy a piramis csúcsa 2240 méterrel van délebbre ettől a szélességi körtől. Tehát a Kheopsz piramis síremlék vagy világmo- dell? A válasz a következőkben foglalható össze. A Nagy Piramisnak vannak bizonyos matematikai és csillagászati vonatkozásai, de korántsem annyi, mint a piramidisták gondolnák. Az építmény arányai talán jobban izgatták a kutatókat, mint sajátos, kitüntetett földrajzi helyzete. Szerintük a méretarányos piramismodellek konzerválják az élelmiszereket, élesítik a borotvapengéket és betegségeket gyógyítanak. 1930-ban egy francia kutató, Antoine Bovis sok, a piramis kamrájában elpusztult, de tökéletesen konzerválódott macska- és egyéb állattetemeket talált. Bovis odahaza elkészítette — az arányokat megtartva — a Nagy Piramis kicsinyített mását, melynek alapterülete alig volt egy négyzetméter. Majd a kis makettet pontosan tájolta észak-dél, illetve kelet-nyugat irányba. Ézek után egy macskatetemet elhelyezett a piramismodell magassága egyharmadának megfelelő szintjén — nagyjából ott, ahol a fáraó vörös téglából épített sírkamrája áll. Az eredmény már várható volt: az állati tetem nem indult oszlásnak. Bovis tehát megállapította, hogy piramis modelljében valami határozottan lefékezi, megállítja a tetemek bomlását. Ezek után a cseh Kari Drbal folytatott ilyen irányú sikeres kísérleteket (macskával nem, de akváriumi halakkal és más apró élőlényekkel kísérletezett). Szenzációszámba menő felfedezése pedig az volt, amikor rájött arra, hogy a lemezpiramis alatt tartott zsilettpengék éle fenés nélkül ötven- szer annyi ideig maradt éles, mint a piramisba be nem tett társaik. Bármilyen hihetetlen, ez a „pengeélesítő” piramis még szabadalmat is nyert. A „Kheopsz Borotvaélesíto Piramisokat” ma sokfelé árusítják a világon és a szabadalmaztatok minimum öt évre garantálják a változatlan minőséget. S ha az itt leírtaknak van valami reális alapja, akkor reméljük, hogy előbb-utóbb a tudomány eszközeivel megfejtjük a borotvaélesítő piramisok rejtélyét. L. Watson a „Természetfölötti” című könyvében — nem mágikus, hanem tudományos magyarázatot keresve — úgy véli, hogy a piramis formája nagyon hasonlít a mágnesvasérc-kris- tályhoz, melyen belül a mágneses tér hat a pengék élére. A Kheopsz piramis építésével kapcsolatosan is születtek különféle fantasztikus elképzelések. Nézzük, mit mond erről Danikén: „A több tonna súlyú köveket a Nílus túlsó oldaláról a Mokattan hegység bányáiból szállították. Persze, akkor se daru, de még teherautó sem állt rendelkezésre. Akkor hát hogyan szállították a köveket? Mondhatnánk azt, hogy fagörgőkön. Szinte lehetetlen — ehhez temérdek fára lett volna szükség. S vajon hogyan emelték fel a kőkolosszusokat? Végezzük el a következő számítást. Ha húszezer munkás hatalmas munkával naponta tíz kőtömböt helyez el a piramisban, akkor is a felépítéséhez 664 évre lenne szükség. így tehát egyetlen fáraó sírját sem építették volna meg.” Ä sírkamrák falára festett képekből azonban kiderül, hogy semmiféle titokzatos gépet nem használtak az építkezéshez. így teljesen kizárhatjuk, hogy az építtetők földön kívülről kapták volna a technikai segítséget. Megelégedtek egyszerűbbel: az emberi izmokkal. Sok-sok ezer rabszolga kifejtette a hegyek testéből a kőtömböket, majd kocka alakúra faragták és csiszolták. Kezdetleges csúsztató szánokra rakták, amiket rabszolgák vonszoltak a