Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-31 / 26. szám
TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1992. január 31„ péntek 4. A közelmúltban érkezett a hír, 90 éves korában Budapesten elhunyt Babies Antal orvos, urológus professzor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A nemzetközi hírű szakember egész életét a kutatásnak, s vele együtt a gyógyításnak szentelte. A vese szerkezetének és működésének tekintélyes kutatója volt, aki egyszerűségével és bölcsességével is kitűnt. A budapesti urológiai klinika egykori igazgatója — nagy elődeinek hagyományait folytatva — maradandót alkotott nemzetközileg is. Eldöntötte, hogy nekivág az ismeretlennek „Az emberi élet értelme — a szolgálat” A Dunántúl szülötte volt. A Kisalföld peremén, a Bakonyalja apró falujában, Lovászpatonán 1902-ben látta meg a napvilágot. Apja pék volt, aki tíz gyereket nevelt. Babies Antal későbbi feljegyzéseiben arra emlékezett, hogy otthon mindig azt hallotta: „Ha nem tanulsz fiam, inasnak adunk.” Nos, nem így történt, mert jól tanult, kitűnő eredményeket ért el a gimnáziumban, majd később az egyetemen is. A százforduló elejét jelző évtizedekben azonban ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy vágyát elérhesse, hogy falusi körorvos lehessen Magyarországon. A diploma eleinte állásta- lanságot jelentett neki. Kaposváron kezdte pályáját, azután felkerült a fővárosba. Az urológiai klinika professzorához, az akkor már nagyhírű Illyés Gézához viszont nehezen tudott bejutni. Babies Antal néhai mesteréről írt monográfiájában erre így emlékezett 1972-ben: „Amikor orvos lettem, a friss élmények, új megismerések varázsa, a lelke- sültség és az újonnan szerzett tapasztalatok nem tudtak egyensúlyba kerülni a tudatommal. Visszatértek emlékezetembe azok az órák is, amelyeket negyedéves medikus koromban a Rókus Kórházban Illyés Géza professzor előadásain töltöttem. Magam előtt láttam, amint köny- nyed kézzel, biztonsággal dolgozik a bonyolult műszerekkel. Mint fiatal orvos, én is eszményképet kerestem, s ez az időszak a kaposvári kórházban ráirányította a figyelmemet Illyés Géza professzorra, mint az urológiai sebészet magyar úttörőjére és egyben legnagyobb képviselőjére. Fiatalos szenvedéllyel töprengeni kezdtem azon, hogyan dolgozhatnék mellette. Arra gondoltam ugyanis, hogy az emberi életnek csak akkor van értelme, ha azt szolgálatnak fogjuk fel. Arra is gondoltam, hogy 25 évig meneteltem, sietve egy cél, a falusi körorvosság felé, s most, egy új ideál felfedezésekor, nem lesz könnyű attól megválnom. Egyéni sorsom azonban nem volt könnyű, és ilyenkor az ember hamarabb fellázad. Eldöntöttem magamban, hogy nekivágok az ismeretlennek. Valami termékeny szorongás űzött, ami lépteimet elkerülhetetlenül irányította, az Illyés Géza professzor által vezetett klinika felé. Nem tudtam ugyan elképzelni sem, hogyan kerülök Budapestre, hogyan fogok élni, hol lesz a lakásom. De azért álmodoztam, mint mások is. Úgy van ez a fiatal korban, hogy szeretjük a bizonytalant, azt, ami talán nincs. Lehet, hogy a fiatal életnek egy nagy adománya ez, s odasegít bennünket, hogy olyan eszményt alkossunk magunknak, amelyben örökké reménykedni tudunk. 