Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-11 / 290. szám

HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 11., szerda Móricz apróbb hősei közül A Bili A Móricz által megírt világ most másodjára kerül színpadra a Gárdonyi Géza Színházban. Alkalmunk nyílik elgondolkod­nunk hősein: kitetszik, az író a nagykunsági életet írja, a csalá­dot, azt a feszültséget, ami éppen felrobbantani készül ezt az elalvó vagy inkább erkölcsileg áléit, fá­radt kisközösséget. Itt a férfiak dorbézolnak, mert ez így ment korábban is, a csaknem szoborrá keményedő asszonyok pedig mentik a menthetőt. Itt a szere­lem a félmúlt, a kötelék, amire rátelepülnek az újabb gondok, az ismeretlen fátum veszedel­mei, a szenvedélyek, amik bele­ivódnak az idegrendszerbe — netán öröklődnek, rombolnak, felemészteni törekszenek min­den értéket. Itt az asszony csak hajthatatlan keménységgel aka­dályozhatja meg a tragédiát. Ha megakadályozza. A szerelem mellékösvényen közlekedik, azt szinte belopja az író a bonyoda­lomba. Az Úri muriban Rozika, a Nem élhetek muzsikaszó nél- külben Biri. Rozika ott egy a cse­lédek közül, itt a Biri a süldő lány, a családtag a hölgykoszorú legvégén. Akire oda se figyel­nek. Pedig ugyancsak kinyitja a száját. A felhangzó nótaszó csak hangulati bevezetés Birinek, a fruskának a mondathoz: „ Te Pó- lika, ha nekem egy ilyen uram volna! Hogy az meg a másik kocsmába húzatna! Bizony!” Nagyot kiált — hangzik az úrói instrukció. Itt még Pepi nénitől nincs válasz, mintha nem is hal­lotta volna. Aztán fut a szemte­len kérdés: „Pepi néninek is mu­zsikáltak, mikor kislány volt? Pepi néni is volt kislány?”Mire a válasz: „Te tiszteletlen.” De Biri tovább sem nyugszik, szembeta­lálja magát Pólikával, s ha már belébújt a kisördög, odamondja: „Add nekem az uradat, én olyan szerelmes vagyok belé.” Pólika szinte nem is hallja, csak magával van elfoglalva, pedig itt, ennél a mondatnál írónak, rendezőnek, színésznek el kellett volna gon­dolkodnia, mit kell folytatás­ként, válaszként, elintézésként odatenni — akárcsak némajáték­kal is. Pólika szenveleg tovább, / átlép ezen a semmi akadályon. Pedig ez lélektanilag nagyon Csonka Anikó elhitte és elhitette, hogy ez egy csodálatos világ fontos csomópont lehetett volna. Még akkor is, ha az író önnön gondolatkörének, ábrázolás- módjának, alkotói végcéljának a rabja is. Biri továbbra is jelen van a játékosok között, de ezt a két­szeresen kinyilvánított megkívá- nást odahagyja, ilyeneket tálal a gyötrődő Pólika szeme közé: „Jaj, Pólika, de nagyszerű... Én roppant szeretem, mikor baj van. Olyan rosszkedvű mindenki! Az olyan érdekes. ’’Pólika csak a ma­gáét fújja, Biri meg kontráz egy gondolattal arrébb. „Jaj, az érde­kes volna, ha itt egy nagy, szép te­metés volna, jaj, de érdekes vol­na... Akkor az urad őz vegy lenne, s megkérné a kezemet... De iga­zán, Pólika, kössünk vérszerző­dést, hogy aki hamarabb meg­hal, a másikra marad, amije van.” Pólika enged: „Neked adom, vidd.”Biri: „Becsületsza­vadra?... Jaj, én olyan szerelmes vagyok az uradba. ” Azért idéztük a darab fontos szövegrészeit, hogy nem is akár­milyen váltásokkal, és nem is egészen egyszerű logikával meg­írt mellékszereplő ez a Biri. Ben­ne füstölög, szikrázik, lobog, lángot