Heves Megyei Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15-16 / 39. szám
4 SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1992- február 15—16-, szombat—vasárnap Szilvás István és Perl Márton riportja Szépmama S zázkettedik születésnapja után, ezt el kell hinniük nekem, szabadkozva fogad az apró portán Szépmama. — Alaposan felsöpörtem a ház előtt a faleveleket, de csak ott maradt kupacban, meggyúj- tom én még azt, de most már csak később... Tipegve helyet csinál a tisztaszobában. Az ablak mellé, ahová már-már besurran az erőlködő téli napfény, két széket húz egymás mellé, hogy értsük egymást. Kissé nehezen hall már, mondja, beszéljek hangosabban. Szép itt, a falakat mintha tapéta fedné, pedig évtizedes festett minták tarkítják ízléses színekben, még a mennyezet sarkaiba is pöttyintett néhányat a néhai sváb festőember. A sarokban meleg hangulatot áraszt a kövér búbos kemence, zárt ajtaja mögött unalmasan ásítozik telhetetlennek látszó gyomra, amelyben egykor illatos kenyér sült, meg cipó, a határba járók eledele. — Nem tudom én már, lelkem, nem tudom, mikor sütöttem benne utoljára. Talán még abban az időben, amikor a téeszcsébe jártunk. Úgy is volt, hogy amikor hazajöttem, megfejtem, hozzáfogtam dagasztani a tésztát, és addig nem feküdtem le, amíg megkelt, utána meg kellett várni, hogy a kemencében elvégezzen... De ez már a jobb időkben volt, nem úgy, mint amikor lyánykoromban Gyöngyösön napszámoskodtam, és ott kaptuk, szegények, a hadilisztet, abba’ volt minden, csak búzaliszt nem. Később is nélkülöztünk sokat, tartottam ugyan aprólékot a ház körül, az anyám itt lakott szemben ránk, míg dolgoztam, az aprólékkal elbánt. De volt este, amikor hazagyüttem, mi legyen a vacsora... Amit találtunk, az lett, megfejtem, szűrtem tejet, forraltam és tettem bele tésztát, és megvolt a vacsora. Tejleves volt a vacsora, másnap reggelre megint egy fél liter tej, meg egy darab szalonna, kenyér, osztan eredj Rozi, dolgozni. Akkor még csak ez a házunk volt, semmi más, ezt is találat érte, levitte a tetőt, csak a falai maradtak, újra kellett kezdeni az egészet. Földönfutókká lettünk, de azért csak addig küzdelmeskedtünk, addig küzdelmeskedtünk, hogy végül jóra gyütt az urammal... Matt fényű, barnás fénykép kerül a kezembe az asztalról. Lehet, hogy előre kikészítette, de inkább ott az állandó helye. Snájdig baka tekint rám a régirégi felvételről. — Meg kell hagyni, szép ember volt... — Három éve volt már egy kedves szeretője, amikor elment katonának. — Rozika néni azért sokkal szebb lehetett, ha magáért mégiscsak elhagyta... — ...Mégén akkor semmi sem voltam... — legyint rá, s hunyorogva nézi a képet, majd lassan leteszi. Szeme sarkából eltűnik az előbbi huncut mosoly, és csak úgy belesóhajtja a szoba levegőjébe, hogy tizenhárom nap híján, ennyi hiányzott még hozzá, tizenhárom nap híján hatvan évig éltek együtt „boldogságos házasságban.” — Nagyon szerettem az uramat, nagyon... Meg az uram is engem. — Bizonyára sora van annak, Rozika néni, hogy miként is ismerkedtek meg. — Úgy ismerkedtünk meg... — áll rá a történetre csöppnyi hallgatás után —, hogy a négy év katonaság alatt kétszer volt itthon szabadságon. Amikor másodszor jött haza, én cseléd voltam a postán, Géber Antalnak hívták azt a tam'tót, aki a postát is vezette. Egyik vasárnap azt mondja énnékem, hogy Rozika, majd elmégy és hozol nekem egy liter bort. Adta az üveget, és én elmentem a kocsmába, ahol már mulattak a fiatalok, húzta a cigány nékik, és ott láttam meg legelőször az uramat. Megkért, hogy