Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-31 / 305. szám

4. ÉVBÚCSÚZTATÓ HÍRLAP, 1991. december 31., kedd Nagy-nagy szerelem Fél liter narancs ki, fél liter vodka be a literes palackba, kiné­zetre teljességgel üdítőitalnak hat, megkóstolva viszont határo­zottan szesznek; dél óta vagy háromszor meghúztam az üveget, de ez sem segített. Továbbra is rettenetesen szerelmes voltam, a szívem lángolt, a lábam remegett, és percenként sóhajtottam nagyokat. — Na, ne szenvedj itt nekem az év utolsó napján, ülj le a seg­gedre, nemsokára kezdődik a buli, megjönnek a többiek, ő is, ismered, beszélgettél már vele, hát, most udvarolni sem lesz ne­héz — fordult felém Kopasz, miközben épp a tizenkettedik üveg sörüket bontották fel Gézával. — Mit bámulsz, segítettünk bevásárolni, meg különben is, arról volt szó, apád minél kevesebb piát lásson este, mikor be­néznek — fűzte hozzá még, aztán mindhárman elüvöltöttük az Utcára nyílik a kocsmaajtó első négy sorát, és leültem közéjük. — Lehoznám néked a csillagokat is az égről — suttogtam már később Beának. Az ágyon feküdtünk, ő felkönyökölt, és kedvesen figyelt. Délután négy tájt megérkeztek a vendégek, tizenöten-húszan, osztálytársak, barátok, barátnők, a szülők is bekukkantottak, de maradék sör az erkélyen, vodka a narancs­ban, a pezsgő engedélyezett, semmi gond. Ettünk és ittunk, táncoltunk és néztük a tévét, röhögtünk Hofin, éjfélkor min­denki megcsókolta a másikat, majd a többség elindult újévet ordítani a városnak. A lakásban csupán néhányan maradtunk. Két srác, akik már nem bírtak menni, Bea és én. Az egyik fiú le­esett az ágyról, a szőnyegen aludt tovább, mi pedig felköltöz­tünk a helyére. — Te vagy a legszebb, a legcsinosabb, a legjobb. Szeretlek — leheltem Bea fülébe. — És ha én nem? Csókolj meg, kérlek — felelte. Hajnal valamikor Zoli bezuhant az ajtón. Miután egyedül ivott meg fél liter rumot, amit a biztonság kedvéért lekísért egy üveg pezsgővel, és mert az említett összeállításból körülbelül az következik, hogy az ember egyrészt tökrészeg, másrészt meg állandóan hánynia kell, nyilván nemigen tehetett mást. — Búék — motyogta a küszöbről, és amint feltápászkodott, egész érthetően el tudta mesélni, hogy az előbb az ismerősénél lefejelte a beépített szekrény ajtaját, útközben beleesett egy fe­nyőfába, továbbá mindezek során összerókázta magát. Kiül­tettük az erkélyre egy fotelba levegőzni, s hogy magához tétjén, időnként kapott egy-egy pofont is. A hatodik pofonnál Bea odajött hozzám. — Lassan reggel lesz, mennem kell. Szia. Ne légy szomorú — biztatott. — Imádlak — mondtam neki, miközben kikísértem. — A helyzet változatlan. Hiányzol. Nem találom a helyem nélküled. Álmatlanul forgolódok ágyamon — közöltem Be­ával két nap múlva. — De buta vagy, kedves — mondta ő, adott egy hosszú és csodálatos csókot, aztán elküldött, pedig én összetört lélekkel is szívesen maradtam volna még kicsit. — Utálom 1986-ot — gondoltam később, szomorúan haza­felé baktatva a latyakban. Rénes Marcell Színekbe varrt álmok Csendes beszélgetés Révész Erzsébet iparművésszel A vonzódás a textilhez, a lágy, puha kelmékhez még gyerekko­rában kezdődött. A kislány édes­anyjától örökölte szépérzékét: legkedvesebb időtöltése az volt, hogy szép ruhákat varrt babái­nak. A Hatvanban élő Révész Erzsébet iparművész ma már több mint harminc kiállítást tud­hat maga mögött. Textiljeit, cso­dás ruhamodelljeit láthatta már a közönség a budai várban, több megyeszékhelyen, nagyváros­ban. Ám azt vallja, ugyanolyan fontos számára a tanítás is. — Sokat köszönhetek a szülői háznak — kezdi az emlékezést. — Apámtól, anyámtól megtanul­tam a rendet, igényemmé vált a harmónia, s szabadjára enged­hettem fantáziámat is. De ugyancsak szeretettel emlék­szem vissza rajztanáraimra: a ta­nítás során mindig azt tartom szem előtt, hogy a tanár igenis, meghatározza a gyerekek későb­bi életét. Nyolcadikos koromra már eldőlt, hogy a rajzzal, a kép­zőművészet valamely ágával sze­retnék foglalkozni. Mégis, az iparművészethez kisebb kerülő­vel jutottam el. Az egri tanárkép­ző főiskolán végeztem biológia­rajz szakon. Amit ott tanultam, szeretném átadni a gyerekeknek. Például, hogy ne ragaszkodjanak a radírhoz, s hogy rengeteg vo­nalból születik meg végül a jó. Nagyon fontos a próbálkozás, úgy is mondhatnám, a küzdés. Ezt az utat magam is végigjár­tam. Az kell, hogy ne könyvből tanuljon meg valamit az ember, hanem mindent a saját bőrén ta­pasztaljon. — A főiskolán már markán­san kitűnt, hogy végül is a textil­lel jegyzi el magát? — Ámít onnan hoztam, az a felismerés, hogy a természet és a művészet nem különülhet el egy­mástól, igen szorosan összekap­csolódik. Bármily furcsa, a ter­mészet ma is ihletőm, holott azt gondolni, a képzőművészet ezen ága, amit én művelek, nem függ közvetlenül össze vele. Behunyt szemmel az ember nem ér el semmit, nem él át úgy semmit, hogy a velejéig hatoljon. Ezért fontos, hogy egész kicsi kortól megtanítsuk látni a gyerekeket. S ezért fájlalom, hogy egyre in­kább csökken a rajzórák száma. Fennáll a veszély, hogy durvul a látásmód, silányul az esztétikai érzék. Ezért is vagyok hálás főis­kolai tanáraimnak, akik nem­csak a tartalmat, hanem a for­mát, a technikát is belém oltot­ták. Tulajdonképpen itt találkoz­tam először a festett textillel. Itt kezdtem el nagyméretű, két-há- rom méteres kelméket festeni, készíteni. Blaskó János tanár úr biztatott leginkább. Bár ezekben az években is inkább csak kedv­telésnek nevezhettem például a batikolást. Próbáltam néhány ruhát varrni, festeni magam­nak... És érdekes, bármilyen fel­adat volt, én mindig megoldot­tam textilben is. A konyhában — vagy ott, ahol csak hely volt — térdelve nekiestem, s addig dol­goztam, amíg elégedett nem vol­tam a végeredménnyel. — Hogy születnek meg ezek az álomszép ruhák? — Először meg kell festeni az anyagot, kipróbálni, hogyan vi­selkedik a textil. Előbb tíz centit, majd egy-két métert... Én odáig eljutottam, hogy tíz-tizenöt mé­tert batikolok. A nagy textilké­pek, drapériák, függönyök, ame­lyek például a Hatvani Galériá­ban is láthatóak voltak — tulaj­donképpen ezek a múltam és a jövőm is. A ruhák megmaradnak gyerekkori álomnak. Nagyon örülök, ha jól érzi magát benne, aki fölveszi. Úgy is mondhat­nám, hogy ez örömművészet szá­momra, nagyon élvezem, miköz­ben dolgozom egy-egy darabon. Mindegyik belülről fakad, a leg­bensőmből jön a sok-sok szín. Az pedig igen jó érzés, hogy akik viselik modelljeimet, azt mond­ják: kölcsönkaptak valamit az én energiámból. S ami nagyon meg­határozó a munkáimban, az a fény. Például a várbéli kiállításo­mon is azt emelték ki, mennyire megkapóak a nagyméretű festett anyagok, amelyek az ablakokból kapták a természetes hátsó meg­világítást. Szerintem is akkor él­nek igazán a textilképeim, ha a fények és a színek összeadód­nak. Legyen az viaszos megmun­kálás, batikolás. Az Iparművé­szeti Főiskolán már teljes szívvel ezeknek élhettem. — Ön igen derűs egyéniség, s ez minden darabon megmutat­kozik. Ezekbe az alkotásokba semmiféle fájdalmat nem lehet beleadni. De az ember, a művész szomorú is szokott lenni... —- ...Ilyenkor nem tudok dol­gozni. Anyagot sem veszek a ke­zembe. Amikor meghaltak a szü­leim — tragikus módon egy hó­napon belül elveszítettem apá- mat-anyámat —, sokáig szinte megbénultam. A munkáimba csak az örömömet tudom bele­vinni. A napsütést, a virágok szí­neit, a levegő leheletfinomságát. Már az indulásnál, a népi ihleté­sű motívumokkal megformált textilképeimnél is így volt ez. Vankóné Dudás Juli is ezekre a hatásokra figyelt föl. Galgahéví- zen, az anyósoméknál az egész kert a műtermem. Nagyon szere­tek a szabadban dolgozni. Töb­ben állítják rólam, hogy a Nap gyermeke vagyok... Mikes Márta Az év embere: a munkanélküli „Két kezemből kihullott az élet...” A kutyát sem érdekli már, hogy ki törhette ki — talán véletlenül, talán méregből — a hirdetővitrin üvegét, ott a gyár­kapunál, közvetlenül a személy­bejáró mellett. Mindenesetre ott árválkodik koszosán, csúfítja a falat, megkopott felirata az egy­kori, szebb időkről tanúskodik. Amikor még a patinás üzem be­járatánál azok toporogtak, aki­ket ide vonzott a nagybetűs hir­detmény: „Munkatársakat kere­sünk...” És soijáztak az állásaján­latok: marós, esztergályos, ko­csikísérő, vegyésztechnikus, rendszerszervező... Mondja a portás, igaza van, uram, semmi haszna már annak a táblának, le is kéne szedni on­nan, de tudja, akinek a dolga len­ne, az sincs már itt, munkanélkü­li lett... * * * Sokadmagammal támasztom a folyosó falát, sorsunk a várako­zás, előbb-utóbb szóba elegye­dik valakivel az ember. — Szinte ebben a hivatalban tengetem a napjaimat, s a helyze­tem egyre jobban elkeserít. Mert hbgyan él ma egy állástalan em­ber? — hajlik a társalgásra K. Jó­zsef, aki — mint általában a mun­kanélküliek zöme — nem kedveli az újságírói érdeklődést. Ha be­szél is, inkább inkognitóban. — Nem a nevem szégyellem, hanem a helyzetemet — szabó- dik. — Igaz, otthon már meg­szokták, a szomszédok is csak addig furcsállották a sok szabad­időt, amíg hasonló sorsra nem jutottak. — Azt mondta az imént, szinte itt él... — ...Szóval, időnként jelent­kezni kell a munkaügyi központ­ban, amely kora reggel nyit. Ta­nácsosjó félórával hamarább ér­kezni, mert a sorszámok gyorsan elfogynak, legtöbbször negyed­óra alatt, s úgy 100-150 ember jut be. Mondjak valamit? Az egész­ben a tülekedés az egyetlen érde­kesség, a többi hétről hétre válto­zatlan, legfeljebb az töri meg az egyhangúságot, hogy jönnek az újabbak. De ez már szóra sem ér­demes... — Hát akkor mi? — Az, hogy nincs már mit mondanom a fiamnak. Eddig volt értelme a nagy leüléseknek és beszélgetéseknek, hogy sem­mi sem pótolja a diákéveket, ta­nulj, fiam. Közönyös lett a gye­rek, észrevettem, s kérdem a múltkor tőle, mi ez a lazítás, mire azzal vágott vissza: „...