Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-07 / 32. szám

4. TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1992. február 7., péntek Az ókori Kelet feltárásában rendkívül nagy érdemeket szerzett az angol szolgálat­ban állott magyar származású Stein Aurél, akinek születése százharmincadik év­fordulójáról az idén emlékezik meg a világ. India, Perzsia, Kína,“Afganisztán, Ará­bia és Irak területén végzett kutatásokat. Archeológus, ásató régész volt elsősor­ban. Olyan ókori, földbe temetett kultúrákat tárt fel, amelyekhez előtte senki nem nyúlt. Olyan területeken is végzett kutatásokat, amelyeknek ő volt az első térképe- zője. Megfejtette a kínai „nagy út” mivoltát, és feldolgozta a kínai fal régészetét is. Könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta Megfagyott lába sem akadályozta expedíciós munkáját Műveinek magyar fordítója volt A pesti születésű Stein Aurél 1862. november 26-án látta meg a napvilágot. Diákéveit a magyar fővarosban, azután a németor­szági Drezdában töltötte. Egye­temi tanulmányokat távolabb Magyarországtól, Becsben, Lip­csében, Tübingenben, Oxford- ban és Londonban folytatott. 1887-ben avatták bölcsészdok­torrá. Nyomban utána angol szolgálatba állt. Elsajátította az angol, francia, török nyelvet, és behatóan tanulmányozta az óin­diai szanszkritot, valamennyi in­doeurópai nyelv rokonát. Buda­pesten Katonáskodott, s ezalatt megtanulta a térképezést. Ezt a tudását utólag bőven kamatoz­tatta, miután sok évtizedes világ­járása után — három nagy és szá­mos rövidebb felfedezőútján — Indiától Kínáig akkora területet térképezett fel, amely legalább harmincszor nagyobb hazánk­nál. Huszonnégy éves korában, 1886-ban rendszeres Kelet-ku­tatóként munkát végzett a lon­doni British Múzeumban. Két év múltán már az akkori brit-indiai Lahoreban a Punjab Egyetem szanszkrit nyelv és irodalom pro­fesszora lett, miközben a Kasmír hegyvidékén tette meg első kuta- tóutját. 1894-ben jelent meg az első tudományos műve, amely tulajdonképpen egy katalógus volt a kasmiri maharadzsa jam- muni könyvtárának mintegy hat­ezer szanszkrit kéziratáról, ki­vonatokkal és magyarázó jegy­zetekkel. Több müvében foglal­kozott később az indiai történe­lem és indoszkíta uralom vallási és művelődési viszonyaival, va­lamint az indo-iráni régi föld­rajzzal. 1897-ben tartotta székfogla­lóját a Magyar Tudományos Akadémián az indiai mohame­dán kultúráról. Már attól az évtől kezdődően érdekelték Belső- Ázsia futóhomokba temetett romvárosai. Mindezt azok a régi­ségek keltették fel, amelyekkel a Talda-Makán sivatag porában eltemetett romvárosokat feltúró élelmes, agyafúrt helyi lakosok árasztották el a brit-indiai múze­umokat. 1888 és 1896 között tett utazásai során Kasmír emlékeit és földrajzi viszonyait tanulmá­nyozta. 1900-ban indult el első nagy kutatóútjára a kínai Tur- kesztánba, illetve a Takla-Ma- kán sivatagba. Az említett helye­ken régészeti kutatásokat folyta­tott, és átvizsgálta a Sven Hédin által felfedezett romokat, sőt több jelentős ősi helyet fedezett fel. 1908-ban, második expedíci­óján folytatta a térképezést a Ku- en-Lun főláncán, majd a Takla- Makán sivatagban és a Tarim mentén végzett ásatásokat. 1909 elején visszatért Európába, és a Magyar Földrajzi Társaság meg­hívására Budapesten is előadást tartott. Egyébként az említett második expedíciós útja még va­lamiről emlékezetes volt, ami mást alighanem örökre eltérített volna a további utazásoktól. Lá­ba súlyosan megfagyott, jobb lá­báról ujjait is le kellett vágni. Őt azonban ez alig akadályozta to­vábbi munkájában. Tapasztala­tait, megfigyeléseit Serindia cí­mű ötkötetes művében dolgozta fel 1921-ben. Harmadik belső-ázsiai útján, amely 1913 és 1916 között volt, összesen 18 ezer kilométert járt be. Indiából Perzsián át Afga­nisztánba ment, a világhódító Nagy Sándor ókori hadjáratának útvonalán. Rendkívül gazdag tu­dományos anyag tanúskodik út­jának eredményességéről. 