Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-18 / 41. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1992. február 18., kedd Látószög Az import örömei A ködös Albionban neheztelnek Lady Di-re, mi több, bírálják is, mert mesés angol Jaguárja mellé rákívánkozott a francia Mercedesre. Valóságos szentségtörésnek tűnik ez a derék alattvalók számára, s ezt még a királyi család jeles és csinos hölgytagjának sem nézhetik el. Könnyebb dolga van bizony a mi államfőnk famíliájának. Hiszen tagjainak bármiféle autócsodára támadna is friss kedve, mindennel vádolhatnák, csak éppen „hazafiatlansággal” nem. Mivel a tengeren túl a bájos hercegnére még ezt is rásütötték. Nálunk ugyanis nemcsak a megcsodált Mercedes, hanem bizony a hozzá képest csak szerényke egérkének tartott Trabant is külföldi. Sőt ha magyarországi személygépkocsigyáraink is lesznek végre, az onnan kikerülő Opelokat és Su- zukikat sem mondhatjuk igazán sajátjainknak. S másokat sem ér elmarasztalás, ha „idegen toliakkal” ékeskednek. Nálunk az import — úgyszólván mindenben — a legtermészetesebb. Hoztuk a külföldi árut akkor is, amikor nem volt pénz hozzá, amikor pedig lett, attól kezdve mégin- kább vásároljuk. Mert a messziről jött áru, így vagy úgy, azért szinte mindig elkél. S nemcsak akkor, ha kiváló, hanem olykor is, amikor bizony — bóvli a szerencsétlen. Széchenyi óta nem sokan ágálnak, vagy talán senki sem szól a „honi posztó” mellett. Pedig a legnagyobb magyar életében is igencsak ismert volt már az angol szövet, s azóta sem csak kimondottan ócska, használhatatlan holmit gyártott a hazai ipar. Csak hát sikkesebb számunkra a máséval, a máséban tetszelegni, no meg aztán a külföldi eladó sem hálátlan a beszerzésért. Meg-megtéveszti a kisembert egy-egy kis „ráadással,” apró értéktelen csecsebecsével, a tekintélyesebb partnert, aki nagy tételekben vesz, pedig jobban is „megkeni.”Széltében- hosszában emlegetik az országban külkereskedőink összegyűjtött és befektetett tekintélyes vagyonait, a derék üzletkötők másodvirágzását. S ahogyan ismerni őket, lesz nekik harmadvirágzásuk is. Bizonyosan nemcsak ők, hanem gyermekeik, unokáik is nyernek a „bolton”. Gazdagodnak tovább akadálytalanul, mert ezután is mindig akad, akinek pénze lesz, vagy akit rászedhetnek. Ha addig él is a magyar, megveszi a csábító külhoni árut, sőt még a reklámját is cipeli — természetesen ingyen. Szatyrán, trikóján, zakóján, nadrágján, kinek hol tetszik. Nemigen zavarja a külkereskedőt a magyar ipar, üzemeink, gyáraink nem túlságosan kapkodják el a válaszadást, kevésbé befolyásolják termékeikkel a piac keresletét. Egyszóval nálunk — szabad a vásár. Arcpirulás nélkül vehetünk bármit külföldről, kisemberként vagy magas körökben egyaránt. Akár megnyugtató is lehet. Hiszen elértük azt, ami például Angliának mág nem sikerült. 5 ez sem kevés! Gyóni Gyula A felemelő csend Nem is olyan különös, hogy zajos életünkben az ember nagyon, de nagyon szereti a csendet, s ha olykor nincs szerencséje hozzá, kutatja, keresi, alig várja, hogy találkozzék vele: a mindent sejtető, a sokat ígérő, idegszálakat megnyugtató, lelket felemelő csenddel. — Miért ülsz itt a sötétben?! — szól reám méltatlankodva családom egyik tagja, aki szokása szerint csak úgy „berobban” a szobába, amelyet akarva-akarat- lan meg kell osztanom kis közösségem három nemzedékével. — Miért ülsz itt a sötétben? — ismétli, és erélyesen felkattintja a villanyt, véget vetve valaminek, ami — higgyék el — nélkülözhetetlen az ember életében, és hiányérzetet kelt, ha valamilyen okból sokáig nélkülöznünk kell. A magunkba zárkózás, a csend, talán a lélek kenyere. Átvillantani agyunkon egy nehéz vagy könnyebb, egy küzdelmekkel vagy örömökkel teli nap eseményeit, mérlegelni azt, amit jól vagy rosszul tettünk, megbékélni, kiegyezni lelkiismeretünkkel, elkönyvelni azt, hogy X-nek vagy Y-nak örömet, boldogságot szereztünk, tudomásul venni, hogy másokkal szemben faragatlanok, önzők voltunk, engedtük felülkerekedni emberi gyengeségeinket, akarva-akaratlan elrontottuk a napját annak, aki egy cseppet sem volt rossz, csak esetleg egy kicsit figyelmetlen velünk, embertársainkkal szemben. Szükségünk van időnként a csendre! Arra, hogy önmagunk felé forduljunk, arra, hogy láthatatlan tükröt emeljünk magunk elé, hogy önvizsgálatot tartsunk, és elhatározzuk: holnaptól mások, emberibbek leszünk, esetleg mosolyogva kezet nyújtunk annak, akit egy vagy két nappal korábban megsértettünk, és arra gondolunk: milyen jó lenne, ha mások is ugyanezt cselekednék velünk, ha felül tudnának emelkedni mogorvaságukon, önteltségükön, rátartiságukon, ha emberszámba vennének, ha ismét jó barátnak tekintenének azok, akik valamilyen formában lehűtötték vagy inkább megfagyasztották lelkünk természetes melegét. Csendre vágyunk! Nem beteges önmagunkba zárkózásra, nem arra, hogy elhatároljuk magunkat a körülöttünk zajló eseményektől, az emberektől! Nem arra, hogy közömbösek legyünk mások iránt, hogy ne vegyük észre közelebbi és távolabbi ismerőseink örömét, gondját-baját, nem arra vágyunk, hogy csak önmagunknak és önmagunkért éljünk, hogy megtagadjuk magunkat családtagjainktól, embertársainktól, barátainktól, hanem arra, hogy olykor — lélekben — még közelebb kerüljünk hozzájuk, és így felemeljük őket, erőt és hitet kölcsönözzünk nekik az élethez, a munkához, a szeretet- hez, egymás becsüléséhez. Olykor vágyunk, természetszerűleg vágyunk az embert, érzés- és érzelemvilágunkat nemesítő, erőnket megsokszorozó, a mindannyiunkat felemelő csendes, de termékeny belső számvetésre. Egyfajta gyógyszer ez, nyugtató és ugyanakkor erőt kölcsönző orvosság, amiért nem kell fizetnünk, amely nem ártalmas, nem lehet káros a szívre, a szervezetre, de — határozottan állítom — segít emberi lényünk, akaratvilágunk, alkotási vágyunk, munkánk kiteljesítésében. Okos György Szabó István Oscar-díjas filmrendező stb. Ha a jövőben tényleg kétévenként kerül majd sor ilyesfajta filmszemlékre, akkor várhatóan később is szembesülünk ezzel a paradox helyzettel. S hogy akkor mégis, milyen filmeket kellene a magyar filmeseknek készíteniük? Erre talán Szabó István adja meg a legjobb választ, a filmszemlére kibocsáj- tott, impozáns kivitelezésű füzetben. „Mi sajnos sokszor hisz- szük eredetinek a máshol már évek óta használtat, csak azért, mert hozzánk csak most jutott el, sokszor hisszük provinciális gondolatokról, hogy azok másokat is érdekelnek, sokszor ítélünk belső harcok, csoportosulások, érzelmek, személyes szempontok alapján. Ilyenkor a külföldi néző nem is érti, miről van szó. Határozottan tudnunk kell, kik vagyunk, mit akarunk elmondani és miért. De azt is tudnunk kell, hol élünk és mikor, mert nevetségessé válunk, ha pontatlan az óránk, és közben felháborodunk vagy megsértődünk, hogy máshol már nem annyi az idő.” Doros Judit „...nevetségessé válunk, ha pontatlan az óránk...” Főszerepben(?) — a film Az egyik rendező a Marx téren taxiért integet, a másik