vet, mindent megoldó tűzvésszé, felfordulássá igyek­szik alakulni ez az érzés, azzal az elhatalmasodó bírási vággyal, amit annyira jól ismernek és jól ábrázolnak Móricz hősei. Mindez, amiről eddig szó esett, csak bevezetésként szol­gált ahhoz, amit Biri egri megtes­tesítőjéről, Csonka Anikóról, szerepfelfogásáról, alakításáról, jellemformalásáról lejegyezni szerettünk volna. Korábbi figu­ráiban, a Salemi boszorkányok­ban, a Shakespeare-darabban, a Vízkeresztben is feltűnt, meny­nyire birtokában tartja mindazt, amit jellemileg megértett, befo­gadott, átvállalt a megteremten­dő személy lelki anyagából. Azokban a szerepekben jóval több dramaturgiai kötöttséggel kellett megbirkóznia. Ezt a Birit a darab vonulatába szinte kívül­ről szerkesztette be Móricz, se­hol sem köti meg őt, sehol nem is válaszolnak neki úgy, érdemben, hogy az ő gondolatainak a darab végkimenetelére bármi hatással lehetne. Hiszen itt az író, az ő messzi sóvárgásaiban élő, az igaz szerelmi fellobbanást megörökí­tő gesztusa, vágya nyeri el élő foglalatát. Csonka Anikó hisz abban, hogy az ő darabbéli mondatai nemcsak azért fontosak és jelen­tősek, mert neki lehetőséget nyi­tottak egy jellem megformálásá­ra, hanem ő elhitte, elhitette, hogy a még nem felnőtt, de már nem gyermek nyugtalansága — csodalatos világ. Ösztönösen ön­ző ez a Biri, mint mindenki eb­ben a családban, de ő ezt abban a szent forróságában éli meg, aho­gyan az első szerelmet illik tudni. Minden mondatot és ezzel min­den gondolatot úgy lök ki a tüde­jéből, azzal az ellentmondást nem tűrő lendülettel, szenvedély- lyel, ahogyan csak a semmitől meg nem riadók szoktak élni — igencsak véges lelki hatalmuk­kal. De hát hogy is van ez a pár- választás? Goethe is elemezte a maga tudósi szenvedélyével, hogy a vonzások és taszítások kegyetlen törvénye uralkodik ebben az emberi világban. Néha eléggé embertelenül. Ezt a szen­vedélyt, ezt a sóvárgást, ezt a lel­ki erőszakosságot egy érett szí­nész rokonszenvet ébresztő bel­terjességével ajándékozta ne­künk ez a kedves fiatalasszony. Nemcsak az arca, a szája, a két világító szeme nyílt tágra, bekap­ni akarván az egész ellenálló, ér­telmetlen és érteden világot, de az egész test — a feje búbjától a sarkáig — benne mozgott ebben a játszadozásban. Ilyenekért is érdemes bemenni a színházba. Farkas András N em lehet véletlen, hogy alig húszán ülnek egy mozi nézőterén, amikor rajzfilmet vetítenek. Oka lehet ennek az is, hogy ugyan­ebben az időpontban otthon, a tévében is épp Walt Disney-produkci- ót látni, a Csipet csapatot meg a Kacsameséket. Hát igen, kényelme­sebb egy meleg szobában műelvezni, mint egy nehezen fűthető mozi- helyisegben. Igen ám, de a mozivászonnak akkor is különös varázsa van: a rajz­figurák megfoghatóbbak, közelibbek. És a Walt Disney-filmek se mind egyformák, vannak köztük unalmasak és szórakoztatók, erede­tiek és sablonosak. A két bemutatott rajzfilm egyike például ebbe az utóbbi kategóri­ába tartozik. Nem is csak azért, mert a Koldus és királyfi meséjére épül — rendesen lecsupaszítva a részletektől —, hanem mert Mickey egér a főszereplő, „aki” már maga egy közhely. És az alatt a húsz perc alatt, amíg tart a mese, igazából mod sincs arra, hogy a koldussag és királyfiság jellemzőit árnyaltan felvonultassák az alkotók. Tehát megint csak maradnak a könnyen megérthető szimbólumok, hogy az egyiken palást van, a másikon meg feslett köpönyeg. A gyerekek per­sze mindent tudnak, sőt, ha szerencséjük van, látták mar a klasszikus Koldus és királyfit, így a gyors profizmus is szakajthat némi gyümöl­csöt — két tenyér összecsapva: ezzel is megvolnánk... A Mentőcsapat... már kedvesebb, humorosabb történet, ráadásul alkalmas arra, hogy ideált teremtsen, hiszen főszereplője egy kisfiú, aki megmenti az állatokat a vadorzó csapdájából. Végül ő is fogságba esik, és akkor kezdődik az igazi fantáziálás: összefognak az egerek, hogy kiszabadítsák. Magyar néző számára különösen szívet melenge­tő mozzanat, hogy a két szuperegér: egy magyar és egy amerikai. Bár elgondolkodtató, hogy ha az egyiket Bernardnak, a másikat meg Bi- ancának hívják, akkor melyik a „miénk”. Mindegy, nemzeti öntuda­tunk azért dagadozhat, ilyen bátor egereket nem minden ország te­remt magának. Mégsem ezért tetszik a film, hanem mert itt végre „jel­lemek” találkoznak — az egzaltált gekkótól kezdve a gúnyos koalán keresztül az Indiana Jonest mímelő ausztrál egérhősig. Bár az ember­nek azért van egy olyan gyanúja: lehet, hogy paródiát is lát közben: feltűnik a Csillagok háborúját idéző terepjáró, és a már említett In­diana Jones-sorozat darabjaira is ráismerni néhány képben. De lehet, hogy ez már csak „túlérzékenység”: attól, hogy alligátorok vannak, az még nem Krokodil Dundee vagy A smaragd románca, de még csak nem is Tarzan-film. Attól még ez Walt Disney — eredeti, hamisítatlan —, csak azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. Doros Judit Hatvani tükörben Egy bosszús vendég Albionból Világgá szökött magyar, Kurucz A ndrás vetődött a napokban Hatvanba. Míg az 1956-os vihart köve­tő évtized sodorta nyugati tájakra, ahol — éljen bár Párizsban, Amsterdamban vagy Albionban — ke­nyerét írással igyekezett megkeresni. Ebben kezére játszott húszéves korára megszerzett kitűnő nyelv­tudása, elsősorban az angol és olasz, no meg az, hogy gyerekkori levelezés útján szerzett barátok, is­merősök mindenütt akadtak. Olyanok pedig, akik vagy a filmes szakmában vagy a színházak világá­ban, netán sajtófronton birtokoltak szereposztó széket. Találkoztunk mi már milánói, majd egy londoni utam alkalmával, s állíthatom: talpára esett férfi, aki pillanat alatt teremt rendet a legnagyobb össze­visszaságban, melegít egymáshoz vadidegen embe­reket. Ilyen volt, amikor az MTI londoni tudósítójá­nak lakásán az egyik legismertebb angol szobrász, Lawrence Brandshow közelébe kerülhettem. A mester azóta elhunyt, ám tucatnyi emlékműve, szobra áll a High-gate temetőben, többek közt ő mintázta Marx mellszobrát is sírja fölé. London, Párizs, távol-keleti tájak, Óceánia part­jai után most itt van, Hatvanban, de csak annyi idő­re, hogy kezet fogjunk, és futólag széttekintsen a városban. Ahogy mondja, negyedszázada megfor­dult már erre, de csak azért, hogy megnézze a Gras- salkovich-kastélyt, amiről annyi szépet hallott. Filmforgatókönyvet is szeretett volna írni e pompás építményről, amelyben Hatvány báró vendégeként sok kiváló szellem megfordult a századelőn. De az­tán — miként megjegyzi — valaki beleköpött a le­vesbe, kurtán eltanácsolta, letett tehát eredendő szándékáról. Vagyis nem lett a filmből semmi, hogy ma is mutogathatnánk szerte Európában vagy az onnan érkező üzletembereknek: lássátok, mi lehet­ne újfent a mostani romokból!? Andris persze eléggé kritikus alkat. Ilyenre mondják, hogy az élő fába is beleköt. Kaján mo­sollyal mutogatja például a Hangya Áruház melletti zöld mezőben széttúrt fehér mészkőelemeket, amelyek pár éve e városrészt kívánták esztétikusab­bá tenni, hogy mára a vandalizmus áldozataként tip- ródjanak. Meg is jegyzi: gazdag lehet ez a Hatvan, hogy ily szívósan tűri a pusztulás nyomait. Inkább szállítanák e kőidomokat olyan városrészbe, ahol jobban megbecsülik. így minősíti a Kossuth téren fölállított Mikus- szobrot is, amelynek sárkányölő figuráját csonkí­tották meg, kiszakítva a magasba lendülő kézből a lényeget, a lándzsát, amely a rossz, a bűn elleni küz­dő szándék kifejezője lenne. Pedzem neki ugyan, hogy él itt egy-két restaurátor, csak azok éppen más műfajban otthonosak, mire legyint: üres szöveg, pedig Európa valahol itt kezdődnék. Itt és minden nap, minden pillanatban, amikor is a rossz ellené­ben a példaértékű tettnek kell diadalmaskodnia. Aztán elindulunk a vasútállomás felé — mert­hogy ő szívesebben vonatozik, hajókázik, mintsem benzin hajtotta masinába üljön —, következik a bú­csú. Ez is fanyar, szkeptikus. Nem tudom, hogy mi­kor vetődöm megint haza, mármint Magyarország­ra, de istenemre: nem látogatlak meg, ha addig sár­kányölőtök kezébe nem kerül vissza a dárda, vagy azok a fehér kőidomok még mindig szétdíbolva kelletik magukat. Ebben maradunk, most iránta való tiszteletem jeleként is pertraktárolt megjegy­zéseit a tisztelt önkormányzatnak ajánlva. * * * Friss információ szerint az aposztrofált sár- kányölőt a városgondozási vállalat időközben le­szereltette, s most jobb sorsra várva, nejlonburok­ban pihen. Moldvay Győző Iskola Nem mondunk újat a megálla­pítással: nincs könnyű dolguk a falusi iskoláknak. Az elmúlt né­hány évben sem lehetett a közsé­gekben szuperül felszerelt intéz­ményeket találni — mostanra azonban inkább a lassú enyészet jellemző legtöbbjükre. Igazán nem úgy fest a dolog, mintha a huszadik század végét írnánk. Hallottunk olyan helyről is, ahol még a krétavásárlás is nehézsé­gekbe ütközik. A petőfibányai iskolaépület messziről sem tűnik tipp-topp- nak. Az ötvenes évek elejétől működő intézménynek kerítése ugyan nincs, viszont az évtizedek alatt szépen lassan romlott az ál­laga. — Az, hogy két épületben fo­lyik a tanítás, különösebb gon­dot nem jelentene, ha ennek a két épületnek elfogadható lenne az állapota — mondja Srej Jó- zsefné igazgató. — Az az igazság, hogy hosszú évek során csak azokat a legszükségesebb kar­bantartásokat végezték el, ame­lyek nélkül működésképtelenné vált volna az iskola. S mindig mindent az utolsó pillanatban. Az előttem lévő igazgatók is pró­báltak időben intézkedni, amíg kisebb volt a baj, s kevesebbe ke­rült volna — de pénzhiány miatt hiába. Amióta önállóvá vált Pe- tőfibánya, némileg javult a hely­zet. Az önkormányzat meghall­gatta az iskolavezetés vélemé­nyét, elmondták, milyen pénz­eszközök állnak rendelkezésre, s ennek függvényében kezdték meg a felújítást. Sajnos, mi is be­látjuk, hogy ez nem rrfegy egy­szerre, csak apránként. — Miben segítettek? — Például nagyon rosszak voltak az ablakok: ujjnyi rések­kel. Ezeket már kicserélték, s lé­a tűréshatáron nyegesen csökkent a gázszám­lánk. Apróbb javításokat végez­tek a vízvezetékrendszerben, s most, tanév közben sorra feste­nek egy-egy tantermet. Sajnos, csak így tudták megoldani, mert így sokkal olcsóbb. — Nagyban hátráltatja ez a ta­nítást? — Kényszerhelyzet, ez két­ségtelen, de mit csináljunk. Egy- egy osztályt a festés idejére át­költöztetünk a könyvtárba. Azt is el kellett fogadnunk, hogy a munkát a szakmunkástanulók végezzék, mert tudjuk, másra nem lett volna lehetőség. Mint ahogyan a külső festésre sincs. Viszont a tornatermünknek kife­jezetten kritikus az állapota. A parketta feltöredezett, hiányos, emiatt nagy a balesetveszély. A felújításra már nem futja. Az csak álom, hogy ne okozzon gondot az iskola épületének megóvása. Lehetetlen vigyázni olyan tárgyakra, amikhez csak hozzá kell érni, hogy tovább ro­moljanak. Ahol ennyi kisgyerek van — s ilyen körülmények kö­zött —, szinte kivédhetetlen, hogy ne okozzanak kárt. A be­rendezést is csak részletekben tudtuk cserélni, de vannak több évtizedes iskolapadjaink is. . — Az oktatást segítő eszközök terén jobban állnak? — Nem fényesen. Van egy vi­deónk, egy színes tévénk, négy számítógépünk... Szám szerint még talán elég lenne az audiovi­zuális eszközünk, ami van, csak legtöbbjét állandóan szervizbe kell adni javítani. Régiek, ütöt- tek-kopottak. — Mindezeket a körülménye­ket vajon nem sínyli mega tanítás színvonala? — Kísérletezünk. Az első osz­tályokban bevezettük a Zsolnay­és a Tolnai-módszert. Nincs ké­pesítés nélküli nevelőnk, a gye­sen lévők helyett óraadók van­nak. Az idén negyedikben meg­kezdtük az angol tanítását is. A felső tagozatban a párhuzamos osztályokat úgy osztottuk meg, hogy az egyikben a jobb képessé­gű, a másikban a gyengébb tanu­lókkal foglalkozunk. Nagyon kedvezőek a tapasztalataink, s a továbbtanulásban is sokkal job­bak az eredmények. Azelőtt ke­vesebb gyerek jelentkezett gim­náziumba, s nehezebben is állták meg a helyüket. így viszont a gyengébb osztályba járó gyere­keknek is több a sikerélménye... Bár el kell mondjam, a megosz­tás miatt elég sok kellemetlensé­ge volt az iskolának. — Gondolom, a szülők nem értettek vele egyet... — Igen, de ez már egy másik dolognak volt a következménye. Nehéz feltételek mellett nehéz a tantestület élete is. Nagyon sok hangulati probléma adódott, és hosszú idő után, sok-sok beszél­getés, vita árán jutottunk közös nevezőre. Voltak hónapok, ami­kor kifejezetten élessé vált a helyzet a nézetkülönbségek mi­att. Többen sérelmezték a neve­lők közül, hogy mindenkinek van beleszólása az oktatás mi­kéntjébe, s nemcsak azoknak, akik korábban benne voltak a „szeretetkosárban”, az új igazga­tó választása előtt. Á belső prob­lémák közül sok kikerült a faluba is, s bizony voltak olyan vélemé­nyek, hogy ez a tantestület nem az oktatásra, nevelésre fordítja fő energiáit. Talán két hónapja ju­tottunk el végre oda, hogy elcsi­tultak a kedélyek, és szelídült a helyzet... Mikes Márta Mentőcsapat a ken&uruk földién

Next

/
Thumbnails
Contents