1930- ban, 68 éves korában indult ne­f yedik útjára Kínába. Ezt azon- an politikai okokból félbe kel­lett szakítania. Ezt követően életkorát meghazudtolva, töret­len frissességgel kutatott tovább Irak, Irán területén, a Tigris és az Indus folyó közén. Utolsó útján érte a halál 1944-ben, munka közben Afganisztán területén, 82 esztendős korában. Művé­szettörténeti kutatásai is nagy je­lentőségűek, hiszen felfedezte Tunhuang művészeti emlékét. Számos tudományos akadémia és társaság tagja volt, emellett a cambridge-i es az oxfordi egye­tem díszdoktora is. A Magyar Földrajzi Társaság 1922-ben alapított Lóczy Lajos-érmét ő nyerte el elsőként. Az itthoni rokonszenv némi viszonzásául gazdag szakkönyv­tárát a Magyar Tudományos Akadémiára nagyta. S bár vég­rendeletét 1943-ban, a II. világ­háború derekán „léptette élet­be”, a hagyományozó halála után késéssel ugyan, de a végre­hajtás megtörtént. Akadémiánk 1957-ben átvehette az őt illető hagyatékot. Stein Aurél komp­lex módszerrel nyomozott, az írott ókori források szövegeinek és neveinek, a látott tájak föld­rajzi jellemzőinek összehasonlí­tását végezte. Megbecsülte a haj­dani városok népességét, a talált ősi erődítések nagyságát, s re­mek elemzőkészseggel igyeke­zett rekonstruálni például Nagy Sándor útját, csatáit, hódításait. Nyelv- és terepismerete egyaránt sajátja volt, logikája szarnyalt, ugyanakkor életrajzírói szerint aggályosán alapos, lelkiismere­tes volt. Műveinek külön értéke, hogy saját maga által készített fényképekkel illusztrálta azokat. Bár az anyag a régészeti lele­tek, a földrajzi, éghajlati, gazda­ságtörténeti, néprajzi, nyelvé­szeti, vallástörténeti és hadászati megfigyelések értelmezésében is nagyszerű volt. Nyelvtudása, lo­gikája és polihisztort sokoldalú­sága megmutatkozott sokkötetes szakmunkáiban éppúgy, mint a nagyobb közönségnek írott úti­rajzaiban. Az általa szerzett tár­gyi, szellemi kincs és adattömeg feldolgozása kutatónemzedékek sorának ad további, munkát, nyújt új indítékokat. Óriási kára szellemi életünknek, hogy szá­mos művének nincs magyar for­dítása, és hajdan igen népszerű, frissen lefordításra Került és gaz­dag illusztrációkkal kiadott ex- peaíciós könyveinek nincs új ki­adása. Aki azonban szorgalma­san bújja az antikváriumokat, rá­bukkan a Homokba temetett vá­rosokra, amelyet 1908-ban ad­tak ki Budapesten. Nem kevés­bé a Romvárosok Ázsia sivatag­jaiban művére, amely 1913-ban jelent meg szintén Budapesten. 1923-as Kiadás volt a Közép- ázsiai utam, 1926-os a Harma­dik utam Belső-Ázsiában, az­után 1931-esa Nagy Sándor nyo­mában Indiában, 1934-es az Ősi ösvényeken Ázsiában és az 1935-ös Az Indo-Perzsa határvi­dék ősi története a földrajzi és újabb kutató utazások világá­ban. Jellemző, hogy bár ezek a maguk idején — 1908 és 1935 között — viszonylag igen nagy példányszámban jelentek meg, mai felbukkanásuk mégis ritka­ság. (mentusz) Stein Aurél angol nyelven megjelent munkáinak fordítója főként Halász Gyula, a neves nyelvész és földrajzi író volt. 1881. április 17-én született Bu­dapesten, és a lexikonok csupán a temetésének napját jegyzik, amely 1947. november 10-én volt. 1902-ben — kilencven éve — szerzett oklevelet a mosonma­gyaróvári gazdasági akadémián. 