Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-08-09 / 33. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE

_________________________________HÍRLAP, 1992. február 8-9., szombat-vasárnap

S

zobordöntögetés

A televíziós riport főszereplője a pimpóssapkás ember volt.

A pimpóssapkás minden bizonnyal a budapesti városgondozás alkalmazottja, ő távolította el a fővárosi Szabadság-szobor mellvédjéről az ismeretlen szovjet katonát. Az arcán nem látszó- dott indulat. Rutinosan, szinte közönnyel a tekintetében akasztotta a daru csigáját Ivánra, s elkiáltotta magát:

— Vigyázzáááá!

Az ismeretlen szovjet katona egy kicsit himbálózott a levegőben, majd szerencsésen landolt egy teherautó platóján. A pimpóssapkás ezután az ötágú vörös csillaghoz látott hozzá, gondosan felfeszegette a tartócsavarokat, ügyelt arra, hogy az obeliszk ne hulljon a mélybe, bal kezével ügyesen tartotta, majd kosarába tette, s visszaeresztették a földre.

A pimpóssapkás pártoktól függetlenül, politikamentesen járt el — ő szakember, végezte a dolgát.

A szobordöntögetés Magyar- országon azóta vált intézményessé, hogy a belügyminiszter levelet írt a polgármestereknek, melegen ajánlva a régi rendszert felidéző emlékművek eltávolítását. Azóta nem veszik körül tömegek a helyszínt ilyen alkalmakkor, nem ragasztanak rá plakátot, büdös kommunisták felirattal, a szobordöntögetés köz- tisztasági feladattá vált, akár az utcaseprés, és a hó eltakarítása.

— Engem ez már nem érdekel — mondja a huszonéves tanár, aki két évvel ezelőtt azok között volt, akik becsomagolták az egri Lenin-szobrot, s ráírták: vissza a feladóhoz.

— Ma már ez nem olyan, mint akkor volt —folytatja, s idegesen babrál a cigarettájával, keresi a megfelelő szavakat. — Ez most semmi más, mint a fölös energiák lekötése. Lehet körlevelet írni,

aztán meg vitakozni arról, hogy elvigyék-e a szobrot vagy ne. Pompásan alkalmas a dolog arra, hogy elmenjen vele egy kis idő. Manapság az egyik legfontosabb vitatéma az, hogy egy emlékmű a halottak tiszteletére állíttatott-e, avagy a bolsevikok rémuralmának a mementója. Ez nevetséges.

— Pontosan te mondod ezt, aki élen jártál annak idején az ilyen szoborellenes akciókban?

— Ne haragudj, de akkor teljesen más volt a helyzet. Szükség volt ilyen látványos akciókra ahhoz, hogy mások figyelmét is felhívjuk, hogy itt valami tarthatatlan dolog folyik. Persze, ez csak utólagos ideológizálás. A lényeg az, hogy ezek két éve még tényleg jelképek voltak, most meg már csak emlékek. Akik meg ma — valamiféle politikai küldetéstudattól vezérelve — szobrokat döntögetnek, számomra nem hiteles emberek. Nem azért, mert a múlt rendszerhez kötődnek, szó nincs erről, azt sem tudom kicsodák, honnan jöttek. Egyszerűen a tehetetlenségük megnyilvánulását látom abban, hogy ez az egyik legnagyobb gondjuk. Lett volna erre idő korábban is. Azt sem értem igazán, hogy te minek kérdezgetsz most erről engem.

Az Egri Újság két héttel ezelőtt megírta, hogy megyszékhe- lyünk postájának homlokzatán még mindig a bűzakalászos, vörös csillagos címer éktelenkedik. Ettől aztán minden bizonnyal megrémültek az illetékesek, azt gondolták, hogy őket egy kalap alá veszik néhány elfajzott kommunistával, s a címer már másnap délután nem volt ott.

— Nem vettem észre— mondta a megállóban buszra várakozó ember, majd felpillantott. — Tényleg nincs ott. Bár az igazat megvallva, ha egy hete megkérdezi, hogy mi van a posta tetején, nem mertem volna megesküdni a régi címerre.

Az állványok egy hétig vették körül a foghíjas falat, s azóta már az új, koronás címer díszíti a postát.

A rendszerváltás így teljes.

— Mi van akkor, ha én holnap nekimegyek egy középületen lévő vörös csillagnak? Mert bizonyára ön is tudja, hogy találnék ilyet — kérdezem a jogászt, aki alaposan meglepődik.

— Tudom is én — válaszolja. — Igazából minden megtörténhet. Nem hiszem, hogy súlyos lenne a büntetés, de bizakodom benne, hogy lenne. A köztéri szobrok megrongálása a papírforma szerint garázdaság. De ez lehet szabálysértés és bűncselekmény is. Attól függ, mennyire súlyos az eset, és ez mérlegelés

kérdése. Éppen ezért nem is ajánlanám senkinek az ilyet.

— Lehet-e manapság egy ilyen szobordöntögetésnek politikai vonulata?

— Olyan értelemben semmiképpen, mint mondjuk három éve. Tudjuk, hogy ez akkor rendszer elleni izgatásnak minősült volna. Ez már nincsen. De ha — teszem azt — egy elpusztult zsidóknak emléket állító objektumról van szó, akkor ez lehet közösség elleni izgatás, s ez minden jogállamban így van. De azt borzasztó nehéz bizonyítani, hogy valaki részeg dühében, vagy antiszemitizmustól vezérelve ment neki a szobornak. Ha nem kiabál közben jelszavakat, vagy nem ragaszt oda egy horogkeresztes plakátot, akkor szinte lehetetlen.

Az elmúlt rendszer egri jelképei — a Lenin-szobor, a népkerti „Iván”, sőt még a felszabadulási emlékművet körülvevő lámpák búrái is — a városi kertészetben hervadoznak ma. Valamennyit fekete ponyvával fedték be. Aki nem azért megy oda, hogy ezeket keresse, észre sem veszi az egykori koszorúzási ünnepségek büszke alanyait.

— Ahhoz engedély kell, hogy ezeket lefényképezhessék — mondják az ott dolgozók. — Hívják fel a polgármestert!

Felhívjuk, de nem kell engedély. így ezeket az emlékműveket tulajdonképpen bárki megnézheti, akár virágot is tehet talapzatukhoz, hiszen a veteményes sincsen messze. Titokzatosan bújnak meg egy épület sarkánál, jól állják az időjárás viszontagságait, elvégre köztéri szobrok.

— Vinné már el őket az MSZMP — dünnyögi valaki —, csak a baj van örökké velük. Maguk se jönnének felénk, csak ezek miatt.

Elkezd esni az eső, sáros cipőnket beletöröljük a fekete ponyvába. KovácJ A||i|a

Kétperces monológ

A politikusok népszerűségéről

Egyetlen közvélemény-kutató intézet vagy vállalkozás sem engedheti meg magának, hogy a valóságtól elrugaszkodó, manipulált eredményekkel lépjen a nyilvánosság elé. Tekintsük hát hitelesnek a minap közzétett listát, amely 24 vezető politikus népszerűségi rangsorát adja meg.

A közéleti TOP 24 nem szolgál szenzációkkal: a köztársasági elnök, mindenki Árpi bácsija biztosan tartja első helyét, az „alvégen” pedig változatlan értékszámmal áll az MSZMP-s Thür- mer Gyula. Érdekes viszont, hogy az előző és a mostani kormánynak egyaránt 4-4 tagja szerepel a felsorolásban — Horn, Békési, Pozsgay, Csehák, illetve Für, Surján, Kupa, Antall — s együttes népszerűségi rátájuk hajszálra azonos. (Németh Miklóst már nem szerepeltették a közvélemény-kutatók a névsorban.)

A köz vélekedése mégiscsak fontos és tanulságos mutató. Érzékelteti az érintettek tömegbefolyását, hitelét, politikai stílusuk, törekvéseik társadalmi fogadtatását. Több mint jelzésértékű tehát, hogy a harsány hang, a pörölyös indulat, a szélsőséges érvelés, a botrányokkal fűszerezett közszereplés jeleseinek nem sok babér terem a népszerűség mezején. Mármost kérdés, hogy a közízlés fog-e változni, vagy a szóban forgó néhány vezető politikacsináló. A reális tipp: 2-es. De sajnos, a józan papírforma nem mindig érvényesül.

(bajnok) Ferenczy Europress

Bontják a felszabadulási emlékművet — még a hőskorban

Prágában az új európai „politikai térképről”

Szociáldemokrata Nyugat — konzervatív Kelet

Az egyesült államokbeli republikánus párt alapítványa, az NDIés a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok konföderációja január végén konferenciát rendezett Prágában ”A szociáldemokrácia kihívásai az új Európában ” címmel. A háromnapos eseményen Németország, Hollandia, Anglia és az Amerikai Egyesült Államok politikusai, pártszakemberei, tanácsadói vettek részt, Közép-Kelet-Európából pedig az újonnan alakult szociáldemokrata pártok képviselői kaptak meghívást, Magyarország kivételével. Innen ugyanis a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot — tekintettel stabilnak aligha nevezhető helyzetére — nem hívták meg, helyette a szervezők azokat a pártokat invitálták, melyekről úgy vélték, hogy szociáldemokrata vonulattal is rendelkeznek.

így utazhatott a konferenciára a Magyar Szocialista Párt parlamenti képviselője, Kovács László, a Szabad Demokraták Szövetsége részéről pedig Horváth László, aki a Heves megyei listáról jutott az Országházba. Utóbbival beszélgettünk a rendezvényen történtekről, az út tapasztalatairól.

— A program két szempontból is hasznos volt— mondta. — A „hivatalos részben” számos érdekes előadást hallgathattunk meg, szemináriumokon vehettünk részt, amelyeken értékes ismereteket szereztünk a pártok működtetésével, a pártépítéssel kapcsolatosan, de kaptunk ötleteket a parlamenti munkához, illetve a választási kampányhoz is. Emellett a személyes konzultációk, kötetlen beszélgetések során partnereinket informálhattuk Magyarország, valamint pártjaink helyzetéről, s megtudhattuk, Nyugat-Európában hogyan áll pillanatnyilag a szociáldemokrácia.

— Kik voltak az említett partnerek?

— Például a Európa Parlament szocialista frakciójának főtitkára, Julian Prestley, vagy Axel Ha- nisch, a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártok konföderációjának elnöke. Ugyanakkor a környező országok ilyen pártjainak politikusaival is jó kontaktusba kerültünk. A román szociáldemokrata párt elnökével például immár baráti a kapcsolat, de a bolgár szociáldemokraták vezetőjével is.

— Miről volt szó, mi derült ki az eszmecserék, beszélgetések során?

— Amíg Nyugat-Európában a közeljövőben meghatározó erővé válhat a szociáldemokrata gondolat — hiszen az angoloknál, a németeknél is esély van arra, hogy a következő választásokon a szociáldemokrácia győz, Franciaországban, illetve a mediterrán országokban pedig már most erősek a szocialisták, szociáldemokraták —, addig nálunk, Kö- zép-Kelet-Európában a konzervatív, nem ritkán szélsőségesen nacionalista erők dominálnak, ezek vannak hatalmon, ezek állnak a kormányrúdnál. A

mi konzervatív pártjaink sajnos sok esetben nem felelnek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a hasonló nyugat-európai szervezetek számára természetesek: ilyen mondjuk a liberális piacgazdaság elfogadása, vagy az, hogy a demokrácia alapjátékszabályai megkérdőjelezhetetlenek. Mindezen kérdésekben viszonylag tájékozottak voltak a külföldiek, de naprakész ismeretekkel persze nem rendelkeztek, ha időtartamban kellene megfogalmazni, azt mondanám, hogy pár hónapos az elmaradásuk. Tőlem egyébként általában arról érdeklődtek, hogyan látom az SZDSZ helyzetét, milyen a szabad demokraták kapcsolata a Fidesszel, illetve hogy mi a véleményünk az MSZP-ről.

— És mit válaszolt ezekre a kérdésekre?

— Az SZDSZ-szel kapcsolatosan ugye arról volt szó, hogy Kis János távozása, az elnökcsere, a vezető testületek tagjainak cseréje okoz-e esetleg változást a párt politikájában, irányvonalában. Érre azt feleltem, hogy eddig is többféle irányzat élt együtt az SZDSZ-en belül, s ezeket az irányzatokat, például a szociáldemokratát és a konzervatív-liberálist, lehet harmonizálni, s szükséges is, hogy Magyarországon létezzen egy szociálliberális erő, amely liberális gazdaságpolitikát követ, ugyanakkor a szegényebb rétegekkel szemben a szociális protekcionizmus talaján áll. A második felvetésre, a Fideszről elmondtam, hogy továbbra is természetes politikai szövetségesünknek tekintjük, az alapkérdésekben kevés közöttünk a nézetkülönbség, tudunk egyeztetni. Végül a Magyar Szocialista Párttal összefüggésben arról tájékoztattam a külföldi partnereket, hogy az MSZP-vei sokszor spontán együtt szavazunk ugyan a parlamentben, de vannak olyan problémák —például a szakszervezetek ügye —, amelyekben nem ért egyet a két párt. A jövőre nézve természetesen reménykedünk a jó kapcsolatban. Erre a külföldiek is megjegyezték, hogy az ő véleményük szerint is nagyon fontos az ellenzéki erők együttműködése.

— Sokakban, sokszor felmerül: mennyibe kerül vajon egy ilyen külföldi út? Hoz-e az országnak, esetleg a megyének annyi hasznot, amennyi pénzt kell költeni rá?

— Először is, ez egy olyan út volt, amelynek valamennyi költségét a külföldi, nyugati partner állta. Forintban viszont aligha mérhető a haszon, annál is inkább, mivel ilyenkor, az ilyen rendezvények, konferenciák kapcsán legtöbbször konkrét gazdasági megbeszélések is folynak. Egy korábbi utazás eredménye lesz például az, hogy amikor márciusban a kanadai Quebec tartomány mutatkozik be Budapesten, s itt lesz körülbelül negyven kanadai befektető cég, akkor valószínűleg Heves megyének, az itteni önkormányzatoknak, vállalatoknak is sikerül lehetőséget biztosítani a tárgyalásra, a kapcsolatfelvételre Rénes Marcell

A szeretet a kozmoszból jön?

Flora Kim — a „fehér boszorkány”

Drága emlékű nagymamám állítólag mindig hátba veregette az anyámat — aki akkor még serdülő leány volt —, hogy húzza ki magát. Ez a mondat családunkban tovább tekergőzött, hozzám is elért, annyi különbséggel, hogy hátba verni már sokkal ritkábban vertek hátba. Pedig jó lett volna... Most jóval sudárabb tartással várhatnám a kozmoszból is átsugárzó szeretetet, az ég eme áldása is akadálytalanul, cseppnyi görbület nélkül haladhatna le, egészen a

talpamig.

Flora Kim a meghívó szövege és egyes újságcikkek szerint koreai. De oroszul beszél, Kazahsztánban, Alma-Atában élt eddig

— származását tekintve tehát kétségeink támadnak. Körülbelül a rendszerváltás óta lakik Magyarországon, azon belül is Salgótarjánban, ahol a bioenergiával összefüggő bűverejét használja gyógyításra. A Természet- gyógyászok Heves Megyei Egyesülete hívta meg Egerbe, bemutatkozási lehetőséget kínálva ezzel az aszonynak, akit előszeretettel neveznek „fehér boszorkánynak”. Talán azért, mert Flora Kim négyszer élte át a klinikai halál állapotát, s ő „amott” a nagy fehérséggel, nem pedig a sokak által rettegett „sötétséggel” találkozott. Ha elfogadjuk őt szemtanúnak, máris valóságosabbnak tűnhet tehát számunkra az „örök világosság” reménye.

Tudományos ismeretterjesztéssel kezdett Flora asszony: felrajzolta a táblára a biológiai potenciál-grafikont. Függőlegesen kilenc, vízszintesen 84 beosztással. Aztán kiválasztott a nézők közül egyet, s megkérdezte, mikor született. Megint valaki boszorkányos gyorsasággal — egy számológéppel — összeszorozta az évszámot a nap és a hónap számjegyeivel majd a hónap és a nap számjegyeivel, és még mielőtt nagyon összekavarodott volna a nézőtér, Flora asszony diadalmasan közölte a kiválasztott hölggyel, hogy 84 éves koráig fog élni. Tovább nem, mert az a plafon, a grafikonon is csak addig tart a beosztás.

Ekkor kissé elbizonytalanodtam. Számos kedves ismerősöm túl van már a kilencvenedik évén

— velük most mi van? Lehet, hogy már nem is élő emberek, csak még nem vettük észre?

Időm azonban nem nagyon maradt a töprengésre, ugyanis újabb mutatvány következett. A jelentkezők előrenyújtották karjaikat, a fehér boszorkány megfogta azokat, majd megmutatta nekünk is: ugye, hogy rövidebb az egyik, mint a másik. Nem jó a bioenergia-helyzetkép. Az illető megrázta a karjait háromszor, s láss csodát: egyforma lett mind a két karja.

„Átverés” — jegyezte meg egy előttem helyet foglaló idős úr. „Amikor megfogja a karjait, egy kicsit odébb csúsztatja a két kézfejet, ennyi az egész. Merő fizika...”

Én azóta néha előrevetem a két kezemet, és ha akarom, egyformák, ha meg nem akarom, nem azok. De ez számomra nem bizonyít többet, mint azt, hogy talán én is boszorkány vagyok.

A közönség persze, szenzációra éhes. Kipécéznek egy hölgyet, aki megszólalni se bír az influenzától vagy a hörghuruttól. „Gyógyítsa meg” — kiabálják be többen is. Flora nem ijed meg ettől a próbatételtől, kibiccent a széksorok mellé, s a házigazdát kérdi: meddig maradhat, van-e ideje egy kis gyógyításra. A házigazda bólint, hogy igen. A válasz megnyugtatja, elővesz egy sodrófát. (Komolyan sodrófa volt...). A hölgy talpai alá helyezi, és megkéri, hogy tapossa egy negyed óráig. A hölgynek öt perc múlva eltorzul az arca. „Fáj...” — nyögi többször is, és némi együttérzést remél tőlünk. Nem kap. Nekünk most már eredmény kell, hangszáljavulás, csengő szoprán. Flórának viszont ennyi is elég, javasolja a hölgynek, hogy ezt a sodrófata- posást reggel és este is végezze, valamint igyon nagyon sok meleg teát, málna vagy ribizlilek- várral.

A csalódottság kiül az arcomra. Ani néni, aki mellettem áll, azt suttogja: „vannak itt köztünk reikisek, azok megérzik, hogy valóban ad-e le bioenergiát.” De azért ő se nyugszik, leakasztja a nyakából a kis ingáját, és beméri a mezőt. „Jön felőle az energia”

— mondja aztán, de nekem ingám sincs, meg lehet, hogy rossz helyen állok, mert semmit nem érzek. Aztán megtudom egy szakembertől, hogy az energia „célirányítható” — tehát konkrét bajokat gyógyít, amúgy, általában nem érezhető semmi.

„Maga elhiszi ezt az egészet?”

— hallgatózok bele egy párbeszédbe. A kérdést Flora Kim menedzserének teszik fel a folyosón.

„Kérem, én műszaki ember vagyok, gépész. De a gyerekem asztmáját ő gyógyította meg, és én ezért elsősorban apa vagyok meg ember. Ha más mondta volna, én se hiszem el, de tapasztaltam...”

Kifelé menet hozzácsapódom a kérdezőhöz, egy orkándzsekis, mosolygó arcú fiatalemberhez. A lépcsőn lefelé megjegyzi: „Humbug az egész. Életemben először voltam ilyen összejövetelen, de most már tudom, hogy mekkora hazugság.”

„Netán mérnök, vagy hasonló műszaki?” — kérdezem, mert az előző párbeszédből azt vonhattam le, hogy e szakmák képviselői magukban hordozzák a tamáskodás erényét.

„Nem, evangélikus lelkész vagyok... Csak arra voltam kíváncsi, mit kapnak az emberek egy ilyen előadáson, de úgy látom, elég nagy etetés ez...”

Ázon már otthon gondolkodom tovább, hogy a hit micsoda megfoghatatlan fogalom, főként, ha mindenáron valamely materiális oldalról kívánjuk megragadni. És hogy a lelkész által terjesztett tanokban talán ugyanúgy hisz valaki, mint Flora Kim sodrófás, a bioenergia szeny- nyezett csatornáit megtisztító mutatványaiban. S miért is ne tenné, ha ettől könnyebb lesz az

élete... Doros Judit