és mondd, apa, te mire mentél a két diplo­máddal?!” Idestova egy eszten­deje rágódom ezen a monda­ton... * * * Az újságok álláshirdetési ro­vata a legszembetűnőbb bizonyí­téka annak, hogy mekkorát vál­tozott a világ. Többségében férfi munkaerőt keresnek csaknem minden fontosabb pozícióba. Már-már ott tartunk — olvasom egy tanulmányban —, hogy szí­vesebben alkalmaznak például titkárokat is, mint titkárnőket. A 40-45 év közöttiek alkotják a legkritikusabb korosztályt. Szakmailag képzettek, a család ellátása, a gyermekek nevelése már nem köti le annyira az ener­giájukat, mégis... — Megalázó, nem is képzeli az, aki nem csinálta végig, meny­nyire megalázó munka után tal­palni — szepegi B. Jánosné, aki aránylag fiatal létére feladta a küzdelmet. — Akkor telt be a po­hár, amikor az egyik helyen, aho­vá „kiközvetítettek”, bekopog­tam a munkaügyre. Ámint meg­látták a kezemben a közvetítőla­pot, egy férfi odajött hozzám, és se szó, se beszéd — így higgye el —, a vállamra tette a kezét, meg­fordított, és egyszerűen kitusz­kolt az ajtón... Ezek után inkább éhen halok. Dühít a történet, bár kissé hi­hetetlennek tűnik, mégis elmon­dom néhány nap múlva — ami­kor véletlenül összefutunk — a „fejvadásznak”, az amolyan sa­ját zsebre dolgozó közvetítőnek. Láthatóan nem hatja meg a „sztori”, különb esetek is van­nak, kommentálja színtelen han­gon. — Ettől függetlenül nekem ne sírjem egyetlen nő se — folytatja. — Én mondom, aki nem szívba­jos, az megél... A 35 évesnél fia­talabbak még igazán szerencsé­sek is: ha egy kicsit csinosak, kedvükre válogathatnak a masz- százsszalonok, peep-show-k és ezekhez hasonló „ változatos munkahelyek” között... * * * Az egri vállalat egykori leg­jobb „szocialista brigádjának” tagjai — ők mondják magukról — a Szépasszony-völgybe invi­tálnak. Mutatni szeretnének va­lamit, ajánlgatják rendre, nem fogok csalódni. — Mi építettük az igazgató „úr” villáját...! — kezdik kiteríte­ni a lapjaikat. — Jött a cég anya­ga, vállalati volt a fuvar, munka­idő alatt húztuk a falakat. Azt az épületet meg kellett ám csinálni, szigorúan a körmünkre nézett a főnök, még sejhajon is billentette az egyikünket, mert nem úgy hajlott a boltív, ahogyan elkép­zelte... — Mikor volt ez? — Hát, nem tegnap, az igaz... — Miért nem tiltakoztak? — Ugyan, ember, azonnal ki­rúgtak volna bennünket, mint egy kutyát...! — ...Es most nem félnek ? — Mitől? Most küldtek el bennünket, lapátra kerültünk. Bezzeg most nem állt ki mellet­tünk a diri, csak széttárta a kar­ját, hogy nem tehet semmit, a gazdasági helyzet, meg minden... Tudja, lehet, hogy nem is az ját­szik itt közre, hanem az, hogy so­kat tudtunk már. — Munkát az újság sem tud adni... — Hát persze, hogy nem, de legalább azt írják meg, hogy mi­ért lehet ezt csinálni, ez a köszö­net a kiváló munkáért, a fusiért, a hallgatásért? Mi repültünk, ő meg bukjon... — Hanem tévedek, mostbosz- szút akarnak állni, belerúgni a döglött oroszlánba. — És ha igen? Most is hallgas­sunk, amikor már nemcsak az ál­lásunkról, hanem a családról, a kenyérről van szó? Ez már vérre megy, uram... * * * Postabontás. A levél Bélapát­falváról jött, a Cementipari Rt. volt dolgozóitól. Huszonnégyen írták alá, ennyiük keserűsége sű­rűsödött a kusza sorokba. íme: „Kirendeltséget létrehozni, hi­degben, melegben, porban, mo­csokban dolgozni jók voltunk. A végkielégítési pár forintot hogy megkapjuk, arra már nem, mert az Országgyűlés döntése október 19-én 00.00 órakor lépett életbe. Mi a felmondással járó munka­könyvét (melyben mellesleg az áll: munkaviszonya megszűnt 1991. december elsején) október 18-án kaptuk meg. Tisztában va­gyunk, voltunk vele, hogy az élet­be lépő törvény vezetőink mellett szól, de gondoltuk, hogy eme cse­kély, utolsó alamizsnát nem ta­gadják meg tőlünk. Tévedtünk, mint már nagyon sokszor. ” Hát, ennyi...(?!) * * * Mondom Sz. Tamásnak, félve hozom szóba munkanélkülisé­gét. Ugyan, legyint, nem „tabu téma” ez már. S az sem, amiért éppenséggel sírhatna, emleget­hetné, hogy „politikai ügyet” csi­náltak a munkahelyén a végzett­sége miatt. Értem, bólintok, en­gem is ez hozott ide, mármint, hogy a Szovjetunióban végzett mérnökként. — Magyarországon öt perc alatt bárkiről be lehet bizonyíta­ni, hogy alkalmatlan arra, amit csinál. Elő kell venni néhány régi szakmai botlást, mert kinek ne lenne, mondjuk 10-15-20 év alatt, s készen is van az „útila­pu”... De ami a lényeg, bizonyí­tani nem tudom, hogy a moszk­vai éveim miatt kaptam meg a munkakönyvemet, de ez már mit sem számít, kapom a segélyt... — Attól felkopik az álla, Ta­más... — Nem is abból élek — vágja rá. — Az elektronika „slágerága­zat”, ássa el magát, aki ebben a szakmában nem tud maszek me­lót keríteni. Igaz, feketén, de an­nál nagyobb pénzért, ezt azon­ban senkinek sem kell az orrára kötni. — Hírlik ám, hogy megszigo­rítják a segélyezettek ellenőrzé­sét, leáldozóban a fusimunka... — Tudom, mit gondolnak odafönn — jegyzi meg erre, s énekelve folytatja, hogy ...ez a „swartz”lesza végső... Afenéket lesz az, amikor a magyar ember megcsinálta az első kaput, rög­tön rájött, hogy nem jó dolog a „csiki-csuki”, és megcsinálta mellé a kiskaput... * * * Fület sértő a csend a műhely­ben, mintha az olajszag is meg­szökött volna a mester mellől. — Én például nem tartozom azok közé, akik a munkanélküli­járadék mellett akarnak maga­sabb jövedelemre szert tenni, le­het, hogy nem vagyok élelmes. Inkább megpróbálok munka után menni. Fél év alatt három helyet pályáztam meg: az első már akkor be volt töltve, amikor meghirdették, a másodikra pró­ba-szerencse alapon jelentkez­tem, miután rokonszakmáról volt szó, ki is derült, nem volt sok esélyem. A harmadik helyről meg nem is válaszoltak... — só­hajt T. Dénes, a valóban ügyes kezű lakatos. — Aki csak ismer, tudja, hogy az életem volt a mun­ka, de egyre-másra fuccsol be a kisipar. Mire a hiteleket kifize­tem, tönkremegyek, újrakezdeni lehetetlen a kamatok, az adó mi­att. A huszonkettes csapdája ez, én mondom magának, s olyan szörnyű érzés, hogy az egyik napról a másikra a két kezemből kihullott az élet... * * * A régió minden gondja a kor­mány nyakába zúdul, Miskolcon asszonyok tüntetnek, állástala­nok pontokba szedve nyújtják át petíciójukat: a munkanélküliség szorítása egyre elviselhetetle­nebb. Az utca nyugtalan, a sokat megért megyeháza kellemes környezetében sajtótájékoztató zajlik. Antall József miniszterel­nök szavait rögzítik a tudósítók: „A beteg szerkezetű gazdaság át­állítása fájdalmas művelet, a láz, a betegség jele: a munkanélküli­ség.” A „lázat” nem lehet tagadni: a még nem végleges adatok szerint csaknem 400 ezer munkanélkü­lit tartottak nyilván december elején a munkaügyi szolgálatok, a segélyezettek és a járadékosok száma 273 ezer. Ennyien vannak — az év em­berei... Szilvás István Révész Erzsébet: — A természet ma is ihletőm.. A ruhák megmaradnak gyerekkori álomnak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents