Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22-23 / 45. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. február 22—23., szombat—vasárnap Farkas András: Kaptam a testet... I. Kaptam a testet, a szerepkört, Vártam a fényre, kegyelemre, Apró terekben vasra verve — A hits reménye megtört. Hazug álmokról százezer bőrt Lehúztam, hosszan elheverve Vágyódtam el már Kétezerbe — Néhány legendát szóltam erről. Most itt lennék a közelében, Elhasználtan és elfogódva, Belesüppedtem a romokba, Riasztanám, hogy lelki népem Repítene el még odáig — Mi az, ami javamra válik? II. A szeretet szent aggodalma Átrajzol órát, téreket, Felajánl, kér, megveszteget, Alkot, megoldást is javallna, De mert nincsen biztos hatalma, Csak vár a türelem megett, Szövegez baljós éveket És abba néha belehalna: A szeretet önzetlenül fél, Sőt messze túl a sóhajon Rád szól: „Ha rakétára ülnél, Benned is élne vonzalom, A távollévőt megsiratnád! A veszélyt ismered? Az aknát?” Cseh Károly Rózsák parazsa Vallatom magam olykor: képzeletem teremtette- e, vagy léteznek mégis a kisvárosi kertek mélyvörös parázslású melengető fényű rózsái? Léteznek-e, vagy csak valamiféle déjá vu-érzés kísért, ahogy déltájban kihajolnak a kerítéseken, biccenteni a hazafelé bandúkoló diákoknak? Léteznek-e a lugasokról lefelé sorjázó szeptember-októberi venyigék, vagy csupán a lélek barna dallamai voltak a nagy álmodozások öröklét-pillanataiban? Létezniük kellett, mert vissza-visszasütnek a megsárgult papírlapokról, átizzítják a rájuk rótt verssorokat. Földközelibb volt még akkor a világ. Tapintható, látható, hallható és ízlelhető élményeimet próbáltam akkortájt szavakba szelídíteni. Az erőfeszítéshez az álmok adtak erőt. Apollinaire-t, Trakl-ot, Radnótit faltam akkorában; s ábrándoztam: egyszer oly lélekbűvölő s mégis szinte érzékelhető képekben lobban ki majd toliam alól a költemény, hogy kifejezze a bennem zsongó-zengő rejtezőt. Érdes, göcsörtös sorok sürültek a lapokon. Az ihlet izgalma hiába fokozódott sírásig — csak az eredmény elsiratásához volt jó. Nem akart kezeskedni a világ. Szégyenérzet és eget ostromló vágyak perlekedtek, marcangolták egymást belül. Visszatekintve most: afféle versekkel birkózó kisvárosi Anteus lehettem, aki földet érintéseitől erőt kapott mindig, de a felsuhogó szavak magasában elemyedt-ellany- hult egészen. A könnyek és a tehetetlenség érzése mögött mégis hol fátyolosabban, hol fénylőbben mindig ébren élt egy évek óta magamban hordozott kép. Mintegy sejtemlékezésként tündökölt az otthoni szőlőhegy, melynek tetején annyiszor ábrándoztam gyerekkoromban. Ma már tudom: az álmok mélyén az átmentés, és talán a jelet hagyás igénye munkált öntudatlanul. Egy nyári vagy nyárvégi visszatérés, a helyszín igézete kellett, hogy a csak- én-láthatom-így-élményét — nagy gyötrődések árán — szavakká becézhessem. Látom újra magam: a hegytető vállig érő füvében egy jegyzetfüzet vonalas lapjára rovom szorgalmasan, mindazt, ami fogja szemem — s aztán kihúzok majdnem minden sort. A pár megmaradt szó úgy árváll az átsatírozott sorok között, mint szögesdrótok között egy-egy odatévedt virág. De érzem azt is: ezek a lélek földjéből sarjadtak ki, és múlandóságuk ellenére is rejtenek magukban valami sugalmas-sejtelmes többletet és valami állandót. Aztán otthon folyik tovább, napokon át, a véreztető-verejtékeztető küzdelem, míg sikerül betömi a csikókorukat élő szavakat, és végül a forma karámjába szorítani őket. Ezzel a verssel állítottam be egy kora őszi napon Kövesd város örökös poétájához, Kiss Gyulához, aki már akkor is a Matyóföldet szerkesztette. Ka- maszos szorongásom legyőzve, a mindenre elszántak vakmerőségével indultam ajtajához — és halkan bekopogtam. A kopogásra egy jókedvően csattanó „Tessék” jött, majd nyílt az ajtó. Gyula bácsi állt előttem, majd vállon fogva, s egy hars, csataki- áltásszerű „Bújj be már!”