eljöhetne-e hozzám estefelé, azt mondtam, ne gyüjjön, mire beszélt a tanítóval, aki meg fölbiztatta, nyugodtan jöhetsz, fiam... Én meg erre mondtam a tanítónak, vagy cseléd leszek, vagy szeretőt tartok, csak őt nem, merthogy katona volt... — ...Es a katonák szélhámosok voltak. — Azok hát...! — vágja rá Szépmama. — Meg a tanítóval együtt huncutok, mert megbeszélték, hogy hadd találkozzon csak velem. Aztán, amikor letelt az ideje, és ment vissza, mulatva indultak kocsival, de az ablakunk alatt megálltak, kezet fogott mindenkivel, és nekem azt mondta, Isten áldjon. Isten áldjon, mondtam én is, de egy hang nem volt arról, hogy mit forgat a fejében. Klágenfurtból írt, hogy szerencsésen megérkezett, köszöntött engem a levélben, de gondoltam még akkor is, hogy én nem tartok szeretőt. Szépmama felnéz, kezét a szájához emeli, és azt mondja, jaj, de belemerültem. — Ha elfáradt... — intem pihenőre, de csak legyint rá. Orvosság nekem, mondja, ha csuda jót beszélgethetek. Es még hozzáteszi, itt volt egy sor ház, a szomszéd emberek már rég odavannak. Mondhatom úgy is, folytatja, mint Jézus Krisztus, hogy „...elhagyának minden jó barátok.” — Nem fáradtam el — jelzi, hogy hátravan még a történet java. — ...Má’ mikor a katonaságtól hazagyütt, a másik testvére vőlegény, a lyánytestvére menyasszony volt, őtet várták, megkért hát, így lett aztán hármas esküvő. — És a hosszú, boldog házasság... — Isten a tanú rá, boldogan éltünk... Összekerültünk, azt mondtam neki, szeretlek, mert ha nem szerettelek volna, nem is mentem volna hozzád. De vedd tudomásul, hogy ha csak egyszer is meghallok rólad valami rosz- szat, ahogy szerettelek, úgy meg is tudlak utálni, és többé nem vagyok Kádár Jánosné, mert Kádár Jánosnak hítták az uram... De mikor megint elment a háborúba, akkor is azt mondtam, ha tégedet a jó Isten nem vezérel haza, mert az én számomra csak tégedet teremtett, én több férfit nem ismerek férjemnek. Hála Istennek, nagyon megbecsültük egymást. Csak gyermekáldást nem adott nekünk az Úr... Boldog családot azért igen, teszi hozzá, s ennek is szép históriája van. A szomszédban lakó fiatalasszony öt gyereket hagyott hátra, hogy meghalt. A legidősebb tizenkettő lehetett, amikor meg az apjukat katonának vitték a Felvidék elvételekor. — Hát, itt tartottuk őket nálunk, itt aludtak velünk. Megszerettük őket, a férjem is, én is. Azok a mai napig is törődnek velem, anyjuk helyett anyjuknak tartanak. Haláláig tisztelték az uramat is, aki sokat dolgozott rájuk, hol itt, hol ott keresett munkát, mert koncsorgott, hogy megéljünk. És mindig a magunk lábán éljünk meg... Mert akkoriban az úgy volt, idézi ezzel kapcsolatban, hogy nem sokáig élősködtek a „szülék” nyakán. Három hónapig laktak az apóséknál, meséli, aztán azt mondták, keressetek magatoknak kenyeret. Nem volt semmijük, amikor eljöttek az apósáéktól, annyit kaptak, amit egyszerre megettek... Ezután az ő apja házába kerültek, onnan aztán TI-ben röpültek ki, fogalmazza ízesen, megvették ezt a kis telket, és apránként hol ezt, hol azt húzták fel rá, míg el nem készült a házuk. — Istenem, de sokat kellett hajlongani, járni a határt, hogy felküszködjük magunkat valamire... Mondhatom, hogy nincs a faluban még egy nő, aki átesett olyan mindenen, mint én. Nem létezik, nem létezik, nem létezik... — ismételgeti. — Meg hát az uram is. Volt, hogy a sógorommal elvetődtek Miskolcra, Sajónak hívták azt a folyót, amit tisztítottak egy Engel..., Éngel Jakab nevű vállalkozónál. Onnan meg kinevezték Petrozsanba fát vágni, mán’ inkább erdőt kiirtani. Akkor pendültünk aztán valamire, amikor vége lett a második háborúnak, mert az uram öt évig dolgozott itthon, ács- és kőművesipaija lett neki. Nem is vagyok biztos benne, hogy mondták, valami Fox nevezetű kölcsönt kaptak akkor a szegények, nékik építettek a falunak azon a részén, e’... — mutat kifelé az ablakon, és rábólint, nehéz élet volt ez. Majd meg jött a téeszcsé, említi, ott is öt évig volt az ura, aztán megkapta a nyugdijat, de betegséget kapott időskorára, és... — ...