hajókig, maja később az építkezés színhelyére. A több tonna súlyú kőkockákat pedig kezdetleges faemelőkkel rakták végül a helyükre. Bár sok-sok ezer rabszolgát fogtak be az építkezésbe, mégis évtizedekbe került, míg egy piramis elkészült. A fentieken kívül még sok-sok elméletet dolgoztak ki a piramis rendeltetéséről, amiről sokrétűségük és teijedelmük miatt aligha tehetünk említést. A legfontosabb, teljesen közérthető üzenet, ami a ma emberének szól — amire alig figyelünk oda —, a következőkben foglalhat össze: az embereket már régóta foglalkoztatta az idő problémája, a múlandóság. Ez ellen az örökkévalóságnak szánt építményekkel védekeztek. V. Tana Judit Síremlék vagy világmodell? Egyiptom ősi piramisai még ma is bátran dacolnak az idő kíméletlen vasfogával. Az építészet szemszögéből nézve ezek a gúla alakú tárgyak még ma is a legidőtállóbb építmények. 93 piramis található Egyiptomban, de ezek közül csak néhány van elfogadható állapotban. A három leghíresebb piramis Kairó elővárosában, Gízában áll. A leghatalmasabb és leghíresebb építmény ezek közül a Kheopsz piramis. Napóleont egyiptomi hadjárata során megdöbbentette a gigantikus kőrengeteg mérete. Számításai során arra az eredményre jutott, hogy a Kheopsz piramis falain belül elférne a milánói dóm, a firenzei katedrális, a római Szent Péter- és a Londoni Szent Pál-székesegyház. Az óriási gúla eredeti magassága 146 méter volt, annyi, mint a Gellérthegy a Duna szintje felett — igaz, hogy ebből a magasságból mára már 9 méter „elfogyott”. Becslések szerint a piramist kétmillió 300 ezer kőtömbből építették, amelyek közül a legnagyobbak tömege a 15 tonnát is eléri. A kőgúla teljes tömege 6 millió tonna, ez 65 ezer gozmozdony súlyával egyenlő. Évszázadok során a piramis körüli rejtélyek egyre sokasodtak, sokszor felmerült az a gyanú, hogy netán ezen a sírépítmények mágikus eredetűek, de még más fantasztikus elképzelések is születtek. így például Erich von Danikén szerint a piramisok építésében földönkívüliek segítkez- tek. A továbbiakban ezekről a témákról szólunk részletesebben. A számmisztikái összefüggéseket kereső piramidológusok azt állítják, hogy a Kheopsz piramis alapjának kerülete pontosan akkora, mint a magasságával, mint sugárral húzott kör kerülete. Ebből arra gondoltak, hogy a piramis építői ismerték a pi (3,14) értekét! Voltak olyan piramidisták, akik még tovább mentek, és úgy gondolták, hogy a Kheopsz piramis 146 méteres magassaga nagyjából egymilliár- dod része a Föld Naptól való közepes távolságnak (az eltérés 2 százalék). így a piramis kerülete pedig ugyanilyen arányú kicsinyítés mellett a földpálya kerületet szimbolizálja. Valóban ismerték az ókori egyiptomiak a pi értékét? Egyértelmű válasz nincs. Elfogadott nézet, hogy az építtetők tisztában voltak az „arany- metszés” harmonikus látványt nyújtó szabályával, amit talán a mesteremberek már-már ösztönösen alkalmaztak. Az arany- metszés annyit jelent, hogy például az épületet alkotó elemek hossza között szigorú összefüggés érvényes, a rövidebb távolság úgy aránylik a hosszabbhoz, mint a hosszabb a kettő összegéhez. A Nagy Piramis földrajzi helyzete (É.sz. 30 fok) is sok találgatásra adott okot. Megdöbbentő volt, amikor Napóleon tudósai és szakértői rájöttek arra, hogy ez az építmény helyzeténél fogva az egesz földgömb számára alkalmas kezdő, délköri vonalat UFO-lesen