komótosan, gyalog sétál az esemény helyszínéig, végig a nagykörúton. A „szakma” egybegyűlt, erős parfümillat lengi be a budapesti Metró mozinak még a bejáratát is, ahol két, öltönyös fiatalember védi a bentet a kint- től. Belépni csak meghívóval vagy akkreditálási jeggyel lehet. A hazai újságírókat ezúttal nem kényeztették el a filmesek: ösz- szesen húsz meghívót osztottak szét, s azokat is többségében a szakírók kapták. Persze gazdasági szempontokból érthető ez a fajta szelektálás: a húsz magyar mellé százötven külföldit vártak, akiknek itteni ellátásáról a szervezők gondoskodtak. A gépezetbe mégis kavics került. Ezzel a kirekesztősdivel ugyanis olyan színezetet kapott a dolog, mintha a hazai filmforgalmazás nem is lenne olyan fontos. A hazai népszerűsítést majd megoldják valahogy — házi vetítéseken vagy a bemutatók előtt egy héttel. Huszonharmadik alkalommal rendeztek Magyarországon filmszemlét, és erre az alkalomra a Szindbád, a Művész és a Metró mozit kinevezték fesztiválmozinak. A Metróban főként játékfilmeket, a Művészben a különböző stúdiók, társulások, fiatal alkotók rövidfilmjeit, míg a Szind- bádban dokumentumfilmeket vetítettek — bár egyáltalán nem törekedtek ilyen szigorú műfaji elhatárolásra. Ez a mostani szemle egy kissé megtörte az eddigi hagyományokat. Egyrészt azzal, hogy tavaly „kimaradt” egy bemutató. Nekünk, egrieknek külön fájdalom, hogy ezzel együtt tavaly a szokásos Filmművészeti Nyári Egyetemet sem rendezték meg. Mozis szakemberek szerint mindkettőnek az oka, hogy kevés filmet gyártottak, s hogy a Nyugat érdeklődése is többpólusúvá vált — már nemcsak mi vagyunk az érdekesek. Másrészt ezen a filmszemlén nem osztottak dijakat, tehát mindössze erkölcsi elégedettséget érezhetett az, akinek a közönség vastapssal jutalmazta a filmjét, vagy egy-két kollégája őszintén és szívből gartulált. Igazi sikert persze majd az hoz, ha a filmet megveszik, akár külföldön, akár itthon, s a közönség is jegyet vált rá. Úgyhogy ennek a Filmszemlének örülnünk kell — ez legalább „megvolt”. „Oscartól Oscarig” — a szervezők ezt a mottót választották az eseménynek, amelynek fővédnöke a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, valamint Illés György és Koltay Lajos operatorok, főszponzora pedig a Magyar Mozgókép Alapítvány volt. A legelső, meg a bemutató napján műsorra tűzött film — Böszörményi Zsuzsa „Egyszer volt, hol nem volt” című alkotása ugyanis elnyerte a Los Angeles-i Fiiművészeti Akadémia 1991-es diák-Oscar-diját. A kisfilm egy idős asszony történetét beszéli el, megkapóan, alig húsz percben, aki egy állami gondozásban nevelkedő kislányt vesz magához. A legutolsó film pedig, amit az egy hetes sorozaton bemutattak, Szabó István, Oscar-díjas filmrendező Édes Émma, drága Böbe című alkotása. Mondják, válságban a filmszakma. Megfigyelhető volt, hogy a rendezők nehezen kec- meregnek ki abból a zavartság- ból, amelyet a rendszerváltás hozott magával. Filmjeik egy része egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a moziba emberek járnak, s azokat „ki kell szolgálni”. Hogy feldolgozható filmeket kell csinálni. Hogy ami egy kisebb csoport számára probléma, az nem biztos, hogy nagyobb rétegeket ugyanúgy érdekel, hogy egyáltalán megérint. Janisch Attila, az első filmes rendező Árnyék a havon című produkciója például ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Mert megérthető egy értelmiségi lélek pusztulása, még akkor is, ha a konfliktus eléggé erőltetett (egy postarablás során külső szemlélőként elcsóija a rablott pénzt...), elfogadható az az erkölcsi alaptétel, hogy a bűnös bűnhődik — csupán az együttérzésünket vesztegette el az alkotó akkor, amikor meglehetősen közhelyes jelképeket használt ennek kibontásához. A történet röviden: egy fiatal, elvált férfi véletlenül belekeveredik egy postarablásba, s amikor a rablót az egyik vásárló Az első filmes Janisch Attila — a bemutató után Böszörményi Zsuzsa, aki a diák-Oscart nyerte tavaly. A fényképezőgéppel bajlódó hölgy pedig szintén rendező — az édesanyja, Gyarmathy Lívia megtámadja, ő egy óvatlan pillanatban ellopja a pénzt. Innentől kezdve állandó menekülés az élete, ráadásul épp ezekben a napokban érkezik hozzá előző házasságából származó kislánya. Ámokfutásuk ettől kezdve közös, bár egyikük — a kislány — ártatlan... Tímár Péter már egyértelműen igyekszik elnyerni a néző kegyeit — kacagtató játékfilmet csinált — a Csapd le csacsi-t. Ha felidézzük eddigi filmjeit — Egészséges erotika, Moziklip, Mielőtt befejezi röptét a denevér, Hagyjátok Robinsont — az is tudatosul bennünk, hogy nem egy pillanatnyi törekvés, hanem folyamatosan felvállalt cél ez nála, még akkor is, ha a vállalás nem mindig esik egybe az ő valódi igényeivel. Ehhez a mostani játékfilmjéhez jó színészeket is szerzett, Pap Verát, Eszenyi Enikőt, Gáspár Sándort, Eperjes Károlyt, Törő- csik Marit, Koltai Róbertét... Arról már nem ő tehet, hogy filmje 1989 végére elkészült — de csak most került közönség elé. A rendszerváltás szimbolikája mára már kifejtett kép lett, lerágott csont. Hogy mégis röhögünk, az a sokszor burleszknek ható jelenetek miatt van. Rendszerváltás ide vagy oda, egy munkásőr bunker-hadgyakorlata megmosolyogtató, a torzsalkodó házaspár meg akár mi is lehetnénk — ez megint csak könnyen kimozdítható a történelmi háttérből. Az igazi persze tényleg akkor lett volna, ha ezt a filmet még tavaly vagy tavalyelőtt bemutatják nem mintha a filmművészet legfőbb értékét a mű aktualitása adná — de ha aktuális, az külön izgalmat jelent. Hetvenöt film bemutatását harangozták be az ismertetők, a szám azonban csalóka. Olyan filmek is vetítésre kerültek, amelyeket már nagyközönség előtt, moziban is játszottak: az Es mégis... Az utolsó nyáron... Zsö- tem... Julianus... Szerelmes szívek... Isten hátrafelé megy... Sztálin menyasszonya, A Kolping-mozgalom az egész emberről gondoskodik Újabb hozzászólás a Megyei Művelődési Központ ügyéhez A Megyei Művelődési Központ jövőjével kapcsolatban ismételten elgondolások, találgatások, megegyezések híre jelenik meg a sajtóban. Noha az egyház vagy a Kolping Egylet szóba sem kerül, mégis engedtessék meg nekem, mint egyházi embernek és mint valamikori és jelenlegi Kolping-tagnak, hogy az ügyhöz sokunk nevében hozzászóljak. Az utóbbi idők égjük legátfogóbb eszmefuttatása Eger és Vidéke Ipartestülete elnöknek fogalmazásában jelent meg a Hírlap január 21-iki számában. A továbbiakban ehhez fűzném gondolataimat. így lesz igazi párbeszéd. Párbeszéd ugyanis csak akkor alakulhat ki, ha a partner gondolataira válaszolunk, és nem süket ember módjára mondjuk a magunkét a másikat semmibe véve. A hozzászólás címe ez volt: Ki volt a Megyei Művelődési Központ tulajdonosa? A kérdésre roppant egyszerű a válasz: az, akit az Ingatlan-nyilvántartó (telekkönyv) tulajdonosként feltüntet. Meg kell tehát nézni az ingatlan-nyilvántartást. Ott ezt a bejegyzést találjuk: Katolikus Legenyegylet. A továbbiakban a hozzászólás azt javasolja, hogy adják a házat az Ipartestületnek. Javaslata támogatására két érvet hoz fel. Vitatja, hogy a Legényegylet teljesen egyházi szervezet vagy intézmény lett volna. Világi volt, mint a Kolping, amely ma is létező szervezetkülföldón. Igaz, egyházi segítséget kap, de ettől még nagyon is világi szervezet — állítja. Feleletünk: a Legényegylet és a Kolping ugyanaz, az egri szervezet a Kolping Világszövetségben működő legényegylet volt. És nem világi szervezet. A Kolping-mozgalom alapítója egy Kolping nevű kölni pap volt. Az egri szervezet vezetője ugyancsak pap volt, aki a házban lakott. Az utolsó most is él, Heté- nyi Adorján c. kanonok, beseny- szögi plébános. Kolping egyik célja kifejezetten az ifjúság erkölcsi nevelése volt. Egész nevelési rendszerét, az egyesület mozgalmi életét a keresztény erkölcs hatotta át. így volt Egerben is. Az egri Lef ényegylet tekintélyét a városán éppen az adta, hogy a tagok öntudatosan és boldogan azonosították magukat a keresztény erkölcsi renddel, erre szigorúan ügyeltek a házban, és így szereztek az egész város előtt osztatlan tekintélyt maguknak. A hozzászólás megemlíti, hogy a Kolping nemcsak erkölcsi neveléssel foglalkozott, s ezért nem volt egyházi szervezet. Valóban igaz: a kezdet kezdetétől a mai napig mindig benne volt és van a mozgalom programjában a tagság továbbképzése, bizonyos fokú ellátása (lakás), sőt szórakozási lehetőségének biztosítása is. A mozgalom alapítója cipész volt, mielőtt pap lett volna. Saját életében tapasztalta meg az inasok és segédek életének küzdelmes állomásait, valamint azt, hogy nem elég az iparosnak becsületesnek lenni, a mesterségéhez is érteni kell. Minél képzettebb egy iparos, annál inkább boldogul. Ezért biztosított lakást a vándorló legényeknek, és mélyítette el a tagok szakismereteit. Külföldön, ahol a mozgalom töretlen erővel működik, most is így van. A nyáron voltam Augsburgban, és megtekintettem az ottani Kol- ing-székház tevékenységét. A ázban két vagy három teremben nyelvkurzust találtam, két másik teremben számítógépes továbbképzés folyt, egy hatalmas teremben pedig kereskedelmi tevékenységet imitáltak. A ház vezetője elmondta, hogy aki náluk egy tanfolyamon végez, rövid időn belül munkát talál szaktudása és magatartása alapján. Mindez azt mutatja, hogy a Kolping-mozgalom az egész emberről gondoskodik. Testéről, leikéről egyaránt. De ezt a mindent átfogó, az egész emberről gondoskodást nem lehet a mozgalom ellen fordítani azzal, hogy — mivel az evilági képzésről is gondoskodik — nem egyházi szervezet. Mint ahogyan a ciszte- rek gimnáziumát sem mondja világi szervezetnek azért, mert ott matematikát tanítanak. A hozzászólás másik érve — hogy juttassák az Ipartestületnek a hazat — az, hogy az Ipartestület jobban hasznosítaná, mint a Legenyegylet. Nem tudom, vajon az Ipartestület tudna-e oíyan átfogó programot adni, mint a fentiekben vázoltam. A lényeg azonban még nem is ez, hanem az, hogy ilyen alapon nem lehet tulajdont igényelni. Bárki mondhatja magáról, hogy egy közösségi házat jobban hasznosítana, mint a tulajdonosa. És ha történetesen jelentkezne valaki, aki azt állítaná, hogy ő még jobban hasznosítja, mint az Ipartestület? Befejezésül csak annyit, hogy hazánkban most kíséreljük meg kiépíteni a jogállamot. Egy jogállamban pedig az életet — közte a javak birtoklását is — törvények szabályozzák. Az egyházi javakról pedig a magyar parlament már törvényt hozott. Czakó István Eger főplébánosa