1906-1909 között földrajzi ta­nulmányokat folytatott a buda­pesti egyetemen. Később, 1911-től a Magyar Földrajzi Társaság titkára lett. Egy ideig a Pesti Hírlap belső A nagy régész munkáiból 1908-ban jelent meg magyar nyelven, a már említett Halász Gyula fordításában a Homokba temetett városok című könyve. Ennek egyik érdekessége, hogy Stein Aurél leírja, miként sike­rült 1600 éves írásos fatáblákat találnia első nagy expedíciós út­ján: „Nagy régészeti jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a kö­rülménynek, hogy ilyen óriási halmaz okirat között nem akad­tunk egyetlen papirosdarabkára, Nemrég volt két évtizede, hogy elhunyt Budapesten Vendl Aladár geológus, akadémikus, Kossuth-dilas egyetemi tanár. A Magyar Földtani Intézetben dol­gozott, és megkezdte a hazai üle­dékes kőzetek kutatását. Ho­mokvizsgálatait vegyvizsgála­munkatársa volt, 1934-1938 kö­zött a Magyar Rádió irodalmi osztályán lektor. Nyelvművelő és nyelvvédő írásai könyv alak­ban is megjelentek. Magyarra fordította, mint már említettük, Stein Aurél, Sven Hédin, Walter .S'co« munkáit. Megalapítója volt az Utazások könyvtára címet vi­selő vállalkozásnak, és szerkesz­tője a Hat világrész gyűjtemény­nek. Főbb munkái közül Buda­pesten jelent meg 1936-ban az Öt világrész magyar vándorai, 1938-ban az Édes anyanyelvűnk és 1945-ben a Világjáró magya­rok. írásos fatáblákról, amelyeken in­diai szövegek olvashatok, régóta történt említés. Könnyen érthe­tő, hogy a fának a használata leg­inkább olyan országokban kí­nálkozott, ahol nincsen sem pál­malevél, sem nyírfakéreg: az In­diában alkalmazásban volt írásra szolgáló anyagok. Nem csekély örömet szerzett az a tudat, hogy íme, itt ezen a messze, homokba temetett helyen jutottak birto­komba a legelső, fára írott indiai emlékek...” tokkal egészítette ki. Munkássá­gának egyik érdekessége volt, hogy elemezte és leírta Stein Au­rélnak a Közép-Ázsiában össze­gyűjtött homokmintáit. A ma­gyar szénhidrogén-kutatás egyik úttörője volt Papp Simonnal és Pávai Vájná Ferenccel. 1600 éves írásos fatáblákat is talált Kezébe adták a fonalat... Stein Aurél Nagy Sándor nyomában Indiában címmel Budapesten 1931-ben megjelent művében a következőket írta: „A földrajzi jelen­ségek adták kezembe a fonalat, amelyen elinduljak. A megfontolá­sok rávilágítanak, hogy a Nagy Sándornak soijában meghódított, megerősített városok alighanem a Szvát fővölgyében voltak. Ez a völgy, akkor is, mint most, a legtermékenyebb és legnépesebb...” Aki a homokmintáit megvizsgálta Az e mozikban táthatják Visszakézből Nick Styles (Denzel Washing­ton) rendőrújonc egy bravúros akció során börtönbe küld egy túszszedő gyilkost. A jelenetet véletlenül rögzíti egy videoka­mera, a felvételt bemutatják a te­levízióban, s a fiatalemberből igazi sztárt csinálnak. Hamaro­san a terület fiatal, ambiciózus ügyészhelyetteseként látjuk vi­szont. Ezalatt a túszszedő Earl Talbot Blake félelmetes hírnévre tesz szert rabtársai körében. Erős, kegyetlen és erőszakos, nem ismer maga fölött sem is­tent, sem embert. Csak egy dolog érdekli, a bosszú. Nem egyszerű­en megsemmisíteni akarja Stylest, hanem lehetetlenné ten­ni, megalázni, tönkrezúzni a kar­rierjét és emberi kapcsolatait... És egyszer csak eljön az ő ideje. Arra azonban nem számít, hogy ugyanazok az érzelmek a család­ját féltő, megalázott Stylesben is felébredhetnek... Russel Mul- cahy, a Hegylakó rendezője olyan filmet készített a jó és a rossz küzdelméről, amelyben bosszú a bosszúval, erőszak az erőszakkal szembesül... A kemény akciófilmmel az egri Uránia nézői ismerkedhetnek meg. Kegyetlen hegycsúcs Két, megalkuvást nem ismerő, rendkívüli sportember párviada­lát mutatja be a film. Rocca, a le­gendás — a Himaláját is legyőző — hegymászófenomén és Mar­tin, a fiatal sportmászó világbaj­nok a Föld egyik legnehezebben megközelíthetőnek tartott, félel­metes hegycsúcsát, az argentínai Cerro Torre-t akarja megmászni. Velük tart Ivan, a becsvágyó, népszerű újságíró, aki egy jól megírható szenzáció kedvéért kiprovokálta