-ral beterelt az akkor szentélynek hitt szobába, és leültetett. Helyet foglalt ő is, majd figyelmesen végigolvasta a Hegytetőn című kreálmányomat. Figyeltem minden rezdülését. Bólogatott, igen, igen, motyogta közben, aztán rá jellemző fürge mozdulattal felállt és így szólt: „Le fog jönni! ” Tudta-e ő akkor, hogy ez a mondatkezdő „le” bennem akkor egekbe emelő „fel”-ként visszhangzott? Számoltam a napokat, valami félálomszerű kábulatban vártam a kiadvány megjelenését. S megtörtént a csoda. Egy időtlenné kimererívett kép maradt meg bennem róla. Remegő izgalommal veszem kezembe az aranyló színű Matyóföldet, de még nem mertem kinyitni. Egy ellihegett „köszönöm szépen” után rohanok lefelé a lépcsőkön. Kint várt rám a barátom. Mutatnám neki a kiadványt, de ujjaim nem engedelmeskednek, mint áldozatát a sas, úgy szorítom magamhoz a tiszteletpéldányt. Végül ő kapja ki a kezemből, és fellapozza a versnél. A névvel kezdi. Furcsán, idegenül mered rám a nyomdafestékszagú papírról most ez a név. Meg a verscím is. Azután összefut előttem mindkettő. Vele olvastatom el — majd megsimogatom a lapot. Ezerkilencszázhetven napsütötte októberében három érzékszervemre is szükség volt: látnom, hallanom, tapintanom kellett ahhoz, hogy lassan tudatosuljon bennem a betűtestet öltött csoda... Aztán már csak az idő áljáról visszacsillanó emlékek sora: kézszorítások, vállveregetések, biztató, szép szavak, jó tanácsok. Laboda Kálmán, Zádory Károly, Móritz Miklós, Pap János máig kísérő barátsága virraszt velem, ad erőt a mélyre zuhant pillanatokban, ha felkomorlik bennem a megéri-e? kételye. De felkiáltójelek testőrsége sorakozik köréin a már csak odaátról figyelő dr.Lukács Gáspár, dr. Csendes András és Zupkó Béla (nekem időtlen idők óta „bácsi” mindük) válaszai után is; bizakodva kiáltják ide mennyei távolukból: megéri! Szel- lemujjaikkal valamiképpen továbbra is fogják tollat szorító kezemet. Mert verseimben — immár mindörökre — néhány betű mindig az övék is. A visszacsillanó emlékek között különös vaku- fénnyel vakító még egy: ülök a Kollégium „pódiumán”, egy asztalnál, mellettem Kiss Gyula áll és beszél: engem mutat be. Ünnepi minden: az ebédlő erre a téli estére előadóteremmé avanzsált. Gyula bácsi szólít — kér, hogy olvassak fel verseimből. Mély lélegzetet veszek, reszkető inakkal felállók — közben egyre jobban zavarnak a sűrű villanyfények, a fényképezőgépek kattanásai, — s elkezdem: mondani. Két kezem, mint viharba tévedt meggyűrűzött galambpár, verdes a villámlásokat idéző kék villogások közepette, a csend is esőzúgássá fokozódik. A halkan elkezdett verssor — úgy érzem — mégis túlharsogja az idegek feszültsége által teremtett égiháborút. Sikerült botlás nélkül kimondani, s ettől megnő önbizalmam is. Tekintetem felcsillagzik — és a belső égbolt megtelik fénnyel... Mondom nektek, Barátaim: ezt a tekintetemet őrizzétek majd magatokban. Fényében — hiszem — megtaláljátok a mélyvörös parázslású rózsákat, a sugaras, barna venyigéket, a fénybe borult hegytetőt. S nézzetek is vissza rám: egymást fénylő tekintetünkből az otthonok meghittsége árad majd. Együtt leszünk újra. A csengő R égi emlékeket idéz bennem a csengettyűszó: vittem a vásárlási könyvecskét, és mezítláb trappoltam Goldmann bácsihoz cukorért, sóért. — Mást nem kérsz? Riadtan néztem szét magam körül, és félve suttogtam. — Két fillérért medvecukrot. Goldmann bácsi rámnézett, papírba csavarta a kesernyés, melasz ízű „bakancsfűzőt”, és rámkacsintott. — Ezt nem írom be az adóskönyvbe. Gyere máskor is! Most, hogy a falucskámban járok a kis boltban csengettyűszó fogad. Egy fiú toppan elém, kérdezi, hogy mit kérek, de mielőtt válaszolhatnék, előkerül az édesapja, és őszinte csodálkozással tárja ölelésre a karját. — Milyen kedves meglepetés! Jócskán fizetés után vannak az emberek, éppenhogy csordogálnak a vásárlók, elboldogul a „gyerek” egyedül is, zavartalanul szürcsölgetjük a szobában a kávét. — És az üzlet? Vonogatja a vállát, bólintgat; nem dicséri, nem is szidja, aztán előrukkol a bölcs válasszal. — Megélünk valahogy... A vastag falak múlt időket idéznek, a boltívek, az ablakok szintén, csupán a falakon függő képek, díszek árulják el, hogy azért itt sem állt meg az idő. — Ez volt ugye a Goldmann bácsi háza? Mosolyával végigsímogat, örül, hogy ráismerek a felújított öreg házra, és hogy Goldmann bácsi nevét szóba hozom. A közös emlékek egy-egy tyúklépéssel mindig közelébb hozzák egymáshoz az embereket, a szívesen felidézett szavak csodákat művelnek. — Személyesen ismerte Gold- mann bácsit? Párásodik a szemem, megelevenedik az a világ, amikor „egy” fillérért adtak egy szeletke csokoládét, a medvecukrok és a törökmézek időszaka, amely számomra csupán azért maradt boldogan kedves, mert tudattalan gyerek voltam, és aligha értettem, hogy az a sok ráérő ember miért ácsorog a kocsma előtt tétlenül, ha annyi pénzük sincs, hogy megigyanak egy fröccsöt? — Milyen ember volt Gold- mann bácsi? Iszogatom a kávét, és a csészéből kiáramló párával csapkodnak emlékeim a múltat keresgélve, fellelve az öreg zsidó alakját, aki egy élet munkája árán — egészen a bekövetkezett tragédiáig — úgy vált gazdaggá, hogy minden szegény hálás lehetett neki. Hitellel, jó szóval, tanáccsal segített minden rászorulón. — Nagyszerű ember volt és jó kereskedő! Egy szempillantás alatt felmérem az utód pókhálósán homályos gondolatait, értem a dilemmáját; miként lehet egy boltos jó ember és jó kereskedő? — Jól ment neki. Konkurencia sem volt ennyi... Uram Isten! Miként értessem meg ezzel az emberrel, hogy sem kereskedő, sem faji, vallási elkötelezett nem vagyok, csupán humanista, akit Móricz „Hét kraj- cárával” és egy darabka szívvel le lehet venni a lábáról, és hogy ilyen, pont ilyen ember volt Goldmann bácsi is. — Apukám! Denaturált szeszt kérnek... — Nincs! — csapja rá idegesen az apja az ajtót, majd nekem magyarázza el, hogy a vegyeskereskedés azért nem azt jelenti, hogy... Csapkodnak a gondolataink, a pipafüstös szavak az üzlet, a kereskedelem, a változó világ körül keringenek, de a kíváncsiság nagy úr. — Mégis! Milyen kereskedő volt ez a Goldmann bácsi? Nincs már kávé, időm, talán kedvem sincs szólni, de mégsem maradhatok adós a válasszal. — Tőle sohasem hallottam azt, hogy „nincs”! Nála mindig volt minden, legfeljebb „kifogyott”, és holnapra lett... A vevő kedvéért és kívánságára lejárta volna a lábát, és elment a világ végére is. Betartotta a hivatalos nyitvatartási időt, hallgatott a csengő az ajtón, de az ablakon éjjel-nappal lehetett kopogni! — Goldmann úr! Sötétben vagyunk, kellene egy liter petróleum... Kimegy a boltos, egyedül maradok, a kemény kőből épített vastag falak mintha megszólalnának, és emlékeket idéznek bennem: — Egy hét hiányzott még a hónap végéből, de betelt a „hitelkeret”, a mama aggódott is, hogy cukor, élesztő, bors nélkül jövök majd haza... Goldmann bácsi megsimogatta a fejemet, és piros ceruzával egy vonalat húzott a könyvbe. És kiszolgálta az árut! Nem üzent, nem is szólt semmit, talán azért sem, mert mások is voltak a boltban, és akkor megtudták volna, hogy nekünk már nincs hitelünk... Behallatszik a csengettyűszó, jönnek-mennek a vásárlók, végez az új boltos is. — Ezt a csengőt a padláson ta - láttam! — Egy deszkára írt felirattal nem találkozott? Kíváncsian néz, nem érti a célzást. Elmesélem, hogy Goldmann bácsi eladópultja fölött egy táblán ez volt olvasható: „Ha panasza van, mondja el nekem, ha elégedett közölje mindenkivel!” Elmenőben még a fiúról beszélgetünk, aki éppen a téli vakációját tölti idehaza, de kereskedőnek tanul. Az apja újságolja, hogy kedveli a matekot, van üzleti érzéke, de nincs elég türelme, kitartása a munkában. Később rámkérdez: miért jött hozzám vásárolni, amikor két másik bolt is van a faluban? — Mondták, hogy itt olcsóbb sok minden, mint amott... Csengettyűszó köszönt vissza az ajtófélről, a ködben, mintha Goldmann bácsi oly régről ismerős alakját látnám... Szalay István Képzőművészek Mezőkövesden Az oldalon szereplő két mezőkövesdi írást a Matyóföld című folyóiratból válogattuk ként. ükkor járt dr. Lechner Jenő szintén helyezettként, nyújtott pályatervével. Nem egy szobrászművészünk pe M Színes és egyedülálló néprajzi tájegységénél fogva Mezőkövesd nemcsak az egzotikum iránt érdeklődőket vonzotta — különösen az első világháború utáni évektől — hanem művészeket is. Mégsem alakult itt ki országos jellegű, de semmilyen-féle művésztelep. Nagy kár! Építőművészeink közül többen megfordultak Mezőkövesden. így 1906-ban Medgyaszay István építőművész. A nép építőművészeiét tanulmányozta, Malonyai: A magyar nép művészete c. felbecsülhetetlen értékű kötetei számára. A húszas-harmincas években már többen is gyűjtöttek, kutattak, így például dr. Tóth János építész összefoglaló tanulmányában tette közzé a matyó nép építőművészetét. Ezekben az években hirdetett Mezőkövesd akkori vezetősége egy újonnan építendő városházára nyilvános tervpályázatot is. Birtokomban is van egy eredeti tervrajz e pályázat helyezette- . Ekkor járt Mezőkövesden í építész is, mint hel ilyat egy í is járt itt, ihletet merítve. Budaiesten a József Attila u,12.sz. . .edgyaszay-tervezte nevezetes ház, a volt TÉBA épületének előcsarnokában két matyó témájú szobor látható: Matyó asszony fiával és egy dudás, kislánnyal. Ülő alakok, Gách J. szobrászművész alkotásai. Mégis festőművészeink közül kerestek itt többen témát, s találtak is. Ez a keresés a századforduló körüli időre nyúlik vissza, s hozta a kor áramlata, amikor a népművészet iránti érdeklődés a nép felé fordulás az arra fogékonyakat szinte magával ragadta. Az első, Mezőkövesden élt festőművész, akiről tudunk, még e kort is megelőzte. Ezekről az időkről nekem még Lyka Károly beszélt. Tőle hallottam, Balky Pál (1875-1844) festőművészről, aki bécsi tanulmányai után 1808-ban jött Mezőkövesdre. Ti- szaörsön született, az akkori plébános nagybácsija volt, s nála töltött néhány évet a mezőkövesdi parókián. Tu ^ előtti években 1 is járt más méretű Honfoglalás c. festményéhez keresett modelleket, készített tanulmányrajzokat, jellegzetes alakokat kutatott. A századforduló éveiben alakult a gödöllői művésztelep. Tagjai közül többen megfordultak Mezőkövesden. Közülük Juhász Árpád (1863-1914) festőművész élete utolsó éveit Mezőkövesden töltötte. A matyóviseletről sok vázlatot, rajzot, festményt készített. Ugyancsak a gödöllőiek közül Mihály (Müller) Rezső festőművész is járt itt. Ismeretes Matyónő c. portréja. A többiek munkásságából is kielemezhető Mezőkövesd hatása. Az első világháború utáni években Jánossy, a gimnázium rajztanára, kinek festményei több családnál megtalálhatók nemcsak Mezőkövesden, de környékén s Miskolcon is. Glatz Oszkár festőművésztől hallottam, hogy ő is megfordult Mezőkövesden. Nem egy matyó tárgyú képet festett — lányokat, menyecskéket. Hagyatékának legszebb darabja ma is, az örökö- söKnél őrzött lobogót vivő Mária-lányok fehérbe öltözött sudár alakjai. Említhetném Matthiony Eszter átérzéssel festett matyó menyasszonyát, „hímes kő’’ matyó figuráit, Benkhardt Ágost Matyó asszony c. festményét, Csók István matyó lányait, Csikós- Tóth A. színes matyó rajzait..., és még sok festőt, kik Mezőkövesden festett vázlataik alapján, műtermükben fejezték be matyó tárgyú képeiket. Rudnay Gyula festőművész is megcsodálta Mezőkövesd népét, jóllehet munkásságában sehol sem találunk matyó viseletbe öltöztetett alakokat. Mégis, e nép szellemét, lelkét fogta meg, vitte magával innen, ami mint magyar jellegzetesség egyik színfoltja épült be művészetébe. Dala József gimnáziumi rajztanár nemcsak festett több matyó tárgyú képet, de írásaival, szorgos munkásságával is hódolt Mezőkövesd népének. Mindany- nyiunk előtt közismert Mezőkövesd szülötte Takács István festőművész, aki matyó sorból, átélt, élő hagyományok mindennapi- ságából emelkedett a művészet szférájába — de soha, egy pillanatra sem hódolt be a Nyugat divatos áramlatainak. Mindig hű maradt művészetével szülőföldjéhez s népéhez, ahonnan származott. Mindenkinél jobban ismerte Mezőkövesd népét, színpompás viseletét, hiszen átélhette virágba borulásának pompáját, majd hanyatlását s fájdalmas elmúlását is. Első lépésénél, az elemi iskolában, a felejthetetlen Martos (Meisel) Feri bábáskodott. Valóban különös egyéniség volt Mezőkövesd társadalmában „Martos tam'tó úr”, amint szokott sétáit rótta. Kezében fokos, koponyája körül művésziesen elrendezett pár szál haja, s dacos főtartása úgy hatott, mint egy nép- tribun vagy hadvezér. Egész belső lényét tűz hevítette — beh sokat elbeszélgettünk hosszú sétáinkon! Afféle polihisztor volt, mélyebb tudás nélkül és olyan bros- sura-marxizmus ideál elképzeléseivel. Maga is rajzolt, festegetett vízfestékkel, csak dilettáns módra. De tanítványainak rajzait érdeklődéssel kísérte, a jobbakat félre is tette. Takács Pistáét is. Takács a kövesdi gimnázium elvégzése után az Iparművészeti Főiskolára került, ott folytatta művészi tanulmányait, majd Rómában a „szentek földjén” is járt. így lett egyházművész, azaz templomfesto. Falusi templomok sokasága a szombathelyi, váci, egri... egyházakig tanúskodnak adottságairól. Avatott kezekkel hintette tele a templomok boltíveit matyó angyalokkal, szépséges Szűz Mariákkal — pompázó matyó kézimunkák hatását keltve. A legújabbakat, a fiatalokat — festőket, textileseket, szobrászokat — itt most név szerint, nem említem, hiszen az ő útjuk most bontakozik, s a jövő mondja ki felettük az ítéletet: megertet- ték-e a föld s népének szellemét? S a külsőn túl, behatoltak-e a lélekhez, — s az vajon mit jelent számukra? Megőrzik-e tisztánlátásukat s a számtalan, sokszor agresszív, idegen törekvések útvesztőjében hűségesek tudnak-e maradni népükhöz? Művészi életútjuk lesz rá válaszuk. Bartha Zoltán I r/iir/H uftüm rc r rrvrvr a y rrDrrnvrrDrmí Á rtr ni Á 7 i zivirfr í\j\ ráatta A/ri?flt