És egyedül maradt Rozika néni, egy szál maga a nyugdíjára. — Hétezer-valamennyi forintot kapok, nem is tudom pontosan. A téeszcséből én is, mert oda kényszerültünk a háborút követő harc után. Vagyis beléptünk, mert mit tagadjam, agitáltam én is mellette akkoriban. Volt, ahogy volt, mondják most, hogy erőszakkal kellett bemenni. Hát, annak is mondhatjuk, mert nekünk is volt egy fejőstehenünk, aztán az egyéves üszőnk, azt be is vitték. Hozzá még öt mázsa takarmányt, két tyúkot, két zsákot, valahogy így, hogy ne hazudjak... Most meg hallom, hogy a nép nem tudja, mit csináljon a téeszcsével, nincs kedve hozzá senkinek se. Meglep ez a tájékozottság, kérdem is Szépmamától — mert csak így becézgetem magamban —, honnan tudja mindezt ilyen jól. Hát, a rádióból, int az asztalon lévő kis készülékre, a híreket mindig meghallgatja. Most már inkább csak azokat, teszi hozzá. — Ugye, nagyot változott a világ? — Nagyot, nagyot... Rossz lett a világ, jobbat várnánk, de nem lesz jobb...! — Mi okát látja ennek? — A vezetés nem tud megegyezni, veszekszek is velük magamban, mert az egyik beszédjük agyoncsapja a másikat. A nép meg annyira el van érve, hogy jómódjában nem tudja, mit csináljon... — Mit kellene tennünk, Rozika néni, hogy jóra forduljon a világ? — Értse meg az egyik ember a másikat, de nem érti meg, mert a nagyravágyás viszi. Most ilyenek az emberek, idegesek, s ez nem vezet semmi jóra. — Főleg a hosszú életre nem, ugye? Végül is, árulja el, hogyan élhetnék meg ennyi esztendőt, merthogy nagyon szeretnék, az biztos... — Nem nagyon jó élet ez már, nehéz ennyi esztendővel az ember vállán. De biztos, szeretet kell, a család szeretete kell az igazi élethez, meg egymás tisztelete, becsülése, megértése. És nem szabad idegeskedni, lám, még így, egyedül sem — vallja csendesen. Érzem, nem szabad fájdalmat okoznom az egyedüllét emlegetésével. Bár körülfogja SzépmaVége a nótának, megtörli a szemét, és azt mondja, míg fiatal volt, nagyon szeretett táncolni, dalolni, meg eljárni a templomba. Mire a kántor kj verte az orgonán az éneket, már akkor odahajtott a könyvben. — De ez is elmaradt — sóhajtja. — Nem bírok menni már régen, „nincsen lábam”, nincs erő a lábamban. — Betegeskedik, Rozika néni? — Nem én...! Még ezt az orvost, aki most orvos, nem láttam... Bár egyik alkalommal, azt hiszem, három esztendeje körül lehetett, tüdőgyulladásba estem, lázas lettem. Azért csak felkeltem, hogy kimenjek, hát, nekiestem az ajtónak, úgy, hogy a kezem eltört, elhasadt. Hevesre vittek kocsival, nem tudtam én ott se, hogy kivel is beszélek, hát a főorvos vót... Beszélgettünk, mondtam, hogy még most látom először belülről a kórházat. Megakadt ezen az orvos, azt mondta erre, akkor nem sokat dolgozhatott a néni, hogy ilyen jó erőben van. Hát, méregbe is gyüttem erre, mert mi mást is csinálhattam volna egész életemben, mint csak dolgoztam, dolgoztam. Azt csinálnám most is, mondtam, ha bírnám magam. De mostanra beszorított a korom... — Hogy látja el magát? — A közös konyháról hoznak ebédet, mikor minőt, de azért jót... Most is várom már, hogy fizetni kell a kosztért, öt nap hoznak a közösből. Szombaton meg vasárnap a testvérem családja adja az ételt, egyszer az egyik, másszor a másik hoz. így kosztolok, a kis nyugdijamból fizetem ki. Meg azt is, hogy levetik rólam a gúnyát, kihúzzák alólam az ágyneműt, kimossák, kivasalják. Nem kívánhatom el ingyér, eny- nyire futja a pénzemből. — Szóval, ha nem is fényesen, de meg lehet élni belőle. — Be kell osztani... Akkor jut erre is, arra is. Amióta egyedül vagyok, kétszer kerítettem el a házat, akkor csatornát, kaput csináltattam a ház elejébe. Mindig ilyesmire költöttem apénzt... Míg fiatalok voltunk, úgy tettünk, hogy vegyünk egy kis földet öregségünkre, legyen, ami elmát egy népes szerető közösség, mégis... — Sajnos, nem tudok már egyebet, mint hogy egyik helyről ülök a másikra. Kimegyek a ház elejbe, begyüvök. Az olvasót a kezembe veszem, imádkozok, énekelek. Éccaka is, ha nem tudok aludni, veszem az olvasót, mert az mindig velem van, vagy énekelek. Ez olyan, ha hozzáfogok reggel, másnap délig tudok danolni, és mindig más és más éneket. — ...És a legtöbbször melyiket? — Hát ezt, ez a kedves nótám... Ezt, lelkem, kevesen ismerik már, így szól: tart. Apránként vettünk egy holdat, később meg egy fél holdat, meg megint fél holdat, amelyik aztán bekerült a téeszcsébe. Eny- nyi évre már, amit megértem, az sem kellene, így hát ott van azóta is. Elgondolkodtat, ahogy mondja: ennyi évre már... Igen, 102 januárra, ami eddig eltelt. Annyi biztos, az Élet hűségesküt fogadott Szépmamának. Mondom is neki, milyen boldog lehet, ha arra gondol, hogy ott fénylik előtte százkét gyertyaláng, s egyik sem pislákol. A legszebb születésnapi ajándék... — Nagyon sokan voltak a születésnapomon — veszi át a szót. — Sok mindenfélét kaptam ajándékba, egy nagy rózsacsokrot is, és mert én is ajándékba kaptam, elvitték a templomba, én is ajándékba adtam, Szűz Máriának... Nem emlékszem rá, hiába, hogy megöregedtem, de nem emlékszem rá, hogy ezt a tiszteletet, amit én most kaptam, megkapta volna valaki más még Kömlő községben... Szépmama összekulcsolja a kezét, mintha csendesen imádkozna, élőkért és holtakért, szeretteiért, s mindazokért, akik szép ünnepén megköszöntötték. — És magukért is, kedveseim, hogy olyan jót beszélgethettünk — mondja. Kilépünk a tisztaszobából, át a takaros konyhán, a kockalapokkal borított verandára. Botját szorítva a kapuig jön velünk, s ott csak állunk-állunk, mert nem akaródzik elindulni. A házikó fürdik a szikrázó napfényben, csend van körülöttünk. Hogy ne kelljen még búcsút venni, azt mondom Szépmamának, nem hiszem a „pletykát”, miszerint két esztendeje egyszer csak nekilátott, és kimeszelte az egész házat. — Kedves uram... — hát, hallaniuk kellene ezt a hangsúlyt, ahogy válaszol —, nem akarok én hazudni, de körülmeszeltem. Elhúztam körül a létrát, arról csi- nákoltam, mert először addig meszeltem, ameddig alulról felértem. Amikorra a szomszédasz- szonyok mind felkeltek, én már takarítottam kívülről. Ezzel a két kezemmel... Kedves kapitány tír, öltözzön szürkébe, Kísérjen ki minket a csatatérre. Elkísérlek, kedves fiam, én is elmegyek, A jó Isten tudja, ki jön vissza veletek. Hej, már kelet felől mélyen dörög az ágyú, Magyar baka, miért vagy olyan szomortí? Nem vagyok én, kapitány tír, sej-haj, szomortí, Inkább azt hallgatom, merről dörög az ágytí. Gyere, kedves bajtárs, htízzunk drótot, míg lehet, Mert már közeleg az orosz hadsereg. Szólnak az ágytík, ropognak a masingerek, Most tudjuk meg, fiók, Mit ér egy magyar gyerek...