1929 áprilisában Budapestre utaztam, és merész elhatározással, egy kedves ajánlóm névjegyével Illyés Géza Pajor Szanatóriumban levő magánrendelőjébe kopogtam be. Úgy emlékszem, meglepődött, amikor azt mondtam, tanulni szeretnék az általa vezetett klinikán. Talán ezért kérdezte meg tőlem újból hitetlenkedve: „De mégis, mi a közelebbi célja?” Újra válaszoltam, így: „Tanulni szeretnék, én nem pénzt akarok keresni.” Megenyhülve nézett végig rajtam, majd szó nélkül odanyújtotta gumikesztyűs kezét, s így szólt: „Október elsején jelentkezzen nálam a klinikán, a Rókus Kórházban. Felveszem. Díjtalan gyakornokká történő kinevezésére azonban később, a következő évben kerülhet sor.” Ezek után, 1929 őszén valóban Illyés Géza professzor legfiatalabb tanítványa lettem...” A klinikán 20-22 orvos dolgozott. Közöttük a szerény falusi fiú szívesen elvállalt mindent, amit más nem tett. Hetenként háromszor-négyszer ügyeletben volt. Minden idejét a kórtermekben töltötte. Amikor éppen nem akadt elfoglaltsága, átment a másik osztályra, és dolgozott a laboratóriumban. így hozzájuthatott olyan műszerekhez, amihez nappal nem nyúlhatott. Emellett a könyvtárban búvárkodott, olvasott, nyelveket tanult. Gyógyítani akart, a lehető legnagyobb hozzáértéssel. Boldog volt, amikor végre kinevezték díjtalan gyakornoknak. Egy év múlva szobát is kapott a klinikán, ez lett az otthona. Négy esztendő múltán előlépett, díjtalan tanársegédlett, rábízták egy osztály vezetését. Fantasztikus buzgalmát Illyés Géza professzor is hamar felismerte. Ezért gyorsan megtanul angolul és németül, ezenkívül gépen írni, és elsajátította az irodalom kivonatok készítésének tudományát is. Harmincnyolc esztendős korában jutott el odáig, hogy megnősüljön. Akkor kezdett magánprakszist, s egyik napról a másikra az ország egyik legkeresettebb orvosa lett. Egymás után jelentek meg cikkei, tanulmányai. Azután kinevezték Illyés Géza helyettesévé, aki hetvenéves korában nyugállományba vonult. Javaslatára utódja Babies Antal lett, aki erre így emlékezett: „Illyés profesz- szor 1941. június 30-án volt — mint aktív egyetemi tanár — utolsó alkalommal az urológiai klinikán. Mielőtt azt elhagyta volna, a szobájába hivatott, ahol csupán ketten voltunk. Felém fordult, s — kezét a vállamra téve — a következőket mondta: „Nem akarok senkitől sem elbúcsúzni rajtad kívül, és ne kísérjen Babies Antal említett dolgozatában arról is írt, hogy: „A budapesti Urológiai Sebészeti Klinikán a világon elsőként mutattuk ki, hogy az elzárt vesében a nyirokerek jól láthatóan kitágulnak. Bebizonyítottuk, hogy abban az esetben, ha a veséből elveki senki a kapun. Ezt kérem tőled. Vigyázz mindenre, amit reád bíztam.!” Életében először megsimogatta az arcomat, nagyon szokatlan volt ez tőle, pedig nem látszott elérzékenyültnek. Aztán kezet szorított velem, s úgy ment el, ahogy kívánta. Nem tudta senki a klinikán rajtam kívül, hogy eltávozott, és holnap már nem jön be. Nem vette észre senki, hogy kilépett abból a klinikai épületből, ahol az élet nagy feladataiért csatázott. Néhány nap múlva az egyetem dékánja engem bízott meg az intézmény ideiglenes vezetésével.” A felszabadulás után mihelyst valamennyire konszolidálódtak a viszonyok, kinevezték a klinika igazgatójává, és egyetemi tanár, majd akadémikus lett. Munkásságát Kossuth-dijjal ismerték el, de még nem kezdhette a tudományos munkát, mert előbb a munkahelyét kellett rendbehoznia. Miután nagyon kevés pénzt folyósítottak erre, így felelevenítette magánprakszisát. Az ország legdrágább orvosa lett, és jómódú embereket operált honoráriumért. így szedett össze két év alatt 170 ezer forintot a klinika újjáépítésére, festésre, és a tető megjavítására. így abba hagyzető nyirokerekben a nyirokelfo- lyás akadályozva nincs, akkor a szövetközi vizenyő által tartósan megzavart sejtek a nyirokutakon keresztül folyamatosan leépülve elszállíttatnak. Ez a folyamat végeredményben hosszabb idő múlva az egész veseállomány elhatta az otthoni rendelést, s hozzáláthatott a megszokott sűrű kutató munkához a klinikán. Ennek valamennyi témáját a kórterem inspirációjából kapta, miután a betegágy mellől indultak el a vese űrítőrendszerével kapcsolatos vizsgálatok. Kitartó, szívós munkát végzett, és 72 éves korában ment nyugállományba. Ezt megelőzően még egy 1975-ben adott nyilatkozatában erről így szólt. „Egy cseppet sem fogok unatkozni, annyi feladatot kapok, hogy csak győzzem teljesíteni. Például arról akarok írni, hogy miként jut el a klinikus orvos a diagnózishoz. Ez természetesen közismert még a laikusok között is: kikérdezés, vizsgálat — a hagyományos módszerektől a legmodernebb eszközök felhasználásáig. Aztán működni kezd az orvosi logika: elkészül az eredmény. Mégis előfordul, hogy aztán műtét közben egészen másra bukkan, mint amire számított.” Igazi életeleme volt a hivatás, a legtisztább örömet a munka jelentette neki. Magas kort ért meg, hiszen nemrég, kilencven évesen ragadta el a halál. Ám egyénisége, tudományos munkássága maradandó. (mentusz) véknyodásához, eltűnéséhez vezet. Á vesenyirokerek anatómiájának és a nyirokkeringés élettanának részletes vizsgálataiból magyarázó új elmélet ma már általánosan elfogadott és az új tankönyvekben felhasznált adattá' lett.” A franciák után a 1955-ben az Akadémiai Kiadó gondozásában, Ligeti Lajos szerkesztésében közreadták A magyar tudomány tíz éve 1945-1955 című gyűjteményes összeállítást. Ebben Babies Antal az urológiai sebészeti kutatások eredményeiről és jelentőségéről így számolt be: „A magyar urológiai sebészetnek hagyományai vannak, és eredményei nemcsak itthon, világviszonylatban is elismertek. Ennek magyarázatát abmagyarok az élen ban találjuk, hogy Korányi Sándor a vesebajok funkcionális kortanára és gyógyítására vonatkozó kutatásaiban a vesesebészet számára is olyan alapokat teremtett, amelyeken fiatalabb kortársa, Illyés Géza az urológiai sebészetet tovább építhette. Ezért nem véletlen, hogy Franciaország után Európában csak Magyarország az, ahol az urológiai sebészet, mint önálló iskola, már 1920 óta folyamatosan él, dolgozik és halad előre. A világon elsőként mutatták ki Az egri mozik A műsorán ZCHC CS HCVC^CS The Doors Jim Morrison halálának 20. évfordulóján kezdte el forgatni filmjét Oliver Stone a legendás együttesről. A Doors maga a ’60-as évek „párlata”. Zenéjük nyers, mégis költői, agresszív, mégis megnyugtató. Föllépéseiken ragyogó drámai színházat varázsoltak a közönség elé, ötvöztek minden művészeti ágat és mozzanatot, s így rendkívüli hatást értek el. Morrison látomásos szövegei az együttes extatikus zenéjével vegyülve szinte szétrobbantják a néző agyát. Kábító- szeres látomások peregnek előttünk, időnként obszcén színpadi jelenésekkel megszakítva: rituális szeretkezések, amelyek pa- ráznasága az abszolút szabadság illúzióját kelti. S mintha közvetlenül a Doors mellett csörrenne meg az az aranyszínű telefon, amelyen keresztül Istennel lehet beszélgetni. Csak éppen nincs mit mondani neki. S mert az együttes nem talál szavakat az Úr számára, felmutatja neki ezt a zenét. A megrendítő hatású filmet az egri Prizma mozi nézői tekinthetik meg. Doc Hollywood Dr. Benjamin Stone, a fiatal kozmetikaisebész-aspiráns reménybeli hollywoodi állása felé robog gyönyörű Porsche kocsiián. A sors azonban — néhány kidöntött karó formájában — beleszól életébe. Ezeket a fadarabokat ugyanis vidéken kerítésnek hívjak, ráadásul Grady város bírájának tulajdonát kepezik. Hősünk így megfeneklik, s vezetésként helyi praktizálásra kényszerül. Dr. Stone napközben ellátja a körzeti orvos teendőit, este pedig keserves képpel sétálgat paraszolvenciaként kapott disznójával. Egy gyönyörű reggel azonban felbukkan eíőtte élete értelme, és egycsapásra megváltoztatja nézőpontját. Ám úgy látszik, a hölgy elkésett. Közeleg a szabadulás órája, a doktort várja Hollywood. Á Michael J. Fox főszereplésével készült vígjátékot az Uránia mozi mutatja oe. Fotók Észak-Magyarországról A Megyei Művelődési Központ galériájában látható január tíztől február hetedikéig az Észak-Magyarországi Fotókiállítás Miskolcról áthozott része. Itt elsősorban Heves megyei fotósok munkái láthatók, de nem hiányoznak a válogatásból a salgótarjániak, az ózdiak, a miskolciak sem. Némi önzéssel mi inkább a hazaiakkal foglalkoznánk, mert szemléletük is közelebb áll hozzánk, mint az ipartelepi adottságokkal-hatásokkal is átszőtt embereké, akikben másképp rögződik a táj és ember, a kapcsolat is árnyaltabb, színesebb, finomabb itt, lágyabb, mint azokon a tájakon, ahol a bánya, a kopár hegyoldalak fogják közre az élményt, szülve ellentmondást és feszültséget, elgondolkodtatva, vajon mi lehet az oka annak, hogy ezt vagy azt a témát a fotográfus kivitte a sivárnak mondható körülmények közé? Molnár István (Eger) öregembereit — köztük a százesztendőst is — jól ismeijük. Értjük mondanivalóját, miért tereli rájuk a figyelmünket folyton. Élvezzük Bimbó Zoltán: Akt Fehér Miklós (Gyöngyös) tájait, tudjuk, hogy ő sokat mesel a madarakról. fit a Tavasz ébredésével bájol el minket, épp úgy, mint Bimbó Zoltán az ő szemérmes, egyáltalán nem kiabáló szembe- aktjával. Dr. Péntek László mozambiki fotóiból is jutott ide egy, amely a Szemek címet viseli, és a fekete szépség tekintetét örökíti meg. Nagy Péter felvétele ugyan túl magas retorikával mond el egy szeretetreméltó asszonyról sok mindent, mégis elfogadjuk, mert a sok-sok akt között lényeges mondanivalót rögzít, megszívlelni valót ad számunkra: a kereszt, a nyitott koporsó durva deszkából — benne a párnával —, az ablakon átömlő ellenfényben, ahol profilban áll a sorsával megbékélt hölgy — futam, látvány az emberi méltóságról. Gál Gábor Médiuma, Molnár Béla portréja, Gedeon Péter Inter- mezzoja, Dolmányos László ismert témaköre a kövekről biztosítja a hangulati átmenetet a keményebb fogalmazások irányába. Dobosy László négyes sorozata, a Stáció hédonista életfelfogást tükröz és azt, hogy ezekben a felvételekben inkább tárgyként, mint személyiségként jelennek meg a szereplők. Buda László Salgótarjánból hat felvételt rak egymás mellé Disco címen, s mi érteni véljük, hogy az emberi értékek hol, milyen körülmények között nem számítanak mércének és mértéknek, ha mindennapi önmagunkat itt, a nappali világításban és szerepünkben vesszük komolyan — elsősorban. Mert az még valahogy rendjén van, ha azt látom, a kameraállás azért szegeződik a felvett pontra, mert a női test szépségét szeretné dokumentálni. De az már teljesen problematikus, hogyan ítéli meg a fotós azokat a szereplőket, akik közül az egyik, a fiatal lány egyszál fehér gyolccsal pózokat vesz fel, nem hagyva kétséget afelől, hogy a termeszét ölén, az adott magányban mi képeződik le és ki két ember között, a nő és férfi egymásra találásában; de ezt a közlési szándékot értékében erősen lefokozza, hogy amíg az első néhány felvételen a hölgy dinamikus mozdulatokkal igyekszik ránk hatást gyakorolni, addig a sorozat záró felvételén a lenge ruhájú modell ránk tekint, némileg csábosán, míg a férfi a teljes ismeretlenségbe Durkolóz- va hátat fordít nekünk, hogy jól szemügyre vehessük a hátát és a feneket, miközben mi azért arra is kíváncsiak lennénk, ha már valaminek a bemutatására vállalkozott, hogy az ő, tehát a férfi arcán megjelenő lelki tartalmak milyen szintig fedezik a művészi megjelenítés szükségességét? Vagy ezzel az igényünkkel tévútra tévedtünk? Itt a banális és az animális ellepi-ellepheti azt a magasabb régiót, amit az esztétikum igényelhet? Ki lát az indokok és az indítékok rejtelmeibe? Kell-e nekünk mindent megértenünk? Nem elég látni és elgondolkodni...?