ezt a szokatlan, em­berfeletti erőfeszítéseket követe­lő, tragikus végű versenyt. A Donald Sutherland fősze­replésével készült filmet a Prizma mozi mutatja be. Fotók az IH-ban Az Ifjúsági Ház kísérleti galé­riájában láthatók Kurucz Balázs és Lehóczki AIfrédfotói. Aktok, személyiségek — a szónak nem közéleti értelmében, hanem úgy, ahogyan egy ábrázolásról el szoktuk mondani, hogy íme, ez valamiért egyéniség, olyan, akire érdemes odafigyelni. Azért is, mert nemcsak az ábrázolásnak akadnak hamisítatlanul sajátsá­gosjegyei, hanem annak is, akit a fotós, a mozduló pillanat művé­sze megörökített. A portrék, az „emberi ábrák” köztesében épü­letek, terek, utcák, a mindennapi látvány unalma és töpörödöttsé- ge gubbasztanak, mintegy jelöl­vén azt is, hogy mai életünk szín­terei nem vidámítanak bennün­ket, inkább csak kényszerű túlé­lési ösztönzésnek tűnnek. Mint­ha az omló vakolat, a düledező- omladozó földszintes ház arra intene mindnyájunkat, hogy lám-lám, ezt is ideépítették-ide- lökték a múlandóságnak, ez is olyan régi, öreg, elkopott-elkop- tatott, mint a nagymama, vagy mint a Mátra. Nem sok vigaszta­lást sugároznak ezek a fotók. Tudtunkkal ezek a fotósok fiatalok, azért nyúlnak a művészi kifejezés ilyen vagy olyan eszkö­zéhez, hogy elmeséljék a maguk közérzetét, világszemléletét; kö­zönségesen azt akaiják tudomá­sunkra hozni, mit vesznek észre környezetükből, mi is határozza meg az ő mozgásterüket, azt a ki­csinyre, netán szűkre szabott színpadot, ahol ők előadhatják magukat, apróbb-nagyobb tette­iket, azokat az élményeket élik végig, azokat az álmokat valósít­ják meg, amiket talán merő sze­méremből nem is akarnak nyíl­tan az orrunkra kötni. De hát milyen is ez a világ? Je­lenségekként tarkállnak itt a lá­nyok, adják a test természetes szépségét, a tekintetükkel vissza- fénylenek a fiúkra-férfiakra; elő­adják magukat, a magukról fon­tos tudnivalókat, amiért ők érde­kesek és izgalmasak tudnak len­ni. És nemcsak a fotózó pillanat erejéig. Látószög és színskála hi­teti el velünk, akarja elhitetni, hogy ezek a felvételek az igazi él­ményben születtek, és ha ez az élmény így rögzült, akkor van benne eredetiség, valami sajátsá­gos abból a világlátásból, amiben ezek a fotósok keresik önmaguk megfogalmazását. A kíváncsi szem azonban nem ezektől az ábráktól lesz idegessé. Az emberi testtel sok minden já­tékot lehet űzni. Az azonban már elgondolkodtat, hogy a felvéte­lek nagy része — művi közbea­vatkozással — „be lesz szemetel­ve”, felfokozottan „rá lesznek ír­va” utólag a környezeti ártal­mak. A szmog és a levegő min­den szennye ráfekszik a felvétel­re. Mintha azt állítanák ezek a fo­tósok, hogy már minden kibírha­tatlanul eltorzított, mert a szenny sűrűvé, csaknem áthatolhatat- lanná durvítja a levegőt. Még az egri székesegyház hatalmas tömbje is csak ezen a szűrőn-szi- tán át látszik. Most már csak az a kérdés a néző oldaláról: ez a ma- szat, ennek „a látási akadálynak” a felhordása lelkiállapotot jelöl- e, az egyén rossz közérzetét, vagy csak egy szociológiai, politikai, erkölcsi kiáltás akar lenni: állja­tok meg, emberek, amit a kör­nyezettel meg amit magatokkal csináltok, az felér egy lassított öngyilkossággal?! Vagy csak az élet káromlását látják mindab­ban, ami ma a civilizáció na­gyobb csődjére enged következ­tetni? Lehóczki Alfréd egy této­va tekintetű fiút lát az utcán s az ablak alatt, és mi alig érzünk kedvet a látvány tanulmányozá­sára, mert az az érzésünk, hogy itt felnagyított fertőző gócok há­lózzák be azt az atmoszférát, ahol ez a fiatal — és vele együtt a társadalom — élni kényszerül. Kell-e innen szabadulni? De ho­gyan? A testi vagy a lelki fertőzés a nagyobb?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents