Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-19 / 42. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. február 19., szerda Az elme modern tudománya Szorongás ellen — dián etika Elsőként érkeztem a Dianeti- ka Központ által meghirdetett sajtótájékoztatóra. A Bakáts té­ri, 4. emeleti lakásban — ezt egyesületük bérli — fiatal kollé­ganővel találkoztam. Bizonyára unatkozott, bemutatkozott, és hamarosan kedélyes csevegés formálódott közöttünk egészen addig, amíg a kezében lévő kiad­ványban neki nem tetsző mon­datra bukkant. Felhördült, s rög­vest meg akarta velem osztani méltatlankodását. — Ezek szél­hámosok. Be kellene tiltani őket. Ez az állam dolga! Igyekeztem lehűteni. Magya- rázgattam neki, hogy a demok­rácia lényege a különböző néze­tek azonos jogosultsága, a más­ság messzemenő tisztelete. Nem hatottam rá, továbbra is berzen­kedett, csattogott. Megkérdez­tem tőle, hogy csak nem a vízve­zeték-szerelőnek is gyengén szu- peráló Acz.él György atyai gyám­kodására vágyik. Mit mondjak, nem arattam osztatlan sikert. Akkor sem, amikor javasoltam: ne részleteken csemegézzen, ha­nem próbálja meg felfogni az egészet. Még ha némi türelem is szükségeltetik ehhez. Nem hallgatott rám, s hamarosan el­viharzott. Mint később kide­rült: egyértelműen ő lett szegé­nyebb. 1. Varga Kornél, a szervezet ve­zetője ugyanis rendkívül logiku­san, a legmakacsabb tamáskodót is meggyőzve szólt arról, hogy miért ajánlja mindenkinek az el­me modern tudományának elsa­játítását. Beszélt Ron Hubbard munkásságáról, aki számos könyvében — több száz kötete 100 milliónál nagyobb példány­ban fogyott el — vizsgálta az em­beri természet és az élet mibenlé­tét. Hangsűlyozta: a bölcsesség akkor ér valamit, ha hétköznap­jainkat kiegyensúlyozottá vará­zsolja. Három évtizeden át ku­tatta azokat a módszereket, ame­lyeket bárki alkalmazhat, s rájö­het arra, hogy segítségük révén ezernyi bajtól mentesülhet. 2. Még érdekfeszítőbb volt a technika megvilágítása. Elhagy­va a szakkifejezéseket, a tüzetes taglalást, elég csak az alábbiakat megfogalmazni. Perceinket, óráinkat, hetein­ket megkeseríti a stressz, a fe­szültségtömeg, a szorongássoro­zat, a félelmi reakciók egymás­utánja. Szenvedünk miattuk, s nem is sejtjük, hogy örökre szá­műzhetnénk valamennyit. Nem kell ehhez más, mint eljutni a bá­zisélményig, azaz addig a pilla­natig, amikor kikristályosodott ez a kínzó állapot. Ülünk szem­ben a már képzett auditorral, azaz a tanult befogadóval, aki el­vezet „minket a forrásokig”. íme két példa! Valakinek folyvást zűg a füle, csilingelés zavarja. Következhetnek a visszatérés fo­kozatai, és végül az is kiderülhet, hogy a szülőszoba egykori orvosi műszerei keltették ezt a traumát. Jöjjön a bizarabbnak tűnő eset! Az elviselhetetlen fejfájás nyo­mába eredve, kiviláglik az, hogy az illetőt egyik korábbi életében lelőtték. Fontos, hogy az ese­mény jó néhányszor kibukjon a páciensből, ugyanis így törlődik véglegesen a zavaró emlékkép. Hadd tegyük gyorsan hozzá: a dolog mégsem egyszerű, hiszen a megfelelő tudásszint elsajátítása nélkül senki nem mehet semmi­re, legfeljebb a lelkiismeretlen sarlatánok népes táborát növe­li. S ezzel még korántsem zárult az előnyök köre. Támogatásra számíthatnak a diákok is, ugyan­is ötleteket kaphatnak ahhoz, hogy miként emésszék meg ha­tásosan az olvasnivalót, a nehe­zebb szöveget. Természetesen okulhat a pedagógusok serege is, hiszen ha e téren is felkészültebb lesz, akkor időben dobja azt a mentőövet a nebulóknak. Szó esett még a Magyarorszá­gi Scientology Egyház küldeté­séről is. Ennek tagjai a távol-ke­leti vallásokhoz hasonlóan első­sorban a hitre és a megismerésre építve hirdetik az előbbi gondo­latokat. Persze a pluszt is, min­denekelőtt azt, hogy szabadság­ra, harmonikusabb, minőségibb létre teremtődtünk. S az különös­képp megnyerő, hogy harcolnak is ezért. Szóval, tollal, érvekkel egyaránt híveket szerezve szerte e glóbuszon. 4. Értem nem kellett megküzde­niük. Csak azt a zsurnaliszta höl­gyet sajnálom, hiszen fogalma sincs arról, hogy mit vesztett. Pécsi István Beszélgetés Sarkadi Péter grafikussal Nyaksálban, testi, lelki, gondolati következményekkel... Lehet, kissé rejtélyes volt a cím, amit Sarkadi Péter Egerben élő grafikusművésszel a nyilvá­nos beszélgetésnek adtunk: Tau­tológia, fenomenológia és mito­lógia. Lehet, hogy épp ezért a diskurzus eltávolodott egy kicsit a köznapoktól. Sok mindenről nem beszéltünk eleget. Például a zene és a képek viszonyáról, ar­ról, hogy miért inkább pestinek érzi magát most is. Lehet, hogy nem készítettünk listát az eddigi kiállításokról, a megrendezet­tekről és a meg nem valósultak- ról. Megpróbáltuk megragadni a lényeget: a „sarkadis” ismeretel­méletet, a külsőségek és a gon­dolatok viszonyát. A beszélgetés — januárban a Kopcsik cukrász­da közönsége előtt — egy Gombrovicz-idézettel kezdő­dött: „Az ember húszéves korá­ban gyújtogat, negyvenévesen pedig már tűzoltó. ’’Ehhez képest Sarkadi Péter még mindig in­kább gyújtogatónak látszik, no­ha — kor szerint — a tűzoltó sze­repet is vállalhatná. — Egy sokkal populárisabb szellemet fogok idézni — hang­zott a erre a válasz —, Révész Sándort a Piramisból: úgy lát­szik, hogy „égni kell annak, aki gyújtani akar”. Megpróbálom elfogadtatni azt az énemet, amely, úgy látszik, húszéves a következményeivel együtt. S ezért sokan kiismerhetetlennek tartanak. Aztán sorra vettük a fogalma­kat. A tautológia (szócséplés, is­mételgetés) eredete nála a főis­kolai évekre vezethető vissza: — Nem láttam beigazolódva azt a mestereimnél, hogy ha én meg akarom őket haladni (az esztétikai könyvünk alaptézise szerint), akkor ők azt valóban akaiják. S azt sem láttam, hogy ők valóban minőségileg újat hoz­tak volna létre egyik napról a másikra. Innen ered egy olyan­fajta oppozícióm a főiskolai lég­körrel szemben, aminek köze van a „gyújtogatáshoz”. Mégis, ha neveket kell említeni, két mesterem volt: Sarkantyús Si­mon, aki akarata ellenére retten­tő sokat segített rajtam, mert mindig le akart beszélni a saját utamról, s Ék Sándor, aki csak­nem hetven évével a főiskola leg­nyitottabb, legtoleránsabb em­bere volt, nagy pedagógus. — A lebeszélés ellenére a saját utat választotta. — A fenomenológiában talál­tam valami olyasmit, ahol a saját utamat el lehet kezdeni, illetve folytatni... — A megoldás tehát a jelensé­gekben, s azok értelmezésében rejlik? — Azokban a fenomenológiai témákban, mint például a Szere­lem című anyagom, egy olyan ideológiai, vagy — ha úgy tetszik — mitológiahiány fogalmazódik meg, ami a tömegkommunikáci­óban rettenetesen egysíkúan, skatulyázó és felszínes módon jelenik meg. Az én Danaém — már bocsánat a kifejezésért — egy eléggé közönséges lotyó, vagy: az én Philemon és Bauci- som a Simon Signorét és Yves Montand művészpárosra emlé­keztet. Ilyen, kicsit kétfedelű fe­nomenológia ez, hiszen két na­gyon híres emberről van szó. Ezek, mint a mindenkori ember mítoszéhségének a fétistárgyai, elkerülhetetlenül hozták mun­káim mitológiába való kiterjesz­tését. — Ez pusztán a dolgok leké­pezése, vagy magában hordozza a kritikus viszonyulást is? — Egyik sem lehet igaz, mert maga a művészet rettenetesen nagy gravitációs erejű dolog. Hi­ába kezdek el kritizálgatni dol­gokat utólag. Akik megnézik, azok úgyis azt fogják látni, hogy ez egy jó vagy egy rossz kép. Másfelől — talán ez is a művészet lényegéből fakad — pusztán a dolgokat leképezni nem olyan egyszerű. Mert ha nem is kriti­kai, hanem éppen ellenkező szándékkal csináltam a munkái­mat, akkor is hat rá a művészet ereje, ami úgyis magában hor­dozza az ember detronizáló vagy éppen szakrális fénybe emelő szándékát. — Meglehet, hogy ezt sokan afféle blöffnek tartják? — Burkoltan, úton-útfélen. Igen. Már a főiskolán is... Tulaj­donképpen volt, amikor szinte politikai fegyverként akarták el­lenem fordítani, de azért mon­dom, hogy szinte, mert néhány „udvari” művészkolléga ameri­kanizmussal, kozmopolitizmus- sal főbenjáró, illetve nem is any- nyira főbenjáró dolgokkal meg­próbált politikailag megzsarolni. Az vesse rám az első követ, aki­nek tényleg... Inkább nem aka­rok mondani semmi nagy dolgot erre. Nem félek attól, hogy azt mondják, hogy blöff. A mai na­pig általában ezzel a veszéllyel nekem számolnom kell. Ha már a politikánál tartunk, én sokkal jobban félek attól — mert a mára meg a holnapra gondolok —, hogy a nyárspolgár, az igazi kike- ményedett polgár, tíz pont olyan bikkfagatyás lesz, mint azok a kortársaim, hazámfiai, feleim, akik engem blöffölősnek, utcai bohócnak, azaz „könnyű gye­reknek” tartanak, aki a dolgok­nak a könnyebbik oldalát ragad­ja meg. Tessék egyszer megpró­bálni mondjuk egy ilyen nyaksá­lat, ami rajtam van, annak testi­lelki gondolati következményei­vel együtt viselni...! — A korábbi Sarkadi-képek, -sorozatok erősen kötődnek a fil­mes, a videokultúrához— — Sokan emlékezhetnek, a hatvanas években össze kellett járogatni tévét nézni. Abból a helyzetből fakadóan, hogy pesti voltam, elég korai élményem volt ez, és rettenetesen tetszett. Nekem könnyű volt megszeret­ni, de nehezebb volt felismerni ezt a jelenséget. — Attól félek, hogy — mivel nap mint nap ez az őrületes meny- nyiségű videoáradat vesz ben­nünket körül — erről még külön a grafika vagy a festészet nyelvén szólni egész egyszerűen nem lesz időszerű. — Azt hiszem, azóta már elin­dultam egy kicsit tovább. Másfe­lől tudom, hogy munkásságom­nak ez a része már meglehetősen „múzeumi”. (Valóban az: a mis­kolci modern képtárban vannak munkáim, újabban a váci Tragor Ignác Múzeum is birtokosa egy festményemnek.) Tudom, hogy bizonyos dolgokban „túlment” felettem a világ, szerencsére én is túlhaladtam. Lehet, hogy új megnyilatkozásaimmal kapcso­latban vegyes érzelmei vannak egyik-másik embernek. Az előbb említett nyárspolgár az én nyaksálamat, a fülbevalómat ép­pen olyan nehezen fogja elviselni a továbbiakban, mint ahogy azt eddig megszoktam. Kiderül — ebben az átmeneti helyzetben —, a technikai lehetőségeket miként tudom megtalálni azokhoz a mű­vekhez, melyeket legalábbis egy­két éve már meg kellett volna csi­nálnom. Az új munkáim — az életem részei —, azt hiszem, sí­nen vannak... Jámbor Ildikó Szakembereket várnak Mint arról már hírt adtunk, a francia Loire-Atlantique és He­ves megye kapcsolatba lépett. Az együttműködés egyik lehet­séges területeként a szakembe­rek cseréjét, kölcsönös ismerke­dését jelölték meg. Mint Kun Zoltán, a megyei önkormányzati hivatal vállalkozási irodája he­lyettes vezetője elmondta, ked­vezőek e téren a lehetőségek. A francia kormány idén és a követ­kező évben összesen ezer ma­gyar szakembert fogad két-há- rom hétre. Egyébként február 26-ára váriak Loire-Atlantique megye szakértői küldöttségét, amikor a fogadási feltételeket pontosít­hatják. Az Észak-magyarországi Gazdasági Kamara megyei szer­vezetével vállalják a szervezést, s elképzelésük szerint tíz fős cso­portokat indítanak útra. Várják a magángazdák, az állami és szö­vetkezeti szektor képviselői, s az élelmiszeripari ágazatban dolgo­zó szakemberek, illetve a mező- gazdaság hiteligazgatási ügyeivel foglalkozó felelős beosztású dol­gozók jelentkezését. V. ßdak ecfy (HOft A halászkirály legendája A halászkirály legendája egy mitologikus történet — és tegyük fel, hogy nem mindenki ismeri. Csak úgy, mindenféle előkép­zettség nélkül bemegy az ember a moziba, megnézi a filmet, átereszti a maga egyéni szűrőjén, és a végén vagy fennakad valamiféle darabos anyag — nevezzük élménynek —, vagy nem. Az amerikai filmek többsége viszonylag gördülékenyen rostálha­tó, és nincs ez másképpen ennél a meseszerű alkotásnál sem. A prob­lémákat helyettünk oldják meg, az eszmei esszenciát készen kapjuk, szinte becsomagolva. Kis csomagunkban ezúttal a „ bűn és bűnhődés ” lapul, mint tartalom. A népszerű rádiós felszínes talk-show-ja arra késztet valakit, hogy bemenjen egy étterembe, s agyonlőjön néhány embert. A rádióst ezért pályája csúcsán kirúgják, ami miatt ő szük­ségképpen perifériára szorul, lezüllik. (Bizony, bizony, az USA-ban a botlásokat keményen torolja meg az élet — és ez már a bűn-bűnhődés motívumban vezeklésnek számít. Nem a spiccen lenni..., ennél keser­vesebb élmény nehezen érhet bárkit a sikerorientált földrészen.) A rádiósnak viszont az egzisztenciavesztésnél is keményebb próbatételt jelent, amikor szembetalálkozik a másik nagy vesztessel — egy hajdan szintén sikeres tanárral, akinek feleségét pont ebben az étteremben lőtte agyon az ámokfutó. Van-e bűnbocsánat, visszafordíthatóak-e megtörtént dolgok? Ha boldoggá tesszük az ártatlant, akinek boldogtalanságát végül is mi okoztuk, vajon boldogok leszünk-e akkor mi magunk, vajon kisebbé válik-e akkor a bűnünk? Ez az a kérdéskör, amelyik körül forog a film. És ekkor óhatatlanul „beugrik”, hogyan oldotta meg ezt a prob­lémát az orosz Dosztojevszkij, s hogyan oldja meg egy mai amerikai filmrendező. S ha már a mérlegelésnél tartunk, vegyük a bátorságot, és valljuk be magunknak: nem volt-e könnyebb átlapozni a „Száz hí­res regényben” a vonatkozó alig tíz oldalt, mint átrágni magunkat hatszázon. De bizony könnyebb volt, és az eredmény — például hiá­nyos műveltségünk gyors befoltozása — szinte az ölünkbe pottyant. A vizsgán átmentünk, az indexünkbe beírták a kettest, megkönnyeb­bült sóhaj... Aztán egyszer belátjuk, hogy bizonyos dolgokat nem lehet meg­spórolni. És nekem már régóta szimpatikusabb a járatlan út, mint a járt. Az amerikai filmekben sugallt megoldások pedig még arra a kis időre se nyugtatnak meg, amíg „elvarázsolva” ülök a nézőtéren, és el­hiszem nekik a mesét. És igenis szégyellem magam, amiért nem ol­vastam el A halászkirály legendáját. Még akkor is, ha ez a hiányosság ennek a filmnek a „befogadását” egy mákszemnyire sem zavarta meg " Doros Judit Haydnról szólva Két szimfónia között a Teremtés A Haydn-kultusz időről időre — hullámzásszerűen — feltűnik hazai hangversenytermeinkben. Azután már igencsak kutatnunk kell emlékezetünkben, hogy az Évszakokat ugyan mikor adták elő a Gárdonyi Géza Színház­ban, de a Teremtést nemrégen hallottuk a Sportcsarnokban. Most meg az Egri Szimfonikus Zenekar határozta el, hogy két szimfóniáját, az Esz-dúrt és a G-dúrt közönsége elé viszi, hogy közben legalább részleteket cse­megézhessen a Teremtésből. Az együttes karmestere, Gémesi Géza érezhetően felfelé ívelő pá­lyára kívánja terelni a muzsiku­sait, olyan feladatokkal foglal*- koztatja őket, amelyek a lélek kondícióját, teljes erőnlétét kí­vánják. Az Esz-dúr és G-dúr szimfó­nia megírása között évtizedek teltek el, ráköszöntött Haydnra a hírnév, s mindaz, amit London­nak köszönhet. A két zenemű hangulati elemei között nagy a távolság, és amíg az Esz-dúrban az első tétel elmélkedése a legjel­lemzőbb vonás, vagy legalábbis ez marad meg legtovább emléke­zetünkben, addig az Oxfordi szimfóniában egy egész élet ta­pasztalata, a feldolgozott zenei anyagnak fölényes kezelése, a fúvósok remek felsorakoztatása — még akkor is, ha itt-ott Mo- zart-hatás fedezhető fel — meg­nyitotta az utat a londoni tizen­két szimfónia előtt. Mi azonban ez alkalommal in­kább a Teremtésről adnánk köz­re jegyzetünket. Az oratórium, mint műfaj, a zenében alkalom arra, hogy megismertesse a szer­zőnek csaknem freskószerűen széles elbeszélését. Haydnnál a becsvágy különös. A Biblia nála is gyermekkori olvasmányi él­mény, vagy a pap szájáról el­hangzó okítás. De mennyire más az, ha egy alkotó művész az átélt és hitt bibliai szöveget át akarja tenni zenébe, és ezzel önmagát is, művészetét is új eszmék, új cé­lok szolgálatába állítani. Még ak­kor is, ha a szöveg, ami inspirálja, több ezer éves. Es hogy még egy újabb élmény is alátámassza el­határozását, elolvassa, tanulmá­nyozza Milton Elveszett paradi­csomát is. Azon most lehetne ke­seregni, hogy az oratórium szö­vege a mai fülnek, a mai ízlésnek mar avíttas, a zene, ahogyan a hit és a lelkesedés átsüt, áttüzel a kottafejeken, sok értékes pilla­natot szerez ma is a hallgatóság­nak. A legkevésbé sincs szándé­kunk beleerőszakolni a szubjek­tív élmény bensőséges tartalmát a nyilvánosságnak szánt jegyzet­be, de le kell írnunk a gondola­tot: itt teljes méltóságában érez­hető-hallható a vallomás, amit Haydn, a XVIII. század egyik nagy mestere világnézetként adott elő. És mi miért is hangoz­tatjuk, hangsúlyozzuk éppen ezt manapság? Mert járnak körül a világban ilyen-olyan igehirdetők is — köztük nem egy művész —, akik hadakoznak az ellen, hogy a művészek és a művészet eseté­ben nyomatékkai említsék mindazt, ami az alkotások és az alkotó mögött, mint szemlélet megjelenik. És ezt éppen most, korszakunkban, ebben az agyonpolitizált korban a politi­kát rosszul és olykor hamisan fel- és kiforgatok világában hasznos­nak látszik emlegetni: ez a kor azért ilyen erkölcsileg, tudatilag, társadalmilag — és innen nézve gazdaságilag is —, mert a vezetők és a vezetettek szemlélete zavaros, ha van egyáltalán önálló, a dol­gok rendjére és mikéntjére alkal­mazott nézetük. Annyi csorbítás és pusztítás után vissza kell nyúl­nunk azokhoz a gyökerekhez, ahonnan új ágak sarjasztása re­mélhető — éppen a jövő építése érdekében. Ezért tartjuk fontos­nak minden olyan mű műsorra tűzését, amely ébresztgetni ké­pes azt a lelki szükségletet, amelyről nemzedékek — nem a saját hibájukból — vajmi keveset tudnak. A fenti sorok akár Gémesi Géza és együttese dicséretét is jelenthetik. Mint ahogyan az is — a megállapításokon innen és túl. Elegánsán, a hangszerelés sok­sok szépségét érzékletesen te­remtettek meg. Váradi Marian­na, a Pécsi Nemzeti Színház ma­gánénekese kitűnő orgánum, érett értelmezéssel és árnyalt ér­zelmi motivációval állott a hayd- ni életképek szolgálatába. Kollár Imre — a kezdő s rokonszenves karmester — most énekesként okozott kellemes meglepetést az egri közönségnek. Ádám és Éva szerelmi kettősében is — partne­rével együtt — a méltóságteljes érzelemvilágot közvetítette on­nan, a XVIII. századból. És ez is okulásul szolgálhat. Farkas András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents