Heves Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04-05 / 3. szám

8. ______________ HÉTVÉGI MAGAZIN __________________HÍRLAP, 1992. január 4-5., szombat-vasárnap A repülés hősei és vértanúi Pénzcsináló lett a jobboldal nemzeti hőse A kíváncsi ember nem csupán előre, de hátra is szeret tekinteni, mintegy felmérve az utat: hon­nan indultunk, hol tartunk? Nincs ez másképpen a repüléssel sem, és alig akad ember, akit ne furdalna a kíváncsiság, a „részle­tek” arra vonatkozóan, hogy mi­lyen lehetett az első repülőgép 90 évvel ezelőtt, kik voltak a merész vállalkozók, akik közül többen bizony az életükkel fizettek me­részségükért. Nyilván rengeteget olvastak, hallottak már olvasóink a repü­lés csodáiról, ám ezúttal az apró­ságok, a „részletek”, a személyek is felbukkannak a színen, ezért ez az összeállítás talán mégis más, mint az eddigi ismeretek. A középkorban börtönbünte­tés, sőt máglyahalál várt azokra a „bolondokra”, akik fejükbe vet­ték a levegő meghódításának a gondolatát, vagy arról csupán beszéltek is. Bűnnek számított, a világrend felforgatásának minő­sült minden effajta szándék, vagy az erre való buzdítás. Tulajdon­képpen akkor senki sem hitte igazán, hogy az ember szárnyra kelhet a madarakkal, és meghó­díthatja a levegőt, ám az ábránd, a remény szikrája mindvégig életben maradt. A repülés első hősei és vérta­núi — tudjuk — mitológiai ala­kok voltak, akiknek emlékét ma is őrizzük, alakjuk regékben, re­gényekben szerepel. E nemes tö­rekvés első sikerének hivatalos évfordulóját tulajdonképpen 1928 karácsonyán ünnepelte meg a világ, nevezetesen azt, hogy 1903. december 17-én emelkedett fel a földről a világ legelső, „benzinmotorral” haj­tott repülőgépe. A két feltaláló, Wright Wilbur és Orville az amerikai Dayton- ban lakott, apjuk lelkipásztor volt, de később a közmegbecsü­lés a püspöki székbe emelte. Pu­ritán szorgalmát a fiai is örököl­ték, akik pici gyermekkoruktól nagy érdeklődést mutattak a technika iránt. Első lépésük az volt, hogy kerékpárműhelyt ala­pítottak, később alkatrész-árusí­tással is foglalkoztak. Ekkor érte őket a váratlan hír, hogy Németországban Lilien­thal Ottó sárkányszerű szerkeze­tével — kétezredszer kísérletezve a siklórepülést — lezuhant és ha­lálra zúzta magát, s magával vitte em az idő, nem a munka i koptat el minket, hanem a szavak. Igen! Azok őrölnek, odarajzolva az ingerültség, a bosszúság barázdáit a szájak, a szemek köré, miközben aprócs­ka fullánkjaik teszik tönkre, rontják el napjainkat. Naponta rohanunk fejvesztet­ten sürgős ügyeink után, harcban állunk az idővel, noha tudhat­nánk, hogy kapkodva, rohanva nem lehet elintézni komoly, nagy horderejű ügyeket. Roha­násaink közepette könnyen bá­nunk a szóval, pedig a szavak olyanok, mint az őszi falevelek: felkapja, kavarja őket a szél. A napokban bejött hozzám egy ötven körüli, nagyon szomo­rú ember. Leült, hosszan nézett maga elé, aztán mintha meggon­dolta volna magát, indulni ké­szült. — Mondani akart valamit... Megrázta kócos, ősz fejét, majd váratlanul mégis meggon­dolta magát, és visszaült a szék­re. Nagyon fáradtnak látszott, homlokráncaiban elbújtak a le­tűnt évtizedek, de a szeme, a sze­me az szúrt, mint a hegyes kard. — Kire haragszik? Nem válaszolt egy ideig, az­tán, mintha azon tűnődne, hogy valójában kire is haragszik, této­ván széttárta a kezét. — Senkire. A két hete írt négyoldalas le­vele szétnyitva ott feküdt előt­tem az asztalon, a francia kockás papíron az ákombákom nagy, li­la betűk szótlanul beszéltek. — A bátyjára sem? — Őrá sem. Őt gyűlölöm! Hunyott szemmel úgy tűnt, mintha szavak röpködtek volna a levegőben, rajzottak, mint a méhek vagy a lepkék; némelyek kedvesen simogatták a lelkemet, szándékát, hogy motort szerel a gépére. Pilcher úr nem sokkal később az USA-ban halt mártír­halált. Nosza, a két fiatal Wright testvér Chanut konstruktőr típu­sai közül a biplán rendszerű ma­sinát találta a legmegfelelőbbnek céljaik megvalósításához. Nyomban egy sor változtatást végeztek a kísérleti repülőn — a kormányszerkezeten, a szárny­végeken —, és a kormányfelüle­teket repülés közben már zsinó­rokkal mozgatták. Az amerikai Földrajzi Intézet választotta ki számukra a legmegfelelőbb kí­sérleti repülőteret és adta a mete­orológiai jelentéseket a felszállá­sokhoz. Nos, az első kísérletet a fiúk az USA-beli Devil Hill la­katlan pusztaságában hajtották végre, előbb motor nélkül, majd motorral. A dombról leeresz­kedve, jó széllel, 1901-ben már mintegy „százszor” keltek szárnyra, és motor nélkül mint­egy 120 méteres távolságot tet­tek meg. A gépben arccal a föld felé „feküdtek”, és ettől a test­helyzettől csak akkor tértek el, amikor az amerikai kormány il­letékesei az ülő testhelyzetet szor­galmazták. Kit ne érdekelne, hogy miként emelkedtek a levegőbe? Nos, a gép két szárnya végét két kisegí­tő fogta, és addig futott velük szél ellen a lejtőn lefelé, amíg a levegő ellenállása a masinát ki nem kapta a kezükből. Gond volt a leszállással is, talpra ugrá­suk gyakran kisebb-nagyobb zú- zódással járt, míg később — a mai helikopterhez hasonlóan — „szántalpakat” szereltek a repü­lőjükre. Wrighték nem siettek, sokkal inkább tudományos módszerek­kel tökéletesítették tapasztalata­ikat. Az 1902-ben készített gé­pük 10 méter széles és 53 kiló volt, siklásra kitűnően alkalmas­nak bizonyult. Megtaláljuk rajta a hátsó kormányt, és talán ennek is köszönhető, hogy az elsőhosz- szabb repülésük 187 méter volt, és „már” 26 másodpercig tartott. A siklórepülőgépre szerelt motor nyilván forradalmi válto­zást hozott! Egy négyhengeres, 16-18 lóerős motorral 1903. de­cember 17-én kezdték meg az újabb kísérleteket. A gépet sínen futó kis kocsira tették, mert kere­kei még mindig nem voltak, csak szántalpai. Az első kísérlet alkal­mások fullánkot engedtek, és szúrtak, aszerint okozva fájdal­mat, hogy lassan vagy gyorsan ölő mérget rejtett a belsejük. — Egy szó miatt? — Amiatt. Amint előrehajtotta a fejét, deres hajfürtjei a szemébe hul­lottak, azokat igazgatta, velük babrált, miközben újra és újra el­olvastam a leveléből néhány sort: — Tudja, nekem mindig is a bátyám volt a legjobb emberem. Testvérek és barátok voltunk, együtt szenvedtünk át a háborút, eltemettük az apánkat, aztán mindketten megnősültünk. Fa­lubeli lányt vettünk feleségül, közösen kezdtünk bele egy vál­lalkozásba, amibe végül is bele­buktunk. Annyink sem maradt, hogy kölcsön nélkül átvészeljük a telet! Szegénységünkben már kevesebbet találkoztunk, mert a bátyám kocsmajáró lett, és azt a keveset is elitta, amit keresett. Hordta a szót a szél szerte a falu­ban, hogy a bátyám miattam iszik! Beszélték, hogy a felesége átkot szórt a fejemre, a pokolra kíván, és nem nyugszik addig, amíg az utamat nem állja. Az mával 12, a későbbinél már 59 másodpercet töltöttek a levegő­ben, s 260 méteres távolságot tettek meg 16 kilométeres órán­kénti sebességgel. Ez a világraszóló siker a már említett napon volt, vagyis ez a nap a „repülőgép” születésének pontos dátuma! És hogy a siker milyen további eredményeket hozott, azt mi sem igazolja job­ban, mint az, hogy 1905-ben már 38 kilométert repültek egyfolytá­ban, ugyanakkor Európában ek­kor még senkinek sem sikerült a magasba emelkednie. Végre 1906-ban a francia Santos Du­mont emelkedett 7-8 méterre a föld fölé... Egy érdekes sztorit is előka­partunk, nevezetesen — az ame­rikai fivérek titkolózásai miatt — éppen a franciák kétségbe von­ták az USA sikereit, mire a Wright testvérek elhatározták, hogy Európába utaznak, és itt ej­tik ámulatba a világot. 1908. au­gusztus 2-án érkeztek Franciaor- szágföldjére, és sikert sikerre hal­moztak! Két óra húsz perc alatt megtettek 127 kilométert, el­nyerve ezzel a Michelin-dfjat. El lehet képzelni az ünneplést, a ne­vezetes vendégkoszorút, akik kí­váncsiak voltak a fivérek „csodá­ira”, amely után esze ágába se ju­tott senkinek, hogy kétségbe vonja sikereiket. Nyilván a kedves olvasó kí­váncsi, hogy vajon a továbbiak­ban miként alakult a két bátor amerikai fiú sorsa, akik nem ke­vesebb, mint egy évtizedet töltöt­tek el álmaik közös megvalósítá­sával, és kiváltották a világ ámu­latát, csodálkozását. Az addig egymástól elválaszt­hatatlan testvéreknek 1912-ben — sajnos — elszakadt az útja egy­mástól. Wright Wilburt — aki a szelek birodalmát igájába törte, és akinek erején és elővigyáza­tosságán semmi és senki nem tu­dott kifogni, dacolt az elemek­kel, a természettel — váratlanul tífuszban meghalt! Testvére ha­marosan megalapította a repülő- gépgyárát, és az USA-ban dol­gozott tovább fáradhatatlanul. Azóta bizony sok-sok minden történt a repülés történelmében, de az első, a legelső eredményes próbálkozásra méltán emlékszik a világ mindenkor, amikor a re­pülés és a repülőgépek őseiről és hőseiről van szó... asszonyom csitított, nem vettem komolyan a pletykát, a szóbeszé­det, de egyszer, amikor egy üveg sörre magam is betértem oda, ahová a bátyám volt járatos, elej- be álltam: — Minek vagyok én az oka, András? Felhajtotta a féldecijét, kért egy deci rumot, aztán amikor azt is leengedte a torkán, szembe­fordult velem, megragadta a vál- lamat, és azt mondta: — Mindennek. Végére értem a levélnek, látta, hogy olvasom, nem is háborga­tott egyetlen szóval sem, néhány másodperc után aztán magam indítottam el megint a beszéd fo­nalát. — Mióta nem beszélnek? — Tizenhét éve. Tudom a levélből, hogy annak előtte sem harag, sem perlekedés nem volt közöttük, hivatalos em­ber elé nem álltak, és csupán az igazságtalan vád, a szó, az az „egyetlen” szó volt az, ami szem­befordította egymással a két testvért. Mentő gondolatom tá­madt, rá is kérdeztem nyomban. — Asszonyok nyelve nem volt a dologban? A tea szerelmesei A csésze tea a szó szoros értel­mében minden helyzetben hoz­zátartozik az angol ember életé­hez. Érje öröm vagy bánat, izgul­jon vagy unatkozzék — mindig kéznél van egy „cup of tea”, hogy élénkítse vagy nyugtassa, amire éppen szüksége van. A nem egészen 60 millió angol mintegy 200 millió csésze teát fogyaszt naponta — tejjel vagy citrommal, de csaknem minden esetben bőséges cukorral. Egyvalami azonban változott: a gyarmatbirodalom idejéből származó szokás, a teázás ma már távolról sem olyan ünnepi szertartás, mint valamikor volt. Ideje sem lenne rá az angol em­bernek, azonkívül a háztartási alkalmazott szinte mindenütt ki­ment a divatból, és ugyancsak gazdasági megszorításnak esett áldozatul a hivatal „tea-lady”-je vagy „tea-boy”-ja. Igaz az is, hogy emelkedett a kávéfogyasz­tás Angliában. Ezzel szemben viszont a tea szerelmesei újabb módszereket találtak ki kedvenc italuk gyorsabb felforralására, a kereskedők pedig erre különö­sen alkalmas keverékeket dob­tak piacra. Nagy-Britannia ma is a világ egyik legnagyobb teaimportőre. Különösen a finomabb fajták iránt nőtt meg a kereslet. Az an­golok manapság évente 50 millió font sterlinget költenek teára, és becslések szerint 1995-re ez az összeg megkétszereződik. A leg­kedveltebb teafajták a ceyloni, az Early Grey, a Darjeeling, az Assam, a Lapsan, a Souchong és az orosz tea. A szenvedélyes tea­fogyasztók ugyan mélységesen megvetik a gyógynövényteákat, de azok fogyasztása is növeke­dett az utóbbi években — egész­ségügyi okokból. Megkedvelték az angolok az egzotikus gyümöl­csökkel — mangóval, vamliával, fahéjjal — kevert fekete teát is, és újabban a teázókban — horribile dictu! — feketekávét is felszol­gálnak. Angliában időről időre közvé­lemény-kutatást tartanak annak megállapítására, hogy kivel teáz­na együtt a legszívesebben az an­gol férfi és az angol nő. A nemré­giben nyilvánosságra hozott fel­mérés szerint az angol férfiak a legszívesebben Mihail Gorba- csowal beszélgetnének el egy csésze tea mellett, az angol nők pedig a népszerű filmsztár, Mel Gibson társaságában szürcsöl­getnék boldogan a teájukat. Szúrós szemmel nézett rám, úgyszólván sértetten, mélyen megbántottam — Nem az asszonya, ő maga mondta a szemembe a vádat. — De sugalmazhatta neki! E nehéz beszélgetés során megtanultam, hogy a szónak, minden szónak ereje van, a sza­vak élnek; éltetni és ölni tudnak! Igaz, a legtöbbjük elröppen nyomtalanul, de a szavak között is akadnak „gyilkosok”, vérig sértők, holtig porig alázok. Né­mely szavakat nem lehet köl­csönadni, valakinek tulajdoníta­ni, a világra rákenni, mert a szó azé, aki kimondta, és annak kell értenie belőle, akinek a szemébe mondták. — Ha én most megölöm ma­gát, ki lesz a bűnös? Becsuktam, összehajtogattam a levelet, és visszatettem a lila tintával megírt kék borítékba, majd egy előrehajtott mozdulat­tal átnyújtottam neki. Állva vet­te át, aztán lassú mozdulatokkal kigombolta a kabátját, és a belső zsebébe csúsztatta a levelet. — Vissza a feladónak? Szótlanul bólintottam, és szo­morúan végigmértem tetőtől tal­pig, majd magam is felálltam. Fürkésztük egymás arcát, meg­próbáltunk mindketten a lélek mélységeibe látni, keresni-ku- tatni a földbe gyökerező ma­kacsság felszabadításának lehe­tőségét. — Nem tud segíteni? Makacsul intettem a fejemmel nemet. — Miért? — Mert maga nem engedi... Úgy ment ki, mint az árnyék, még az ajtót is nyitva felejtette maga után... Szalay István Oliver North könyve Oliver North alezredes, az amerikai konzervatívok egyfajta nemzeti hőse a közelmúltban so­kak szemében lebukott a pie- desztálról, ahova egykor a nica- raguai kontrák támogatásáért emelték. A Fehér Ház nemzet- biztonsági apparátusának volt munkatársa, aki sokáig védte a mundér becsületét, kipakolt, és nekiment egykori főnökeinek, egészen Reagan elnökig. Mint mondja, az igazság szeretetéből, no meg — sok pénzért. Az Elfújta a szél folytatása mellett a második legnagyobb amerikai könyvslágere North csaknem 500 oldalas dolgozata, amely a Pergőtűzben — egy ame­rikai történet címet viseli. Mint kiderült, North és egy — hasonló slágerkönyvek gyártásában je­leskedő — tollforgató már két éve a legszigorúbb titoktartás közepette, repülőtéri szállodá­ban rejtőzve dolgozott a köteten. Az alezredest időközben első fo­kon elítélték, aztán másodfokon felmentették — az időzítés a könyvpremierhez nem is lehetett volna tökéletesebb. Oliver North dollárszázezre­ket kap az első eresztésre félmil­lió példányban kiadott kötetért. Az olvasó viszont nem kap so­kat, azon kívül, hogy a szerző ki­jelenti azt, ami már kezdettől va­lószínű volt, hogy tudniillik Ro­nald Reagan elnök tudott a hí­res-hírhedt iránkontra-akciók- ról, ám az ügyet, amikor az ki­pattant, eltussolták, Northot és társait állítva bűnbaknak a bíró­ság elé. Rövid történelmi háttér: Rea­gan elnök 1981 decemberében felhatalmazza a CIA-t, hogy tá­mogassa a Kuba-barát nicaragu- ai rendszer ellen harcoló kontrá­kat. Amikor az amerikai sajtó 1984-ben leleplezi, hogy a CIA elaknásítja a nicaraguai kikötő­ket, az amerikai törvényhozás megtiltotta a kontrák további tá­mogatását, ám azok a következő években is kapnak hadianyagot. A forrás: azok a pénzek, ame­lyek korszerű amerikai fegyve­rek Iránnak történő eladásából befolynak. Ez egy másik tör­vényhozási tilalom megszegését Új, meglepő tartalmú doku­mentumok kerültek elő a közel­múltban a második világháború egyik ázsiai vonatkozású rejté­lyéről, Subhas Csandra Bősé­nek, a japánok oldalán harcolt Indiai Nemzeti Hadsereg alapí­tójának és vezetőjének sorsáról. A princetoni egyetem archí­vumában megtalálták Hursid Naorodzsinak, Mahatma Gan­dhi személyi titkárának és bizal­masának levelét, amelyet Louis Fisher amerikai újságírónak írt — ez gyökeresen ellentmond a hivatalos változatnak, amely sze­rint Bose 1945-ben egy tajvani támaszponton történt légika­tasztrófában életét vesztette. (Minderről Alekszandr Vinog­radov, a TASZSZ újdelhi tudósí­tója számolt be.) A levél 1946 júliusában kelt — azaz több mint 11 hónappal Bőse „hivatalos” halála után. Egyik részlete figyelemre méltó: „Az indiai hadsereg rokonszenvez az Indiai Nemzeti Hadsereggel. Ha Bőse Oroszország segítségével visszatérne Indiába, sem Gan­dhi, sem a Kongresszus Párt nem tudna hatást gyakorolni az országra”. Történészek szerint ez meg­erősíti azt a — mindeddig senki által sem cáfolt — feltételezést, hogy a légikatasztrófáról szóló híreket a japánok terjesztették el, ily módon segítve Bose-t az elrej­tőzésben. E verzió hívei feltéte­lezik, hogy ezután Bőse Man­is jelentette, hiszen a teheráni amerikai nagykövetséget elfog­lalt iráni rendszerrel mindenfajta kapcsolat tilos volt. Alig fér azonban kétség ah­hoz, hogy az amerikai kormány továbbra is meg akarta dönteni a radikálisan baloldali nicaraguai rendszert, az iráni fegyverszállí­tásoktól pedig a Közel-Keleten ejtett amerikai túszok szabadon bocsátását remélte. Mindezen akciók szervezői, lebonyoh'tói azután — köztük Poindexter ten­gernagy, Reagan nemzetbizton­sági tanácsadója — bíróság elé kerültek, többeket elítéltek. A törvényhozás félrevezetéséért, bizonyítékok megsemmisítésé­ért, a befolyt pénzek saját céljai­ra való felhasználásáért két évet és 150.000 dolláros pénzbünte­tést kapott North alezredes is — másodfokon azonban formai okokból megszüntették ellene az eljárást. — Elege volt éveken át szen­vedni, és védeni a mundér becsü­letét, miközben a fő felelősök a háttérbe húzódtak, most kipakol — közli könyvében és a kötetet reklámozó számtalan interjúban Oliver North. Állítása szerint Ronald Reagan mindent tudott, nem keveset az akkori alelnök, George Bush is. Új bizonyíték­kal azonban North nem szolgál, csupán az egyetlenegy telefon- beszélgetés felvétele, amelyen két férfi arról beszél, hogy Rea­gan mindent tudott. Egyikük — állítólag — Ed Hickey, a Fehér Ház katonai irodájának egykori vezetője, aki azóta halott. A má­sik ismeretlen. A harmadik ko­ronatanú, William Casey, a CIA akkori igazgatója ugyancsak ré­gen elhunyt... A bizarr történet legújabb vál­tozata élénk érdeklődést kelt — de semmin nem változtat, hiszen új bizonyíték nem került elő. Új élet vár viszont a 48 évesen is kö­lyökképű tengerészgyalogos tisztre: egyetlen előadásáért 20.000 dollárt vág zsebre, jól menő cége golyóálló mellénye­ket szállít a világ minden tájára. Könyvét olvasva ellenséggé vált egykori rajongói mindenesetre azt tanácsolják neki: hordjon maga is a mellényeiből... dzsúriába indult, ahol az előretö­rő szovjet csapatok fogságába esett. Egyes adatok szerint India nemzeti hőse, a felszabadító mozgalom radikális szárnyának vezetője még 1947-ben is élet­ben volt. A Princetonban talált levél azt a vélekedést is alátámasztja, hogy Bőse sorsának titkát nem­csak Sztálin és Berija ismerte: In­dia egyes vezetői is tudtak róla, de az adott körülmények között jobbnak látták, ha hallgatnak. Ami a politikus esetleges ha­zatérésével kapcsolatos feltéte­lezéseket illeti, nem titok, hogy Sztálin elégedetlen volt az indiai Nemzeti Kongresszus sikerei mi­att. Inkább kedvére lett volna, ha Indiában is kínai típusú megol­dás születik, s Bose-t sokkal ra- dikálisabbnak tartották Néhai­nál. Indiában abban reményked­nek, hogy a mostani oroszországi változások segíthetnek e „fehér folt” feltárásában — ezzel lehe­tővé válna, hogy Subhas Csand­ra Bőse országszerte látható em­lékművein átírják a halál idő­pontját. A sorsára vonatkozó in­formációk nemcsak a KGB ar­chívumaiban rejtőzködnek. A Princetonban talált levelet rejtő dossziéban van még egy lepecsételt boríték, amelyre Louis Fisher saját kezével írta rá: „Csak 2000 után bontható fel”. A szó ereje Meglepő dokumentumok Indiai szenzáció nyomában — Oroszországban?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents